Ondrejcsák Eszter összes bejegyzése

Ondrejcsák Eszter (korábbi nevén Estera Ondrejčáková) 1985-ben született Rimaszombaton, Szlovákiában. Jelenleg a Pest megyei Dányon él. 2007-től 2010-ig a komáromi Selye János Egyetem Tanárképző Karán tanult Történelem – Magyar nyelv és irodalom szakon, majd a Károli Gáspár Református Egyetem BTK-án Irodalom-és kultúratudomány szakon. 2013 óta az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola modern szakos hallgatója. Disszertációját „Anton Straka és Szabó Lőrinc. A Cseh és szlovák költők antológiája” címmel írja, dr. Kálmán C. György és prof. dr. Kabdebó Lóránt vezetése alatt. 2014-től az Irodalmi Szemle szerkesztőbizottsági tagja és az Irodalmi Szemle online szerkesztője. Írásai leginkább a pozsonyi Irodalmi Szemle, az újvidéki Tanulmányok (Studije) és Hungarológiai Közlemények, a nyitrai Partitúra, a kolozsvári Korunk, a Somogy és az Agria című folyóiratokban jelennek meg. Cikkei többnyire a novellaelméletet (Csáth Géza, Gárdonyi Géza stb.), a határon túli irodalmat (pl. Kolozsvári Papp László, Kovács Magda) érintik, de foglalkozik vallástörténeti- és vallásfilozófiai témákkal, felvidéki kisebbségtörténettel is.
Bejegyzések

A Szentháromság hét pontja és a Szabadság hatalma

Hozzászólás most!

 

„Téríts magadhoz minket,
hogy hálásak legyünk, alázatosak
és kegyelmeidre fogékonyak,
mert te vagy a mi üdvösségünk,
erőnk és bátorságunk.”

                            (Kempis Tamás)

Ferenc pápa Az irgalmasság arca kezdetű bullájában meghirdette az Irgalmasság Rendkívüli Jubileumát, amit Jézus Krisztus küldetésének felismerésére szentelt. Az Úr irgalmasságának, Krisztus kegyelmének és a Szentlélek erejének az ajándékát a Szentévben a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén megnyitott Szent Kapun, az Irgalmasság Kapuján át kaphatja meg – ha alázatosan kéri – a Szeretet hatalmában hívő lélek.

  • Amennyiben a bűnökkel terhelt hívő Krisztusban bízva Igent mond a lelki fejlődésre, és beengedi szívébe a kopogtató Jézust, a feltétel nélküli szeretet isteni energiája hatol át a félelmein, a közöny és a harag magas téglafalain, s megvilágítja az utat a tökéletesség felé. Útravalóul hozzá szegődik az együttérzés, a megbocsátás, a nagylelkűség és a kedvesség, amely kincsek birtokában képessé válik a hétköznapok nehéz próbatételein felülemelkedni, s békítő kezet nyújtani embertársainak.

A Szeretet befogadása egyben áramlást is jelent, az Agapé kiáradását a világba, ami összekapcsol felebarátainkkal és minden létezővel. Növekszik az életerőnk: mi magunk válunk Forrássá.

  • Az emberek többsége azonban elutasítja a Szeretetet. Harcok dúlnak, nemcsak nemzeti határokon kívül és belül, hanem az emberi szívben is. Ebben a zaklatott világban a túlélés az úr.

Az ego-harcok mögül a Sátán lesi következő áldozatát. Az emberi játszmák (az önsajnálat, az erőszak…) drámákat szítanak, bonyodalmakat kevernek. A félelem rabságában sínylődő lelkek pedig nem látják meg a feléjük nyújtott segítő kezet, nem ismerik fel szabadítójukat, hanem elmenekülnek, elszakítják magukat az ősforrástól, s még inkább bezárkóznak saját börtönükbe. Bizonytalanságuk és szkeptikusságuk hatalomvágyukban mutatkozik meg, manipulációkkal igyekszenek egymáson át életben maradni.

  • Jézus pedig vár. Várakozik sokáig. A vele eltelt szívű lélek pedig újra és újra megbocsát, új lehetőséget ad embertársainak, mialatt ő maga szenved. Magány, kiközösítés és bántalmazás jut számára osztályrészül. Kínjai közepette végül térdre ereszkedve hajtja fejét az Úr elé, s könyörületért esedezik. Átadja magát Istennek, aki a megnyitott kapun át bejelenti magát.
  • Isten soha nem hagyja magára azokat, akik benne bíznak. Feloldozást ad bűneink alól. Megszabadít minden félelemtől és minden szenvedéstől. Új életet ad Jézus Krisztus megváltása révén. Begyógyítja sebeinket. A boldogság érzését nyújtja. Könnyedséget. A múlt nehéz terhe alól és a jövő aggodalmától való felszabadulást, s békét lehel a szívünkbe.
  • Jézus Krisztus és az Úr ingyen ajándékát azonban a megvilágosodott elme nehezen érti meg. Döntés elé kerül. Zavarodottan látja, hogy eddigi életmódja többé már nem használ neki, tehernek érzi, új élete pedig próbatételekkel van kikövezve.

De a lelke szabad és szárnyal. Sok hibát ejt ugyan repülése közben, de nem veszíti el a reményt és az Utat. Önszántából dönt úgy, hogy akaratát Isten keze alá rendeli, s teljes hittel mondja ki: „Legyen meg a Te akaratod!”

  • A Béke, a Szeretet, a Hit, az Oltalom és a Vezettetés ezzel beköltözik mindennapi életébe. A korábbi negatív érzések eltűnnek, a vér és víz segítségével pedig teste, lelke és szelleme folyamatosan kitisztul, tudatossága növekszik, szíve teljesen átalakul. Többé már nem enged a Sátán befolyásának, mert az Igazság birtokában van, így a rossznak megszűnik a hatalma felette. Az Úr lelki adományaival feltöltekezve innen már a hívő lélek csak a Szentlélek sugallataira figyel.
  • S csakhamar megérkezik hozzá a Küldetés is. Komoly felelősség hárul reá, kihívás elé kerül: vajon meg tud-e felelni választott feladatának, képes lesz-e – Ferenc pápa szavaival élve – „az Atya szeretetének eleven jelévé” válni a világban, és Krisztushoz hasonlóan a vigasztalás, a megbocsátás, az együttérzés és a szeretet hirdetőjévé lenni akkor is, ha sokszor úgy találja, törekvése hiábavaló, mert az egoizmus falai áttörhetetlennek bizonyulnak.

Krisztus követői ezzel a próbatétellel szembesülnek. Sokszor elszomorodnak, de legtöbbször csalódnak. A szabad akarat folytán nem kényszeríthetnek senkit jobb belátásra, csakis az együttműködés hozhatja meg a várt eredményt: Isten országát a földön is, bennünk és körülöttünk.

Ehhez azonban elsőként fel kell ismerni az egoizmus álarca mögé bújt és a negatív mintákat ismétlő Sátán mesterkedéseit, szétválasztó stratégiáit: az ítélkezést, a kritizálást és a megkülönböztetést, az erőszakot és a hatalomvágyat, a képmutatást és közömbösséget, hogy ezek után a Szabadság elsőbbségének otthont adva a felszabadulást választhassuk.

