Címke: műfordítás

MÁRIA FERENČUHOVÁ: Lengyelország

1

A széles Visztula puszta partokkal

és a hidak egyszerre oly messze egymástól!

Rezgő nyárfák, gyertyánok,

folyami kavics és a nehéz szürke égbolt,

mély, tág, egyenes,

felnőttként igyekszel haza

egy hűtött vagonban,

hideg, pasztellszínű ruhában.

Az ablakon át fokozatosan veszed észre a kőzet repedéseit

  • a viharvert beton –

és az építési igyekezet mögött

(stadionok, felhőkarcolók, üzletközpontok

és az is lehet, hogy lakások) már a romlást látod:

elég, ha a vonat átszeli a folyót,

és a sínek megrozsdásodnak,

a talpfák összetörnek, mint a meszetlen fogak,

az ország egy történelem előtti lény

korai jelenének vázát tárja fel

és szörnyét a régvolt gyerekkornak.

2

Ország: emlék.

Vasúti hálózatoktól szabdalt,

megállók, rámpák, töltések nyomaitól sebzett,

a múlt egy alvilági szellem képében bújik elő

a kövek között nőtt fűből.

3

Nem jutottunk túl messzire.

Ám épp itt végződik a jelen.

Jelöletlen peronok,

széttört lépcsőházak,

vonatok, ahol az első osztályt egy fűtött fülke jelenti

egy másodosztályú vagonban.

Az ülések naftalintól bűzlenek,

egy röpke kontaktus a felületükkel

régi sebeket tép fel.

A feltépett érzelgősség ellen

józansággal védekezel,

a cipődet nézed,

szégyenkezel,

csak nem képzelted,

hogy azonos fajhoz tartozol,

ezekkel a hallgatag szőke férfiakkal,

kik összezárt térdekkel

utaznak bézs színű nadrágjaikban

és kék szemeikkel

könnyedén átnéznek rajtad?

Tényleg ennyi halott apró

gyártelep van ebben az országban?

Ez a vonat tényleg nem egy szántóföldön áll meg?

A kalauz nem válaszol, ám óránként háromszor

jön ellenőrizni a jegyedet.

4

Igen, az a férfi kizárólag miattad

szállt ki Lublinban, bár másfelé indult.

Egy szál ingben feléd irányította lépteit,

s utána nem mozdult. Tűrte, ahogy állni hagyod

egy idegen városban, elégedetten, mert pillantásra méltónak találtad.

Autóbusz-alkatrészekkel kereskedett,

nem fizetett adót, nyilván készséges volt megcsalni nejét,

sőt, saját pici gyerekei helyett a tieid számára választani ajándékot.

Az a másik viszont, ki érintést jelezve

Feléd nyújtotta kezét, majd felkínált

Egy virágtartónyi nyíló muskátlit

(visszautasítottad, erre ő vad kiáltással

az út közepére hajította),

önmagát produkálva.

Elnyelte őt a lift, a vészkijáratok labirintusa,

megdermedt a neonfényű szállodai éjszakában.

Végül, mindig önmagad bizalmas ölelésében végzed,

végtagjaid nyugtatóan szorítják körbe tested,

és a feletted kirajzolódó arc, mely kis szerencsével

Istené is lehet

vagy a halálé.

Sir Thomas Wyatt: Nem lelek békét

Nem lelek békét, bár nem harcolok.
Fázom, s éget remény és félelem.
Széllel szállok, de nem emelkedem;
Enyém minden, bár nincstelen vagyok.
Nem tart, nem ereszt, bezár, mint rabot,
nem szökhetek, bár nem fog semmi sem,
élni nem hagy, s meghagyja életem,
de esélyt csak a haláltól kapok.
Vakon látok, némán is hallanak.
Pusztulást vágyok és új életet.
Gyűlölöm magam, mert mást szeretek.
Nevetek, mert fáj, s a kín jóllakat.
Egyszerre vet meg a halál, s az élet,
ez a harc jár a vágyam istenének.

Szabó Eszter fordítása

Emil B. Lukáč: Luna mendax

Melyikünk téved, te vagy én?
Kinek szédítették meg fejét?
A naphoz vagy útvesztőben,
csendes tisztáson vagy vízözönben?
Kinek húzta át számításait
teljesen a Hazardőr?
Ki taszigál bennünket előre és vissza,
Angelus vagy Mefisztó?

Ki téved az elképzeléseiben,
s ki épít kártyából várat?
Szórom, szórod az aranyport,
baccara-t játszom, játszod.
Varázs, csoda, látomás,
ne érintsd meg, tovaszáll.
Keserű az emlékezés,
ürömmel teli a pohár.

Ki téved a dísszel,
csillogós, mérgezett rímekben?
Megint hazudsz, Pegazus,
újra a halálugrást próbálod?
Csak lazán ügess át
a dombok maradékán,
e kétes babér
illata keserűen száll.

