Gyula atya lírai kötete 1942-ben készülhetett el; ez az év szerepel keltezésként az eredeti gépirat ajánló sorainak végén. A benne foglalt költemények mind évszám nélküliek, így születésüknek csak megközelítő idejét becsülhetjük meg, az 1939-es évtől 1942-ig. Ezt bizonyítja az ajánlás¹ keltezésének tintával írt évszáma (1939), melyet később a szerző áthúzott, s gépelve az 1942-es évet tüntette fel. Ellentmond viszont ennek a ténynek valamelyest az, hogy a versek a kötetbe rendezve – az első verstől az utolsóig – egy évig (tavasztól télig) terjedő időszakot festenek le. Valószínű ezért, hogy ebben a könyvben a szerző nem egy, hanem több év lírai rezdüléseit válogatta össze, mégpedig az évszakok váltakozásának időtartamát szem előtt tartva. Az elrendezésnek folytán a kötet körforgásszerű, ciklikus értelmet is nyert: határtalanságot sugall, magába foglalva a kezdést éppúgy, mint a befejezést és az ismétlődést.

Ez az időszemlélet a természet megfigyelésén alapul. A kötet verseiben a természet Isten jelképes képeként van jelen, mint Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában.
Kozár Gyula², a ferences rend alapítójához hasonlóan szól az őselemekről, dicsérve a Napot, a Holdat (vagyis az Éjjelt), a Vizet, a Szelet, a Tüzet, a Csillagokat és a Földet. A Te vagy… kezdetű versek nagy számának előfordulása tehát Assisi Szent Ferenc és a természet tiszteletéről tanúskodik.

Ennek a hangadó szemléletnek a visszaadására választottam a kötet címéül a Te vagy az Élet című elnevezést, és a borító tervezetét is. A könyv előlapján a Napfogyatkozást láthatjuk, amelynek sötétségén át már kicsillan a fény, megvilágítva ezzel a repedezetté váló földet. Hátoldalán a fa és a víz elem egymásba fonódása látható, háttérben a termékeny föld barna árnyalatú színével.

Kozár Gyula lírai gyűjteményének nem szánt címet.³ Feltehetően nem gondolt rá, hogy rajta kívül másoknak is örömet okozhatnak versei, s mégis, most összegyűlve, halála után több évtizeddel egykori barátai és ismerősei kérnek betekintést szellemi hagyatékába.

A „Te vagy az Élet” az Emlékezés című költemény egyik központi sora, mely Gyula atya istenszeretetéről tanúskodik. Könyvének címéül választva viszont többé válik ennél: nem csak Istenhez szóló imádság, hanem egyben felebarátunkhoz való odafordulás is, megszólítás; emberszeretet. Isten egyik eltávozott szolgája kér szót a sorokon át. Emlékezzünk rá verseinek olvasásakor, ahogyan Ő is kéri: „Nefelejts, / mig én távol vagyok…”

„Ki vagy Te nekem?” – kérdi Istentől Kozár Gyula, de kérdezhetnénk ugyanezt önmagunktól vagy egymástól is. Mit jelent számunkra Isten? s mit jelent számunkra a másik? – sokan nem tudjuk, esetleg elfelejtettük.

Gyula atya számára Isten a Forrás. A fény felé tekintett arcával, és egész lelkiségével hirdette költeményeiben a megragadhatatlant. „Minden mulandó, / csak a megfoghatatlan / és az elérhetetlen / ÖRÖK…..” – írja ajánlójában.

Ugyanezt fogalmazza meg első versében Levelek címmel, és az utolsó alkotásai közé sorolható egyik művében, a Jó lenne… című költeményben:

Titok a légben, titok az égben,
titkok-titkok a fecskék szivében.
Falevél utját nem követem én,
titkon hallgatom az ég üzenetét.

– hangzik el a Levelekben, melyben Örök tavaszt hirdet.

A bibliai újjászületés, Krisztus második eljövetelének motívuma más darabokban is előfordul, bár nem mindig ennyire konkrétan, inkább utalásként.

Összegző költeményként tartható számon az Ez legyen utolsó versem? című alkotás, amelyben Dányról, önmagáról és az írásról vall izgatott hangnemben. Másik összefoglaló verse, a Levelek, magába sűríti a könyv valamennyi alaptémáját: az Istent és teremtményeit; a természetet, az őselemeket, az állat- és növényvilágot, az embereket.

Mindenben titok, rejtély van – írja. Úgy vélte, hogy az igaz Valóság nem fogható meg érzékeink által. Csak az anyag tapintható, a szellem nem. Ezt hangoztatja a Lélek a test börtönébe zárva… című versében is:

Ha testünk fáj, rámutathatunk.
A lélek szellem s ezt tagadni nem lehet..
Teszed és teheted, mig
örömed nincsen, mig
kinok bilincsébe nem kerülsz bele,
mig nem lepte el lelked
a végtelen Lehelet,
s mig nem érezted meg,
hogy Isten a szeretet.

Másutt arról ír, Istent ő csak szeretni tudja, mert Isten benne van. A szeretet révén született újjá, ezért érti az Ég üzenetét. Megtalálta a szűk kaput, és átment rajta. Máté evangéliumában ugyancsak az ösvényről és a választásról szól: „A szűk kapun menjetek be! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan járnak rajta.” majd így folytatja: „De az életre vezető ajtó szűk, az ösvény keskeny, és csak kevesen találják meg.” (Máté 7. 13-14.)
Az emberek többsége azonban nem látja Istent, mert kis börtöncella ablakán tekint a világra, s nem az Egészet nézni, csak a részt, és nincs hozzászokva a Fényhez.

A Jött valaki… című versben az emberi szűklátókörűség a téma. Az ember saját képzelőerejének hiszi, ha Isten szól hozzá, és megijed. A Megindul a forgás című költeményben az embert Isten örökösének nevezi, és felteszi a kérdést: honnan jöttünk és hová tartunk? A véget nem érő körforgásnak szenteli figyelmét. A teremtést kutatja. Úgy véli, a világ tele van csodákkal és titkokkal. Ha arra gondolunk, hogy meghalunk, arra is gondolnunk kell, hogy megszülettünk. Rabbá kell lennünk, hogy szabadok lehessünk. Taposnunk kell a földet, hogy felemelkedjünk. El kell engednünk, hogy szeretni tudjunk.
Ez az ellentét maga az Élet. És csak a magasból látható be minden.

Az Élni című alkotásban mondja magáról, hogy a Nap minden reggel feljött, de ő nem vette észre addig, míg fel nem ébredt; a madárdalt nem hallotta meg, az élet örömeit pedig nem próbálta ki. Mozdulatlan volt, de az Élet nem azonos a mozdulatlansággal, a semmittevéssel és a közönnyel. Különbség van a lenni és az élni fogalom között. „Ne csak LÉGY, de ÉLJ is!” – tanácsolja.
Az utolsó sorokban megjelenő kép (a „Halász hálója”) nem csak Jézusra, hanem Pilinszky János Halak a hálóban című műalkotására is asszociál:

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

A Stációban Krisztus halálát mutatja be a kereszten. Felteszi a kérdést: mi lett volna, ha ez nem történik meg? Az anya fájdalmát is megjeleníti, aki fiának testét látva szenved a kíntól, és kijelenti, hogy tulajdonképpen ez a fájdalom és aggodalom található meg a Szűzanyához hasonlóan minden nőben a gyermeke iránt, ha azt baj éri.
Felteszi Gyula atya azt a kérdést is, miért szenvedett Krisztus? Tőlünk nem várja, hogy a keresztfán szenvedjünk, annyit kér, segítsük meg mindig egymást. Bemutatja ezek után a szenvedés végét, a sírboltot és a Húsvéthajnal eljövetelét: a Feltámadást.

Utolsó versében, a Kegyelemben kijelenti: „Miénk az Isten nyugodt mosolya.” Ebben a választásról ír, ami megadatott az embernek: „Isten megosztotta hatalmát Veled…” – mondja. „De nézd! Még Ő sem tartotta fenn, / Hogy gyermekei ugy éljenek, amint szeretné… / Ez a KEGYELEM!”

A Nincsen bánatod… és a Nincsen örömöd… című alkotásokban kimondja, hogy minden ember ugyanolyan: bánatunk, örömünk mind-mind közös. Választásunktól függ a két út. Az öröm természetet örökíti meg az alábbi sorokban: „Minden mosolyod / felold lelkem külső kérge / évgyürüiből, / s számolatlan évszázadok / fátyla omlik le halántékom / kriptafaláról.” Az Elmerengek… címűben jelenlegi problémáinkat hozza közel: a világzajról, az emberárról, a pénzcsapdáról és a mérhetetlen teljesítménykényszerről ír.

Verseinek legszebb darabjai az állatszeretetet líraian megéneklő Őszi fecske – téli fecske és a Névnapra:

Kinyitom a kalitkát,
keljen szárnyra valahány
fülemüle az ágra,
pacsirták a magasba.
Induljatok nosza hát,
vágjátok át a határt.
Lesz majd öröm odaát.
Mókus:
Engem itthagyál?
Édes mókus!
Hová gondolsz?
Nem érkezel..
ugrándozol..
Év eltel, mig kopogtatol,
s elmaradsz az ünnepnapról..
Drága Gazdám!
Engedj utra..
Bebujok a boritékba,
megérkezek, mint a posta..
S elmesélek mindent sorba..
Menjél akkor mókuskám!
Itt egy jó nagy kopertám.
Huzódjál meg a sarkán,
várnak már a kapunál..
S meséld el, mit akartál.

Háborúellenesség zendül ki a Végre Veled vagyok… című nagy hatású költeményéből, ahol az embertelenség, a reménytelenség és a bánat a meghatározó. Rendet és békét remél az író, és kiáltása elhallik az emlékezet hídjához; megelevenedik Babits Húsvét előtt-je.

A versírás tevékenységéről szól többek közt a Most irni akarok… és a Tegnap olvastam…. A szarvas hüs forrásra lel… címűben önmagáról ír: egykor kigyúlt a szíve és hajtotta a vágy: boldoggá akarta tenni a világot.

Egy másik versében saját rendeltetésére céloz. Az Ujra itthon vagyok… a kötet legjobb versei közé tartozik, ezért teljes egészében közöljük:

UJRA ITTHON VAGYOK,
zakatoló életmalom
husba-vérbe maró
kő-kő közé hajtó
lapátjai alatt..
Megloptam a molnárt…
Üresen jár a szélmalom
s kiapadt bennem a patak,
s most oly jó a magam
csendjébe vonultan
egyedül lenni
s a magam agyalta malmot hajtani.
Szép lassan indul
ujból a kerék,
mert saját patakom,
ha messze is ered még,
hajtja méltósággal
a kerekét.
Nem leszek én magam
a szél és a patak,
csak a tiszta
buzamagból
megőrölt kenyér…

A kötet vége felé lapozva a tél leírásával találkozhatunk. Ide tartozik a Háromkirályok is, amely Gáspár, Boldizsár, Menyhért és Artabán történetét meséli el a Messiás születésekor. A vidám, játékos versek nem csak a tél szépségeit vetítik elénk, hanem gyermekkorunk lelkesedését is; a hóemberépítés felejthetetlen izgalmait vagy a jégen csúszkálást.

Boldogság – tánc

CSIU, CSIU, CSUPPANÓ,
Ui, ui, ujjongó
szopránját keveri
Buj-buj basszusával
mámoros akkordá
az erdők lombsátorának
tavaszi koncertje….
A mámoros álom
sötét éjszakáját
csillagmilliárdok
mécsese
olvasztja szét
mindent elvakitó
aranyszinü fénnyé.
S elömlik testemen
legszebb ruhámul
Szent János-bogarak
milliárdjának
boldogság-tánca.

A 127 oldalas kötet összességében tehát 131 darab verset tartalmaz. Az előszóból, Gódor András írásából, és a szerkesztői utószóból sok mindent megtudhatunk a kötet keletkezési körülményeiről és szerkezetéről. A betűrendes versmutató a költemények könnyebb visszakereséséhez nyújthat segítséget.

Végezetül szenteljünk egy kis időt Kozár Gyula atya emlékére. Tisztelegjünk lelki nagysága, szellemi munkássága előtt elismerésül, Istenhez fohászkodó megrendítő imájával:

Miatyánk!

MIATYÁNK!
Ki vagy a mennyben!
Atyám, Ki szültél a keresztfán
engem,
véredet ontottad, hogy
anyám
is lehess, annyira anyám,
hogy el nem engedted vágni
a köldökzsineget:
Elér egész a földig,
a mennybolttól
a felperzselt küszöbig.
Bennem földnek-sárnak, szemétpocsolyának
gőze, fullasztó, miazmás pokla.
Torkom elszorul, agyamban
pattognak fészekaljam
– óh bocsáss nekik Uram, nem érzik –
sziklát is repesztő, fészket felejtő
orgiás üvöltései.
Hála Uram, hogy leborulhatok
– ez az enyém –
mennyből hozzámérő zsámolyod elé.
S csak sirok, mert egészen egyedül vagyok.
De jó, hogy sirni tudhatok
csendben, pisszenés nélkül,
hogy enyéim vélt igazuk heverőim
kipihenve, reggelt érjenek!
De halad a kinos éjszaka s TE
a mennyégben vagy Uram?
S jön a reggel, s mi lesz, ha nem hallom
meg ébresztésedet?
Ha reggelre egész kimerülten
fekszem a már senkinek nem kellett
kinzó kereveten?
Uram!
Ne engedd gondolatim erre!
Eltévedek teljesen Nélküled.
Szenteltessék meg a Te neved!
Nem ér a nevem, tudod,
mindent a Te nevedben szőttem…
Azt akartam, hogy a Te országod nőjjön,
s akaratod szerint akartam a földön,
mennyországot öltsön szeretteim között
Égiek öröme!
Akarat csak egy lehet, tudom,
s én elfogadom, ahogyan nyujtod.
Legyen ugy, ahogy akarod!
Igaz se volt talán?
Egyet Anyukáért?
Egyet Apukáért?
S öröm volt látni
a fecskefiókákat, amint körülülték
a levesestálat.
Megadtad a mindennapi kenyerünket
szánkba!
De még több kenyér kell: nagyobb
a száj vágya.
Lesz annyi ereje imádnak máma?
S lesz-e, mig Égig ér, imámnak társa?
Ha ketten kérjük,
nem hangzik hiába!
Nézd leányom! Megtalálod, amit kértél
odatéve imád zsámolyára….
Van még erőd Édeslányom?
Éjszakádból életednek
egész Miatyánkját várom.
Tudsz-e megbocsátni ezernél is többször?
Annak is, ki durván csak sziveket öklöz?
Mindazoknak, kik öledből szöktek
Tenszárnyadon
kor-örület tébolyába?
És csak zuznak-törnek?
Ha Te szived irgalmával betakarod Őket,
kézen fogva vezetlek át
árkon-veszedelmeken.
Én lépek majd előtted először a sárba,
s a járhatatlan hótorlaszok
feloldódva simulnak el, lássad!
S nem engedem a sátánnak
szemed elé tárja kinos virrasztáson
gonoszság poharát….
Én tudom, hogy mi az…
Te ne tudjad soha!
Hogy köszönjem Uram,
hogy nem Judás közelg,
hanem ÉG szállt le a földre,
s pihenhetek csöppet…
Atyám!
Ki szültél
a keresztfán engem,
s véredet ontottad, hogy
Anyám is lehess!
Annyira
Anyám,
hogy el nem engedted vágni
a köldökzsineget:
Elér a földig,
békeszállt szivemig….
Ámen.

Elhangzott Dányban, 2015. augusztus 8-án.

(KOZÁR Gyula, Te vagy az Élet, szerk., versmutatót kész. ONDREJCSÁK Eszter, kiad. Kozár Gyula örökösei, Sebestyén Sebestyén Népfőiskola, Dány, 2015, 127 (1). 1000 Ft)

JEGYZETEK

1 „Messze költözött / Kedves Testvérem Emlékének. 1942”
2 Kozár Gyula (1916 – 1990) kanonok, esperes, plébános. Dányban közel két évtizedig a hitélet irányítója. Tanulmányozta és elkészítette a község helytörténeti, néprajzi és történeti múltját (Dány község helytörténeti élete, szerk. KÉMÉNCZYNÉ KOZÁK Elvira, kiad. Dány Község Önkormányzat Képviselő-testülete, Dány, 2000, 256.). Helytörténeti gyűjteményéből alakult meg a dányi tájház.
3 A szerző némely versnek szintén nem adott címet. A kötetben ezt zárójelben pótoltam, és ezt az eljárást alkalmaztam – a megkülönböztetést szem előtt tartva – a két azonos címen szereplő, de önálló alkotásnál is (November, Itélet).