Bízzunk Jézus Krisztusban, és figyelmünket fordítsuk rá a Szentévben, hogy teljesek lehessünk, harmóniában élhessünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Minden ember alakítja a környezetét gondolataival, szavaival és tetteivel, ezért ne becsüljük le magunkat, sem egymást, hanem adjuk meg a tiszteletet elsősorban Istennek, azután önmagunknak és felebarátainknak.

Ne felejtsük el, hogy beidegződött rossz gondolatmintáink gátolják a kiteljesedést, és távol tartják az ígért Boldogság terjedését a Földön. A társas kapcsolatokon belül elkövetett erőszak használata sérti az emberi egyenjongúságot és az emberi méltóságot, aminek nem engedhetünk teret, hiszen mindannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk, ha sokan ezt el is felejtettük.

(Megjelenés helye: Hitünk és Életünk, Dány, 2015. október) 

Bejegyzések

Fr. Šrámek: JÚNIUS

Hozzászólás most!

Színjáték egy felvonásban.

Cseh nyelvről fordította A. Straka.

Személyek:

Ledinszkyné,
Jani
\
gyermekei,
/
Lidi
Losan.

Idő: ma.

Egyszerűen bútorozott szoba; leplezett szegénység beszél a néhány olcsó csecsebecséből. Macskaszerűen doromboló otthonosság melegíti ezt a meghitt fészket a nagy falióra tik-takja mellett. A délutáni nap aranyos sugár-füstje úgy ömlik be az ablakon mint egy ragyogó felhő, melyen a boldogság utáni vágy vándorol. Az ablaknál, ritka szövésű kis fehér függöny előtt ül Lidi és varr; – ölében a remegő napsugár, mint egy hűséges állat elkényeztetett feje nagy és boldog szemeivel pislog, fogadja a kényeztetést s melengeti az ölet, mint valami puha és intim fészket. Az idősebb Ledinszkyné, arcán az ősz jóságos, gyengéd mosolyával újságot olvas egy régi bőrdíványon; időnként megigazítja szemüvegét s bólongat fejével.

Lidi: /abbahagyja a munkát, kezeit ölébe ejti; mákszemei ellankadnak, mint a virágok a déli napsütésben; majd talán befejezve valamilyen álmot, suttogja/: Ott… ott bizonyára minden másként van… Ott… /Fejét a szék támlájára fekteti, nyelve félig nyitott szájában vágyakozva végigsimul a felső ajkán. Majd hirtelen ismét felkapja fejét s mintha valakihez beszélne, gyengéden, behízelgően folytatja/ – Csakugyan, oly nagyon szeretsz engem? –

Ledinszkyné: /felriad/ Szóltál valamit?

Lidi: /álmából felzavarva/ – Nem, semmit… csak úgy… Csak úgy magamban beszélgettem…

Ledinszkyné: /jóságos mosollyal/ – Mint a kis madár. – Felcsicsereg… maga sem tudja miért. Csak úgy… csak úgy felcsicsereg – /kis szünet múlva ismét felszól az újságból/ Amint itt olvasom, szeretnék felsírni. A mieink ismét Franciaországban voltak, az emberek ott úgy ölelkeztek, mint a testvérek. Maga az elnök fogadta őket s oly aranyos dicsérő szavakat mondott nemzetünkről. Az uccán a franciák – ember ember hátán – mindenki lelkesen éljenzett – Küldöttségünkre hullottak a virágok – mint amikor megrázzák a virágzó fát… /Fejével bólongat./ Mint amikor a szegény rokon eljön a gazdaghoz s a gazdag maga mellé ülteti s mindenki szemeláttára megcsókolja a száját… Ó, ezek a franciák … ezek a franciák … Nem lehet őket nem szeretni. /Leteszi az újságot./ Szólj majd, Lidi — — Ezt Janinak el kell olvasnia… –

Lidi: /mosollyal/ Nem, anyukám… Inkább el se olvassa ezt a Jani!

Ledinszkyné: – Miért… Miért ne olvassa?

Lidi: Hát – csak úgy. Hiszen tudod, hogy ő csak nevet az ilyeneken.

Ledinszkyné: – /megbántva/ … No jó, nevet… nevet…

Lidi: /felkacagva/ Tudod, anyuci, olyan ez, mint amikor a paraszt rálép a drága szőnyegre. Tudod, hogy mondja? /Férfihangot utánozva./ „Ahá a hőmérő fölfelé megy. Majd adunk neki jeges borogatást…” – „Vidd el, anyukám, ezt az édességet: belefájdulnak a fogaim…” – /Nevetésben tör ki./ Épen úgy mondja…

Ledinszkyné: – /kényszerű nevetéssel/ Egészen jól tudod utánozni… /Valamin elgondolkozik./ – De néha minden sötét lesz a szemem előtt, amikor így elkezdi. Mintha mindennek kiszakítaná a gyökerét.

Lidi: /hirtelen zavarban/ Anyukám!

Ledinszkyné: No?

Lidi: Te, anyuci, … a többiek is olyanok, mint a Jani?

Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Bizony olyanok. Nyelv helyett fulánkjaik vannak s a szívüket sohasem teszik a tenyerökre. /Enyhébben./ Node… Jani sokat tud… sokat tanult. /Az órára néz./ Ma heverészik; már négy felé jár az idő… No de hiszen világos nappal volt, amikor hazajött; biztosan már megint nagyon vidáman voltak. Még alszik. De már talán fel is kellene ébresztenem. /A szomszédszoba ajtajához megy./

Lidi: /ábrándozva/ … szívüket sohasem teszik a tenyerükre… /A Ledinszkyné előtti ajtó kinyílik s hirtelen belép Jani, kialudva, rózsás arccal, felöltözve; magaviseletében túláradó erő:, lábán harisnya.

Jani: Jó reggelt, család! (Lidi feláll, Janihoz megy.)

Ledinszkyné: /meglepetéssel/ Berepül, mint a sátán… nem is hallottuk, amikor felkeltél. Remélem, jól kialudtad magad?…

Jani: Rózsaszínűre, anyukám, rózsaszínűre. De éhes vagyok s a gyomrom nagyon illetlen megjegyzéseket tesz. – Lidi – az istenért – mozogj már! … Legyen végre kis belátásod…! Az ebédnek már itt kellene lennie…! – Asszonyok – asszonyok… szolgálni fogtok a férfinak – mondotta valaki egy fennkölt pillanatban… Ugye ma leves van, metélt tésztával? Tudod, ma metélt tésztával álmodtam. Olyan volt, mint a fűzőzsinór, pedig metélt tészta volt… ha-ha-ha… Forogjatok, gyerekek, majd én fütyülök hozzá… /Fütyöl valami indulót, miközben Ledinszkyné tányérokat rak az asztalra./ Jani leül.

Lidi: /a konyhába szalad s onnan kiabálja/ – A leves még meleg, de a sült…

Ledinszkyné: Felmelegítsük a sültet?