Melyikünk téved, te vagy én?
Melyikünk tér ébren vissza?
Filoxéra a gyökéren
a szőlőt érni nem hagyja.
S ha egyetlen tőm marad,
egyetlen foltos fürtöm,
megcsillan majd benne ez álmom,
ez a sors: te és én.

1939. 10. 13.

 

 

 

 

 

 

Charles Bukowski: Kicsattant szerelem

fekete lányka
kedves a szemed
mikor eljön az ideje hogy
használjam késemet
nem fogok hátrálni és
nem foglak hibáztatni
téged,
ahogy végighajtok egyedül a parton
ahogy a pálmák hullámzanak,
a ronda nehéz pálmák,
ahogy az élet nem jön meg
ahogy a halál nem megy el,
nem foglak hibáztatni téged,
helyette
emlékezni fogok a csókokra
ajkunk kicsattant a szerelemtől
és hogy adtad nekem
mindazt amid van
és én hogy
nyújtottam azt ami maradt
belőlem,
és emlékezni fogok a kicsi szobádra
a közelségedre
a fényre az ablakban
lemezeidre
könyveidre
reggeli kávénkra
délutánjainkra éjszakáinkra
testünk együtt ömlött széjjel
aludni
a folyó apró áramlatok
azonnal és örökké
a lábad a lábam
a karod a karom
a mosolyod és a melegség ami
belőled árad
aki megnevettettél
újra.
fekete lányka kedves a szemed
neked nincsen
késed. a kés az
enyém és nem fogom használni
még.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Charles Bukowski: Majdnem megfogalmazott vers

látlak inni egy szökőkút mellett apró
kék kezekkel, nem, a kezeid nem aprók
kicsik, és a szökőkút Franciaországban van,
ahonnan írtad azt az utolsó levelet és
én válaszoltam és nem hallottam többé rólad.
általában őrült verseket írtál, hogy
ANGYALOK ÉS ISTEN, mind nagybetű, és te
híres művészeket ismertél és a legtöbbjük
a szeretőd volt, és én visszaírtam, rendbe’,
hajrá, lépj be az életükbe, é’ nem vagyok féltékeny,
mer’ sose találkoztunk. egyszer közel voltunk,
New Orleans, másfél tömb, de sosem találkoztunk, sosem
érintkeztünk. szóval a híressel jártál és a híresről
írtál, és, természetesen, amire rájöttél,
hogy a híres a hírneve miatt
aggódik – nem a gyönyörű, fiatal lány miatt az
ágyában, aki megadja neki azt, és aztán felkel
reggel, hogy nagybetűs verseket írjon, mint
ANGYALOK ÉS ISTEN. tudjuk, Isten halott, mondák’
nekünk, de téged hallgatva má’ nem voltam biztos. talán
a nagybetűk miatt van. egyike voltál a
legjobb női költőknek és mondtam a kiadóknak,
a szerkesztőknek, „őt, őt nyomjátok, Ő őrült, de Ő
csoda. nem’, nincs hazugság ebben a tűzben.” szerettelek,
mint egy férfi szeret egy nőt, akit soha nem érint, csak
ír neki, kis fényképeket rak el róla. jobban szerettelek
volna, ha egy kis szobában ültem volna sodorva a
cigarettát, hallgatva, hogy pisilsz a fürdőszobában,
de nem’, nem ez történt. a leveleid szomorúbbak lettek.
a szeretőid elárultak. gyerek, visszaírtam, minden
szerető áruló. nem segített. azt mondtad
van egy sírós padod és ez a híd mellett volt és
a híd egy folyó felett volt és te ott ültél a sírós
padon minden este és sírtál a szeretők miatt, akik
bántottak és elfelejtettek. visszaírtam, de többé
nem válaszoltál. egy barát írta, hogy öngyilkos lettél
3 vagy 4 hónappal, miután történt. ha találkoztunk volna,
valószínűleg igazságtalan lettem volna hozzád vagy te
hozzám. így volt a legjobb.

                                               Farkas Kristóf Liliom fordítása

Cecco Angiolieri: Itt e világban a pénznek hiánya…

 

Itt e világban a pénznek hiánya
az embert arra inti, ne halassza,
hogy ledöfje magát, vagy fölakassza,
már ha efféle szarság irritálja.

Mert az, akinek bőven van dohánya
(hát, volna okom e téren panaszra),
imádja, ha pénzzel tele a kassza,
mely az emberből a költőt csinálja.

Hogy még mi mást csinál? Mondjak-e többet:
betegbe, tudjuk, életet lehel,
s azt is, hogy tőle teremnek a földek,

hogy tahóból gáláns urat nevel,
nagyvonalú, finom ízlésű bölcset –
isten bizony, vagy itt patkoljak el.

Havasi Attila fordítása