Don Beeito kemény gyerek,
ajkaival rést keresett
szép szerelmemen.
Mivel vágyott a kalandra,
ajkával a rést kutatta
szép szerelmemen.
Lássátok hát, nagy pechemre
nyelve a nyílást meglelte
szép szerelmemen.
Nézzétek hát, ó a francba,
nyelve a nyílást kinyalta
szép szerelmemen.
Borbáth Péter fordítása
Címke: műfordítás
Cecco Angiolieri: Elégne a világ, ha tűz lehetnék (S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo);
Elégne a világ, ha tűz lehetnék
S’i’ fosse foco, arderei ’l mondo
Elégne a világ, ha tűz lehetnék,
ha szél lennék, elfújnám, mint a pelyhet,
ha víz, áradnék, hogy mindent lenyeljek,
ha Isten, mindent a mélységbe vetnék.
Ha én lennék a pápa, jót nevetnék,
hogy annyi jámbor hívőt seggre ejtek,
ha császár lennék, nem adnék kegyelmet,
körös-körül minden fejet leütnék.
Ha halál lennék, apámra vadásznék,
futnék tőle, ha én lennék az élet,
és nem bánnék az anyámmal se másképp.
Ha meg én lennék Cecco, aki tényleg
vagyok és voltam: jó nőkkel cicáznék,
s nektek jutnának a rondák, a vének.
Havasi Attila fordítása
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed
Pelle chiabelle di Dio, no ci arvai
– Isteni bőr, most tedd rá a kezed,
később annyira lesz csak szűz mint Róma.
– Luccai vagyok. Honnan a hírneved?
– E hölgyeket jó pénzért árulom ma.
– De jó neked, utad hová vezet?
– E gyümölcsöket viszem Arezzóba.
– Én egy bognártól vettem ezeket,
és ollót raktam gyorsan a hajukba.
– Szörnyű csapás érhet e nők miatt,
de Firenzében nagy vagyont szerezhetsz
belőlük, sőt ha jól megy milliókat.
– Az Istenért! A szamarat ereszd meg,
e gyümölcsöktől Siena is vigad,
már nem szedhetsz te ennél soha jobbat.
Karácsonyi Zsolt fordítása
Neri Moscoli: Falánk farkas, de kielégítetlen (Quello affamato, ensaziabel lupo)
Falánk farkas, de kielégítetlen:
Bár csak nemrég öltötte föl a csuklyát,
Főúri, póri prédák jelzik útját,
Mit bűnben járt be és baráti mezben.
Örömforrás ki nem maradhat egy sem;
Fiúkat fertőz, szüzet olt leginkább,
S vadászat közben egyre nő az étvágy,
Mint költőnk éhe Cantalupón innen.
A gidákat s angyalkákat, akikben
A legcsekélyebb hajlam sincs a bűnre,
S a jó anyákat kell ágyába gyűjtse.
Hogy emberek közt is prédát szerezzen,
Rosszkedvűen kilép a palotából,
Hol nem volt rest mohón áldozni százszor.
Térey János fordítása
Álvaro Cunqueiro: Merlin udvara
Álvaro Cunqueiro: Ta pura mikala
(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)
Perrín de Buriz mindig is az egyik legkedvesebb barátom volt, Isten tartsa meg őt jó egészségben. Nagy vadász és halász volt, jól ismerte a gyógyfüveket. Jó kedélyű, mosolygós ember lévén készséggel segített mindenkinek. Egyre csak az erdőt járta, és úgy ismerte a hegyeket, a Cordát és a Cadramónt, mint a tenyerét. Talán harmincnégy éves lehetett, mikor eltört az egyik lába, és egy egész hónapon át nyomta az ágyat. Akkoriban kezdett el arról álmodni, hogy az állatokkal beszél, főleg a kutyájával, Kolumbusszal. Micsoda eszmecserék voltak ezek! Az állatok elmesélték ügyes-bajos dolgaikat, életüket, bánatukat. Sokszor álmodta azt, hogy elmegy hazulról, fel a hegyre, és összetalálkozik egy mezei nyúllal. A nyúl már-már menekülőre fogja a dolgot, ám Perrín ilyenkor rákiált a vadnyulak titkos nyelvén, mire az állat sarkon fordul, és elindul felé a farkát csóválva. Aztán eldiskurálnak. Perrínt olykor elfogta a vágy, hogy megsüsse és megegye vadas szószban, idei uborkasalátával, de aztán mégsem vitte rá a lélek. Árulás lett volna. Álmában ilyenkor így szólt a nyúlhoz:
– Eredj innen, mert a végén még újra vadásszá változom, és lelőlek!
