Címke: műfordítás

Nichita Stănescu költeményei

NOCTURNA

Mi történhetett
azzal az óriási ábrázattal,
amely a földet megérintve
a fákat hagyta hátra
sebhelynek,
a rókákat és nyulakat könnycseppnek
s az csillagos ég keserűségét
Hohó,
mi történhetett
végtére is azzal az óriási ábrázattal!

 

GONDOLAT

Szív,
légy oly egyszerű, mint a halál!
Az egyszerű dolgokat nem lehet bizonyítani,
és annyi itt a halott…

 

VERS

Mondd, ha egyszer elkapnálak,
és megcsókolnám talpadat,
ugye utána sántikálnál egy picit,
attól félve, hogy szétzúzod a csókom?

 

 Kovács Kinga Tünde

 

 

Svetislav Basara: Parkinson kór: a kezdet és a vég (regényrészlet)

Miért több az ember az állatnál? Mert belátja, hogy az állatok közé tartozik, mert tisztában van vele, hogy születésétől fogva halálra van szánva, és mert tudván tudja, hogy léte pusztulásból táplálkozik és halált okozva teremt. (Nyikolaj Fjodorov)

Pavel Kuzmics Kaszatkin

MORBUS PARKINSONI

ELŐSZÓ

A rettenetes kór kieszelője, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt – egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek – ha hitelt lehet adni az alábbi eseménynaptár és életrajz tényálladékának – oroszlánrésze volt. D. L. Parkinsont tehát a részint valóságos, részint kifundált táborlakók százezreivel egyetemben rehabilitálták, és visszanyerte semmivé lett lénye köntösét: nevét. Betegségének mibenlétét viszont elnyelte a feledés köde, viszolygás övezi. Továbbra is csak morbus Parkinsoni a neve, közkeletűen parkinsonizmus, de – mint életben maradt kortársai egybehangzóan tanúsítják – a tüneteknek és a klinikai kórismének semmi köze az eredeti Parkinson-kórhoz. Itt nem a betegség mutációja forog fenn, mint a tébécé esetében, amely állhatatosan sajátítja el az antibiotikumok közömbösítésének új meg új biokémiai stratégiáját; nem, a – mellesleg gyógyíthatatlan – parkinsonizmus most néhány olyan jelentéktelen megbetegedés kölcsönvett kórtüneteinek közönséges együttese, amelyek egyezményes szemszögből leginkább az Alzheimer-kórra hasonlítanak. A korszerű parkisonizmus nyilvánvalóan humbug. No de mire lene jó egy betegség meghamisítása? Éppen ez a kérdés gyötri F. R. Voznyeszenszkijt, a történészt, aki bejáratos cári Ohrana, az NKVD, a KGB és a Lubjanka archívumaiba. No de hol lehet ezt megpiszkálni? Avatatlanok – ilyen dolgokban pedig ki ne lenne avatatlan – elképzelni sem igen tudják, milyen szerteágazó egy-egy ilyen levéltár, arról nem is beszélve, milyen irdatlan sokaságát süllyesztették el bennük a dokumentumoknak. (Egyes tanúságtételek1 szerint ezek az archívumok lajstromba veszik az összes utat, az összes várost, falut, utcát, házat, embert, az emberek minden feljegyzését és beszélgetését a legutóbbi három évszázadból.)

Ebben az irdatlan iratrengetegben csak a Mitrofanovszk címszó (egy jelentéktelen városka neve, amelyben Parkinson megszületett) teljes 57 400 folyómétert foglal el nem kevesebb, mint 459 789 490 567 forrással. Minden együtt van, semmi sem maradhat rejtve, de évtizedek szorgos munkája szükségeltetik ahhoz, hogy kikerekedjen a kép valamely eseményről, feltérképezhessék valakinek az életrajzát. Nem marad más választása, Voznyeszenszkij vaktában kiemelt dokumentumok tanulmányozásával remél boldogulni. A megérzéseire hagyatkozik. Hatodik érzékét veti be. Parkinsonról lévén szó, ez lesz a legjobb. Körvonalazódnak az első eredmények: Parkinson megbízhatóan dokumentált életrajza tízéves koráig. De ez érdektelen. Nincs benne semmi különös. Effélékből eleget olvashatni az orosz realista írók émelygős elbeszéléseiben. Ezek az elbeszélések, a szappanoperák feltalálása előtti szappanoperák valójában kiskáték a korabeli orosz gyerkőcök felcseperedéséshez és neveléséhez. Voznyeszenszkij, a literatúra feltétlen elkötelezettje (csak egy orosz lehet ennyire fanatikus) arra az elkeserítő felismerésre jut, hogy az orosz realista irodalom tönkretette az orosz valóságot; hogy megrontotta az egyszerű orosz lelket; hogy tápot adott a szociális igazságosság abszurd eszméjének; s végezetül hogy ezt Demjan Lavrentijevics is így gondolta, amikor valahol lejegyezte: “Dosztojevszkij után az orosz lélek típusgazdagsága, tarkasága az orosz lelki alkat öt változatára sorvadt. Vannak Sztavroginok, Raszkolnyikovok, Marmeladovok, Lebezjatnikovok és Szvidrigajlovok.”

