Címke: műfordítás

Tankák Muraszaki Sikibu naplójából I.

 

Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

 

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

 

A bélyegkép a fordító felvétele

Paul Verlaine: Green

Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.

A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.  
Elfáradtam. Veled pihennék, add karod;
és ölelj lágyan át. Egy emlék se zavar.    

Hadd hajtsam fejemet kebledre, édesem,
és közben benne fel-feldereng szédítő
csókod. Aludj velem. Szenderegj édesen.
Engedd; had fusson el nélkülünk az idő.

(Szeder Réka fordítása)

Illusztráció: Nicolas Poussin

A paradicsommadár

 

Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,

Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó

jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,

határa nincsen

a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.
S hogy valahányszor érintlek,
megcsendülsz,
virágba borul az egyetlen határ,
ereid rózsája felzokog a fényben.
Paradicsommadarat röppent
minden költői mozdulat.

Alina Purcaru: Öröm, két óra után

a legszebb az volt, amikor megszólalt a kürt
és a te hálószobád ablakából
elnéztünk a park fölött, a fűzfák között.

akkor tudtuk, hogy most már vége
és hogy egy óra múlva megjelensz,
hogy melegedhetünk.

a lépcsőházban
összevegyült a sötétség és a hűvös,
évszaktól függetlenül.

a kezeink ott pihentek
a pirossal aláírt füzeteken,
a kék ujjacskák
a te sok-sok gyűrűs ujjaid mellett.

a konyha fehér ajtaja –
a te örök, leveles és vaníliakrémes birodalmad –
a fehér ajtó, ami alatt a fény
még átsurran és rágcsál.

András Orsolya fordítása

 

 

Louis MacNeice: A Brit Múzeum olvasóterme

Kaptár-szerű dóm alatt üldözött olvasók
föl-le járnak a folyosón a tudás celláit babrálva –
Méz és gyanta, évek üledéke.
Néhányan hivatásból, mások tudásvágyból,
Néhány azért, mert jobb dolga nincs
Vagy, mert azt reméli, a könyv majd feledteti
Hogy dobol az ördög a fülébe.

Különcök, szellemi kubikosok, csóró tudósok,
Cvikkerben, stílkalapban, romantikus szakállal,
Dajkált hobbijukkal, sorsukkal verve.
Némely nagyon is éber, alszik a másik,
Mint denevér, fonák értékek világán függve,
Födve magát e csöndes, ölmeleg léttel:
Ez a Brit Múzeum olvasóterme.

Kinn a napos lépcsőkön galambok udvarolnak,
Fölhajtva gallérjuk, farkukkal söpörnek,
Vagy napfürdőznek békét keresve.
A totemoszlopok alatt – az ősi terror –
A hatalmas, fodrozott, ion pillérek között
Nehéz állcsontú vagy héja-szerű, idegen arcokból
Szivárog a menekültek torokgóc keserve.

(Kabai Csaba fordítása)

Louis MacNeice: Vagyok, aki vagyok

Kezdetben és végül a lényeget megfogni
az ismétlés marad lehetőségül: az egyén: egyén,
A nő: nő, a fa: fa és a világ: világ.
Nehéz a fogás: síkos, magába zárt, kemény.

Valahol a kezdet és a vég között elkapva
Visszahull magába, kibomlik entitássá
Lebeg és átfed: egy fa beszélő
Toronnyá válik, és egy nő a világgá.

Hálóval elkaphatod, ám vagy a szál gyönge,
Vagy ritka a háló szövése, vagy épp a hal halott.
És a hamis közösségből érkező ember visszafogy
Puszta emberré a puszta ég alatt.

Ám az álom álom volt, és a szerelem: szerelem. És ami
Történt, megtörtént – még ha a bírák mást is hallottak,
Az alapján ítéltek el. És csillog a csillogás,
És én én vagyok, noha a halottak halottak.

Kabai Csaba fordítása

Illusztráció — Edvard Munch: Nap