Színjáték egy felvonásban.
Cseh nyelvről fordította A. Straka.
Személyek:
Ledinszkyné,
Jani
\
gyermekei,
/
Lidi
Losan.
Idő: ma.
Egyszerűen bútorozott szoba; leplezett szegénység beszél a néhány olcsó csecsebecséből. Macskaszerűen doromboló otthonosság melegíti ezt a meghitt fészket a nagy falióra tik-takja mellett. A délutáni nap aranyos sugár-füstje úgy ömlik be az ablakon mint egy ragyogó felhő, melyen a boldogság utáni vágy vándorol. Az ablaknál, ritka szövésű kis fehér függöny előtt ül Lidi és varr; – ölében a remegő napsugár, mint egy hűséges állat elkényeztetett feje nagy és boldog szemeivel pislog, fogadja a kényeztetést s melengeti az ölet, mint valami puha és intim fészket. Az idősebb Ledinszkyné, arcán az ősz jóságos, gyengéd mosolyával újságot olvas egy régi bőrdíványon; időnként megigazítja szemüvegét s bólongat fejével.
Lidi: /abbahagyja a munkát, kezeit ölébe ejti; mákszemei ellankadnak, mint a virágok a déli napsütésben; majd talán befejezve valamilyen álmot, suttogja/: Ott… ott bizonyára minden másként van… Ott… /Fejét a szék támlájára fekteti, nyelve félig nyitott szájában vágyakozva végigsimul a felső ajkán. Majd hirtelen ismét felkapja fejét s mintha valakihez beszélne, gyengéden, behízelgően folytatja/ – Csakugyan, oly nagyon szeretsz engem? –
Ledinszkyné: /felriad/ Szóltál valamit?
Lidi: /álmából felzavarva/ – Nem, semmit… csak úgy… Csak úgy magamban beszélgettem…
Ledinszkyné: /jóságos mosollyal/ – Mint a kis madár. – Felcsicsereg… maga sem tudja miért. Csak úgy… csak úgy felcsicsereg – /kis szünet múlva ismét felszól az újságból/ Amint itt olvasom, szeretnék felsírni. A mieink ismét Franciaországban voltak, az emberek ott úgy ölelkeztek, mint a testvérek. Maga az elnök fogadta őket s oly aranyos dicsérő szavakat mondott nemzetünkről. Az uccán a franciák – ember ember hátán – mindenki lelkesen éljenzett – Küldöttségünkre hullottak a virágok – mint amikor megrázzák a virágzó fát… /Fejével bólongat./ Mint amikor a szegény rokon eljön a gazdaghoz s a gazdag maga mellé ülteti s mindenki szemeláttára megcsókolja a száját… Ó, ezek a franciák … ezek a franciák … Nem lehet őket nem szeretni. /Leteszi az újságot./ Szólj majd, Lidi — — Ezt Janinak el kell olvasnia… –
Lidi: /mosollyal/ Nem, anyukám… Inkább el se olvassa ezt a Jani!
Ledinszkyné: – Miért… Miért ne olvassa?
Lidi: Hát – csak úgy. Hiszen tudod, hogy ő csak nevet az ilyeneken.
Ledinszkyné: – /megbántva/ … No jó, nevet… nevet…
Lidi: /felkacagva/ Tudod, anyuci, olyan ez, mint amikor a paraszt rálép a drága szőnyegre. Tudod, hogy mondja? /Férfihangot utánozva./ „Ahá a hőmérő fölfelé megy. Majd adunk neki jeges borogatást…” – „Vidd el, anyukám, ezt az édességet: belefájdulnak a fogaim…” – /Nevetésben tör ki./ Épen úgy mondja…
Ledinszkyné: – /kényszerű nevetéssel/ Egészen jól tudod utánozni… /Valamin elgondolkozik./ – De néha minden sötét lesz a szemem előtt, amikor így elkezdi. Mintha mindennek kiszakítaná a gyökerét.
Lidi: /hirtelen zavarban/ Anyukám!
Ledinszkyné: No?
Lidi: Te, anyuci, … a többiek is olyanok, mint a Jani?
Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Bizony olyanok. Nyelv helyett fulánkjaik vannak s a szívüket sohasem teszik a tenyerökre. /Enyhébben./ Node… Jani sokat tud… sokat tanult. /Az órára néz./ Ma heverészik; már négy felé jár az idő… No de hiszen világos nappal volt, amikor hazajött; biztosan már megint nagyon vidáman voltak. Még alszik. De már talán fel is kellene ébresztenem. /A szomszédszoba ajtajához megy./
Lidi: /ábrándozva/ … szívüket sohasem teszik a tenyerükre… /A Ledinszkyné előtti ajtó kinyílik s hirtelen belép Jani, kialudva, rózsás arccal, felöltözve; magaviseletében túláradó erő:, lábán harisnya.
Jani: Jó reggelt, család! (Lidi feláll, Janihoz megy.)
Ledinszkyné: /meglepetéssel/ Berepül, mint a sátán… nem is hallottuk, amikor felkeltél. Remélem, jól kialudtad magad?…
Jani: Rózsaszínűre, anyukám, rózsaszínűre. De éhes vagyok s a gyomrom nagyon illetlen megjegyzéseket tesz. – Lidi – az istenért – mozogj már! … Legyen végre kis belátásod…! Az ebédnek már itt kellene lennie…! – Asszonyok – asszonyok… szolgálni fogtok a férfinak – mondotta valaki egy fennkölt pillanatban… Ugye ma leves van, metélt tésztával? Tudod, ma metélt tésztával álmodtam. Olyan volt, mint a fűzőzsinór, pedig metélt tészta volt… ha-ha-ha… Forogjatok, gyerekek, majd én fütyülök hozzá… /Fütyöl valami indulót, miközben Ledinszkyné tányérokat rak az asztalra./ Jani leül.
Lidi: /a konyhába szalad s onnan kiabálja/ – A leves még meleg, de a sült…
Ledinszkyné: Felmelegítsük a sültet?
Jani: Csak ide vele, majd én valahogy felmelegítem. /Megveregeti a Ledinszkyné hátát./ Anyu, te valahogy megnőttél tegnap óta…!
Ledinszkyné: /nevetve/ Bolondot csinálsz az anyádból…
Jani: Hogy a magasságos ég… /Hirtelenül./ Anyukám, van-e áfonyátok? Kérnék a sülthöz egy kis áfonyát!
Ledinszkyné: Ugyancsak fura étvágyad van ma. – Kimegy a konyhába. – Leül.
Lidi: /bejön a konyhából, levest önt Jani a tányérba/ Talán elég meleg lesz.
Jani: /Kanállal hevesen megragadja a Lidi könyökét/ Lidi, Lidi… a mi fáink egészen az égig nőnek… ha-ha-ha… Valami új species… valami új északi fenyő… vagy mi az ördög… Hallod-e? Itt a szívem táján pukkanak a dugók s a bebörtönzött habzó bíbornedv viharzik fölfelé, mint a megveszett vörös hajfonat,… ej,… táncolunk mi még a jégmezőkön s az ilyen Lidikből cigánylányokat csinálunk… megállj, te csirke…! /Kanalával a levegőben hadonászva./ Nem gondolod, hogy királyi mozdulataim vannak? /Mohón nekifog az evésnek./
Lidi: Ma nagyszerű hangulatban vagy! –
Jani: Elvakítlak, mi?
Lidi: Illik ez neked.
Jani: Csak el ne sózzad. A levest már úgyis elsóztad…
Lidi: Te ne vennél valamit észre…
Jani: Egy kukkot se szóltam.
Lidinszkyné: /hozza a sültet s az áfonyát/ – Menjen Lidi a sörér.
Jani: Szomjas volnék ugyan, de… Nem, nem kell…
Lidi: Megyek, kitakarítom a szobádat…
Ledinszkyné: Csak maradj itt… Elvégzem én magam. Én mindig úgy eljátszom vele.
Jani: /félreteszi az üres tányért/ Hát az elmúlt éjjel ismét gondoltam reátok. –
Ledinszkyné: /meglepetést tetetve/ Csak nem!?
Jani: He-he-he, az igazat bevallva, már reggel felé járt az idő.
Lidi: Most valamit meg fogunk tudni! /Az asztalhoz ül./
Jani: /szeleteli a sültet/ Hát tudjátok gyerekek, a múlt éjjel belebotlottunk egy afféle mulatóhelybe. – Ez a mai fiatalság – mi az, anyuka, nincsen semmi megjegyzésed a mai fiatalságra? – Abban a lokálban… Igen, volt ott spanyolfal. Tralalili – hop –!
Lidi: /kíváncsian/ És még – mi?
Ledinszkyné: Hallod-e Jani, inkább…
Jani: Nini, a Lidi kíváncsi…
Lidi: Te mindenen csak nevetsz –
Jani: Az igazat megvallva, tényleg mindig nevetek. Olyan fűszer ez, amely nélkül semmit sem tudnék megemészteni –
Lidi: /feszült kíváncsisággal/ Tovább, Jani, mi volt abban a lokálban?
Ledinszkyné: Ne kérdezz semmit, úgyis valami nagy butaság az egész!
Jani: Hát volt ott – tudod – spanyolfal és… he-he-he.
Ledinszkyné: /haragosan/ Jani, légy oly jó, tartsd meg magadnak ezeket a dolgokat. Mondhatom, gyönyörű helyeken jutunk neked eszedbe. … –
Jani: Hagyd már, anyukám… Nem látod, hogy a Lidi a legjobb úton van ahhoz, hogy elpiruljon.
Lidi: /vállát vonogatja/ Ezt meg aztán egyáltalán nem értem.
Jani: /ingerkedve/ … nagy, vakítóan fehér virág… he-he-he…
Ledinszkyné: Mondtam már, Jani, hagyd abba… Ha nem tudsz semmi jobbat.
Jani: Istenemre, nem tudok… – /Szünet után./ Ez az áfonya, ez az áfonya…! – Az ember érzi az erdőt, az avarfüvet, fenyőillatot… a szív mezítláb szalad, vérzik a szederindán… a kukukmadár panaszkodik… /Köhécselést szimulál s néhányszor hátbavágja magát./ He-he-he… nekünk is van itt egy darabunk a természetből… zsebkiadásban… itt, az átelleni parkban. Azután csodálkozzatok rajta, hogy nevetek. Hiszen minden el van packázva, minden azt kiáltja felém: ne csald magad, testvérkém, én nem vagyok vaj, én – margarin vagyok.
Lidi: Nézd anyu, már megint a területünkön csavarog.
Ledinszkyné: De hiszen tudod, hogy Jani milyen fecsegő.
Jani: /befejezi az evést/ Látom, a vélemények kezdenek eltérni… /Pathetikusan./ Ide, Lidi, az oldalamra. Fiatalság, sorakozz. Támadás a krinolinok ellen, rajta!
Ledinszkyné: /tetetett haraggal/ Csak kerülj, Lidi, a karmai közé.
Lidi: /lelkesen nézi Janit/ Anyu, a Jani ma lángol.
Jani: Gyerekek, odakünn június van… és azután…
Lidi: …és azután?…
Jani: /hevesen felsóhajt/ … és azután… azután… /ábrándozva/ ma éjjel villámlott, jó idő lesz… igen, jó idő lesz, mert az éjjel villámlott. …
Ledinszkyné: Ettől legyen aztán okos az ember. /Nevet./
Lidi: /egy kis idő múlva, félénk, vékony hangon/ Voltak ott leányok is…?
Jani: /gyors pillantást vet reá, szárazon/ Nos, hát igen, sok leány volt ott. Coriandolli – Corso –. /Zsebébe nyúl, konfettit vesz elő s Lidire szórja./ Oly vidám volt minden…
Lidi: Jani! /Lerázza a konfettit./ S ezt hajigáltátok a lányokra…?
Jani: És a lányok mireánk.
Lidi: /elábrándozik/
Ledinszkyné: Mondd csak, mi értelme van ennek?
Jani: Anyuka olyan, mint Tolsztoj. /Gyors fordulattal Lidihez./ Elolvastad már a Kareninát?
Lidi: /feleszmél/ Igen; talán szükséged van reá?
Jani: Kölcsön akarom adni valakinek.
Lidi: /kis szünet után/ De egyet-mást nem értettem meg belőle. Tudod, Jani,… /Egy pillanatra meghökken/ azt a Kareninát nem is igen lehet elítélni. /Arckifejezése félős lesz./
Jani: És vajjon… ki akarná elítélni? Ki merne reá követ dobni?
Lidi: De amikor –
Jani: /hevesen/ De amikor… ugyan kérlek. Bánom, hogy a kezedbe adtam ezt a paposkodó könyvet. Amelyben hamut szórnak a vörös virágra, ahelyett, hogy forrón az ajkukhoz szorítanák. De te ezt nem érted.
Lidi: /halkan/ Nem értem. /Hirtelen/ S ennek másképen kellene lennie?
Jani: /nevetésben tör ki/ Lidi, Lidi… De várj csak, egyszer majd mindent elmondok neked. –
Ledinszkyné: Közben kitakarítom a szobádat. És… emlékszel-e reá, hogy ma este az Orfeumba akartál elvinni?
Jani: Hm, igaz. Elmehetünk. Ma ráérek.
Ledinszkyné: Csodálom, hogy ez egyszer nem találsz kifogásokat. Szeretnék egyszer oda is elmenni. Lidi közben lemehet Horickyékhez… Az Orfeum talán nem is való még neki.
Jani: /nevet/ Miattam! /Órájára néz./ De siess… nemsokára indulunk. Útközben Novákékhoz is benézhetünk, két legyet egy csapásra. És valahol harapunk majd valami vacsorafélét.
Ledinszkyné: Ahogy akarod… Én majd sietek a takarítással. /A szomszéd szobába megy./
Jani: Kérlek Lidikém, hozd el az asztalomról a cigarettámat –!
Lidi: /elhozza s maga gyújtja meg a Jani cigarettáját. Kis idő múlva, félénken/ Te, Jani… mért vagy ma olyan…?
Jani: Milyen?
Lidi: Ma olyan lágy vagy… s oly boldog.
Jani: Ahá!
Lidi: Ma nem olyan gonosz a nevetésed. Szüntelenül nevetsz ugyan, de egészen másképen.
Jani: Ahá!
Lidi: Tudod, én azt hiszem…
Jani: … te azt hiszed…
Lidi: No?
Jani: Kíváncsivá tettél.
Lidi: No – /kiböki/ … hogy te szerelmes vagy!
Jani: /pillanatig zavartan néz reá, majd nevetésben tör ki/ Hallod-e, Lidi, Lidi… ez nagyszerű.
Lidi: Talán nem igaz?
Jani: /kicsit nyugtalanul/ De…
Lidi: Mondd meg nekem, Janikám kérlek, mondj el mindent…
Jani: /valahogyan határozatlanul/ Ugyan mi a csudát mondjak el neked?
Lidi: /simogatja a kezét/ Nézd, Jani, én ezt nem mondanám el senkinek… Én… Tudod, én azt gondolom, hogy így egészen másképen néznek reád… s ez oly szép volna…
Jani: /elgondolkodva/ Úgy… úgy…
Lidi: Kérlek, Janikám…
Jani: /merően reánéz, majd valami benső vajúdás behatása alatt pillanatra behunyja szemét, s azután hirtelenül kitöréssel/ Gyere ide, Lidi… /Térdeire húzza; kis szünet után/ Hát azt akarod, hogy gyónjak meg neked?
Lidi: /megsímogatja tenyerével Jani arcát s igent int/.
Jani: /ábrándozva/ Ma éjjel villámlott, s ez jó időt jelent!
Lidi: Mondd, nagyon boldog vagy?
Jani: Nem, nem,… ez nem az. Vagy talán igen. Boldog, mint az a június odakünn. A megfuladásig boldog annyi virág terhe alatt. Oly nagyon boldog… Nem, én nem tudom. Semmit sem kérdezek, Lidikém, semmit. Ha özön, hát jőjjön az özön… /Suttogva./ Oly csodás özön…
Lidi: /megcsukló hangon, behunyt szemmel/ Oly borzalmasan csudás özön.
Jani: Oly furcsák vagytok ti nők, Lidikém. Százszor futok el előletek, százszor ismétlem el magamnak, hogy vámpírként kiszívjátok az erőinket… és százszor visszatérünk a mi júniusunkhoz. Az ördög van bennetek. Nem, nem… Lidikém, ne haragudj s ne gondolj ezekre. És… /pillanatnyi szünet után/ az ilyen fénykéve özönében oly szép lehet meghalni…
Lidi: Janikám, /hangja valahogyan megfájdul/ ma én is megéreztem a júniust. Ott, az ablaknál…
Jani: Tárd ki a kebled s ne kérdezz semmit… a június eljön…
Lidi: /hirtelenül/ Engedj el, Jani – Olyan fülledt a levegő, majd belefulladok, és… /Felemelkedik s felzokog; majd ismét lerogy a székre s fejét az asztalra hajtja/.
Jani: /csodálkozva néz reá/ Lidi, /fejével bólintgat s könnyedén felsóhajt/ a június van itt… a június…
Lidi: /felemeli fejét s széles, könnyes tekintetével reátapad Janira: majd hirtelen felugrik s hevesen megöleli/ Jani, Jani, Jancsikám… úgy foglak most szeretni… már tudom… most már tudom… Csak azután te is nagyon szeresd azt a…. hiszen te tudod… Ah, ez oly szép lehet, oly gyönyörű…
Jani: /megfogja Lidi fejét, belenéz a szemeibe s fejét bólongatva elgondolkodik/ Vajjon ki fogja kielégíteni ezt a sok vágyat? Lidi, úgy kívánnám neked…
Ledinszkyné: /belép/ Te jó Isten…
Jani: /vidáman/ Anyukám, maradj még odakünn, mert…
Lidi: /hirtelenül felugrik, meglepődötten/ Igen –
Jani: Látod, anyu, Lidi haragszik reád. Ki akarta belőlem csikarni a nagy titkot s te elrontottad az egészet…
Lidi: Nem, anyukám, már tudom – már mindent tudok… Janinak van – –
Jani: Pssszt ///. –
Lidi: Én már tudom – /Táncolni kezd, majd megáll s hevesen kihajol az ablakból az uccára./ Gyerekek… ez a levegő…
Ledinszkyné: Ma valahogy mindaketten…
Jani: Féld az istent, anyukám. /Nevet./
Ledinszkyné: Nekem ugyan nincsen ellene kifogásom.
Jani: Ez már beszéd. Lidi, ezt szépen meg kell köszönöd anyukádnak.
Lidi: /kinézve az ablakon/ Várj csak – nem tudod, ki az ottan? Nézd, Jani, valami férfi járkál az ablakunk alatt föl s alá s felnéz ide.
Jani: Menj el az ablaktól, akkor majd nem fog felnézni!
Ledinszkyné: /ruhát vesz ki a szekrényből/ Nem kell nagyon kiöltözködnöm, ugye Jani?
Jani: Ugyan minek? A karzatra?
Lidi: Jani!
Jani: No, mi az?
Lidi: Annak a férfinak oly furcsa szeme van –
Jani: Menj el, kérlek, attól az ablaktól!
Lidi: /csendesen/ Istenem, ez oly furcsa. Te, Jani, ő mintha várna valakit, jer csak nézd meg.
Jani: Anyuka, a Lidi tremolózik. /Felkel s az ablakhoz megy./ No látod, te szeleburdi! – De nini, hiszen ez Losan. Biztosan engem vár. /Lekiabál az uccára./ Szervusz, szervusz, reám vársz? Ha ráérsz, ugorj föl hozzánk! /Elmegy az ablaktól./ Én itt fogom megvárni. /Csendesen az anyjához./ Tudod, anyu, ő szeret kölcsönöket kérni s itt majd nem meri megtenni.
Lidi: /valahogyan megijedve/ Mit mondasz, Jani?
Jani: Ej, semmit. –
Lidi: /félénken/ És ő idejön?
Jani: No és aztán? Hallod-e kislány, te csakugyan zavarba jöttél!
Lidi: /merev mozdulatokkal simítja ruháját, megigazítja haját, majd könyökével a szék támlájára támaszkodik: egész lénye fagyossá változik. – Künn csengetnek./
Jani: Légy szíves, anyukám nyisd ki az ajtót s hívd be őt.
Ledinszkyné: És hogy szólítsam?
Jani: Ha-ha-ha, miattam akár csirkefogónak is. Néha firkál is –
Ledinszkyné: /kisiet/ Tőled ugyan megtudhat valamit az ember… /Künn./ Kérem, csak tessék erre –
Losan: /belép; külsejében bizonyos gúnyos nemtörődömség, tekintete fascinál s kizsákmányol./
Jani: Csak tovább… Szervusz! Az édesanyám… a húgom… Losan barátom…
Losan: /hanyagul meghajlik/ Kérem, ne vegyék rossz néven…
Jani: /széket hoz/ Foglalj helyet.
Losan: /leül/ Már jó ideje járkálok a ház előtt…
Jani: Igen, a Lidi már figyelmeztetett…
Losan: Á… vagy úgy? – Igen, a kisasszony nézett le az ablakból. /Szívósan nézi Lidit; s ettől kezdve Losan szemei állandóan Lidit keresik s valami mágneses erővel ostromolják./
Jani: Miért nem jöttél fel?
Losan: Tulajdonképpen sétálni voltam. Bolyongtam. (?) Csak kölcsön akartam kérni… /pillanatnyi zavar után/ – igen – kölcsön akartam kérni Knut Hamsun „Pan”-ját. –
Jani: Nagyon szívesen. – Mindjárt kikeresem. /Szobájába távozik./
Losan: Hálás vagyok Önnek, kisasszony, hogy megszabadított a hosszú várakozástól…
Lidi: /Losan hangjának hallátára megrezzen; szemeiből valami örömtelen szórakozottság árad a hangjából./ Igen – mindjárt gondoltam – amikor oly hosszan nézett az ablakunkra — —
Losan: /Ledinszkyné felé kancsalít, aki épen elhordja a tányérokat a konyhába; majd Lidihez fordul bizalmas, fojtott hangon./ Igen, néztem. Fel kellett néznem, amint felnézek, ha megyek a mezőn s felettem megszólal a pacsirta. Igen, így történt: a pacsirta felujjongott… Kerestem a szememmel… Még sohasem láttam Magát, bizonyára nem jár sehová… Így találták fel Amerikát is… az ismeretlen partok mámorító illata megmutatta az utat… s ezekbe az illatokba belefájdul az ember feje… Olyan furcsa volt: erre mentem s Maga abban a pillanatban az ablakhoz szaladt; sohasem láttam olyan szemeket, amilyenek akkor voltak a Maga szemei; kihajolt az ablakon s a szemei itták, habzsolták, felszívták a tavaszt… /Ledinszkyné belép./ – Épen magyarázom, nagyságos asszony, hogy úgy irigylem Jani idillikus otthonát. –
Ledinszkyné: Látja… és ő nem tudja megbecsülni. /Leül a székre./
Losan: /összeroskadva/ S én oly régen, nagyon régen vagyok egészen egyedül – /Tekintetét erősen a Lidi felé fordítja./.
Jani: /bejön, hozza a könyvet s felkacag/ Nem mondott nektek Losan valami gorombaságot? Ő ugyanis – megmondjam? – … Ő ugyanis rendkívül goromba és semmi sem szent előtte…
Losan: /pillanatra mereven ránéz Janira/ Ez ugyan nem kődarab, Ledinszky…
Jani: Ha-ha-ha, – legalább nem töri be a fejed… de… /kacsintva/ … minek kell neked a Pán?
Losan: Hogyan magyarázzam meg neked? Tudod, szeretném ismét megszorítani a Glahn hadnagy kezét – vagy valami ilyesféle.
Jani: Anyukám dugd be a füled. Te is Lidi. Valami diszkrét dolgot akarok kérdezni a Losantól: mondd csak, talán megcsípett valami Edvarda…?
Losan: /rejtett pillantást vet Lidire/ Nem jövök a várt gorombasággal, csak annyit mondok… De külömben is, mit mondjak…? Ostobaság az egész. /Lidi felkel s a konyhába megy./ Csupa ostobaság, Lidinszky. Oly buta dolgok születnek bennünk. Majd egyszer elmondok neked egy ilyen ostobaságot. Nevetni fogsz, ha-ha-ha… Oly rendkívül furcsa eset. Vagy talán nem is furcsa. Egyáltalán nem. Majd egyszer elmondom, nagyot fogsz nevetni, he-he. /Felkel./
Jani: Már mégy?
Losan: Ma este nem mégy valahová?
Jani: Édesanyámmal megyek az Orfeumba.
Losan: Az Orfeumba? /Ledinszkynéhez./ – Nagyszerűen fognak mulatni a kisasszonnyal!
Jani: A Lidi nem jön velünk, ő itthon őrzi a házat –
Losan: /egy izom megrándul arcán, észrevétlenül, (…?) halkan/ – A kisasszony otthon lesz? – Mit is akartam mondani? – Várj csak – hát nem elfelejtettem? – No mindegy. Köszönöm, Ledinszky, a szívességedet. Ajánlom magamat, nagyságos asszonyom! –
Ledinszkyné: Örültem a szerencsének, Losan úr!
Jani: Szervusz, pajtás! – Jer el máskor is! /Kivezeti Losant a konyhán át./
Jani: /visszatérve/ Fejemet teszem rá, hogy pénzt akart kölcsönkérni! –
Ledinszkyné: Furcsa ember!
Jani: Furcsa.
Ledinszkyné: Majd a te szobádban felöltözködöm, még valaki bejöhet. –/ Fogja a ruhát s a szomszéd szobába siet./
Jani: /utána megy s az ajtóból kérdezi/ Nem tudod, anyu, hová ment a Lidi?
Ledinszkyné: /a szomszéd szobából/ Ugyan hova mehetett volna?
Lidi: /bejön; sápadt, nehezen vánszorog, nagy szemeit bizonytalanul mereszti maga elé./
Jani: /hozzálép és megfogja a kezét/ Az istenért, mi bajod Lidi? Hol voltál?
Lidi: /fejét rázza, mintha sűrű ködből jönne elő, mosolyogni próbál./ Lent voltam, Horiczkyéknél… Siettem a lépcsőn… elszédültem egy kicsit… De már megint jól vagyok!
Jani: /eltűnődve/ Mégsem kellett volna elmondanom, hogy –
Lidi: Mit nem kellett volna elmondanod…?
Jani: Hát… hogy odakünn június van… és…
Lidi: /tekintete kitisztul, fellángol/ Hogy odakünn június van…
Jani: Oly furcsa dolgokat beszéltem ma (…?) össze-vissza –
Lidi: /feszült figyelemmel/ És hazudtál?
Jani: Nem hazudtam, de mégis…
Lidi: /örömmel, szenvedéllyel/ Nem hazudtál, nem hazudtál, nem hazudtál –!/ Jani nyakába ugrik; csendesen folytatja/ Te, Jani, tudod-e, mire gondolok? Amikor ma Karenináról beszéltünk, azt mondottad: Ki akarná őt elítélni, ki akarna reá követ dobni… ? Ugye, hogy azt mondottad? Igen, most tudom… most már tudom…
Jani: /kiszabadítja magát Lidi karjaiból/ Milyen furcsa leány vagy te… Lidi…?
Lidi: Haragszol ezért reám?
Jani: Sőt. Becsüllek, amiért ilyen vagy,… de…
Lidi: … de…
Jani: Tudod, a férfiak rosszul bánnak az ilyen mérhetetlen kinccsel, ha egyszer felfedezik egy nőben –
Lidi: /félbeszakítja hirtelenül egy kis jeges árnyalatot keverve a hangjába/ Hallgass…! Hallgass…!
Ledinszkyné: Én már készen vagyok. /Bejön a szomszéd szobából./
Jani: A mi Lidink, majdnem meghalt anyu! –
Ledinszkyné: /megijedve/ Micsoda?
Jani: Nono, azért nem kell úgy megijedni. Egy kis múló rosszullét az egész. /Bemegy a szobájába a kalapjáért s a botjáért./
Ledinszkyné: Én már megijedtem! –
Lidi: /tetetett mosollyal/ Semmi az egész. Csak játszottam a beteget!
Ledinszkyné: /gondosan/ Elmúlt már? Mert ha nem, akkor inkább otthon maradok.
Lidi: /gyorsan/ De kérlek – mit gondoltok?
Jani: /visszatér kalappal a fején s cigarettára gyújt/ Azután Lidi, jól vigyázz… vagy talán lemégy Horiczkyékhez?
Ledinszkyné: Ha elmégy, jól zárd be az ajtót, Lidi… s maradj lenn, Horiczkyéknál,… majd visszajövet beszólunk érted… /Távozik./
Lidi: /félénken/ Anyuka…
Ledinszkyné: /az ajtóból visszafordul/ No, mi az?
Lidi: /valahogyan összeroskadva/ Azt hiszem, hogy jobb volna, ha talán mégis…
Ledinszkyné: Maradjak itthon?
Lidi: /hirtelen felegyenesedik s felkacag/ Dehogy… nem… ne maradj… csak eszembe jutott… menj már… Jani vár reád…!
Jani: /kívülről/ Gyere már, anyu… pá Lidi…!
Ledinszkyné: Gyere, és zárd be utánunk az ajtót! /Kimegy Lidivel./
Lidi: /pár pillanat múlva szaladva visszatér; a szoba közepén megáll, fejét a kezeibe fogja/ Azt mondta, hogy el fog jönni… istenem… el fog jönni!!! — /Az ablakhoz siet s lélekzet után kapkodva kihajol az uccára; kis ideig így marad:, hirtelen valami görcsszerű mozdulat fut végig a testén. Gyorsan kiszalad, hallani, amint künn kinyitja az ajtót. Majd visszatér, ajkai körül furcsa, imbolygó mosollyal, szemeiben tűz lángol; az ablakhoz megy, a myrtuszból letép néhány ágat s lerogy az ablak melletti székbe. Kezei kinyújtva révedeznek, egy kis myrtuszágat a hajába tűz, a többit szétszórja az ölében. Valaki belép a konyhába. Hallani, amint köhécsel. Lidi szemei az ajtóra tapadnak – lázas szomjúsággal, – ajkai bizonytalanul kinyílnak. Az ajtó nyílik, belép Losan. Meglátja Lidit; cinikus mosoly vigyorog az arcán……/
Függöny!!!
MEGJEGYZÉS
Fráňa Šrámek impresszionisztikus stílusú színművét (Červen, 1905) Anton Straka csehszlovák kultúrattasé fordításában, 1936. március 22-én, 5 órai kezdettel megrendezett búcsúprogram keretében játszották el felesége, Věra Straková közreműködésével Budapesten, a Rákóczi út 59. szám alatt.
A drámának egyik első nyersváltozata maradt fenn, a most közölt szöveg ennek az átirata. Forrás helye: Straka-hagyaték. Digitalizált változat: MTA KIK, Kézirattár.
Köz. engedély: Straka-örököse, Martin Palán.
A cikk írója a megjelenés időpontjában az MTA Domus magyarországi ösztöndíjban részesült Anton Straka magyarországi kapcsolatai címmel.