Részlet A Nagy Háború című  regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

(Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből)

A karácsonyest esete Avionnál alapos vizsgálatokat vont maga után mindkét félnél. Soha még annyi tábornok nem verődött össze egy közönséges francia birtokon. Mindhárom sereg katonáit hazaárulással vádolták meg, amiért Donovan atya feszületénél egybegyülekeztek karácsonyeste. Következtek a letartóztatások, végül a kivégzések is. Donovan atya is a kivégzendők listáján szerepelt, de 1915-ben még senki sem vetemedett arra, hogy egyházi személyt hazaárulásért kivégeztessen, a tábori lelkésznek tehát megkegyelmeztek.
Mindkét hadviselő fél belátta, hogy azok a katonák, akik együtt térdepeltek a feszületnél, nem tudnak egymásra lőni, csak az volt a kérdés, melyikük helyezi át előbb a katonákat más állásokba. Két nap tétovázás után a németek tették meg. A német hadosztály katonáit marhavagonokkal keletre dobták át, a Mazuri-tavak melletti majdani mészárszékre, a skót és francia katonákkal szemben pedig más németek álltak fel, akik attól, hogy hallották, mi történt itt, még ádázabbul gyűlölték őket. Elszántságuk elégedettséggel töltötte el a tábornokokat, akik magas fedelű fekete autóikkal visszatértek törzsfőnökségeikre.
Az avioni fronton látszatra minden megint rendben folyt. Az éjszakai égbolton csillagszórókként sziporkáztak a jelzőrakéták, baljós tűzijátékként, a közeli erdőcskéből a német tüzérség eregette gránátjait, a 75 milliméteres messze hordó francia ágyúk rendre visszafeleltek… 1915. február 5-én kiadták a parancsot a rohamra. Hiába verte a francia tüzérség három napon át a németeket, a poroszok a rohamozókat olyan össztűzzel fogadták, hogy az mindenkit meghökkentett. A skót katonák egykettőre visszavonulót fújtak. A könnyebb sebesültek odavonszolták magukat a lövészárokhoz, a messzebb lemaradók hamar elcsöndesedtek, rájuk már takarót kezdett borítani a szitáló hóesés. Leszállt az éj, de Donovan atya szemére nem jött álom. Jóval éjfél után szóba elegyedett egy sebesülttel, aki odalenn, a senki földjén jajgatott. Miért beszélgetett vele? Miért nem sietett mindjárt a segítségére? Miért nem mentette ki? A szigetországi akkurátusság erre a magyarázat. A skót csapatoknak, akárcsak az egész brit hadseregnek, hat könyök hosszú póznáik voltak a sebesültek kimenekítésére a senki földjéről. Élt a vélekedés, hogy ennél hosszabb, végükön kampós rudak úgyis eltörnének, valamint hogy ha hat könyöknél hosszabb távolságról vonszolják be a sebesültet, azzal olyan vérzésnek teszik ki őket, hogy a lövészárokba mentésüknek semmi értelme nem lenne. Ezért aztán Donovan atya mellett azon az éjszakán hat könyök hosszú rúd hevert, egy arasszal sem hosszabb.
A sebesült, aki keservesen nyöszörögve segítségért rimánkodott, olyan tízkönyöknyire lehetett tőle…
Ilyen beszélgetésbe keveredett a lelkipásztor és egy hívő a nyájából aznap éjszaka.
– Fiatalon halok meg, Donovan atya! A jobb oldalamon szörnyű fájdalmat érzek. Rászorítottam a tenyeremet, hogy visszatartsam a vérzést. Segítsen! Segítsen, az Isten úgy segélje!
– Fogd meg a rudat, fiam, odatolom. Látod-e?
– Sötét van, atyám. Meghalok. Semmit se látok.
– Várd meg a jelzőrakétát, ahol e, már sistereg, hallom. Látod-e most a kampót?
– Látom, atyám, de nem érek el odáig. Túl messze van, legalább négykönyöknyire. Átkozott brit méricskélés! Miért lehet a rúd csak hat könyök hosszú?
– Másszál, fiam, szép lassan, csak négy könyökre vagy, semmi az.
