Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.
Áldom s dicsérem az Urat
szerelmemért, bár távoli,
de rám kétannyi baj szakad
minden jóért, mi távoli.
Ó, mért nem zarándok vagyok?
Vándorbot kéne és daróc,
s szép szeme rám pillantana!
Ha kérem majd, s be is fogad,
öröm lesz az, de távoli,
s mellette laknom tán szabad,
habár hazám oly távoli.
Fonunk majd szóba egyre szót,
hisz itt van ím, ki messze volt,
s édes, ha szépen szól szava.
Jókedvem ám bánatba csap,
elhagyva őt, ki távoli…
Látom majd újra társamat?
– földünk egymástól távoli.
Az út, mi vár rám, annyi sok,
hogy róla mit se mondhatok.
Legyen Isten akarata!
Más szerelem vigaszt nem ad,
csupán csak ez, mely távoli,
s nála nemesebb nem akad,
se itteni, se távoli.
Erénye fényesen ragyog,
és engem érte mint rabot
tömlöcbe zárhat mór vasa.
Isten, ki teremtője vagy
szerelmemnek, mely távoli,
szándékomhoz erőt is adj,
s meglássam őt, ki távoli,
mint létező igaz valót.
És kertje, ágyasháza ott
számomra volna palota!
Lázban kívánom, így igaz,
legyen szerelmem távoli,
öröm másként nem látogat,
csak ha szerelmem távoli…
Célomhoz ám én nem jutok,
őrszellemem fondorkodott:
én szeretek, s hölgyem soha.
Célomhoz ám én nem jutok,
legyen a szellem átkozott:
szerelmet nem kapok soha.
Rajnavölgyi Géza fordítása
(A Nagyvilág 2015. januári számából)
