Címke: műfordítás

Paul Verlaine: Green

Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.

A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.  
Elfáradtam. Veled pihennék, add karod;
és ölelj lágyan át. Egy emlék se zavar.    

Hadd hajtsam fejemet kebledre, édesem,
és közben benne fel-feldereng szédítő
csókod. Aludj velem. Szenderegj édesen.
Engedd; had fusson el nélkülünk az idő.

(Szeder Réka fordítása)

Illusztráció: Nicolas Poussin

A paradicsommadár

 

Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.

Alina Purcaru: Öröm, két óra után

a legszebb az volt, amikor megszólalt a kürt
és a te hálószobád ablakából
elnéztünk a park fölött, a fűzfák között.

akkor tudtuk, hogy most már vége
és hogy egy óra múlva megjelensz,
hogy melegedhetünk.

a lépcsőházban
összevegyült a sötétség és a hűvös,
évszaktól függetlenül.

a kezeink ott pihentek
a pirossal aláírt füzeteken,
a kék ujjacskák
a te sok-sok gyűrűs ujjaid mellett.

a konyha fehér ajtaja –
a te örök, leveles és vaníliakrémes birodalmad –
a fehér ajtó, ami alatt a fény
még átsurran és rágcsál.

András Orsolya fordítása

 

 

Louis MacNeice: A Brit Múzeum olvasóterme

Kaptár-szerű dóm alatt üldözött olvasók
föl-le járnak a folyosón a tudás celláit babrálva –
Méz és gyanta, évek üledéke.
Néhányan hivatásból, mások tudásvágyból,
Néhány azért, mert jobb dolga nincs
Vagy, mert azt reméli, a könyv majd feledteti
Hogy dobol az ördög a fülébe.

Különcök, szellemi kubikosok, csóró tudósok,
Cvikkerben, stílkalapban, romantikus szakállal,
Dajkált hobbijukkal, sorsukkal verve.
Némely nagyon is éber, alszik a másik,
Mint denevér, fonák értékek világán függve,
Födve magát e csöndes, ölmeleg léttel:
Ez a Brit Múzeum olvasóterme.

Kinn a napos lépcsőkön galambok udvarolnak,
Fölhajtva gallérjuk, farkukkal söpörnek,
Vagy napfürdőznek békét keresve.
A totemoszlopok alatt – az ősi terror –
A hatalmas, fodrozott, ion pillérek között
Nehéz állcsontú vagy héja-szerű, idegen arcokból
Szivárog a menekültek torokgóc keserve.

(Kabai Csaba fordítása)

Louis MacNeice: Vagyok, aki vagyok

Kezdetben és végül a lényeget megfogni
az ismétlés marad lehetőségül: az egyén: egyén,
A nő: nő, a fa: fa és a világ: világ.
Nehéz a fogás: síkos, magába zárt, kemény.

Valahol a kezdet és a vég között elkapva
Visszahull magába, kibomlik entitássá
Lebeg és átfed: egy fa beszélő
Toronnyá válik, és egy nő a világgá.

Hálóval elkaphatod, ám vagy a szál gyönge,
Vagy ritka a háló szövése, vagy épp a hal halott.
És a hamis közösségből érkező ember visszafogy
Puszta emberré a puszta ég alatt.

Ám az álom álom volt, és a szerelem: szerelem. És ami
Történt, megtörtént – még ha a bírák mást is hallottak,
Az alapján ítéltek el. És csillog a csillogás,
És én én vagyok, noha a halottak halottak.

Kabai Csaba fordítása

Illusztráció — Edvard Munch: Nap

Linda Maria Baros: Isten nem zárta le jól a nőt

Isten nem zárta le jól a nőt

 

Isten nem zárta le jól a nőt.

     A nő teste áttört, így van megalkotva.

A férfiak viszont minden nap megtalálják

     a visszatérés, a kitermelés új útjait.

          Esetleg szétcsavarozzák a nyelvet,

          vagy a gondolatokat, hogy nehezebb legyen.

 

Még a költő is azt mondja ideges tévelygésében,

     hogy a férfi birtokolta minden forma közül

           a kő a legkevésbé ellenálló.

           Szétreped.

 

Tudjuk, a nő szeméremdombja nem engedi

                   a szomorúságot az égig emelkedni;

      az emlékezet maró savait újrahasznosítja,

                  rövid – villámlásszerű – pillanatra

                  átalakítja az örökkévalósággal való megbéküléssé.

            Belélegzi a sötétséget.

A szabóizom mégis bármikor elárulja:

      alakja megváltozik egy másik nemi szerv fényében.

 

Ezért állítom,

      hogy Isten nem zárta le jól a nőt.

      Hogy a nő teste áttörhető.

De csak egy kicsit. Éppen, hogy áttetszenek rajta

                          teljesen kifacsarodva az istenek.

 

 

András Orsolya fordítása