Aleksandar Gatalica: Élőhalottak

Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

 

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

Vélemény, hozzászólás?