– Nem bírok, atyám, zubog a vér belőlem, a testem mindenhol feltépve. Köd száll le a szememre, szédelgek. Segítsen, atyám, maga a mi pásztorunk, és nincsen más Isten, csak a mi Atyánk…
– Ki vagy te? Mi a neved? Honnan való vagy? Te ismersz engemet, én téged nem. Mesélj magadról!
– Hamilton a nevem… John Hamilton. Glasgow-ban születtem, 1893-ban. Matematikát hallgatok. Van egy fivérem meg egy nővérem, aki Angliába ment férjhez. Szeretem a délutánokat. Mit beszélek itt? Szeretem az alkonyt Glasgow-ban. Egykor sportoltam. Szeretem a régi Chippendale-bútorok szagát. Egy asztalka…
– Beszélj, fiam!
– Egy asztalkát különösen kedveltem gyerekkoromban. Arra tette elébünk anya a teát és birsalmalekvárt. Soha nem feledhetem az illatot, ami a fekete teából és anyám kezéből áradt, miközben a szájamba ad egy kiskanállal a birslekvárból. Aztán elsötétül minden, mint itt most. De, atyám, akkor gyermek voltam. Ép testű gyermek, nem ez a roncs. Anya kikeményített ágyhuzatba bújtat, megsimogatva a buksimat. Szegény anyám, ha hírét veszi, hogy elestem. Így…
– Hogy hívták édesanyádat, és mi volt a lánykori neve?
– Rebecca. Rebecca Sutton.
– Ó, Istenem! Rokonságban állunk. Az én nevem Donovan Sutton, a te anyád bizonyosan egy valahanyad-unokahúgom. Nem halhatsz meg, fiam! Egy vérből valók vagyunk, a Montgomery klánból.
– Akkor mentsen ki, atyám… bácsikám, ahogyan tud. Kerítsen egy hosszabb rudat, húzódjon előre…
– Megpróbáltam, de egy német pont engem pikíroz. Hajszál, hogy el nem talált.
– Hallottam a durranást. Most mit csináljunk? Holtpontra jutottunk. Tíz könyökre a menedéktől, magának pedig csak hat könyök hosszú rúdja van.
– Mesélj még magadról!
– Nem bírok, atyám! Az jár a fejemben, milyen kevésen tud múlni egy élet. Négy könyök. Ilyen hosszú a söntés az Albion utcai Arta pubban, amely a törzshelyem volt. Három másodpercbe telik, hogy az egy pint barna sör odaérjen a vendéghez, aki négykönyöknyire ül, miután a csapos odalöki. Várjon csak, a bormelléki skót muslicának egy másodpercébe telik négykönyöknyire elrepülni…
– Ezzel nem jutunk semmire, öcsikém, ettől nem kerülsz közelebb a hatkönyökös rúdhoz. Mesélj magadról!
– Mit meséljek? Jeles diák voltam. Tanársegédségre kapacitáltak az egyetemen, de én jobb szerettem sportolni. Mihelyt letudtam az órákat, rohantam a Hamden parkbeli régi pályára, futballedzésre és futni. Ó, kiváló sportoló voltam, Isten az atyám! Száz yardot tíz egész három tizeddel futottam. Bíztam benne, hogy lepipálom a csúcstartókat, Williamst és Kellyt, de tíz alá nem sikerült levinnem. Tudja-e, bácsikám, hogy a futónak száztíz lépés kell ahhoz, hogy jó időt teljesítsen száz yard távon? Egy lépéssel több, és már úszik a jó eredmény. Hármat lép, hogy megtegyen négykönyöknyit. Hármat, Donovan atya! Csak egy éve még ezt a távot egy másodpercnél kevesebb alatt megteszem. Egy másodperc, most pedig úgy fáj mindenem, hogy egy hatkönyökös rúdhoz sem tudok odamászni…
– Beszélgessünk még a sportról! Mi találtuk ki, a szigeten, bármit is hordanak össze erről a francia szövetségeseink. Futballoztál is. Milyen poszton játszottál?
– Én… jaj… középcsatár voltam.
– Á, ő az, akit észre se vesznek, hogy a pályán van, hajtania sem kell, csak gólt lőni.
– Az. Mikor az edzőmnek hüledeztek, hogy „mintha nem is lennék a pályán”, mégis sikerül gólt lőnöm, azt felelte, hogy akik nem értenek… nem értenek a középcsatársághoz, a kínai pingpongozóktól vehetnek példát. A középcsatár… most nem bírok nevetni… a középcsatár ne látszódjék, altassa el az ellenséges védelmet, aztán csapjon le, mint a kígyó, vagyis vágja be a labdát a hálóba. Nem szükséges játszania… csak az kell… csak gólt kell adnia.
– Gyerünk, fiam, most vágjunk be egyet a németeknek.
– Fáj, komiszul fáj…
– Mennyiről lehet a legkönnyebben elhibázni?
– Az ötösön belülről, bácsikám, négy… igen, négykönyöknyiről lehet a legkönnyebben mellétrafálni.
– Hallottam már ilyet, de nem tudom elhinni. Avass be, kérlek! A középcsatár húsz könyökről betalál, négy könyökről nem képes rá? Hogy lehet ez?
– Túl közel van a két félfa és a szemöldökfa. Úgy okoskodsz: csak megpöccintem, akárhogy, bemegy, hát egy frászt… már bocsánat, atyám, nem úgy van az. Ha csak kicsit is alányúlsz, fölé megy, ha kicentized, mellé. Be kell hunynod a szemed, és vaktában rászúrni. Csak akkor megy be.
– Tegyünk mi is úgy! Hunyd le most a szemed, és képzeld magadat az ellenfél ötösébe! Ne gondolj a sebesülésedre! Lökődjön a tested, mintha az volna a labda, ahogy esik, úgy puffan. Ha megpróbálsz megemelkedni, a német, aki csak kettőnk miatt virraszt, keresztüllő, ha a rúdért veselkedsz neki, amit feléd nyújtok, mellé nyúlsz ebben a csillagtalan éjszakában. Csak egy alkalmad van megcsinálni, ne törődj a haslövéseddel, hunyd be a szemed, és két kézzel nyúlj előre!
– Nem bírom, atyám, halott embert győzöget.
– Dehogynem bírod, az összes szentekre, meg tudod csinálni! Halottak voltak a spártaiak is Thermopülénél a szorosban, mégis, holtukban, rengeteg perzsa maradt általuk holtan. Én Istenhez fohászkodom, te pedig tíz körömmel kapaszkodj a földbe. Jusson eszedbe a Montgomeryek harci rivalgása: Garde bien! Watch well! Tarts ki! Sötét az éj, törj előre, se jobbra, se balra! Előre, fiam, úgy ni… Árad a vérszag, a véred szaga ez, de van neked még belőle bőven az élethez, fiatal vagy… Hajrá, skót középcsatár, az ellenfél nem figyel rád, bevágod neki. Előre… Erős a mi Eaglais na h-Alba testvérségünk, erős a mi egyházunk, erős a mi Istenünk. Bátran, fiam… kapaszkodj bele a rúdba! Most bízd rám magad! Vontatlak. Markold szorosan! Ne törődj a véres nyommal, amit magad után húzol. Minden csepp véred pótlódik. Aranyba foglalja minden cseppjét a nép. Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám! Van egy sebesültünk. Életben vagy, fiam. Rúgsz te még gólokat német csapatoknak, mikor ennek a szörnyű háborúnak vége!
A történelem az egészből csak ennyit őrzött meg: „Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám!” Az előzmény, beszélgetésük, amit Donovan atya meg valahanyad-unokaöccse, John Hamilton folytattak, kettejük közt maradt, de egy sebesültet kimenekítettek. Sok más sebesült nem élte túl az 1915. február 6-ára virradó éjszakát, de a holtakkal mintha nem gondoltak volna a hátországban. A frontok főparancsnokai a térképeiket méregették fölébük hajolva, azokon pedig csupán magaslati pontok, arcvonalak voltak, meg valamiféle keresztecskék, amelyek által az állásokban a katonák száma nem szorzódott, hanem kivonódott. Avionnál a február 6-ára virradó éjjel huszonhat katona esett el. Tizenkilencüket halálos lövés terítette le, mindjárt meghaltak. Heten a skót lövészárkoktól ötven vagy több könyöknyire kapott sebeikbe haltak bele. Csak egy tíz könyök távolságra megsebesülő élte túl.

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico