(…) Amint beköszöntött a tavasz, a király, − miként az ország lakói mesélik − Nantes-ba tette át a székhelyét, merthogy igen kedvelte a környező erdőket. Egy napon, ebéd után, amikor a király vadászni volt, a királyasszony egy gyümölcsöskertbe ment, hogy ott töltse ebéd utáni pihenőjét. Nemeshölgyek és kisasszonyok is elkísérték, a királynő az ő társaságukban kívánt pihenni. A hölgyek pompásan érezték magukat a kertben, közülük nem egy megkóstolta a gyümölcsöket is. A királyné egy gyümölcsfa tövében lefeküdt a fűbe, fejét egy ifjú udvarhölgy ölébe hajtotta, s hamarosan elszunnyadt. Ha a királyné úgy érezte, minden tagja ólomból van, kisasszonya tízszer annyira elnehezült. Az ifjú hölgy elaludt, a feje előrecsuklott, a királyné pedig felébredt. Kereste a társait, ámde nagy megdöbbenésére egyetlen hölgyet sem látott maga körül.

Akkor a kert végébe esett a pillantása, s egy nyugodt léptekkel, békésen közeledő lovagot vett észre. A világ legszebb férfija volt ez, sokkalta szebb azoknál, akik ma élnek. Délceg, daliás, sudár termetű lovag volt, a ruhája drága regensburgi kelméből készült. A királyné látva, hogy a lovag egyenest feléje közeledik, igencsak zavarba jött, és nagyon megijedt. Tudjátok-e mire gondolt? Arra, hogy a lovag bizonyára valamely hatalmas nagyúr, aki a királyhoz, aki a királyhoz jött, s a királyt nem találván, most őt keresi fel. Üdvözölnie kellett tehát az idegent. A lovag udvariasan megfogta a királyné bal kezét, és megköszönte a szíves fogadtatást.

− Felséges úrnőm – mondta néki -, kegyed miatt jöttem, mert végtelen nagy szerelmet és vágyat érzek kegyed iránt. Arra kérem, ha úgy véli, hogy tudna engem is oly szerelemmel szeretni, amilyet kívánok, ne várakoztasson sokáig! Én őszintén fogom szeretni felségedet. (…)
A hölgy sokáig nézte a lovagot, kinek daliás termete és szépsége úgy felgyújtotta szívét, hogy menten belészeretett. Megígérte néki, hogy szeretni fogja, azzal a feltétellel, hogy a lovag megmondja, kicsoda, honnan jött és mi a neve.
− Nos hát − felelte a lovag −, őszintén fogok válaszolni. Jöjjön velem felséged, mert csak így kaphat választ a kérdésére!

Azzal a kertből kilépve magával vitte a királyasszonyt. Hófehér lova egy fához kötve várakozott; az egész világon nem volt nála jobb paripa. A lovag fogta a kardját és a fegyvereit, sietve felfegyverkezett, majd nyeregbe szállt, a hölgyet maga elé ültette, és ellovagolt véle. Útjuk nem tartott sokáig: az erdő közelében, egy magas és széles domb lejtőjénél egy tó mellett a lovag lesegítette a nyeregből a királynét. Ezt a tavat jó néhányan megkísérelték már átúszni, mivelhogy aki úszva át tudott rajta kelni, az mindent megkaphatott, amit csak kívánt, és mindent megtudhatott, amit tudni akart.
A lovag leültette a királynét a tó partjára, ő maga pedig lovastul belépett a vízbe. A víz azon nyomban összecsapott a feje fölött, de ő egyenest a tó legmélyebb része felé tartott. Négy mérföldet tett meg ily módon, s a hölgy egész idő alatt meg sem moccant. A túlsó parton a lovag kijött a vízből, és a királyasszony felé indult.

− Felséges úrnőm, az erdő mellett, ezen az úton érkezem és távozom. De többet ne kérdezzen tőle, felséged!
Azzal újból felsegítette a királynét a lovára.
− Sokáig, mindaddig szeretni fogjuk egymást, amíg rajta nem kapnak bennünket. Kegyednek születni fog tőlem egy gyönyörű szép fia, akit Tydorelnek fog nevezni. Ez a gyermek a királyság valamennyi lovagjánál szebb és daliásabb, s nagy bátorságú és vitézségű ifjú lészen. Soha senki nem fog háborúzni ellene, mivelhogy vitézségben minden szomszédját felül fogja múlni. Ámde soha egyetlen percre sem fogja lehunyni a szemét, hogy aludjék. Ezért aztán amidőn felnövekszik és megokosodik, bárhol légyen is, minden percben virrasztania kell mellette valakinek. (…)

Részlet egy jelenleg ismeretlen szerző Tydoreljének Az álmatlan király címmel megjelent prózafordításából. (In: Szibilla királynő édene. Középkori francia szerelmi történetek. Válogatta, fordította és az utószót írta Szabics Imre. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1987. 40-51.)