(Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből)

A karácsonyest esete Avionnál alapos vizsgálatokat vont maga után mindkét félnél. Soha még annyi tábornok nem verődött össze egy közönséges francia birtokon. Mindhárom sereg katonáit hazaárulással vádolták meg, amiért Donovan atya feszületénél egybegyülekeztek karácsonyeste. Következtek a letartóztatások, végül a kivégzések is. Donovan atya is a kivégzendők listáján szerepelt, de 1915-ben még senki sem vetemedett arra, hogy egyházi személyt hazaárulásért kivégeztessen, a tábori lelkésznek tehát megkegyelmeztek.
Mindkét hadviselő fél belátta, hogy azok a katonák, akik együtt térdepeltek a feszületnél, nem tudnak egymásra lőni, csak az volt a kérdés, melyikük helyezi át előbb a katonákat más állásokba. Két nap tétovázás után a németek tették meg. A német hadosztály katonáit marhavagonokkal keletre dobták át, a Mazuri-tavak melletti majdani mészárszékre, a skót és francia katonákkal szemben pedig más németek álltak fel, akik attól, hogy hallották, mi történt itt, még ádázabbul gyűlölték őket. Elszántságuk elégedettséggel töltötte el a tábornokokat, akik magas fedelű fekete autóikkal visszatértek törzsfőnökségeikre.
Az avioni fronton látszatra minden megint rendben folyt. Az éjszakai égbolton csillagszórókként sziporkáztak a jelzőrakéták, baljós tűzijátékként, a közeli erdőcskéből a német tüzérség eregette gránátjait, a 75 milliméteres messze hordó francia ágyúk rendre visszafeleltek… 1915. február 5-én kiadták a parancsot a rohamra. Hiába verte a francia tüzérség három napon át a németeket, a poroszok a rohamozókat olyan össztűzzel fogadták, hogy az mindenkit meghökkentett. A skót katonák egykettőre visszavonulót fújtak. A könnyebb sebesültek odavonszolták magukat a lövészárokhoz, a messzebb lemaradók hamar elcsöndesedtek, rájuk már takarót kezdett borítani a szitáló hóesés. Leszállt az éj, de Donovan atya szemére nem jött álom. Jóval éjfél után szóba elegyedett egy sebesülttel, aki odalenn, a senki földjén jajgatott. Miért beszélgetett vele? Miért nem sietett mindjárt a segítségére? Miért nem mentette ki? A szigetországi akkurátusság erre a magyarázat. A skót csapatoknak, akárcsak az egész brit hadseregnek, hat könyök hosszú póznáik voltak a sebesültek kimenekítésére a senki földjéről. Élt a vélekedés, hogy ennél hosszabb, végükön kampós rudak úgyis eltörnének, valamint hogy ha hat könyöknél hosszabb távolságról vonszolják be a sebesültet, azzal olyan vérzésnek teszik ki őket, hogy a lövészárokba mentésüknek semmi értelme nem lenne. Ezért aztán Donovan atya mellett azon az éjszakán hat könyök hosszú rúd hevert, egy arasszal sem hosszabb.
A sebesült, aki keservesen nyöszörögve segítségért rimánkodott, olyan tízkönyöknyire lehetett tőle…
Ilyen beszélgetésbe keveredett a lelkipásztor és egy hívő a nyájából aznap éjszaka.
– Fiatalon halok meg, Donovan atya! A jobb oldalamon szörnyű fájdalmat érzek. Rászorítottam a tenyeremet, hogy visszatartsam a vérzést. Segítsen! Segítsen, az Isten úgy segélje!
– Fogd meg a rudat, fiam, odatolom. Látod-e?
– Sötét van, atyám. Meghalok. Semmit se látok.
– Várd meg a jelzőrakétát, ahol e, már sistereg, hallom. Látod-e most a kampót?
– Látom, atyám, de nem érek el odáig. Túl messze van, legalább négykönyöknyire. Átkozott brit méricskélés! Miért lehet a rúd csak hat könyök hosszú?
– Másszál, fiam, szép lassan, csak négy könyökre vagy, semmi az.
