Címke: műfordítás

Álvaro Cunqueiro: Rello Pontemilből

(Az Emberek innen-onnan – galego történetek című kötetből)

Rello uram hallgatag ember volt. A kocsmában egy sarokban húzta meg magát, és onnan figyelte, ahogy a többiek pénzben kártyáznak, míg ő egy kancsó San Fiz-i vörösbort kortyolgatott. Még Listo a kutyája is csendes és hallgatag volt; fejét gazdája lábára hajtotta, hosszú füleit pedig szemére csapta, úgy aludt.

Rellonak nem voltak történetei. Végigkibicelt egy játszmát, s átült egy másikhoz. Meg-megkérdezték tőle néha, hogy mért nem játszik, de csak annyit felelt rá, hogy ő nem játszik pénzben.

– Mindig túl sokat tennék rá!

Ha elütötte az óra az éjfélt, Rello feltápászkodott, Listo pedig farkcsóválva ment utána. A kocsmából felkapott egy újságot, ami legtöbbször már egy igen régi példány volt, vagy már hiányzott belőle náhány lap. Rello nem volt mestere az olvasásnak, csak úgy-ahogy boldogult a betűkkel. Leginkább sehogy; mégis ott volt az újság a keze ügyében.

Rozas úr, egy kiváncsi és kötekedő természetű vendég, aki arról mesélgetett, hogy mit beszélnek a népek Madridban – merthogy ő a királynál szolgált ám – Joselito haláláról, egyszer megkérdezte Rellot, hogy ugyan minek is neki a Debate. Rello mélyen elvörösödött, s csak azt motyogta, hogy a háznál mindig elkél egy kis papír.

Hetek múltán valami unokaöcsse révén Rozas úr fülébe jutott, hogy Rello bátyám esténként kiül az erkélyére, ami a folyóra néz, kiteríti maga előtt az újságot, mintha olvasná, és így pihenget jó egy órát. Mivel bennem Rello megbízott, megkérdeztem tőle, mire is jó ez a nagy olvasás.

– De ugye nem mondja el senkinek?

– Dehogy mondom, ember, dehogy mondom!

Egyszer Rello, amint kora este hazafelé ballagott, találkozott egy bizonyos Xestoso úrral, aki Montesbe valósi volt. Az út Pontemilből a folyópartig visz egy tölgyerdőn át, amit az itteniek csak Adrela-nak hívnak, s amint a mezőre ér, átszel egy zsombékost, ami jobbára csupa sár. Semmi más nincs arra, csak egy-két árva fűz és néhány vén, hajlongó gesztenyefa. Megvan már vagy tíz-tizenöt éve is annak, hogy ez a Montesi Xestoso meghalt. Kisujjában voltak a cselszövések, a nemzetközi politika, hallott még Kuba elestéről is, és a 14-es háborúban a The Sphere-t járatta, mert gyűjtötte Matania haditudósító tusrajzait, és azokkal tapétázta ki az egész házat. A túlvilágról is lángolt a mi világunkért érzett aggodalomtól, nem vitás, mert Rellotól akarta megtudni – ezért jelent meg neki, nem kevés szívdobogást okozva – hogy a Császár visszatért-e már trónjára Berlinben. Rello félelmében azt sem merte neki elárulni, hogy nem tud olvasni, s hogy fogalma sincs, ki az a császár. Ekkor Xestoso heti két pesot ajánlott neki, hogy figyelje a császárról szóló híradásokat. Rello, hogy Xestoso is jól lássa, az erkélyre ült ki újságot olvasni.

– Xestoso sosem késik a fizetéssel!

Eztán egy kicsit elgondolkodott, bal kezével megemelte kopott kalapját, jobb kezével megvakarta feje búbját, és a fülemhez hajolva megkérdezte:

– Na, akkor hát visszatért már az a császár?

Elmagyaráztam neki, ki is volt valójában II. Vilmos császár, micsoda nagy bajsza van, s milyen rövidke karja, és hogyan is menekült el Németországból. Hollandiában telepedett le, ahol igen sok jóféle alma terem meg sok jóféle sajt, újra megnősült, elvett egy szőke, kicsikét molett szépséget, és most egy tanyán éldegélt.

– Na, és él még?

Nem akartam becsapni, s elárultam neki, hogy a császár bizony már halott. Láttam rajta – hiszen jó ember volt ő – hogy nem nyugszik a lelkiismerete. Ha egyszer a császár halott, és nem térhet vissza Berlinbe, és ha nem mondja el az igazságot, azzal becsapja a Montes-i Xestoso-t. Rello az Adrelan át ballagott, mélyen elgondolkozva…

Kevéssel eztán egy este a kocsmában láttam viszont. Nem is ült le, a hordók mellett toporgott. Már indulófélben volt, és ahogy máskor is, Listo most is ott lihegett a nyomában. A vörösboros hordón ott hevert az újság. Rello felvette, kétrét hajtotta, közben felém biccentett a fejével és elindult, még csak jóéjszakát sem kívánt. Később hallottam, hogy még mindig heti két pesot kap Xestosotól, mert egyre csak figyeli, figyeli, hogy a császár vajon visszatér-e.

                                                                                                Bata Péter fordítása

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása