Részlet Álvaro Cunqueiro Merlin és családja c. kötetéből

A görög szirén

Valamivel dél múlt, amikor felkeltem, és az asztalon már terítve volt az ebéd. Szerettem azt a sütőtöklevest, amit Marcelina asszony csinált az őszi napokon; mindig annyira ízlett, hogy repetáztam is belőle. Ezúttal egy óra hosszát üldögéltem a konyhában, mialatt Páris és a Tulei rabszolgalány történetét meséltem a háziaknak, és ha a ház ura nem kiált értem, egy újba is belekezdek, mert az én Manuelám is ott héjazta a gesztenyét mellettem. Úgy éreztem csak ő ad értelmet a mondandómnak azzal az édes és ragyogó tekintetével… mintha a feketerigó szólt volna belőlem, épp úgy, ahogy az apró madár dalol a párjának.
Mikor szolgálatra jelentkeztem, Merlin és Kairói Jozef egy fürdődézsát cipeltek a szoba közepére, ami egy tizenkét korsós valdorranói hordónak körülbelül a fele lehetett, és engem azért hívtak, hogy segítsek a varrónőnek azt a zöld és rózsaszínben pompázó virágmintás rakott szoknyát a dézsába lógatni. Ginevra úrnőm is leereszkedett az emeletről, hogy szemügyre vegye a dolgokat, s miután Kairói Jozeffel félig megtöltöttük a dézsát vízzel, ő belemártott egy parfümös üvegcsét, amit hajdanán még én cseréltem el vaníliáért. Merlin ezután fürdősót szórt az illatos vízbe, majd derűsen így szólt:
– Ha nem gyarapodott többet egy kilónál, akkor épp elegendő a víz a dézsában, nem szükséges egy kanállal sem több!
Aznap délután nem esett erről több szó, de nem is volt rá szükség, hiszen még én is tudtam, hogy a készülődés egy görög szirén, Teodóra érkezésének szól. Egy portugál gróf, – s egyben hitvese – halála okán vártuk őt, hogy fájdalmával bevonulhasson a Lucerna lagúna alatti kolostorba, mely a hozzá hasonló nők számára épült. Ehhez pedig arra volt szükség, hogy a gazdám ezt bejelentse a Rúan városbeli Matild kúti bíróságon, – hiszen ő szokott eljárni az efféle Boleyn Annák képviseletében, – valamint, hogy uszonyának pikkelyeit a mély gyász színével fedjék be.
– Ne úgy fesse, hogy örökké rajta maradjon – fordult a gazdámhoz Ginevra – egyszer úgyis megbánja majd, mikor új hitvesre lel majd Lucernában.
– Én is így gondolom – felelte Merlin – nem olyan egyszerű ezeknek hátrahagyni a könnyűvérűséget, még ha meg is keresztelkednek. Ismertem egyet, aki meg akarta mérgezni magát, mert ugyanígy meghalt a szívszerelme. Mindketten szopránok voltak a román kápolna kórusában, s a szirén kijelentette, hogy nem tud többé élni a duettjük, na meg az isteni spagetti nélkül, amit a párja főzött neki minden vasárnap. Írt nekem egy levelet, melyben egy italt kért, ami majd örök álmot bocsájt rá, de mire megüzentem, hogy nem tehetem, már összeszűrte a levet a Honfleur flotta egy matrózával, csak mert szerzett neki egy osztrigagyűjtő hálót. Később még négynél is több tengerész ágyában megfordult, s mindet ott hagyta, hiába esedeztek utána. Még rám is kivetette a hálóját egy nyáron, mikor a Calais–i homokbányába mentem, hogy lábfürdőt vegyek!
A gazdám és Ginevra jót nevettek, míg mi mind kórusban helyeseltünk, majd az úrhölgyem elküldte Marcelinát, hogy tegye a tőkehalat a szökőkút fenekére hűlni.  Ennyi meghökkentő, új dolog hallatán az egész udvart elöntötte az izgalom.