Eztán a nyúl mindig elmenekült. De Perrín nem lőtt utána. A végén még szegre akaszthatom a puskámat a barátaim miatt, akikkel olyan jól elbeszélgettünk – gondolta. Ettől fogva már csak halászni járt. Egészen addig, míg egy nap azt nem álmodta, hogy egy pisztrángot vigasztalgat a folyónál. Egy sírdogáló özvegyet.
– Na de, bátyám! Na de, Perrín! Egy özvegy pisztráng?!
– Így van, uram! Egy özvegy pisztrángasszony, mégpedig igen takaros. A férjét kihalászták a luarcai suhancok. Isten nyugosztalja szegényt.
Perrín azonban, mikor álmából felébredt, egyetlen szóra sem emlékezett. Viszont annál izgatottabb lett, és egyre csak azt kérdezgette tőlem, hogyan is tudna visszaemlékezni a titokzatos álombeli nyelvre. Mondtam neki, hogy nem volt olyan könyv a kezemben, amely erről szólna, de azért azt hiszem, a legjobb lenne, ha kezdetben nem az egész nyelv áradatát próbálná megjegyezni, hanem először csak egy-két szót… És így tovább mindennap, amíg nem tud vagy két tucatot. De még ez is túl nagy feladat volt Perrínnek. Álmában mindig biztos volt benne, hogy két vagy három szót megjegyzett, de amikor felébredt, már semmire se emlékezett. Egy reggel azonban mégiscsak eszébe jutott három szó:
– Ta pura mikala… Hát ezzel most mit kezdjek?
– Várjunk még, hátha holnap többet fogsz tudni!
Sose tudott másra visszaemlékezni; de oda se neki, mert nekem bizony nem ment ki a fejemből ez a ta pura mikala. Elmondtam vagy százszor a kutyáknak, elmondtam a tyúkoknak, a galamboknak, a ketrecben a házinyulaknak, mindhiába. Azt se vették észre, hogy hozzájuk beszélek. De ha Perrín de Buriz mondaná, akkor talán megtörne a jég, gondoltam.
– Tudod mit, Perrín? Menj, és mondd Kolumbusznak!
Perrín így is tett. Hogy aztán mi történt, ő maga mesélte el nekem.
A kutya döbbenten nézett rá.
– Ta pura mikala!
Háromszor is elismételte. Kolumbusz teljesen megtört, és meghunyászkodva oldalgott el a Moncín felé vivő úton.
– Ta pura mikala! – kiáltott utána Perrín, miközben tehetetlenül nézte, hogy kullog el szegény pára, hogy ballag Kolumbusz, a nagy fogolyvadász, az ő cimborája és egyetlen társa.
A kutya örökre elment, és Perrín többé sose látta. De még sokáig előtte volt Kolumbusz, ahogy először csak meglepődve, később rettegve néz a gazdájára.
– Majdnem elsírta magát!
Telt-múlt az idő, és két évvel később Perrín újra vadászni ment a Nouceda hegyére. Már nem álmodta, hogy az állatokkal beszélget, de néha még eszébe jutott a kutyája, Kolumbusz. Bárcsak most is ott sétálna mellette! És láss csodát, két rekettyebokor mellett Kolumbusz tűnt fel az egyik ösvényen. Felemelte a fejét, és rátekintett egykori gazdájára.
– Kolumbusz! Kiskutyám!
– Ta pura mikala! Ta pura mikala!
A kutya tisztán és érthetően ejtette ki a szavakat. Perrín megborzongott. Kolumbusz harmadszorra is kimondta a rejtélyes mondatot.
– Ta pura mikala!
Spanyol akcentusa volt, úgy beszélt, ahogy a városban szokás. Perrín – aki még akkor is reszketett, amikor mindezt elmesélte –, úgy érezte, menekülnie kell, és visszafordult a gontáni útra. Valami láthatatlan erő taszította. A hátában érezte Kolumbusz kemény tekintetét. És Perrín, mint egy kivert kutya, (ő mesélte így), meghátrált, és nyomban hazaindult, engedelmeskedve a titkos parancsnak. Soha többet nem járt a hegyekben.
– Nem tudnék! Kolumbusz nem engedi!
Gergely Veronika fordítása
Álvaro Cunqueiro: Rello Pontemilből
Rello uram hallgatag ember volt. A kocsmában egy sarokban húzta meg magát, és onnan figyelte, ahogy a többiek pénzben kártyáznak, míg ő egy kancsó San Fiz-i vörösbort kortyolgatott. Még Listo a kutyája is csendes és hallgatag volt; fejét gazdája lábára hajtotta, hosszú füleit pedig szemére csapta, úgy aludt.
Rellonak nem voltak történetei. Végigkibicelt egy játszmát, s átült egy másikhoz. Meg-megkérdezték tőle néha, hogy mért nem játszik, de csak annyit felelt rá, hogy ő nem játszik pénzben.
– Mindig túl sokat tennék rá!
Ha elütötte az óra az éjfélt, Rello feltápászkodott, Listo pedig farkcsóválva ment utána. A kocsmából felkapott egy újságot, ami legtöbbször már egy igen régi példány volt, vagy már hiányzott belőle náhány lap. Rello nem volt mestere az olvasásnak, csak úgy-ahogy boldogult a betűkkel. Leginkább sehogy; mégis ott volt az újság a keze ügyében.
Rozas úr, egy kiváncsi és kötekedő természetű vendég, aki arról mesélgetett, hogy mit beszélnek a népek Madridban – merthogy ő a királynál szolgált ám – Joselito haláláról, egyszer megkérdezte Rellot, hogy ugyan minek is neki a Debate. Rello mélyen elvörösödött, s csak azt motyogta, hogy a háznál mindig elkél egy kis papír.
Hetek múltán valami unokaöcsse révén Rozas úr fülébe jutott, hogy Rello bátyám esténként kiül az erkélyére, ami a folyóra néz, kiteríti maga előtt az újságot, mintha olvasná, és így pihenget jó egy órát. Mivel bennem Rello megbízott, megkérdeztem tőle, mire is jó ez a nagy olvasás.
– De ugye nem mondja el senkinek?
– Dehogy mondom, ember, dehogy mondom!
Egyszer Rello, amint kora este hazafelé ballagott, találkozott egy bizonyos Xestoso úrral, aki Montesbe valósi volt. Az út Pontemilből a folyópartig visz egy tölgyerdőn át, amit az itteniek csak Adrela-nak hívnak, s amint a mezőre ér, átszel egy zsombékost, ami jobbára csupa sár. Semmi más nincs arra, csak egy-két árva fűz és néhány vén, hajlongó gesztenyefa. Megvan már vagy tíz-tizenöt éve is annak, hogy ez a Montesi Xestoso meghalt. Kisujjában voltak a cselszövések, a nemzetközi politika, hallott még Kuba elestéről is, és a 14-es háborúban a The Sphere-t járatta, mert gyűjtötte Matania haditudósító tusrajzait, és azokkal tapétázta ki az egész házat. A túlvilágról is lángolt a mi világunkért érzett aggodalomtól, nem vitás, mert Rellotól akarta megtudni – ezért jelent meg neki, nem kevés szívdobogást okozva – hogy a Császár visszatért-e már trónjára Berlinben. Rello félelmében azt sem merte neki elárulni, hogy nem tud olvasni, s hogy fogalma sincs, ki az a császár. Ekkor Xestoso heti két pesot ajánlott neki, hogy figyelje a császárról szóló híradásokat. Rello, hogy Xestoso is jól lássa, az erkélyre ült ki újságot olvasni.
– Xestoso sosem késik a fizetéssel!
Eztán egy kicsit elgondolkodott, bal kezével megemelte kopott kalapját, jobb kezével megvakarta feje búbját, és a fülemhez hajolva megkérdezte:
– Na, akkor hát visszatért már az a császár?
Elmagyaráztam neki, ki is volt valójában II. Vilmos császár, micsoda nagy bajsza van, s milyen rövidke karja, és hogyan is menekült el Németországból. Hollandiában telepedett le, ahol igen sok jóféle alma terem meg sok jóféle sajt, újra megnősült, elvett egy szőke, kicsikét molett szépséget, és most egy tanyán éldegélt.
– Na, és él még?
Nem akartam becsapni, s elárultam neki, hogy a császár bizony már halott. Láttam rajta – hiszen jó ember volt ő – hogy nem nyugszik a lelkiismerete. Ha egyszer a császár halott, és nem térhet vissza Berlinbe, és ha nem mondja el az igazságot, azzal becsapja a Montes-i Xestoso-t. Rello az Adrelan át ballagott, mélyen elgondolkozva…
Kevéssel eztán egy este a kocsmában láttam viszont. Nem is ült le, a hordók mellett toporgott. Már indulófélben volt, és ahogy máskor is, Listo most is ott lihegett a nyomában. A vörösboros hordón ott hevert az újság. Rello felvette, kétrét hajtotta, közben felém biccentett a fejével és elindult, még csak jóéjszakát sem kívánt. Később hallottam, hogy még mindig heti két pesot kap Xestosotól, mert egyre csak figyeli, figyeli, hogy a császár vajon visszatér-e.
Bata Péter fordítása