Jani: Csak ide vele, majd én valahogy felmelegítem. /Megveregeti a Ledinszkyné hátát./ Anyu, te valahogy megnőttél tegnap óta…!

Ledinszkyné: /nevetve/ Bolondot csinálsz az anyádból…

Jani: Hogy a magasságos ég… /Hirtelenül./ Anyukám, van-e áfonyátok? Kérnék a sülthöz egy kis áfonyát!

Ledinszkyné: Ugyancsak fura étvágyad van ma. – Kimegy a konyhába. – Leül.

Lidi: /bejön a konyhából, levest önt Jani a tányérba/ Talán elég meleg lesz.

Jani: /Kanállal hevesen megragadja a Lidi könyökét/ Lidi, Lidi… a mi fáink egészen az égig nőnek… ha-ha-ha… Valami új species… valami új északi fenyő… vagy mi az ördög… Hallod-e? Itt a szívem táján pukkanak a dugók s a bebörtönzött habzó bíbornedv viharzik fölfelé, mint a megveszett vörös hajfonat,… ej,… táncolunk mi még a jégmezőkön s az ilyen Lidikből cigánylányokat csinálunk… megállj, te csirke…! /Kanalával a levegőben hadonászva./ Nem gondolod, hogy királyi mozdulataim vannak? /Mohón nekifog az evésnek./

Lidi: Ma nagyszerű hangulatban vagy! –

Jani: Elvakítlak, mi?

Lidi: Illik ez neked.

Jani: Csak el ne sózzad. A levest már úgyis elsóztad…

Lidi: Te ne vennél valamit észre…

Jani: Egy kukkot se szóltam.

Lidinszkyné: /hozza a sültet s az áfonyát/ – Menjen Lidi a sörér.

Jani: Szomjas volnék ugyan, de… Nem, nem kell…

Lidi: Megyek, kitakarítom a szobádat…

Ledinszkyné: Csak maradj itt… Elvégzem én magam. Én mindig úgy eljátszom vele.

Jani: /félreteszi az üres tányért/ Hát az elmúlt éjjel ismét gondoltam reátok. –

Ledinszkyné: /meglepetést tetetve/ Csak nem!?

Jani: He-he-he, az igazat bevallva, már reggel felé járt az idő.

Lidi: Most valamit meg fogunk tudni! /Az asztalhoz ül./

Jani: /szeleteli a sültet/ Hát tudjátok gyerekek, a múlt éjjel belebotlottunk egy afféle mulatóhelybe. – Ez a mai fiatalság – mi az, anyuka, nincsen semmi megjegyzésed a mai fiatalságra? – Abban a lokálban… Igen, volt ott spanyolfal. Tralalili – hop –!

Lidi: /kíváncsian/ És még – mi?

Ledinszkyné: Hallod-e Jani, inkább…

Jani: Nini, a Lidi kíváncsi…

Lidi: Te mindenen csak nevetsz –

Jani: Az igazat megvallva, tényleg mindig nevetek. Olyan fűszer ez, amely nélkül semmit sem tudnék megemészteni –

Lidi: /feszült kíváncsisággal/ Tovább, Jani, mi volt abban a lokálban?

Ledinszkyné: Ne kérdezz semmit, úgyis valami nagy butaság az egész!

Jani: Hát volt ott – tudod – spanyolfal és… he-he-he.

Ledinszkyné: /haragosan/ Jani, légy oly jó, tartsd meg magadnak ezeket a dolgokat. Mondhatom, gyönyörű helyeken jutunk neked eszedbe. … –

Jani: Hagyd már, anyukám… Nem látod, hogy a Lidi a legjobb úton van ahhoz, hogy elpiruljon.

Lidi: /vállát vonogatja/ Ezt meg aztán egyáltalán nem értem.

Jani: /ingerkedve/ … nagy, vakítóan fehér virág… he-he-he…

Ledinszkyné: Mondtam már, Jani, hagyd abba… Ha nem tudsz semmi jobbat.

Jani: Istenemre, nem tudok… – /Szünet után./ Ez az áfonya, ez az áfonya…! – Az ember érzi az erdőt, az avarfüvet, fenyőillatot… a szív mezítláb szalad, vérzik a szederindán… a kukukmadár panaszkodik… /Köhécselést szimulál s néhányszor hátbavágja magát./ He-he-he… nekünk is van itt egy darabunk a természetből… zsebkiadásban… itt, az átelleni parkban. Azután csodálkozzatok rajta, hogy nevetek. Hiszen minden el van packázva, minden azt kiáltja felém: ne csald magad, testvérkém, én nem vagyok vaj, én – margarin vagyok.

Lidi: Nézd anyu, már megint a területünkön csavarog.

Ledinszkyné: De hiszen tudod, hogy Jani milyen fecsegő.

Jani: /befejezi az evést/ Látom, a vélemények kezdenek eltérni… /Pathetikusan./ Ide, Lidi, az oldalamra. Fiatalság, sorakozz. Támadás a krinolinok ellen, rajta!

Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Csak kerülj, Lidi, a karmai közé.

Lidi: /lelkesen nézi Janit/ Anyu, a Jani ma lángol.

Jani: Gyerekek, odakünn június van… és azután…

Lidi: …és azután?…

Jani: /hevesen felsóhajt/ … és azután… azután… /ábrándozva/ ma éjjel villámlott, jó idő lesz… igen, jó idő lesz, mert az éjjel villámlott. …

Ledinszkyné: Ettől legyen aztán okos az ember. /Nevet./

Lidi: /egy kis idő múlva, félénk, vékony hangon/ Voltak ott leányok is…?

Jani: /gyors pillantást vet reá, szárazon/ Nos, hát igen, sok leány volt ott. Coriandolli – Corso –. /Zsebébe nyúl, konfettit vesz elő s Lidire szórja./ Oly vidám volt minden…

Lidi: Jani! /Lerázza a konfettit./ S ezt hajigáltátok a lányokra…?

Jani: És a lányok mireánk.

Lidi: /elábrándozik/

Ledinszkyné: Mondd csak, mi értelme van ennek?

Jani: Anyuka olyan, mint Tolsztoj. /Gyors fordulattal Lidihez./ Elolvastad már a Kareninát?

Lidi: /feleszmél/ Igen; talán szükséged van reá?

Jani: Kölcsön akarom adni valakinek.

Lidi: /kis szünet után/ De egyet-mást nem értettem meg belőle. Tudod, Jani,… /Egy pillanatra meghökken/ azt a Kareninát nem is igen lehet elítélni. /Arckifejezése félős lesz./

Jani: És vajjon… ki akarná elítélni? Ki merne reá követ dobni?

Lidi: De amikor –

Jani: /hevesen/ De amikor… ugyan kérlek. Bánom, hogy a kezedbe adtam ezt a paposkodó könyvet. Amelyben hamut szórnak a vörös virágra, ahelyett, hogy forrón az ajkukhoz szorítanák. De te ezt nem érted.

Lidi: /halkan/ Nem értem. /Hirtelen/ S ennek másképen kellene lennie?

Jani: /nevetésben tör ki/ Lidi, Lidi… De várj csak, egyszer majd mindent elmondok neked. –

Ledinszkyné: Közben kitakarítom a szobádat. És… emlékszel-e reá, hogy ma este az Orfeumba akartál elvinni?

Jani: Hm, igaz. Elmehetünk. Ma ráérek.

Ledinszkyné: Csodálom, hogy ez egyszer nem találsz kifogásokat. Szeretnék egyszer oda is elmenni. Lidi közben lemehet Horickyékhez… Az Orfeum talán nem is való még neki.

Jani: /nevet/ Miattam! /Órájára néz./ De siess… nemsokára indulunk. Útközben Novákékhoz is benézhetünk, két legyet egy csapásra. És valahol harapunk majd valami vacsorafélét.

Ledinszkyné: Ahogy akarod… Én majd sietek a takarítással. /A szomszéd szobába megy./

Jani: Kérlek Lidikém, hozd el az asztalomról a cigarettámat –!

Lidi: /elhozza s maga gyújtja meg a Jani cigarettáját. Kis idő múlva, félénken/ Te, Jani… mért vagy ma olyan…?

Jani: Milyen?

Lidi: Ma olyan lágy vagy… s oly boldog.

Jani: Ahá!

Lidi: Ma nem olyan gonosz a nevetésed. Szüntelenül nevetsz ugyan, de egészen másképen.

Jani: Ahá!

Lidi: Tudod, én azt hiszem…

Jani: … te azt hiszed…

Lidi: No?

Jani: Kíváncsivá tettél.

Lidi: No – /kiböki/ … hogy te szerelmes vagy!

Jani: /pillanatig zavartan néz reá, majd nevetésben tör ki/ Hallod-e, Lidi, Lidi… ez nagyszerű.

Lidi: Talán nem igaz?

Jani: /kicsit nyugtalanul/ De…

Lidi: Mondd meg nekem, Janikám kérlek, mondj el mindent…

Jani: /valahogyan határozatlanul/ Ugyan mi a csudát mondjak el neked?

Lidi: /simogatja a kezét/ Nézd, Jani, én ezt nem mondanám el senkinek… Én… Tudod, én azt gondolom, hogy így egészen másképen néznek reád… s ez oly szép volna…

Jani: /elgondolkodva/ Úgy… úgy…

Lidi: Kérlek, Janikám…

Jani: /merően reánéz, majd valami benső vajúdás behatása alatt pillanatra behunyja szemét, s azután hirtelenül kitöréssel/ Gyere ide, Lidi… /Térdeire húzza; kis szünet után/ Hát azt akarod, hogy gyónjak meg neked?

Lidi: /megsímogatja tenyerével Jani arcát s igent int/.

Jani: /ábrándozva/ Ma éjjel villámlott, s ez jó időt jelent!

Lidi: Mondd, nagyon boldog vagy?

Jani: Nem, nem,… ez nem az. Vagy talán igen. Boldog, mint az a június odakünn. A megfuladásig boldog annyi virág terhe alatt. Oly nagyon boldog… Nem, én nem tudom. Semmit sem kérdezek, Lidikém, semmit. Ha özön, hát jőjjön az özön… /Suttogva./ Oly csodás özön…

Lidi: /megcsukló hangon, behunyt szemmel/ Oly borzalmasan csudás özön.

Jani: Oly furcsák vagytok ti nők, Lidikém. Százszor futok el előletek, százszor ismétlem el magamnak, hogy vámpírként kiszívjátok az erőinket… és százszor visszatérünk a mi júniusunkhoz. Az ördög van bennetek. Nem, nem… Lidikém, ne haragudj s ne gondolj ezekre. És… /pillanatnyi szünet után/ az ilyen fénykéve özönében oly szép lehet meghalni…

Lidi: Janikám, /hangja valahogyan megfájdul/ ma én is megéreztem a júniust. Ott, az ablaknál…

Jani: Tárd ki a kebled s ne kérdezz semmit… a június eljön…

Lidi: /hirtelenül/ Engedj el, Jani – Olyan fülledt a levegő, majd belefulladok, és… /Felemelkedik s felzokog; majd ismét lerogy a székre s fejét az asztalra hajtja/.

Jani: /csodálkozva néz reá/ Lidi, /fejével bólintgat s könnyedén felsóhajt/ a június van itt… a június…

Lidi: /felemeli fejét s széles, könnyes tekintetével reátapad Janira: majd hirtelen felugrik s hevesen megöleli/ Jani, Jani, Jancsikám… úgy foglak most szeretni… már tudom… most már tudom… Csak azután te is nagyon szeresd azt a…. hiszen te tudod… Ah, ez oly szép lehet, oly gyönyörű…

Jani: /megfogja Lidi fejét, belenéz a szemeibe s fejét bólongatva elgondolkodik/ Vajjon ki fogja kielégíteni ezt a sok vágyat? Lidi, úgy kívánnám neked…

Ledinszkyné: /belép/ Te jó Isten…

Jani: /vidáman/ Anyukám, maradj még odakünn, mert…

Lidi: /hirtelenül felugrik, meglepődötten/ Igen –

Jani: Látod, anyu, Lidi haragszik reád. Ki akarta belőlem csikarni a nagy titkot s te elrontottad az egészet…

Lidi: Nem, anyukám, már tudom – már mindent tudok… Janinak van – –

Jani: Pssszt ///. –

Lidi: Én már tudom – /Táncolni kezd, majd megáll s hevesen kihajol az ablakból az uccára./ Gyerekek… ez a levegő…

Ledinszkyné: Ma valahogy mindaketten…

Jani: Féld az istent, anyukám. /Nevet./

Ledinszkyné: Nekem ugyan nincsen ellene kifogásom.

Jani: Ez már beszéd. Lidi, ezt szépen meg kell köszönöd anyukádnak.

Lidi: /kinézve az ablakon/ Várj csak – nem tudod, ki az ottan? Nézd, Jani, valami férfi járkál az ablakunk alatt föl s alá s felnéz ide.

Jani: Menj el az ablaktól, akkor majd nem fog felnézni!

Ledinszkyné: /ruhát vesz ki a szekrényből/ Nem kell nagyon kiöltözködnöm, ugye Jani?

Jani: Ugyan minek? A karzatra?

Lidi: Jani!

Jani: No, mi az?

Lidi: Annak a férfinak oly furcsa szeme van –

Jani: Menj el, kérlek, attól az ablaktól!

Lidi: /csendesen/ Istenem, ez oly furcsa. Te, Jani, ő mintha várna valakit, jer csak nézd meg.

Jani: Anyuka, a Lidi tremolózik. /Felkel s az ablakhoz megy./ No látod, te szeleburdi! – De nini, hiszen ez Losan. Biztosan engem vár. /Lekiabál az uccára./ Szervusz, szervusz, reám vársz? Ha ráérsz, ugorj föl hozzánk! /Elmegy az ablaktól./ Én itt fogom megvárni. /Csendesen az anyjához./ Tudod, anyu, ő szeret kölcsönöket kérni s itt majd nem meri megtenni.

Lidi: /valahogyan megijedve/ Mit mondasz, Jani?

Jani: Ej, semmit. –

Lidi: /félénken/ És ő idejön?

Jani: No és aztán? Hallod-e kislány, te csakugyan zavarba jöttél!

Lidi: /merev mozdulatokkal simítja ruháját, megigazítja haját, majd könyökével a szék támlájára támaszkodik: egész lénye fagyossá változik.  – Künn csengetnek./

Jani: Légy szíves, anyukám nyisd ki az ajtót s hívd be őt.

Ledinszkyné: És hogy szólítsam?

Jani: Ha-ha-ha, miattam akár csirkefogónak is. Néha firkál is –

Ledinszkyné: /kisiet/ Tőled ugyan megtudhat valamit az ember… /Künn./ Kérem, csak tessék erre –

Losan: /belép; külsejében bizonyos gúnyos nemtörődömség, tekintete fascinál s kizsákmányol./

Jani: Csak tovább… Szervusz! Az édesanyám… a húgom… Losan barátom…

Losan: /hanyagul meghajlik/ Kérem, ne vegyék rossz néven…

Jani: /széket hoz/ Foglalj helyet.

Losan: /leül/ Már jó ideje járkálok a ház előtt…

Jani: Igen, a Lidi már figyelmeztetett…

Losan: Á… vagy úgy? – Igen, a kisasszony nézett le az ablakból. /Szívósan nézi Lidit; s ettől kezdve Losan szemei állandóan Lidit keresik s valami mágneses erővel ostromolják./

Jani: Miért nem jöttél fel?

Losan: Tulajdonképpen sétálni voltam. Bolyongtam. (?) Csak kölcsön akartam kérni… /pillanatnyi zavar után/ – igen – kölcsön akartam kérni Knut Hamsun „Pan”-ját. –

Jani: Nagyon szívesen. – Mindjárt kikeresem. /Szobájába távozik./

Losan: Hálás vagyok Önnek, kisasszony, hogy megszabadított a hosszú várakozástól…

Lidi: /Losan hangjának hallátára megrezzen; szemeiből valami örömtelen szórakozottság árad a hangjából./ Igen – mindjárt gondoltam – amikor oly hosszan nézett az ablakunkra — —

Losan: /Ledinszkyné felé kancsalít, aki épen elhordja a tányérokat a konyhába; majd Lidihez fordul bizalmas, fojtott hangon./ Igen, néztem. Fel kellett néznem, amint felnézek, ha megyek a mezőn s felettem megszólal a pacsirta. Igen, így történt: a pacsirta felujjongott… Kerestem a szememmel… Még sohasem láttam Magát, bizonyára nem jár sehová… Így találták fel Amerikát is… az ismeretlen partok mámorító illata megmutatta az utat… s ezekbe az illatokba belefájdul az ember feje… Olyan furcsa volt: erre mentem s Maga abban a pillanatban az ablakhoz szaladt; sohasem láttam olyan szemeket, amilyenek akkor voltak a Maga szemei; kihajolt az ablakon s a szemei itták, habzsolták, felszívták a tavaszt… /Ledinszkyné belép./ – Épen magyarázom, nagyságos asszony, hogy úgy irigylem Jani idillikus otthonát. –

Ledinszkyné: Látja… és ő nem tudja megbecsülni. /Leül a székre./

Losan: /összeroskadva/ S én oly régen, nagyon régen vagyok egészen egyedül – /Tekintetét erősen a Lidi felé fordítja./.

Jani: /bejön, hozza a könyvet s felkacag/ Nem mondott nektek Losan valami gorombaságot? Ő ugyanis – megmondjam? – … Ő ugyanis rendkívül goromba és semmi sem szent előtte…

Losan: /pillanatra mereven ránéz Janira/ Ez ugyan nem kődarab, Ledinszky…

Jani: Ha-ha-ha, – legalább nem töri be a fejed… de… /kacsintva/ … minek kell neked a Pán?

Losan: Hogyan magyarázzam meg neked? Tudod, szeretném ismét megszorítani a Glahn hadnagy kezét – vagy valami ilyesféle.

Jani: Anyukám dugd be a füled. Te is Lidi. Valami diszkrét dolgot akarok kérdezni a Losantól: mondd csak, talán megcsípett valami Edvarda…?

Losan: /rejtett pillantást vet Lidire/ Nem jövök a várt gorombasággal, csak annyit mondok… De külömben is, mit mondjak…? Ostobaság az egész. /Lidi felkel s a konyhába megy./ Csupa ostobaság, Lidinszky. Oly buta dolgok születnek bennünk. Majd egyszer elmondok neked egy ilyen ostobaságot. Nevetni fogsz, ha-ha-ha… Oly rendkívül furcsa eset. Vagy talán nem is furcsa. Egyáltalán nem. Majd egyszer elmondom, nagyot fogsz nevetni, he-he. /Felkel./

Jani: Már mégy?

Losan: Ma este nem mégy valahová?

Jani: Édesanyámmal megyek az Orfeumba.

Losan: Az Orfeumba? /Ledinszkynéhez./ – Nagyszerűen fognak mulatni a kisasszonnyal!

Jani: A Lidi nem jön velünk, ő itthon őrzi a házat –

Losan: /egy izom megrándul arcán, észrevétlenül, (…?) halkan/ – A kisasszony otthon lesz? – Mit is akartam mondani? – Várj csak – hát nem elfelejtettem? – No mindegy. Köszönöm, Ledinszky, a szívességedet. Ajánlom magamat, nagyságos asszonyom! –

Ledinszkyné: Örültem a szerencsének, Losan úr!

Jani: Szervusz, pajtás! – Jer el máskor is! /Kivezeti Losant a konyhán át./

Jani: /visszatérve/ Fejemet teszem rá, hogy pénzt akart kölcsönkérni! –

Ledinszkyné: Furcsa ember!

Jani: Furcsa.

Ledinszkyné: Majd a te szobádban felöltözködöm, még valaki bejöhet. –/ Fogja a ruhát s a szomszéd szobába siet./

Jani: /utána megy s az ajtóból kérdezi/ Nem tudod, anyu, hová ment a Lidi?

Ledinszkyné: /a szomszéd szobából/ Ugyan hova mehetett volna?

Lidi: /bejön; sápadt, nehezen vánszorog, nagy szemeit bizonytalanul mereszti maga elé./

Jani: /hozzálép és megfogja a kezét/ Az istenért, mi bajod Lidi? Hol voltál?

Lidi: /fejét rázza, mintha sűrű ködből jönne elő, mosolyogni próbál./ Lent voltam, Horiczkyéknél… Siettem a lépcsőn… elszédültem egy kicsit… De már megint jól vagyok!

Jani: /eltűnődve/ Mégsem kellett volna elmondanom, hogy –

Lidi: Mit nem kellett volna elmondanod…?

Jani: Hát… hogy odakünn június van… és…

Lidi: /tekintete kitisztul, fellángol/ Hogy odakünn június van…

Jani: Oly furcsa dolgokat beszéltem ma (…?) össze-vissza –

Lidi: /feszült figyelemmel/ És hazudtál?

Jani: Nem hazudtam, de mégis…

Lidi: /örömmel, szenvedéllyel/ Nem hazudtál, nem hazudtál, nem hazudtál –!/ Jani nyakába ugrik; csendesen folytatja/ Te, Jani, tudod-e, mire gondolok? Amikor ma Karenináról beszéltünk, azt mondottad: Ki akarná őt elítélni, ki akarna reá követ dobni… ? Ugye, hogy azt mondottad? Igen, most tudom… most már tudom…

Jani: /kiszabadítja magát Lidi karjaiból/ Milyen furcsa leány vagy te… Lidi…?

Lidi: Haragszol ezért reám?

Jani: Sőt. Becsüllek, amiért ilyen vagy,… de…

Lidi: … de…

Jani: Tudod, a férfiak rosszul bánnak az ilyen mérhetetlen kinccsel, ha egyszer felfedezik egy nőben –

Lidi: /félbeszakítja hirtelenül egy kis jeges árnyalatot keverve a hangjába/ Hallgass…! Hallgass…!

Ledinszkyné: Én már készen vagyok. /Bejön a szomszéd szobából./

Jani: A mi Lidink, majdnem meghalt anyu! –

Ledinszkyné: /megijedve/ Micsoda?

Jani: Nono, azért nem kell úgy megijedni. Egy kis múló rosszullét az egész. /Bemegy a szobájába a kalapjáért s a botjáért./

Ledinszkyné: Én már megijedtem! –

Lidi: /tetetett mosollyal/ Semmi az egész. Csak játszottam a beteget!

Ledinszkyné: /gondosan/ Elmúlt már? Mert ha nem, akkor inkább otthon maradok.

Lidi: /gyorsan/ De kérlek – mit gondoltok?

Jani: /visszatér kalappal a fején s cigarettára gyújt/ Azután Lidi, jól vigyázz… vagy talán lemégy Horiczkyékhez?

Ledinszkyné: Ha elmégy, jól zárd be az ajtót, Lidi… s maradj lenn, Horiczkyéknál,… majd visszajövet beszólunk érted… /Távozik./

Lidi: /félénken/ Anyuka…

Ledinszkyné: /az ajtóból visszafordul/ No, mi az?

Lidi: /valahogyan összeroskadva/ Azt hiszem, hogy jobb volna, ha talán mégis…

Ledinszkyné: Maradjak itthon?

Lidi: /hirtelen felegyenesedik s felkacag/ Dehogy… nem… ne maradj… csak eszembe jutott… menj már… Jani vár reád…!

Jani: /kívülről/ Gyere már, anyu… pá Lidi…!

Ledinszkyné: Gyere, és zárd be utánunk az ajtót! /Kimegy Lidivel./

Lidi: /pár pillanat múlva szaladva visszatér; a szoba közepén megáll, fejét a kezeibe fogja/ Azt mondta, hogy el fog jönni… istenem… el fog jönni!!! — /Az ablakhoz siet s lélekzet után kapkodva kihajol az uccára; kis ideig így marad:, hirtelen valami görcsszerű mozdulat fut végig a testén. Gyorsan kiszalad, hallani, amint künn kinyitja az ajtót. Majd visszatér, ajkai körül furcsa, imbolygó mosollyal, szemeiben tűz lángol; az ablakhoz megy, a myrtuszból letép néhány ágat s lerogy az ablak melletti székbe. Kezei kinyújtva révedeznek, egy kis myrtuszágat a hajába tűz, a többit szétszórja az ölében. Valaki belép a konyhába. Hallani, amint köhécsel. Lidi szemei az ajtóra tapadnak – lázas szomjúsággal, – ajkai bizonytalanul kinyílnak. Az ajtó nyílik, belép Losan. Meglátja Lidit; cinikus mosoly vigyorog az arcán……/

Függöny!!!

MEGJEGYZÉS

Fráňa Šrámek impresszionisztikus stílusú színművét (Červen, 1905) Anton Straka csehszlovák kultúrattasé fordításában, 1936. március 22-én, 5 órai kezdettel megrendezett búcsúprogram keretében játszották el felesége, Věra Straková közreműködésével Budapesten, a Rákóczi út 59. szám alatt.

A drámának egyik első nyersváltozata maradt fenn, a most közölt szöveg ennek az átirata. Forrás helye: Straka-hagyaték. Digitalizált változat: MTA KIK, Kézirattár.  

Köz. engedély: Straka-örököse, Martin Palán.  

A cikk írója a megjelenés időpontjában az MTA Domus magyarországi ösztöndíjban részesült Anton Straka magyarországi kapcsolatai címmel. 

Bejegyzések

Kozár Gyula Te vagy az Élet című kötetéről

Hozzászólás most!

Gyula atya lírai kötete 1942-ben készülhetett el; ez az év szerepel keltezésként az eredeti gépirat ajánló sorainak végén. A benne foglalt költemények mind évszám nélküliek, így születésüknek csak megközelítő idejét becsülhetjük meg, az 1939-es évtől 1942-ig. Ezt bizonyítja az ajánlás1 keltezésének tintával írt évszáma (1939), melyet később a szerző áthúzott, s gépelve az 1942-es évet tüntette fel. Ellentmond viszont ennek a ténynek valamelyest az, hogy a versek a kötetbe rendezve – az első verstől az utolsóig – egy évig (tavasztól télig) terjedő időszakot festenek le. Valószínű ezért, hogy ebben a könyvben a szerző nem egy, hanem több év lírai rezdüléseit válogatta össze, mégpedig az évszakok váltakozásának időtartamát szem előtt tartva. Az elrendezésnek folytán a kötet körforgásszerű, ciklikus értelmet is nyert: határtalanságot sugall, magába foglalva a kezdést éppúgy, mint a befejezést és az ismétlődést.

Ez az időszemlélet a természet megfigyelésén alapul. A kötet verseiben a természet Isten jelképes képeként van jelen, mint Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában.
Kozár Gyula2, a ferences rend alapítójához hasonlóan szól az őselemekről, dicsérve a Napot, a Holdat (vagyis az Éjjelt), a Vizet, a Szelet, a Tüzet, a Csillagokat és a Földet. A Te vagy… kezdetű versek nagy számának előfordulása tehát Assisi Szent Ferenc és a természet tiszteletéről tanúskodik.

Ennek a hangadó szemléletnek a visszaadására választottam a kötet címéül a Te vagy az Élet című elnevezést, és a borító tervezetét is. A könyv előlapján a Napfogyatkozást láthatjuk, amelynek sötétségén át már kicsillan a fény, megvilágítva ezzel a repedezetté váló földet. Hátoldalán a fa és a víz elem egymásba fonódása látható, háttérben a termékeny föld barna árnyalatú színével.

Kozár Gyula lírai gyűjteményének nem szánt címet.3 Feltehetően nem gondolt rá, hogy rajta kívül másoknak is örömet okozhatnak versei, s mégis, most összegyűlve, halála után több évtizeddel egykori barátai és ismerősei kérnek betekintést szellemi hagyatékába.

A „Te vagy az Élet” az Emlékezés című költemény egyik központi sora, mely Gyula atya istenszeretetéről tanúskodik. Könyvének címéül választva viszont többé válik ennél: nem csak Istenhez szóló imádság, hanem egyben felebarátunkhoz való odafordulás is, megszólítás; emberszeretet. Isten egyik eltávozott szolgája kér szót a sorokon át. Emlékezzünk rá verseinek olvasásakor, ahogyan Ő is kéri: „Nefelejts, / mig én távol vagyok…”

„Ki vagy Te nekem?” – kérdi Istentől Kozár Gyula, de kérdezhetnénk ugyanezt önmagunktól vagy egymástól is. Mit jelent számunkra Isten? s mit jelent számunkra a másik? – sokan nem tudjuk, esetleg elfelejtettük.

Gyula atya számára Isten a Forrás. A fény felé tekintett arcával, és egész lelkiségével hirdette költeményeiben a megragadhatatlant. „Minden mulandó, / csak a megfoghatatlan / és az elérhetetlen / ÖRÖK…..” – írja ajánlójában.

Ugyanezt fogalmazza meg első versében Levelek címmel, és az utolsó alkotásai közé sorolható egyik művében, a Jó lenne… című költeményben:

Titok a légben, titok az égben,
titkok-titkok a fecskék szivében.
Falevél utját nem követem én,
titkon hallgatom az ég üzenetét.

– hangzik el a Levelekben, melyben Örök tavaszt hirdet.

A bibliai újjászületés, Krisztus második eljövetelének motívuma más darabokban is előfordul, bár nem mindig ennyire konkrétan, inkább utalásként.

Összegző költeményként tartható számon az Ez legyen utolsó versem? című alkotás, amelyben Dányról, önmagáról és az írásról vall izgatott hangnemben. Másik összefoglaló verse, a Levelek, magába sűríti a könyv valamennyi alaptémáját: az Istent és teremtményeit; a természetet, az őselemeket, az állat- és növényvilágot, az embereket.

Mindenben titok, rejtély van – írja. Úgy vélte, hogy az igaz Valóság nem fogható meg érzékeink által. Csak az anyag tapintható, a szellem nem. Ezt hangoztatja a Lélek a test börtönébe zárva… című versében is:

Ha testünk fáj, rámutathatunk.
A lélek szellem s ezt tagadni nem lehet..
Teszed és teheted, mig
örömed nincsen, mig
kinok bilincsébe nem kerülsz bele,
mig nem lepte el lelked
a végtelen Lehelet,
s mig nem érezted meg,
hogy Isten a szeretet.

Másutt arról ír, Istent ő csak szeretni tudja, mert Isten benne van. A szeretet révén született újjá, ezért érti az Ég üzenetét. Megtalálta a szűk kaput, és átment rajta. Máté evangéliumában ugyancsak az ösvényről és a választásról szól: „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta.” majd így folytatja: „De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” (Máté 7. 13-14.)
Az emberek többsége azonban nem látja Istent, mert kis börtöncella ablakán tekint a világra, s nem az Egészet nézni, csak a részt, és nincs hozzászokva a Fényhez.

A Jött valaki… című versben az emberi szűklátókörűség a téma. Az ember saját képzelőerejének hiszi, ha Isten szól hozzá, és megijed. A Megindul a forgás című költeményben az embert Isten örökösének nevezi, és felteszi a kérdést: honnan jöttünk és hová tartunk? A véget nem érő körforgásnak szenteli figyelmét. A teremtést kutatja. Úgy véli, a világ tele van csodákkal és titkokkal. Ha arra gondolunk, hogy meghalunk, arra is gondolnunk kell, hogy megszülettünk. Rabbá kell lennünk, hogy szabadok lehessünk. Taposnunk kell a földet, hogy felemelkedjünk. El kell engednünk, hogy szeretni tudjunk.
Ez az ellentét maga az Élet. És csak a magasból látható be minden.

Az Élni című alkotásban mondja magáról, hogy a Nap minden reggel feljött, de ő nem vette észre addig, míg fel nem ébredt; a madárdalt nem hallotta meg, az élet örömeit pedig nem próbálta ki. Mozdulatlan volt, de az Élet nem azonos a mozdulatlansággal, a semmittevéssel és a közönnyel. Különbség van a lenni és az élni fogalom között. „Ne csak LÉGY, de ÉLJ is!” – tanácsolja.
Az utolsó sorokban megjelenő kép (a „Halász hálója”) nem csak Jézusra, hanem Pilinszky János Halak a hálóban című műalkotására is asszociál:

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

A Stációban Krisztus halálát mutatja be a kereszten. Felteszi a kérdést: mi lett volna, ha ez nem történik meg? Az anya fájdalmát is megjeleníti, aki fiának testét látva szenved a kíntól, és kijelenti, hogy tulajdonképpen ez a fájdalom és aggodalom található meg a Szűzanyához hasonlóan minden nőben a gyermeke iránt, ha azt baj éri.
Felteszi Gyula atya azt a kérdést is, miért szenvedett Krisztus? Tőlünk nem várja, hogy a keresztfán szenvedjünk, annyit kér, segítsük meg mindig egymást. Bemutatja ezek után a szenvedés végét, a sírboltot és a Húsvéthajnal eljövetelét: a Feltámadást.

Utolsó versében, a Kegyelemben kijelenti: „Miénk az Isten nyugodt mosolya.” Ebben a választásról ír, ami megadatott az embernek: „Isten megosztotta hatalmát Veled…” – mondja. „De nézd! Még Ő sem tartotta fenn, / Hogy gyermekei ugy éljenek, amint szeretné… / Ez a KEGYELEM!”

A Nincsen bánatod… és a Nincsen örömöd… című alkotásokban kimondja, hogy minden ember ugyanolyan: bánatunk, örömünk mind-mind közös. Választásunktól függ a két út. Az öröm természetet örökíti meg az alábbi sorokban: „Minden mosolyod / felold lelkem külső kérge / évgyürüiből, / s számolatlan évszázadok / fátyla omlik le halántékom / kriptafaláról.” Az Elmerengek… címűben jelenlegi problémáinkat hozza közel: a világzajról, az emberárról, a pénzcsapdáról és a mérhetetlen teljesítménykényszerről ír.

Verseinek legszebb darabjai az állatszeretetet líraian megéneklő Őszi fecske – téli fecske és a Névnapra:

Kinyitom a kalitkát,
keljen szárnyra valahány
fülemüle az ágra,
pacsirták a magasba.
Induljatok nosza hát,
vágjátok át a határt.
Lesz majd öröm odaát.
Mókus:
Engem itthagyál?
Édes mókus!
Hová gondolsz?
Nem érkezel..
ugrándozol..
Év eltel, mig kopogtatol,
s elmaradsz az ünnepnapról..
Drága Gazdám!
Engedj utra..
Bebujok a boritékba,
megérkezek, mint a posta..
S elmesélek mindent sorba..
Menjél akkor mókuskám!
Itt egy jó nagy kopertám.
Huzódjál meg a sarkán,
várnak már a kapunál..
S meséld el, mit akartál.

Háborúellenesség zendül ki a Végre Veled vagyok… című nagy hatású költeményéből, ahol az embertelenség, a reménytelenség és a bánat a meghatározó. Rendet és békét remél az író, és kiáltása elhallik az emlékezet hídjához; megelevenedik Babits Húsvét előtt-je.

A versírás tevékenységéről szól többek közt a Most irni akarok… és a Tegnap olvastam…. A szarvas hüs forrásra lel… címűben önmagáról ír: egykor kigyúlt a szíve és hajtotta a vágy: boldoggá akarta tenni a világot.

Egy másik versében saját rendeltetésére céloz. Az Ujra itthon vagyok… a kötet legjobb versei közé tartozik, ezért teljes egészében közöljük:

UJRA ITTHON VAGYOK,
zakatoló életmalom
husba-vérbe maró
kő-kő közé hajtó
lapátjai alatt..
Megloptam a molnárt…
Üresen jár a szélmalom
s kiapadt bennem a patak,
s most oly jó a magam
csendjébe vonultan
egyedül lenni
s a magam agyalta malmot hajtani.
Szép lassan indul
ujból a kerék,
mert saját patakom,
ha messze is ered még,
hajtja méltósággal
a kerekét.
Nem leszek én magam
a szél és a patak,
csak a tiszta
buzamagból
megőrölt kenyér…

A kötet vége felé lapozva a tél leírásával találkozhatunk. Ide tartozik a Háromkirályok is, amely Gáspár, Boldizsár, Menyhért és Artabán történetét meséli el a Messiás születésekor. A vidám, játékos versek nem csak a tél szépségeit vetítik elénk, hanem gyermekkorunk lelkesedését is; a hóemberépítés felejthetetlen izgalmait vagy a jégen csúszkálást.

Boldogság – tánc

CSIU, CSIU, CSUPPANÓ,
Ui, ui, ujjongó
szopránját keveri
Buj-buj basszusával
mámoros akkordá
az erdők lombsátorának
tavaszi koncertje….
A mámoros álom
sötét éjszakáját
csillagmilliárdok
mécsese
olvasztja szét
mindent elvakitó
aranyszinü fénnyé.
S elömlik testemen
legszebb ruhámul
Szent János-bogarak
milliárdjának
boldogság-tánca.

A 127 oldalas kötet összességében tehát 131 darab verset tartalmaz. Az előszóból, Gódor András írásából, és a szerkesztői utószóból sok mindent megtudhatunk a kötet keletkezési körülményeiről és szerkezetéről. A betűrendes versmutató a költemények könnyebb visszakereséséhez nyújthat segítséget.

Végezetül szenteljünk egy kis időt Kozár Gyula atya emlékére. Tisztelegjünk lelki nagysága, szellemi munkássága előtt elismerésül, Istenhez fohászkodó megrendítő imájával:

Miatyánk!

MIATYÁNK!
Ki vagy a mennyben!
Atyám, Ki szültél a keresztfán
engem,
véredet ontottad, hogy
anyám
is lehess, annyira anyám,
hogy el nem engedted vágni
a köldökzsineget:
Elér egész a földig,
a mennybolttól
a felperzselt küszöbig.
Bennem földnek-sárnak, szemétpocsolyának
gőze, fullasztó, miazmás pokla.
Torkom elszorul, agyamban
pattognak fészekaljam
– óh bocsáss nekik Uram, nem érzik –
sziklát is repesztő, fészket felejtő
orgiás üvöltései.
Hála Uram, hogy leborulhatok
– ez az enyém –
mennyből hozzámérő zsámolyod elé.
S csak sirok, mert egészen egyedül vagyok.
De jó, hogy sirni tudhatok
csendben, pisszenés nélkül,
hogy enyéim vélt igazuk heverőim
kipihenve, reggelt érjenek!
De halad a kinos éjszaka s TE
a mennyégben vagy Uram?
S jön a reggel, s mi lesz, ha nem hallom
meg ébresztésedet?
Ha reggelre egész kimerülten
fekszem a már senkinek nem kellett
kinzó kereveten?
Uram!
Ne engedd gondolatim erre!
Eltévedek teljesen Nélküled.
Szenteltessék meg a Te neved!
Nem ér a nevem, tudod,
mindent a Te nevedben szőttem…
Azt akartam, hogy a Te országod nőjjön,
s akaratod szerint akartam a földön,
mennyországot öltsön szeretteim között
Égiek öröme!
Akarat csak egy lehet, tudom,
s én elfogadom, ahogyan nyujtod.
Legyen ugy, ahogy akarod!
Igaz se volt talán?
Egyet Anyukáért?
Egyet Apukáért?
S öröm volt látni
a fecskefiókákat, amint körülülték
a levesestálat.
Megadtad a mindennapi kenyerünket
szánkba!
De még több kenyér kell: nagyobb
a száj vágya.
Lesz annyi ereje imádnak máma?
S lesz-e, mig Égig ér, imámnak társa?
Ha ketten kérjük,
nem hangzik hiába!
Nézd leányom! Megtalálod, amit kértél
odatéve imád zsámolyára….
Van még erőd Édeslányom?
Éjszakádból életednek
egész Miatyánkját várom.
Tudsz-e megbocsátni ezernél is többször?
Annak is, ki durván csak sziveket öklöz?
Mindazoknak, kik öledből szöktek
Tenszárnyadon
kor-örület tébolyába?
És csak zuznak-törnek?
Ha Te szived irgalmával betakarod Őket,
kézen fogva vezetlek át
árkon-veszedelmeken.
Én lépek majd előtted először a sárba,
s a járhatatlan hótorlaszok
feloldódva simulnak el, lássad!
S nem engedem a sátánnak
szemed elé tárja kinos virrasztáson
gonoszság poharát….
Én tudom, hogy mi az…
Te ne tudjad soha!
Hogy köszönjem Uram,
hogy nem Judás közelg,
hanem ÉG szállt le a földre,
s pihenhetek csöppet…
Atyám!
Ki szültél
a keresztfán engem,
s véredet ontottad, hogy
Anyám is lehess!
Annyira
Anyám,
hogy el nem engedted vágni
a köldökzsineget:
Elér a földig,
békeszállt szivemig….
Ámen.

Elhangzott Dányban, 2015. augusztus 8-án.

(KOZÁR Gyula, Te vagy az Élet, szerk., versmutatót kész. ONDREJCSÁK Eszter, kiad. Kozár Gyula örökösei, Sebestyén Sebestyén Népfőiskola, Dány, 2015, 127 (1). 1000 Ft)

JEGYZETEK

1 „Messze költözött / Kedves Testvérem Emlékének. 1942”
2 Kozár Gyula (1916 – 1990) kanonok, esperes, plébános. Dányban közel két évtizedig a hitélet irányítója. Tanulmányozta és elkészítette a község helytörténeti, néprajzi és történeti múltját (Dány község helytörténeti élete, szerk. KÉMÉNCZYNÉ KOZÁK Elvira, kiad. Dány Község Önkormányzat Képviselő-testülete, Dány, 2000, 256.). Helytörténeti gyűjteményéből alakult meg a dányi tájház.
3 A szerző némely versnek szintén nem adott címet. A kötetben ezt zárójelben pótoltam, és ezt az eljárást alkalmaztam – a megkülönböztetést szem előtt tartva – a két azonos címen szereplő, de önálló alkotásnál is (November, Itélet).