Lakott Corazón de Maríában, nem is olyan régen, egy apa meg a fia, akiket Remeték néven ismertek; talán azért, mert mindkettőt Euremiónak hívták.[1] Az egyiket Euremio Cedillónak, és a másikat is Euremio Cedillónak, habár egyáltalán nem volt nehéz megkülönbözteti őket egymástól, ugyanis az egyiknek bő huszonöt év előnye volt a másikhoz képest.
A bőség főleg abban mutatkozott meg, hogy az idősebbik Euremiót a mi Urunk Istenünk jóindulata magas, tagbaszakadt termettel áldotta meg. A fiút azonban, ahogyan mesélik, épp ellenkezőleg, igen csenevésznek teremtette, és nemcsak a testét, de az értelmét illetően is. És nem elég, hogy vézna testalkatú volt, de egész életében, ha ugyan él még, úgy nehezedett rá a gyűlölet, mint a kő; úgyhogy igaz, ami igaz, csak szerencsétlenségére született erre a világra.

Legjobban a saját apja gyűlölte, aki közelebbről a komám, merthogy én tartottam keresztvíz alá a fiút. Meg kell mondjam, a komám mindenben, amihez csak hozzáfogott, kihasználta a hatalmas termetét. Olyan óriási volt, hogy már attól is elfogta a düh az embert, ha csak mellé állt, és ha másképp nem, szemmel fölmérte az erejét. Úgy érezte magát, ha ránézett, mintha őt csak kelletlenül vagy valami maradékból teremtették volna. Nem is volt Corazón de Maríában, és a környékén sem még egy férfi, aki olyan magasra nőtt volna, mivel mifelénk széltében nőnek az emberek, de alacsonyak; olyannyira, hogy azt mondják, a kis növésűek erről a vidékről származnak; alacsonyak az emberek, és olyan a helyzetük is. Remélem, a jelenlévők közül senki se sértődik meg, ha netán odavalósi, de bizony én kitartok a véleményem mellett.
De visszatérve az előbbiekre, arról a két emberről kezdtem beszélni, akik jó pár évvel ezelőtt Corazón de Maríában éltek. Az idősebbik Euremiónak volt egy ranchója, amely a Las Ánimas nevet viselte, és a sok bonyodalom következtében tönkrement, jóllehet a nemtörődömség volt az okok közül a legfontosabb. No, és úgy áll a helyzet, hogy semmiképpen se akarta örökül hagyni ezt a birtokot a fiának, aki, mint mondtam, a keresztfiam. Az egészet elitta, pálinkára költötte a pénzt, amihez úgy jutott hozzá, hogy darabonként túladott a földeken, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy a fiúnak, mire felnő, ne maradjon semmije, amibe belekapaszkodhatna. És ezt csaknem sikerült is elérnie. A fiú épphogy meg tudta vetni egy kicsit a lábát a földön, noha így is igen elesett volt, és ezt is inkább csak úgy, hogy néhányan megszánták, és segítettek talpra állni neki; az apja ugyanis nem törődött vele, sőt inkább úgy fest, a vére is felforrt, ha csak megpillantotta.
Ám ahhoz, hogy ezt az egészet megértsük, vissza kell mennünk az időben. A távoli múltba, azokba az évekbe, amikor a fiú még meg se született, sőt talán még azelőttre, hogy Euremio megismerte volna azt az lányt, aki aztán a fia anyja lett.
Matilde Arcángelnek hívták. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ő nem Corazón de Maríába valósi volt, hanem egy magasabban fekvő helységbe, Chupederosba, ahova ez a bizonyos Cedillo soha nem jutott el, jó, ha mások elmondásából ismerte. Akkoriban ez a lány az én jegyesem volt; de az ember sohase tudhatja, mit tart a keze közt, így aztán elvittem bemutatni Euremiónak, kicsit dicsekvésből, kicsit meg azért, hogy elvállalja a tanúskodást az esküvőn; álmomba se gondoltam, hogy olyan hirtelen eltűnik a lány irántam érzett állítólagos szerelme, kihűl a vágyakozása, és a szíve máshoz húz majd.
Ezt csak később tudtam meg.
De előbb még azt is el kell mondanom maguknak, kiféle-miféle volt ez a Matilde Arcángel. Hát fogjunk is bele. Elmesélek mindent apróra. Sietség nélkül. Végül is előttünk az egész élet.
Egy bizonyos doña Sinesiának, a chupaderosi fogadó tulajdonosának volt a lánya; ahogy mondani szokás, mindig alkonyati homály borította ezt a fogadót, merthogy jórészt ott ért véget a munkanap. Így aztán ahány fuvaros megfordult azon a környéken, mind tudomást szerzett a lányról, és kedvtelve legeltethette rajta a szemét. Mert akkoriban, még mielőtt elment volna, Matilde kislányként olyan természetesen forgolódott köztünk, akár a víz.
Ám egy szép nap, észre se vettük, igazi nővé cseperedett. Álmodozó lett a tekintete, néha meg fürkészve hatolt bele az emberbe, mint a szög, amit csak üggyel-bajjal tudsz kihúzni. Az ajkai is teltebbek lettek, mintha csókokkal fosztották volna meg az ártatlanságától. Akárki akármit is mond, szép lány lett belőle.
Az rendben is volna, hogy nem érdemli meg az ember. Hisz’ maguk is tudják, én csak egy fuvaros vagyok. Egyszerűen, mert ehhez van kedvem. Mert szeretek magammal társalogni miközben járom az utakat.
De az ő útjai hosszabbak voltak, mint az összes út, amit én valaha is bejártam; még az is megfordult a fejemben, hogy soha többé nem fogom tudni nem szeretni.
De egy szó, mint száz, Euremióé lett.
Egyszer, amikor hazaértem az egyik utamról, megtudtam, hogy hozzáment a Las Ánimas gazdájához. Arra gondoltam, hogy a pénzsóvárság hajtotta hozzá, vagy talán a férfi hatalmas termete vonzotta. Magyarázatok sosem hiányoztak. De leginkább az fájt itt a gyomrom táján, ahol a legjobban fáj a bánat, hogy elfeledkezett rólunk, szegény ördögökről, akik eljártunk hozzá, ott találtunk menedéket, felmelegedtünk a tekintetétől. Legfőképpen rólam, Tranquilino Herreráról, alázatos szolgájukról, aki iránt csókkal, öleléssel, miegymással elkötelezte magát. Habár, ha jobban megnézzük, az állat is elhagyja a karámot, ha éhes; ő pedig, hogy úgy mondjam, nem volt éppen nagyon jól táplált; egyfelől, mert olyan sokan voltunk, hogy neki nem jutott, másfelől meg, mert képes volt a saját szájától megvonni a falatot, csak hogy mi együnk.
Később meghízott. Lett egy fia. Aztán meghalt. Egy megbokrosodott ló ölte meg.

A csecsemő keresztelőjéről jöttünk. Matilde a karjában hozta a gyereket. Nem tudnám apróra elmondani, miért és hogyan bokrosodott meg az a ló, mert én legelöl mentem. Csak arra emlékszem, hogy egy vasderes állat volt. Úgy száguldott el mellettünk, magányosan, egészen közel a földhöz, akár egy szürke felhő, a lovat nem is igen láttuk, inkább csak a szelét éreztük. Matilde Arcángel pedig ott maradt hátul, nem sokkal messzebb, a földre ledobva, arccal egy pocsolyában. Az az arcocska, amelyet annyian szerettünk, most szinte elmerült a vízben, mintha a még remegő testéből forrásként előtörő vért mosná le.
De akkor már nem volt a miénk. Hanem Euremio Cedillo tulajdona, ő volt az egyetlen, aki birtokolta. Milyen gyönyörű volt! És Euremio nemcsak birtokolta, de a test határainál sokkal mélyebben hatolt belé, annyira, hogy Matilde még gyereket is szült neki. Így nekem abban az időben nem maradt más belőle, csak az árnyéka, meg tán néhány emlék.
Ennek ellenére nem nyugodtam bele, hogy ne lássam többé. Felajánlottam, hogy én leszek a fiú keresztapja, csak hogy a közelében maradhassak, ha másként nem, mint a komája.
Ezért van az, hogy még mindig érzem, ahogy megcsapott az a szél, amelyik kioltotta az élete lángját; mintha most is itt fújna mellettem.
Én zártam le vízzel telt szemét; én igazítottam meg a száját, mely eltorzult a rémülettől: a pániktól, ami elfogta, és bizonyára egyre nőtt benne, amíg vágtatott vele a ló, egészen az utolsó pillanatig, amikor érezte, hogy lezuhan. Azt már elmeséltem, hogy a fiára borulva találtunk rá. A teste kezdett kihűlni, már csak az üres burok volt, miután a szerencsétlen baleset miatt az összes vér kifolyt belőle. Nyitott szemét a gyerekre függesztette. Ahogy mondtam, teljesen átjárta a víz. Nem könnyek, hanem annak a sáros pocsolyának a szennyes vize, amibe arccal belezuhant. Halálában is látszott rajta az elégedettség, hogy nem nyomta agyon a gyermekét, átsugárzott a szemén az öröm. Mint említettem, én zártam le a szemét, és a tekintete még akkor is olyan simogató volt, mint életében.
Eltemettük. A szája, amit olyan nehéz volt megkapni, földdel lett teli. Néztük, ahogyan eltűnik, egész valójában elsüllyed abban a mély gödörben, és mi már nem láthatjuk többé viszont. Euremio Cedillo csak állt ott, mint a pózna. És meg arra gondoltam: „Ha otthagyta volna békében Chupaderosban, még ma is élne.”
«A fiú tehet róla – szólalt meg ő –, különben ma is élne.» És elmesélte, hogy a fiú egyszer csak sírni kezdett, úgy rikoltozott, mint a bagoly, a ló meg, amin jöttek, nagyon ijedős volt. Ő előre figyelmeztette a gyerek anyját, mondta neki, hogy ne engedje bőgni a fiút. Azt is mondta, hogy Matilde vigyázhatott volna magára, amikor leesett; de épp az ellenkezőjét tette: „Ívben megfeszítette magát, hogy a gyereknek legyen egy kis helye, és ne nyomja agyon. Szóval, mindent egybevetve, csakis a fiú tehet róla. Úgy bőg, hogy bárki megrémül tőle. Miért szeressem. Semmi hasznát nem veszem. Matildétől sokkal többet kaphattam volna, annyi gyereket, ahányat csak akarok; de ez itt nem hagyta még megízlelnem se.” Dőlt belőle a panasz, úgyhogy már nem tudta az ember, bánat-e vagy harag, amit az elhunyt iránt érez.
Azt viszont mindig is tudtuk, hogy a fiát gyűlöli.
Erről beszélek maguknak az elejétől fogva. Aztán ivásnak adta a fejét. Kisebb földdarabokat cserélt pálinkára. A végén már hordószámra vette. Egyszer nekem kellett elvinnem egy egész szállítmány pálinkás hordót, amit Euremio Cedillónak küldtek. Ebbe ölte minden erejét, meg abba, hogy a keresztfiamat ütötte-verte, míg bele nem fáradt a karja.
Sok év telt el így. A fiatalabb Euremio, néhány jótét lélek könyörületességének hála, mégiscsak felnőtt; szinte a levegőből, amit még a születésétől hozott magával. Minden nap az apja gyalázkodására ébredt, aki gyávának és gyilkosnak tartotta, és ha megölni nem is akarta, mindent elkövetett, hogy éhen haljon, és azt is elfelejthesse, hogy létezett. De ő élt. Az apja viszont, ahogy múlt az idő, egyre rosszabb bőrben volt. És maguk is, én is, mindenki tudja, hogy az idő súlyosabb a legsúlyosabb tehernél, amit ember elviselni képes. Így hát, bár a haragja nem múlt el, a gyűlölete alábbhagyott, míg végül a kettejük élete egyetlen eleven magánnyá olvadt össze.
Én nem sokat törődtem velük. Azért tudom, mert mesélték, hogy a keresztfiam mindig furulyázott, amíg az apja kialudta a részegségét. Nem beszéltek egymással, egymásra se néztek; de még napszállta után is, sőt néha még jóval éjfél után is, egész Corazón de Maríában hallani lehetett a furulyaszót.
Szóval, hogy hosszúra ne nyújtsam, egy csendes napon, amilyen bőven akad ezekben a falvakban, felkelők érkeztek Corazón de Maríába. Alig csaptak zajt, mert az utcákat benőtte a fű; hangtalanul mentek végig rajta, pedig mindannyian lovon jöttek. Azt mondják, olyan békésen, minden lárma nélkül vágtak keresztül a falun, hogy még a búvármadarak kiáltozását meg a tücsökciripelést is hallani lehetett; de még ennél is tisztábban hallatszott az a kis furulyaszó, amely, amikor elhaladtak a Remeték háza előtt, csatlakozott a csapathoz, majd, ahogy távolodtak, egyre messzebbről hallatszott, míg végül a semmibe veszett.
Ki tudja, miféle felkelők voltak és milyen ügyben jártak. Az biztos, bár ezt is csak mesélték, hogy pár napra rá, a kormány csapatai is átvonultak a falun. Ez alkalommal viszont az idősebb Euremio, aki az idő tájt már elég beteges volt, kérte meg őket, hogy vigyék magukkal. Vélhetően azt mondta nekik, hogy elszámolni valója van az egyikkel az útonállók közül, akiket üldöznek. Azok meg bevették maguk közé. Puskával a kezében, lovon hagyta el a házát, vágtázva, hogy utolérje őket. Mint már mondtam, igen magas volt, így inkább valami zászlónak, mint embernek látszott a lobogó hajával, mert azzal már nem törődött, hogy előkeresse a kalapját.
Pár napig senki se tudott semmit. Ugyanolyan békésen folyt tovább az élet, mint annak előtte. Én akkor értem oda. „Lentről” jöttem, de ott se volt semmi hír. Míg egyszer csak emberek érkeztek. Tudják, afféle bérmunkások: akik úgy töltik az életük egy részét, hogy a hegyoldalakon kóborolnak, és csak akkor jönnek le a falvakba, ha szükségük van valamire, vagy valami gondjuk akad. Most az ijedtség hozta le őket. Elmesélték, hogy odafönn, a hegyekben napok óta folyik a küzdelem. És hogy azok, akik szeretnének megpihenni, már errefelé tartanak.
Eltelt a délután, de nem láttunk senkit. Beesteledett. Néhányan azt gondoltuk, talán más utat választottak. A bezárt kapuk mögött vártunk rájuk. A templom órája elütötte a kilencet, aztán a tízet is. És a harangozással szinte egy időben felharsant a kürtszó. Majd a lovak ügetése. Kinéztem, hogy lássam, kik azok. Egy csomó rongyos alakot láttam lesoványodott lovakon; voltak, akikből csöpögött a vér, mások nyilván aludtak, mert igencsak bólogattak a fejükkel. Nem álltak meg, mentek tovább.
Mikor már úgy tetszett, véget ért a sötét alakok felvonulása, akiket alig lehetett kivenni az éjszaka homályában, furulyaszó hallatszott, eleinte nagyon halkan, aztán erősebben. Nem sokkal később megláttam a keresztfiamat, Euremiót, a komám Euremio Cedillo lován. A ló farán ült, bal kezével a furulyáját fogta keményen, a jobbjával pedig az apja holttestét tartotta a nyeregben átvetve.

 [1] A remete szó spanyolul eremita.

Imrei Andrea fordítása

(Részlet A Lángoló puszta című, a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában, a Rulfo életműsorozat második darabjaként a mexikói Protrad támogatásával megjelenő novelláskötetből.  Az életműsorozat első darabja, a Pedro Páramo 2014 áprilisban jelent meg. A kötetek Magyarországon is megvásárolhatók.)

Bélyegkép: Sergio Michilini
Illusztráció:  Részegh Botond

lebegj velem, minden szomorú –
őrültek kőházakban
ajtók nélkül
leprások szerelmet és dalt gőzölögnek
békák próbálják megszámolni
az eget;
lebegj velem, szomorú dolgok –
áruló ujjak szétroncsolva az üllőn
öregség mint reggeli burok
használt könyvek használt emberek
használt virágok használt szerelem
kellesz nekem
kellesz nekem
kellesz nekem:
már elszökött
mint egy ló vagy egy kutya
halott vagy elveszett
vagy könyörtelen

Farkas Kristóf Liliom fordítása

 „A tolluknál fogva kell megragadni őket, amíg még fiatalok!” – tartja a mondás a faluban, ahol a férfi felnőtt. E falu törékeny, fehér hajú asszonyai sosem restellték megosztani fiaikkal a lányfogás fortélyát; őket is így fogták meg egykor.
Napfény csillant lenn, a tó fekete vizén, bűvös ragyogásba vonva a szürkületet. Hosszú út vezet a faluba, de a férfi nem sajnálta rá az időt. Ráérősen kikerülgette az úthibákat, a birkatrágyát, és az út mellett magasodó sziklákról lehasadt kőtörmeléket. Feje fölött szúnyograj hullámzott. Letépett néhány szálat az út szélén kihajtott magas fűből, és addig hajlítgatta, sodorta, csavarta őket, míg el nem roppantak az ujjai között. Annyi éve járt már ezekre a találkákra, és mégis minden alkalommal újra kisfiúnak érezte magát. A gyomra is, mintha csak egy tavon ringatózó csónakban ülne.
A Nyúl és Vasmacska cégérén repedések futottak végig, és a festék is úgy elhalványult, hogy alig lehetett kivenni az ezüst horgony mellett kuporgó mezei nyulat. Az omladozó házak, melyek ablakaiban már csak a penész csipkézte a függönyt, szorosan bújtak a kis kocsmához. Itt, a domboldalon a Nyúl és Vasmacska messze volt ahhoz, hogy idegenek merészkedjenek a közelébe. A turistákat a tóparton szolgálták ki, ahol szinte le sem kellett lépniük a kompról, máris eláraszthatták az ajándékboltokat, ruhaüzleteket és olyan kávézókban ihatták a tejszínes teát, ahol a csipkefüggöny is ragyogott a tisztaságtól. Szerelmének el kell haladnia mindezek mellett. Vajon elhagyta már a tavat? Szinte látta, ahogy a lány átmegy a keskeny, kavicsos parton, fellép a járdára, úszóhártyás lábai lábujjakká válnak, víztől csepegő tollkabátja a karján lóg. Karján, amely nemrég még a szárnya volt.
– A szokásosat, Bill?
Mary, a kocsmárosnő félretette a tévéújságot, amit eddig olvasgatott.
– És egy pohár csapvizet és egy…
– Csomag ecetes-sós chipset. Ma este találkoztok, drágám, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, várta, hogy kitöltsék a pint világost, és közben a kandallónál álló üres asztalt bámulta.
– Tudod – mondta Mary –, addig kellett volna megragadnod a tollát, amíg fiatal volt.
Törzsvendégek zsúfolódtak be a kocsmába, szürke hajú, vele egykorú férfiak. Tudta, hogy közülük jó néhány megfogta már magának azokat a fehér tollakat. Legénykorukban, nyári estéken gyakran összegyűltek a tóparton, és minél nagyobb kenyérdarabokat a vízbe dobálva próbálták elnyerni a lányok kegyét. A házi kenyér vált be leginkább. Johnny, az unokatestvére egyszer egy egész cipót hajított a vízbe, ami majdnem rosszul sült el, mert a falánk lány kis híján megfulladt rajta. Persze azért hozzáment végül. Az Eileen nevet választotta magának.    Leszámolta Mary kezébe a pontos összeget, majd az italokkal és a chipsszel letelepedett az asztalnál. Nem vallott a lányra, hogy késik. Az alátét, amire a poharakat rakta nedves volt, kezére ráfolyt a sör, le kellett ráznia. A kandalló hidegen ásítozott. Mary spórolt a szénnel, csípős levegő ide vagy oda, szerinte korai volt még begyújtani.
A kocsma berendezését különféle gyűjtemények tarkították: whiskys dobozok, üres borosüvegek, harmincas évekbeli filmcsillagok bekeretezett képe. Színészek, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy betegyék a lábukat egy ilyen helyre. Az egyik falon három darts tábla lógott, de arra már senki nem emlékezett, hol lehetnek a nyilak. A kandallópárkányon egy halom porral és hamuval belepett üveg hamutartó tornyosult. Talán a régi időknek állítottak emléket, de az is lehet, hogy csupán azt a tényt bizonyították, hogy Mary sose dob ki semmit.