A gyászmenet alkonyatkor érkezett: mindannyian termetes öszvéreken ültek, az özvegy szirén pedig hosszú fátyolba burkolózott. Jött velük két lovas is, tudomásom szerint a portugál örökösei és rokonai. Volt még ott egy apród, úgy tizennégy év körüli, ő a szirén öszvérének farán ült egy nagy, nyitott ernyővel, hogy esővízzel permetezze a fájdalmaktól gyötört szirént. Kairói Jozef az ölébe vette Teodórát, elvitte az immár gondosan előkészített szobába, s leültette a gazdám karosszékébe, míg Alméda úr, – egy magas ember, sűrű, fekete bajusszal, – üdvözölte Ginevrát és Merlint. Aggodalmasan elnézést kért a késésért, amit a Brága városától való távolság okozott, hiszen a háromnapnyi járás miatt kénytelenek voltak belemártóztatniuk a bájos Teodórát több, mint két órára a Minhoba. A szirén, miután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, egy paciosi varrónő segítségével levette súlyos fátylát, és… én mondom, mintha felragyogott volna a nap! Ha Isten megteremtette a rózsát, hát ő volt köztük a legszebb – és a szemei, mint a harmat két smaragd cseppje! Amint kényelembe helyezte magát, hosszú szoknyája alól kilátszott édes uszonyának vége, egy rózsaszínű félhold. Ha azt mondom megborzongtam, hát az korántsem fedi azt az ámulatot, amit akkor éreztem.
– Teodóra úrhölgy – szólt hozzá gazdám nagyon udvariasan – érezzék magukat otthon itt e mirandai udvarházban, s fogadja mindannyiunk őszinte részvétét, amiért elvesztették szerettüket a messzi portugál földön. Ő itt a ház úrnője, Ginevra, Britannia hercegnéje, ők a családom tagjai, s ő pedig az apródom, Fülöp, akit bármilyen ügyben biztosítok a számukra. Ez a kád illatos víz az ön ágya, s a dézsa is készen áll, hogy uszonyát feketébe öltöztesse. Nos, állok szolgálatára, bármit is óhajt kegyed.
Bár hallanátok a hangját ennek a fiatalasszonynak, kinek szavai mintha csak egy–egy dallam volna! Nem létezik hozzá hasonló még az énekes hangú madárkák közt sem. Bár az ő hangja szólna hajnalban a pacsirta helyett!
– Már látom, hogy milyen mélyen átélik a fájdalmamat, s kétségtelen, hogy egy portugál szerelménél nem létezik fennköltebb. Ginevra úrnőm, csókolom kezeit, Merlin, önt pedig áldom, s egész háza népét is, az apróddal együtt, akit a szolgálatomra bocsátanak. Való igaz, sietségem nem hiábavaló, hiszen Szent Lukács napján már Lucerna kolostorának kapujában kívánok állni levágott hajjal. – Miközben ezt mondta, két kezével végigsimította hosszú aranyló haját, épp ahogy a vonó érinti a hegedű négy finom húrját.
S minthogy valóban siettek, a két portugál lovag elvonult Ginevra asztalához vacsorázni, míg az apród és én az előszobában vártunk, hogy gazdám végezzen az előkészületekkel. Később Teodóra kiüzent, hogy vacsorára nem óhajt egyebet, mint nyers tőkehalat, desszertnek pedig egy kanál sót és egy csésze kávélikőrt, így én az ő apródjával együtt, – akit egyébként Teofilnak hívtak és szintén görög volt, – ezüsttálcán szolgáltuk fel neki mindezt. Minden alkalommal, amikor meglátott, olyan édesen mosolygott rám, hogy egészen összeszorult tőle a szívem. Majd mikor végzett a vacsorával, azt súgta, talán kényelmesebben érezné magát a dézsában, így hát levette a szoknyát és a szűk blúzt… én azt sem tudtam hova nézzek. Úgy állt ott előttem egész valójában, mint ahogy a mondákban szerepelnek az ilyen gyönyörű és veszélyes démonok. Meg hát, ő volt az első nő, akit meztelenül láttam, s bár igyekeztem ellenállni, tekintetem akaratom ellenére sem tudtam levenni arról a két gyönyörű és vidám mellről, és a pajkos rózsaszín bimbókról. Teofil bizonyára már hozzászokott az ilyesmihez, de számomra ez egy feledhetetlen élmény volt. Sőt, még közelebb is kellett hozzá lépnem, hogy Teofilt utánozva támaszt nyújtsak neki, így ő a vállunkra tette karjait, és felhúzta csillogó uszonyát, hogy megpihenhessen a dézsában. Ahányszor csak eszembe jut az a pillanat, úgy érzem, egész testem átjárja a meleg, amit akkor éreztem… és én mondom, tényleg rendes és úrihölgyhöz méltó volt, mert amikor már a dézsában ült, felvett egy perzsaprém körgallért, hogy elfedje bájait.

Megérkezett gazdám az elkészült iratokkal: a Matild kúti bíróság rendeletével, egy genovai patikus unokaöccsének jóváhagyásával, valamint egy térítő jóslattal, így már csak Teodóra aláírása hiányzott. Betűit nagyon cifrán kanyarította, s még melléírt valamit latinul, amit Merlin diktált.
– Minden szirénnek egyforma írása van, – mondta – mert mind az Iturzéta síksági iskolában tanuljuk. – majd a gazdámra mosolygott.
Majd amint elérkezett a festés ideje, tettünk mellé egy sámlit, hogy a víz csak az uszonyát fogja be, ám mialatt ebben a vízben ázott, észrevettem, – bűnösségem és kíváncsiságom jeléül, – hogy Teodórának nincs semmi a köldöke helyén. Merlin elmondott egy imát, majd a vízhez szólt egy olyan misztikus nyelven, amiből én egy szót se értettem. Ezek után aranyport szórt bele, négy marok diófagyökeret, börzsönyfa kivonatot, borkő krémet, s még egy ezüst rudat is beleáztatott egy órácskára. Majd miután ez letelt, egy csipet sót szórt bele, és elégedetten így szólt:
– Csillogó fekete színe lesz – mondta Teodórának – amit Itáliában ‘nápolyi szarvasként’ emlegetnek, és minden pikkely szélét hajszálvékony arany csík díszíti majd. Miután a hős Amadis meghalt és Oriana örökké tartó gyászszínt festetett, már nem tisztelték úgy a világban. Mostantól egész éjjel a festékben kell áznia, így reggel máris útra kelhet a nemes Lucerna városa felé.
Teodóra ekkor elküldte Teofilt, hogy átadjon gazdámnak egy erszényt, tele csilingelő érmével.
– Tudom, hogy képtelen vagyok viszonozni a rengeteg jótettet, amit itt kaptam e házban, de minden vagyonom ezek a szépen megmunkált forintok, melyekért nem én magam dolgoztam meg, hanem unokanővérem örökségeként maradt rám. Bizonyára már hallottak róla, ő volt Róma bíborosa, miután a nagybátyja ráhagyta a teverei vizek monopóliumát.
A gazdám hálát mutatott az ajándékért, amit Teofil a láda falához kocogtatott, hogy megcsörrenjen, majd miután Merlin urammal mélyen meghajoltunk a híres szirén előtt, távoztunk a hálónk felé. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár csak egy percre is le tudtam hunyni a szemem attól az izzó és csillapíthatatlan láztól, ami átjárta a testem. Őrült érzés volt az, és egész sokáig lángolt bennem, sőt még ma, öregségemre is átjár néha, olyankor megfordulok, mert úgy érzem, hozzám szól a vízből azon a varázslatos hangon, s ábrándozva magam elé mormolom: Szeretsz szerelmem?
Még javában sötét volt, mikor én már szolgálatra készen álltam, Teodóra pedig szépen felöltözve várt az indulásra: új kalapjában, és egy nyitott gyapjúszoknyában tündökölt, ami látni engedte a mély gyász színében tetsző uszonyát a csípőjétől egészen a félholdig, ráadásul gazdám jóvoltából minden pikkely szélén vékony arany csík csillogott. Nagyon jól állt neki. Alméda és Novas úr már lóhátra szálltak, míg Teodórát Kairói Jozef és gazdám segítette fel a szamarára. A farkát betakarták egy pléddel, Teofil pedig felült a szamár farára, hogy permetezze őt az ernyővel. A portugálok a tőlük megszokott módon hálálkodtak és köszönetet mondtak mindenért, s Teodóra is hátrafordult, hogy keserű búcsút vegyen. Ginevra úrnőm pedig kilépett az erkélyére, majd meglibbentett egy hímzett kendőt. Amint elmentek, gazdámnak feltűnt, hogy lógatom az orrom, s hogy a csalfa szirén egy vékony arany csíkja ott díszeleg a nyakam körül.
– Ejj, ne bánkódj, drága Fülöp – mondta, miközben a hátamat paskolta, – kiszáradt tóban nem akad pisztráng, és gondold meg, mi mást akarhatna az ilyen haszonleső egy magadfajta tisztességes férfitól, ha nem megfosztani a szabadságtól? Reméltem, hogy nem akadsz horgára egy ilyen pikkelyes nőszemélynek.
– Na meg aztán – tette hozzá Kairói Jozef, aki mindig bölcsen és megfontoltan szólt, – amilyen zömök uszonya van, két lábon járó nőként egészen biztosan vastag combjai lennének. – mondta, majd arcára jól láthatóan kiült, ahogy elképzelte. Én pedig visszafojtottam a könnyeim.

Széll Nóra fordítása