Címke: műfordítás

Charles Bukowski: Egy férfi

George a lakókocsijában pihengetett hanyatt fekve és egy kis hordozható tévét bámult.
A vacsora edényei el voltak mosogatva, a reggeli edényei is el voltak mosogatva, már csupán borotválkoznia kellene.
Sodort cigijéből hamu hullott atlétájára. A hamu egy része még parázslott. Olykor a lehulló parázs elkerülte az atlétát
és megsütötte bőrét, ilyenkor káromkodott és lesöpörte magáról.
Kopogtak a lakókocsi ajtaján. Lassan talpra állt, és kinyitotta az ajtót. Constance volt az. Egy ötödik, bontatlan whisky volt nála egy táskában.
“George, otthagytam azt a szemétládát, ki nem állhattam azt a szemétládát.
Nem bírtam tovább.”
“Ülj le!”
George kinyitotta az ötödiket, elővett két poharat, mindkettőt megtöltötte egyharmad whiskyvel, kétharmad vízzel.
Leült az ágyra Constance mellé. A lány cigarettát vett elő
a táskájából és meggyújtotta.
Részeg volt, remegett a keze.
“Elvettem az átkozott pénzét is. Elvettem az átkozott pénzét
és leléptem, amíg ő dolgozott.
Nem tudod, mennyit szenvedtem azzal a rohadékkal.”
Hadd gyújtsak rá!” mondta George.
Átnyújtott neki egyet, ahogy közel hajolt hozzá,
George átkarolta, magához húzta és megcsókolta.
“Te szemétláda.” – mondta a lány – “Hiányoztál.”.
“Nekem is hiányoznak azok a jó lábaid, Connie.
Nagyon hiányoztak ezek a jó
lábak.”
“Még mindig szereted őket?”
“Már a látványuktól is felizgulok.”
“Soha nem tudnék túlságosan megkedvelni egy főiskolás srácot.” – mondta Connie.”
Túl puhányok, olyanok, mint a tejbepapi. És tisztán tartotta a házát. Ó, George, olyan volt, mintha a saját cselédje lenne.
Mindent ő csinált. A ház makulátlan volt. Marhapörköltet lehetett enni a vécén. Túlzottan
antiszeptikus. Ez volt ő.
“Igyál, jobban fogod érezni magad!”
“És nem tudott szeretkezni.”
“Úgy érted, nem állt fel neki?”
“Ó, felállt, állandóan felállt neki. De nem tudta, hogyan kell szeretkezni.
Nem tudta, hogyan kell boldoggá tenni egy nőt – tudod. Nem tudta, mit kellene csinálnia. Az a sok pénz, az a sok tanulás haszontalan volt.”
“Bárcsak nekem is lenne főiskolai végzettségem!”
“Nincs rá szükséged. Mindened megvan, amire szükséged van, George.”
“Én csak egy lakáj vagyok. Minden melóm szar.”
“Azt mondom, mindened megvan, amire szükséged van – George. Te tudod, hogyan kell egy nőt.”
“Igen?”
“Igen. És tudod, mi volt még? Az anyja is eljött! Az anyja! Kétszer-háromszor egy héten. És ott ült, nézett engem, úgy tett, mintha kedvelne, de mindig úgy bánt velem, mintha kurva lennék. Mintha egy bárcás, riherongy kurva, aki elrabolta a fiát…
Az ő drága Wallace-ját! Jézusom! Micsoda álszent prüdéria!”
“Azt állította, hogy szeret engem. Én meg azt mondtam: „Nézd meg a puncimat, Walter!’ De ő nem nézett a puncimra.
Nem akarom nézni azt az izét.” Azt az izét! Így hívta!
Te ugye nem félsz a puncimtól, George?”
“Még soha nem harapott meg.”
“De te már megharaptad, megrágcsáltad – nem igaz, George?”
“Azt hiszem, igen.”
“És nyalogattad, kényeztetted?”
“Azt hiszem, igen.”
“Nagyon jól tudod, George, hogy mit tettél.”
“Mennyi pénzt loptál?”
“Hatszáz dollárt.”
“Nem kultiválom azokat az embereket, akik másokat nyúlnak le, Connie.”
“Ezért vagy te egy kibaszott mosogatógép. Te becsületes vagy George. De ő egy seggfej,
És megengedheti magának, mert van pénze, én pedig megdolgoztam érte… Ő és az anyja és az ő szeretete, az anyai szeretet, a makulátlan mosdótálak, vécék, szemetes zsákok és a légfrissítők és borotválkozás utáni krémek és az ő kis merevedései és az ő kisfiús szeretkezései. Mindezt magának, érted, mindent csak magának! Tudod, hogy egy nő ezt nem bírja, George.”
“Köszönöm a whiskyt, Connie! Hadd szívjak még egy cigarettát!”
George újra megtankolta a poharakat.

“Hiányzott a lábad, Connie. Nagyon hiányoztak azok a lábak. Tetszik, ahogyan azokat a magas sarkú cipőket hordod. Az őrületbe kergetnek. Ezek a modern nők nem tudják, mit hagynak ki. A magas sarkú cipő formálja a vádlit, a combot, a feneket; ez…
ritmust ad a járásnak. Engem nagyon beindít!”
“Úgy beszélsz, mint egy költő, George. Néha így beszélsz. Te, a pokolian jó mosogatógép.”
“Tudod, mit szeretnék igazán csinálni?”
“Mit?”
“Szeretnélek megkorbácsolni az övemmel a lábadon, a seggeden, a combodon. Szeretném
hogy remegj és sírj, és amikor már remegsz és sírsz, beléd hatolnék!
Ez a tiszta szerelem.”
“Én nem akarom ezt, George. Még soha nem beszéltél így velem. Te… mindig jól viselkedtél velem.”
“Húzd feljebb a ruhádat!”
“Micsoda?”
“Húzd feljebb a ruhádat, többet akarok látni a lábadból!”
“Szereted a lábaimat, ugye, George?”
“Hadd ragyogjon rajtuk a fény!”
Constance felhúzta a ruháját.
“Istenem, a francba” – mondta George.
“Tetszik a lábam?”
“Imádom a lábaidat!” George átnyúlt az ágyon, és megpofozta Constance-t.
A cigarettája kirepült a szájából.
“Ezt meg miért csináltad?”
“Megdugott Walter! Megkefélt Walter!”
“És akkor mi a fene van?”
“Szóval húzd feljebb a ruhádat!”
“Nem!”
“Tedd amit mondok!” George újra pofon vágta. Erősebben. Constance felhúzta a szoknyáját.
“Csak a bugyidig!” – kiáltotta George. “Nem akarom látni a bugyidat!”
“Jézusom, George, mi ütött beléd?”
“Megbaszott Walter!”
“George, esküszöm, megőrültél. El akarok menni. Engedj ki innen, George!”
“Ne mozdulj, vagy megöllek!”
“Megölnél?”
“Esküszöm!” George felállt, és töltött magának egy feles whiskyt,
megitta, és leült Constance mellé. Fogta a cigarettát, és a nő csuklójához nyomta. A lány felsikoltott. Ő ott tartotta, határozottan, aztán elhúzta.
“Én férfi vagyok , bébi, érted ezt?”
“Tudom, hogy férfi vagy, George.”
“Tessék, nézd az izmaimat!” George felült és mindkét karját megfeszítette.
“Gyönyörű, mi – bébi? Nézd ezt az izmot! Érezd? Érzed!”
Constance megtapogatta az egyik karját, majd a másikat.
“Igen, gyönyörű tested van, George.”.
“Férfi vagyok. Mosogatógép ugyan, de férfi, igazi férfi.”
“Tudom, George.”
“Nem vagyok az a szar, akit elhagytál.”
“Tudom.”
“És énekelni is tudok. Hallanod kéne a hangomat.”
Constance ott ült. George énekelni kezdett. Az “Old man River”-t énekelte. Aztán
“Senki sem tudja, milyen bajt láttam.” Elénekelte a “The St. Louis
Blues-t.” Elénekelte a “God Bless America”-t, többször megállt és nevetett.
Aztán leült Constance mellé. Azt mondta: “Connie, gyönyörű lábaid vannak.”
Kért még egy cigarettát. Elszívta, megivott még két italt, aztán a fejét Connie harisnyás lábára hajtotta, majd az ölébe és azt mondta: “Connie, én… azt hiszem, nem vagyok jó, azt hiszem, őrült vagyok, sajnálom, hogy megütöttelek, sajnálom, hogy megégettelek a
azzal a cigarettával.”
Constance csak ült ott. Ujjaival végigsimított George haján, simogatta, nyugtatgatta.
megnyugtatta. Hamarosan elaludt. Várt még egy darabig. Aztán felemelte a fejét, és odatette
a párnára, felemelte a lábát, és kiegyenesítette az ágyon. Felállt, odasétált
az ötödik üveghez, töltött egy jó löket whiskyt a poharába, hozzá egy csipetnyi vizet és egy húzásra megitta.
Odasétált a lakókocsi ajtajához, kinyitotta, kilépett, behajtotta maga után.
Átsétált a hátsó udvaron, kinyitotta a kerítéskaput, a halovány holdfényben felsétált a sikátoron.
Az égbolt felhőtlen volt.
Kiért a körútra, és kelet felé sétálva elérte A Kék Tükör bár bejáratát.
Belépett.
Ott ült Walter egyedül, részegen, a bárpult végén. A lány odasétált.
és leült mellé. “Hiányoztam, bébi?” – kérdezte.
Walter felnézett. Felismerte a nőt. Nem válaszolt. A pultosra nézett, mire a pultos elsétált.
tőlük.
Mindannyian jól ismerték egymást.