Nem hallotta, hogy mikor jött be, de egyszerre ott állt a lány. Éjszín szemétől olyannyira elütő sápadt arcán nedvesség csillogott, pillantása idegesen rebbent ide-oda. Sudáran állt pelyhes, fehér ruhájában, kezével kényszeresen babrált, mintha nem bírná ki, hogy ne használja ujjait. Tollkabátját az asztal alá gyűrte, ő maga egy támlátlan székre telepedett. A férfi arrébb húzta a lábát, hogy ne kelljen tudomást vennie a nadrágját súroló tollakról.
Kinyitotta a chipses zacskót, s hogy együtt ehessenek, szétbontotta a csomagolást is.
A lány elmosolyodott, s mosolya nyomán finom vonalak jelentek meg szeme és a szája körül. Mondani akart valamit, de hangja érdesen szólt, így lehajtotta a fejét.
A férfi bólintott. Idő kellett a megfelelő szavakhoz, idő kellett a lánynak, hogy meglelje emberi hangját. Neki azonban nem volt ilyen mentsége.
A lány az ujjaival csipegette a ropogtatnivalót. A férfi mindig érdeklődve figyelte ezeket a mozdulatokat, mintha az ujjak a csőrt, a hosszú, vékony kar a kecses nyakat helyettesítették volna.  Ahogy belejöttek a beszédbe, szó esett a tóról, az egyre gyorsabb csónakokról, a nádas szomorú állapotáról, a civakodásról a szomszédokkal – a rakoncátlan szárcsákkal és az örökösen búvárkodó kárókatonákkal –, a vízinövények minőségéről, a mocsári varjúháj terjeszkedéséről.
– Ezeket elvinném – alkalmatlankodott Mary, megragadva a még ki nem ürült poharakat. – Hozok helyette másikat és egy újabb csomag chipset is.
A lány bólintott, de nem szólt Mary-hez, sőt, soha senkihez nem szólt a férfin kívül.
Valaha a férfi nagyanyja is a fehér tollúakhoz tartozott, ugyanaz a fagyos jellem, ugyanaz a szigor. Sose jött rá, hogy férje hová rejtette a tollkabátját. A férfi mindenféle történetet hallott már rebesgetni a fehér tollakról; ahol találsz egy tollat, ott angyal járt, máshol azt beszélték, ha fiatal lányok adják háború idején civil ruhát viselő ifjaknak, akkor gyávának tartják őket. A faluban talált fehér toll azt jelentette, hogy a lányok egyike már elrepülni vágyik. Olykor megesett, hogy egy-egy toll visszanőtt a tarkójukra, vagy a könyökük hajlatába, de ki is hullott hamar. A férfi egyszer rátalált nagyanyja egyik elhullajtott tollára a kenyértartó ládában. Zsebébe rejtette, majd hetekig egy könyv lapjai között őrizte a kincset. Végül egy borongós decemberi napon, amikor esőcseppek táncoltak a tó színén, vízre bocsátotta a tollpihét.
A férfi felesége déli asszony volt, akinek nem volt ideje holmi idétlen hattyúmesékre. Azzal a rengeteg fehér hajú nővel az egész falu különben is egy óriási beltenyészet. Mondott persze még sok más effélét is. Aztán visszarepült délre, amint a gyerekek felnőttek.
Mary hanyagul az asztalra lökte a poharakat. Sörhab és víz folyt az alátétekre, majd takaros tócsába gyűlt az asztalon. Mary várt egy percet, aztán megunta és inkább visszacsoszogott a pulthoz.
A férfi ismét szétbontotta a csomagolást. Egyszerre nyúltak a ropogtatnivalóért. A finom ujjhegyek egy pillanatra hozzáértek az érdes bütykökhöz. A férfi visszarántotta a kezét.
Már most tudta, hogy fog végződni az este. Hogyan hömpölyög lassacskán az egész falut betakarva a köd, amíg ők idebenn visszafojtott hangon beszélgetnek. Túl sokáig üldögélnek majd üres poharaik mellett, kettejük között a kiürült chipses zacskóval, miközben mindketten érzik, hogy ideje menni. Maga előtt látta, ahogy a lány magához ragadja tollkabátját, hallotta a kocsma küszöbén a virágot rég nem látott függőkosarak társaságában elhadart istenhozzádot.
Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy a lány sétál lefelé az úton, egyenesen a tó vizén megcsillanó apró fények felé.  Próbálta legyűrni aggodalmát, mert a kinti hűvös levegőn a lány rögtön reszketni kezd majd, de tollkabátját csak akkor veszi fel ismét, ha elérte a tavat.
Próbálta nem halogatni az ingoványos földeken át vezető hazautat, ahol nem kíséri más, csak az alkonyati szürkébe öltözött birkák komor pillantása.
Próbálta kiverni fejéből a magasból érkező szárnycsapások hangját, melyek egészen az otthonául szolgáló zömök kőházig kísérik majd elnehezülő lépteit.
Egyelőre csak a lány morzsák után kutató ujjait nézte, alig érzékelve a pultnál beszélgetők egyenletes moraját, és a Mary színlelt törölgetése nyomán összekoccanó poharak halk, csilingelő hangját.

Tóth Dóra fordítása

Claire Massey 1981-ben született. Lancashire-ben. Magyarországon művei nem ismertek, Nagy-Britanniában novelláit többek között a The Best British Short Stories 2011, a Flax, a Patricide és az A cappella Zoo is publikálta. A Litfest kiadó szerkesztője, a Paraxis című, novellákat megjelentető online magazin társszerkesztője és a Gathering Craps című blog írója.