– Nem bírok, atyám, zubog a vér belőlem, a testem mindenhol feltépve. Köd száll le a szememre, szédelgek. Segítsen, atyám, maga a mi pásztorunk, és nincsen más Isten, csak a mi Atyánk…
– Ki vagy te? Mi a neved? Honnan való vagy? Te ismersz engemet, én téged nem. Mesélj magadról!
– Hamilton a nevem… John Hamilton. Glasgow-ban születtem, 1893-ban. Matematikát hallgatok. Van egy fivérem meg egy nővérem, aki Angliába ment férjhez. Szeretem a délutánokat. Mit beszélek itt? Szeretem az alkonyt Glasgow-ban. Egykor sportoltam. Szeretem a régi Chippendale-bútorok szagát. Egy asztalka…
– Beszélj, fiam!
– Egy asztalkát különösen kedveltem gyerekkoromban. Arra tette elébünk anya a teát és birsalmalekvárt. Soha nem feledhetem az illatot, ami a fekete teából és anyám kezéből áradt, miközben a szájamba ad egy kiskanállal a birslekvárból. Aztán elsötétül minden, mint itt most. De, atyám, akkor gyermek voltam. Ép testű gyermek, nem ez a roncs. Anya kikeményített ágyhuzatba bújtat, megsimogatva a buksimat. Szegény anyám, ha hírét veszi, hogy elestem. Így…
– Hogy hívták édesanyádat, és mi volt a lánykori neve?
– Rebecca. Rebecca Sutton.
– Ó, Istenem! Rokonságban állunk. Az én nevem Donovan Sutton, a te anyád bizonyosan egy valahanyad-unokahúgom. Nem halhatsz meg, fiam! Egy vérből valók vagyunk, a Montgomery klánból.
– Akkor mentsen ki, atyám… bácsikám, ahogyan tud. Kerítsen egy hosszabb rudat, húzódjon előre…
– Megpróbáltam, de egy német pont engem pikíroz. Hajszál, hogy el nem talált.
– Hallottam a durranást. Most mit csináljunk? Holtpontra jutottunk. Tíz könyökre a menedéktől, magának pedig csak hat könyök hosszú rúdja van.
– Mesélj még magadról!
– Nem bírok, atyám! Az jár a fejemben, milyen kevésen tud múlni egy élet. Négy könyök. Ilyen hosszú a söntés az Albion utcai Arta pubban, amely a törzshelyem volt. Három másodpercbe telik, hogy az egy pint barna sör odaérjen a vendéghez, aki négykönyöknyire ül, miután a csapos odalöki. Várjon csak, a bormelléki skót muslicának egy másodpercébe telik négykönyöknyire elrepülni…
– Ezzel nem jutunk semmire, öcsikém, ettől nem kerülsz közelebb a hatkönyökös rúdhoz. Mesélj magadról!
– Mit meséljek? Jeles diák voltam. Tanársegédségre kapacitáltak az egyetemen, de én jobb szerettem sportolni. Mihelyt letudtam az órákat, rohantam a Hamden parkbeli régi pályára, futballedzésre és futni. Ó, kiváló sportoló voltam, Isten az atyám! Száz yardot tíz egész három tizeddel futottam. Bíztam benne, hogy lepipálom a csúcstartókat, Williamst és Kellyt, de tíz alá nem sikerült levinnem. Tudja-e, bácsikám, hogy a futónak száztíz lépés kell ahhoz, hogy jó időt teljesítsen száz yard távon? Egy lépéssel több, és már úszik a jó eredmény. Hármat lép, hogy megtegyen négykönyöknyit. Hármat, Donovan atya! Csak egy éve még ezt a távot egy másodpercnél kevesebb alatt megteszem. Egy másodperc, most pedig úgy fáj mindenem, hogy egy hatkönyökös rúdhoz sem tudok odamászni…
– Beszélgessünk még a sportról! Mi találtuk ki, a szigeten, bármit is hordanak össze erről a francia szövetségeseink. Futballoztál is. Milyen poszton játszottál?
– Én… jaj… középcsatár voltam.
– Á, ő az, akit észre se vesznek, hogy a pályán van, hajtania sem kell, csak gólt lőni.
– Az. Mikor az edzőmnek hüledeztek, hogy „mintha nem is lennék a pályán”, mégis sikerül gólt lőnöm, azt felelte, hogy akik nem értenek… nem értenek a középcsatársághoz, a kínai pingpongozóktól vehetnek példát. A középcsatár… most nem bírok nevetni… a középcsatár ne látszódjék, altassa el az ellenséges védelmet, aztán csapjon le, mint a kígyó, vagyis vágja be a labdát a hálóba. Nem szükséges játszania… csak az kell… csak gólt kell adnia.
– Gyerünk, fiam, most vágjunk be egyet a németeknek.
– Fáj, komiszul fáj…
– Mennyiről lehet a legkönnyebben elhibázni?
– Az ötösön belülről, bácsikám, négy… igen, négykönyöknyiről lehet a legkönnyebben mellétrafálni.
– Hallottam már ilyet, de nem tudom elhinni. Avass be, kérlek! A középcsatár húsz könyökről betalál, négy könyökről nem képes rá? Hogy lehet ez?
– Túl közel van a két félfa és a szemöldökfa. Úgy okoskodsz: csak megpöccintem, akárhogy, bemegy, hát egy frászt… már bocsánat, atyám, nem úgy van az. Ha csak kicsit is alányúlsz, fölé megy, ha kicentized, mellé. Be kell hunynod a szemed, és vaktában rászúrni. Csak akkor megy be.
– Tegyünk mi is úgy! Hunyd le most a szemed, és képzeld magadat az ellenfél ötösébe! Ne gondolj a sebesülésedre! Lökődjön a tested, mintha az volna a labda, ahogy esik, úgy puffan. Ha megpróbálsz megemelkedni, a német, aki csak kettőnk miatt virraszt, keresztüllő, ha a rúdért veselkedsz neki, amit feléd nyújtok, mellé nyúlsz ebben a csillagtalan éjszakában. Csak egy alkalmad van megcsinálni, ne törődj a haslövéseddel, hunyd be a szemed, és két kézzel nyúlj előre!
– Nem bírom, atyám, halott embert győzöget.
– Dehogynem bírod, az összes szentekre, meg tudod csinálni! Halottak voltak a spártaiak is Thermopülénél a szorosban, mégis, holtukban, rengeteg perzsa maradt általuk holtan. Én Istenhez fohászkodom, te pedig tíz körömmel kapaszkodj a földbe. Jusson eszedbe a Montgomeryek harci rivalgása: Garde bien! Watch well! Tarts ki! Sötét az éj, törj előre, se jobbra, se balra! Előre, fiam, úgy ni… Árad a vérszag, a véred szaga ez, de van neked még belőle bőven az élethez, fiatal vagy… Hajrá, skót középcsatár, az ellenfél nem figyel rád, bevágod neki. Előre… Erős a mi Eaglais na h-Alba testvérségünk, erős a mi egyházunk, erős a mi Istenünk. Bátran, fiam… kapaszkodj bele a rúdba! Most bízd rám magad! Vontatlak. Markold szorosan! Ne törődj a véres nyommal, amit magad után húzol. Minden csepp véred pótlódik. Aranyba foglalja minden cseppjét a nép. Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám! Van egy sebesültünk. Életben vagy, fiam. Rúgsz te még gólokat német csapatoknak, mikor ennek a szörnyű háborúnak vége!
A történelem az egészből csak ennyit őrzött meg: „Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám!” Az előzmény, beszélgetésük, amit Donovan atya meg valahanyad-unokaöccse, John Hamilton folytattak, kettejük közt maradt, de egy sebesültet kimenekítettek. Sok más sebesült nem élte túl az 1915. február 6-ára virradó éjszakát, de a holtakkal mintha nem gondoltak volna a hátországban. A frontok főparancsnokai a térképeiket méregették fölébük hajolva, azokon pedig csupán magaslati pontok, arcvonalak voltak, meg valamiféle keresztecskék, amelyek által az állásokban a katonák száma nem szorzódott, hanem kivonódott. Avionnál a február 6-ára virradó éjjel huszonhat katona esett el. Tizenkilencüket halálos lövés terítette le, mindjárt meghaltak. Heten a skót lövészárkoktól ötven vagy több könyöknyire kapott sebeikbe haltak bele. Csak egy tíz könyök távolságra megsebesülő élte túl.

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico