DAL A VISSZATÉRÉSRÖL AZ EGÉSZRŐL ÉS A RÉSZEKRŐL

reánk a visszatekintő szemek múló időből néznek,
olykor nyissátok fel szemetek.
visszarémlik a száj is, megszólal – önmagáról beszél.
a múlt sosem egész, ami megmarad az néhány rész
nézed a részeket, a libegő szitakötőket a rét felett
egy kézmozdulat – kezedhez gyász tapad
így válik múlttá a jelen. A múlt a holtak szemét
felnyitja, kezeket is ad a megboldogultra
egy időre
és mielőtt a látomás eltűnne,
és jön a nagy semmi. A nagy rejtvényben keresd utadat,
mely minket maga körül forgat.

 

TÉLI TÁJ

Téli táj

a távolság mintha emlékezne
az idő – nem is fáj
a szerelem, mintha nem is gyötörne
drága ércek buzognak fel, lám
a Tejút dübörgő kútjai, a nyár
emléke: madarak, zenék, percek, órák
a folyó köves medre, meg az iszap
és megsimítottad homlokom
vagy egy szellő volt, már nem tudom
riaszt a talaj jeges hidege
kezemben kő, vagy pihe,
minden csak kísértet.

Gágyor Péter fordításai

A harminchat költőóriás  II. 

Hitomaro II.

 

4. Midőn a kakukk
   éneke zeng ötödhó
   rövid éjjelén,
   én, ki magamban alszom,
   csak várom, hogy virradjon.[1]

 

5. Aszuka-patak
   vizén tarka levelek.
   Kazuraki-hegy
   ormán az őszi szelek,
   látom, végigsöpörtek.[2]

 

6. Halvány-derengő
   Virradat-öböl táján
   reggeli ködben
   szigetek közt eltűnő
   hajó után merengek.[3]

Fordította: Fittler Áron

 

Kakinomoto no Hitomaro

Japán költő, az első japán versantológia, a VIII. században keletkezett Tízezer falevél gyűjteményének (Man’jósú, Hepburn-átírásban: Man’yōshū) egyik legjelentősebb költője. Több mint nyolcvan verse (tankák és csókának nevezett hosszú versek) szerepel a gyűjteményben. Egyes források szerint Dzsitó császárnő (Jitō, 645-703) és Monmu császár (683-707) udvari költője volt. Már nem sokkal a halála utáni időktől kezdve a japán vers isteneként tisztelték.

[1] Az itt szereplő kakukk nem a nálunk ismert fajta, hanem a Cuculus poliocephalus nevű, éles hangú madár, amely a klasszikus japán költészetben a nyári éjjel egyik meghatározó motívuma. Ötödhó pedig nem májust, hanem a holdnaptár szerinti ötödik hónapot jelöli. Ez nagyjából a Gergely-naptár szerinti júniusnak felel meg.

[2] Jelen vers a VIII. században (azaz nem sokkal Hitomaro halála után) összegyűjtött Tízezer falevél gyűjteménye (Man’jósú) című antológiában ismeretlen költő verseként szerepel, később azonban Hitomarónak tulajdonították.

[3] Virradat-öböl: A mai Hjógo megyében található Akasi-öböl.

Album

I.

Most éled az olajfűtéses kazán,
Riadtan, kábán, ahogy a kivágott
Fa dől, pontosan, és úgy képzelem,

Ott vannak, nyáron, nyár kellett legyen,
A helyszín meg, ébredek rá, biztosan
Grove Hill, amikor álltak még a tölgyek,

Ahol annyi levegős vasárnap
Kémleltünk sípcsontig harangvirágban
Magherafelt négy messzi tornya felé.

Már késő lenne idézni, a szerelemre
Az is bizonyság, ha ketten kitartón
Nem egymásra, de egy irányba néznek.

 

II.

Quercus: tölgy. És Quaerite: Keressétek.
A zöld mozaiklombok, makkok között
(A gimnáziumi címeren columba: 

A szent liget galambja Derryben)
A talp koptatta, múlhatatlan írás:
Keressétek az Ő országát… Szilárdan

Álltam az iskola előcsarnokában,
Egy szürke szempár visszanéz,
És akkor láttam őket, most már látom,

Először párnak, akiket összefűz, hogy
Menni kell, indulni, az elhagyásom éppúgy
(Vagy szorosabban), mint az érkezésem.

 

III.

Tél van a tengerparton, ahová esküvői
Ebédre mentek. És én is az asztalnál,
Hívatlanul és óhatatlanul.

Sirályrikoltás. Illatozó halak.
Ódon ezüst. Csend, partra vetve. Könnyek.
Koccan a tál, az üvegcsillár alatt.

A pincérlány magukra hagyja őket.
És ennek az évfordulóiról
Nem emlékeznek meg, még csak nem is

Említik az évek során soha.
És most, aki idehozta, vissza is
Viszi őket, este érünk haza.

IV.

Ha valahol átölelhettem volna,
A folyóparton lett volna alkalom,
Az iskola előtti nyáron, fénykorában:

Akkor nem gondoltam, hogy azért
Jár a sarkamban, mert elutazom.
Ez lett volna az első, mégse lett .

A második igen, New Ferryben, egy este
Nagyon részeg volt, segíteni kellett
A nadrággombokkal. A harmadik

A lépcsőfordulón, az utolsó héten.
Fürdeni támogattam, jobb karomat
Tartva alkarja pókháló-súlya alatt.

 

V.

Egy unoka találta meg a módját,
A karosszékében támadta le
(Hirtelen ütött rajta a nyakán),

S hogy örömtől sebezhető, kiderült,
Ahogy minden nagy bizonyság szokott :
Jön, egyszerre, és aztán a belátás,

Bármi is erat demonstrandum.
Épp ahogy az előbb átjárta a karom
A fiú háromszori próbálkozása

Az elíziumi ölelésre, és az antik
Szöveg súlyos verete a fantom-
Mozdulat igazi súlyát megadta.

Mesterházi Mónika fordítása

 

Seamus Heaney (1939-2013) Nobel-díjas ír költő, író, esszéista. Negyedik magyar nyelvű verseskötete Élőlánc címmel márciusban jelenik meg új magyar nyelvű kötete a FISZ és a Jelenkor Kiadó közös sorozatában.

 

Mesterházi Mónika költő, műfordító, esszéíró, angol nyelvből fordít regényeket és verseket, Seamus Heaneyről hosszabb tanulmánya jelent meg.

 

Van egy templom Sevillában,
Szent Simon Remetelak,
odajárnak mind a dámák,
hogy ott imádkozzanak.
Oda jár az én úrnőm is,
mindegyiknél bájosabb;
fejkendője napraforgó,
sok szoknyája patyolat,
gyönyörűszép két kis ajka
édességet tartogat,
két kis orcája fehérrel
pirosságot váltogat,
kék szemében alkohol-csöpp,
fényességet tőle kap,
mikor a templomba belép,
úgy ragyog, akár a nap.
Mise közben a szaváról
megfeledkezik a pap,
nem tudják a ministránsok,
hogy mit válaszoljanak,
ahelyett, hogy „ámen, ámen”,
„ámor, ámor”-t mondanak.

Havasi Attila fordítása

 

John Donne

Istenhozzád: Bánat nélkül

A Valediction: Forbidding Mourning

 

Nagy ember csendben múlik el,
súgva biztatva szellemét.
Egy így szól: lelke útra kel,
a másik feljajdul: ne még!

Engedj eltűnni, zajt ne csapj,
nem kell könny, se sóhaj nekünk,
örömünk átkozója vagy,
ha kiadod szeretetünk.

A Föld csak kering, fájva, félve,
kutatjuk mi ez, s mit jelent.
Ámde a bolygók reszketése
távolról nézve bűntelen.

Egyszerű halandók szerelme
a hiányt nem viselheti,
hisz elveszne akkor belőle
mi alapot adott neki.

De mi, oly csiszolt szeretettel,
mit fel tán magunk sem fogunk,
összefonódó szellemekkel
test nélkül is kapaszkodunk.

Kettős lelkünk, kik egyek is már
– s így elszakadnunk jogtalan -,
egymást szorítják távolodván,
mint füstté kalapált arany.

Minket külön csak úgy találsz,
mint körzőn iker szárakat.
Te, biztos pont, középen állsz,
s mozdulsz, követve társadat.

Amíg az egyik szár leszúrva,
és párja kört a körre mér,
utána hajlik, hazavárja,
és égig nő, ha visszatér.

Ez légy nekem, ki elköszön
és kóborolni kénytelen.
Te teszed pontossá köröm,
és végemmé a kezdetem.

Fordította Wágner Eszter

Marius Ștefan Aldea sinistra című kötetének a
D’ale gurii (ennivaló) című ciklusából

 

szétzúzott hagyma
tetszik nekem de ő azt mondja
hogy túl kicsi vagyok még ehhez
dühödten megyek haza
mérgemben ledöntök egy pohár
bort szétzúzok az öklömmel egy hagymát
és könnyes szemekkel megeszem

zsíros kenyér
évekkel később
diákéveim alatt egy csaj
meghívott magához
hétvégére

életemben
először ettem
zsíros kenyeret
egy idegennel

puliszka
annyja’ az ebédlőasztalt
a barackfa tövébe állítja
egyik kezében a bográcsot a másikban
a frissen fent sarlót tartja

miután a puliszkát egy
kerek fafedőre töltöti
a sarlóval leemeli
a barátnőm száradó bugyiját
a szőlőtőkéről
és két mozdulattal
szacskába aprítja

a szemünk láttára szeli
nagy darabokra
egy madzaggal a puliszkát

görögdinnye
ebéd után édességre vágyunk
kiemeli a kútból
megmutatja a sötét felhőt

a görögdinnye ropogós hideg
a magok mélyen
a húsba varrva

törjük mellé a lepényt
mint verejték csorog
végig a leve
a mellkasunkon

és a legyek az első esőcseppek

Gothár Tamás fordításai