Fernando Pessoa: Amit gondolnék, csinálnék

Amit gondolnék, csinálnék,
mindennek csak fele lesz meg.
Végtelenbe húz a szándék.
Semmi sem valós a tettnek.

Milyen undor néz rám vissza,
ha látom, mit cselekedtem!
Lelkem gazdag, nyílt és tiszta –
moszatok tengere lettem,

melyben hordalék kavarog
más tenger sodorta lomból…
Szándékok? vagy gondolatok?
Nem tudom, s tudom nagyon jól.

Havasi Attila fordítása

Illusztráció: Jan Porcellis

 

Günter Grass: Utolsó táncok

Fátyoltánc 

 

És lehull még egy,
mert kelléktárad kimeríthetetlen:
turkálós láda, végkiárusításkor.

És rétegenként egyre ritkulnak
a fátylakba tévedt történetszálak:
folytatásuk következik.

És mindig új leplezésekkel
feded fel csattanóikat
hol tragikus, hol komikus fordulatokban.

És minden szövet áttetszően elárulja
a következőt, ami szintén
áttetsző.

És körülötted, csakis körülötted
forog, forog minden
lassított felvételben.

És érintetlenül marad,
amit fösvénységed (könnyekben dúskálva)
összekuporgatott.

Így marad meg minden mozdulattal
a lefüggönyözött szépség
találgatásnak.

És mert legalább ötszáz év
van még elfátyolozva raktáron,
soha nem szűnik ez, a te táncod.

És én – a sztriptízhez szokva –
csak nézlek, türelmetlenül,
kicsit idegesen.

 

Éjfél után

Nem, nincs semmiféle csontkezű kaszás,
aki kecses tánclépésben parasztot és polgárt,
nemes kisasszonyt, elhízott papot,
koldust és császárt magával ragadna,
és nem is a táncoló Isten ez
Sils Maria hegyeket tükröző vizei felett,
aki szakadékokkal mutat magára,
és, mint Superman, szövegbuborékokat tölt ki;
egyedül mi ketten vagyunk, párosan,
ha éjfélkor,
éppen a késő esti hírek után
– háború fenyeget megint –
elvezet minket még egy darabig
a konyhában a rádió:
régimódi slowfox fűzi most össze azt,
ami napközben szétszórva, ezerfelé szaladt.

Kedvesem, csak néhány ütem,
mielőtt engem és magadat
– mint ilyenkor mindig –
gondosan ellátnál tablettákkal: egyenként,
átszámolva.

András Orsolya fordításai

VLUU L200  / Samsung L200

 

Illusztráció: G. Grass: Tanz im Schnee

(Günter Grass: Letzte Tänze. Göttingen: Steidl Verlag, 2003.)

 

 

Tautvyda Marcinkevičiūtė: Kemény munka

Kemény munkára ítéltettem.

 

Mert művészkedni, ha az ember a nóvumtól széttöredezik és összeáll,

mint egy kirakós, úgy látszik,

Megterhelő munka; annyira azért nem sietnék

– – –

De bennem itt csak a művésznőt látják, akinek az állam

tetőt utalt ki a feje fölé és teljes ellátást, mint egy rabnak,

azzal a feltétellel,

ha mindenfélét alkot.

– – –

A börtön épülete a Független Irodalom Házával átellenben van,

És, amennyire csak lehet, segítjük egymást.

Amikor ezt a modern börtönt fölhúzták,

a társadalom elővette

az építészt meg a tisztviselőt,

hogy miért

– – –

Ilyen szép házat álmodtak meg a fegyenceknek,

a különböző országokból származó fegyenceknek,

Különös tekintettel arra az esetre, hogyha osztrák felségterületen

Valami komoly bűnt

Követnének el.

– – –

A szépség győzedelmeskedett. Talán a világot is megmenti majd.

Ezt az épületet

A különböző országokból származó fegyencek számára álmodták meg.

Én is egy másik nemzethez tartozom,

és az irodalom

kemény munkájára

ítéltettem életfogytig.

– – –

Segítjük egymást. A fegyencek

az Irodalom Háza számára

olyan borítékokat gyártanak,

amilyeneket a nemzetközi levelezés során használnak.

Senki sem mondhatja, hogy könnyű a dolguk.

Egyszer én is kaptam levelet egy fegyenctől.

– – –

Ez még Litvániában történt.

És ez a modern építmény

Hermetikusan zárt, csak tegnap hat körül

tárták ki

a kapukat,

És a börtönudvarról jókedvűen kiözönlöttek, mint a lánctól

megszabadított kiskutyák,

– – –

Serdületlen felügyelők uniformisban.

A kocsikat mustráltam a parkolóban.

A felügyelők már vártak.

Néhány autóban nők ültek.

– – –

Ettől különösképpen meglódult a képzelőerőm,

És örvendeztem, hogy módomban áll továbbra is keményen dolgozni,

(ha azt nézem, hogy a mulatságot nevezik munkának),

amitől az autókban ülő párok

és a fegyencek, akiket nem ismerek,

boldogabbak lehetnek.

 

Krems, 2005. 03. 15.

 

Tautvyda Marcinkevičiūtė (szül. 1955, Kaunas)
litván költőnő. Verseit és fordításait rendszeresen publikálják az irodalmi lapok, eddig kilenc kötete jelent meg, az utolsó 2008-ban K. E. Lionė címmel.

Sörös Erzsébet Borbála (szül. 1989, Dunaújváros)
az SZTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Neolatin irodalom programjának hallgatója. Minden egyszerre érdekli.

 

Hagiwara Sakutaro költeményei

A Hirose folyó

A Hirose folyó csupa fehér,
ahogy tűnik az idő, tűnnek a szeszélyes gondolatok is.
Remélve, hogy kötéllel csapdába csalhatom az életet,
belógattam horgászbotom a folyóba tegnap.
Ó, rég eltűnt az ily boldogság,
ma már a pontyot is alig vesszük észre.

 

Éjszakai vonat

Sápadt az ég a hajnali fényben,
ujjlenyomatok ülnek az ablakon, hidegen,
fehéren derengenek a magas hegyek,
mint a higany, mozdulatlanul és mégsem,
az utazók álma zavartalan,
csak a fáradt lámpák sóhajtanak,
és ott az az édes, gyantás illat,
meg a halovány füst, talán dohány,
mely próbára teszi a rossznyelveket az éjszakai vonaton,
de folytatódik-e a férjes asszony panaszáradata?
Még nem hagytuk el Yamashinát,
így kicsit ereszt a felfújható párnából,
nézi, ahogy elernyed: a fajtájnál így szokás.
Most férj és feleség összebújik,
s megbámulja az ablakon át a hajnalt,
ahol egy elfelejtett hegyi faluban
fehéren virágzik a harangláb.

 

Aki a szerelmet szereti

Kirúzsoztam ajkaim,
s megcsókoltam egy friss nyírfa kérgét.
Még ha csinos is volnék,
kebleim nem ruganyos, táncoló labdák,
bőrömnek nincs púder-finom illata.
Szerencsétlen, kívül-belül hervadt lény.
Szánalmas és elveszett.
A ma koranyarának illatos völgyében,
szikrázó fák között,
felhúztam égszínkék kesztyűmet,
és ál-fűzőbe bújtattam csípőmet,
és úgy-teszek-mintha port szórtam nyakamra.
És így, kitalált kacérságot öltve magamra,
ahogy a fiatal lányok szokták,
pont úgy felszegtem fejem,
és megcsókoltam egy friss nyírfa kérgét,
és rózsa vörösre rúzsoztam ajkaim,
és ölelve kapaszkodtam egy hatalmas, fehér törzsbe.

 

 Baktériumok világa

Baktériumok lába,
baktériumok szája,
baktériumok füle,
baktériumok orra,

a baktériumok úsznak.

Néhány emberi méhben,
néhány kagyló belében,
néhány a hagyma gömbölyű szívében,
néhány a vidék közepében.

A baktériumok úsznak.

A baktériumok kezei jobbra-balra, keresztbe nőnek,
végeik elágaznak, mint a gyökérzet,
onnan éles karmok nőnek,
hajszálereik mindenhova szétterjednek.

A baktériumok úsznak.

Ahol a baktériumok élik életük,
mintha rokkant bőrén keresztül jönne,
sovány, cinóber-szín fény süt be,
és alig látszik, amit megvilágít, de
az a látvány igazán, igazán elviselhetetlen.

A baktériumok úsznak.

Pillér Emília Réka fordítása

Hagiwara Sakutaro (1886-1942)
A szabad vers és a modern stílusú költészet egyik meghatározó alakja Japánban. Gyakran szürrealistaként emlegetik.