Márkus László fordítása

A Szakanoue-beli Ótomo-lány vakái (Japán, VIII. század)

A Szakanoue-beli Ótomo-lány egy verse, amelyet télen, a tizenegyedik hónapban költött, amikor hazaindult az első rangú kormányzó házából,[1] és útközben átkelt a Cukusi no micsi no kucsi tartománybeli Munakata járásban lévő Vigasz-hegyen.[2]

 

Ónamucsi
és Szukunahikona[3]istenek hajdan,
bizony, ők nevezték el,
de csak nevét
mondják Vigasz-hegynek, hisz
szerelmes szívem
ezernyi bánatából
egyet sem vigasztal meg! 

 

Ugyancsak a Szakanoue-beli Ótomo-lány egy verse,
amelyet akkor költött, amikor a főváros felé,
a tengeri utazás közben kagylókat látott a parton.

 

Ha kedvesemért
epedek, csak gyötrődöm.
Ha most ráérnék,
megkeresném s elvinném
vágyfeledés kagylóját.[4]

 

(Tízezer levél gyűjteménye, Hatodik kötet, Vegyes témájú dalok, 963–964.)

A Szakanoue-beli Ótomo-lány egy verse.

 

Mint nyári rétnek
sűrűjében virító
lányliliomról,[5]epedő szívemről sem
tud ő. Mily gyötrő érzés!

 

(Tízezer levél gyűjteménye, Nyolcadik kötet, Nyári versváltások, 1500.)

 

Fittler Áron fordításai

 

A Szakanoue-beli Ótomo-lány (Ótomo no Szakanoue no iracume, 大伴坂上郎女)

VIII. század. Japán első fennmaradt vaka-antológiájában, a Tízezer levél gyűjteményében (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) a legtöbb verssel (84 vakával) szereplő költőnő. Utónevét nem ismerjük, Szakanoue a lakhelye volt az akkori főváros, Nara keleti részén. Korának egyik legjelentősebb verselője, a neves költőnemzetségnek számító Ótomo családból származik. Féltestvére, Ótomo no Tabito (大伴旅人) a kor egyik legnagyobbja, valamint két lányának is fennmaradtak vakái. Tabito feleségének halála után a Japán déli részén lévő Dazaifu központjába utazik, amelynek Tabito volt az első rangú kormányzója, és ahol jelentős irodalmi élet zajlott a vezetése alatt. A költőnő ekkor vette át az Ótomo család irányítását, és nagy szerepe volt Tabito fia, Ótomo no Jakamocsi (大伴家持) nevelésében. Jakamocsi ugyancsak központi alakja a kor költésztének: a hagyomány szerint ő a Tízezer levél gyűjteményének főszerkesztője. Szakanoue ezen kívül egy időben jelentős irodalmi szalont szervezett, ahol a VIII. század közepének több más jelentős költője is elindult karrierje útján. Noha többször volt férjnél, szerelmes verseinek jelentős része nem valódi szerelmes költemény, hanem – ahogyan az itt szereplő három vaka is – fiktív szerepvers, illetve találni példát lányai vagy más hozzátartozói helyett komponált művekre is. Olyan költeményeket is szerzett, amelyekben a szerelmes versek kifejezésrendszerével fejez ki rokoni, illetve baráti érzéseket.

Borítókép: 19. századi japán festett kagyló (a fordító tulajdona)

[1] A költőnő féltestvére, Ótomo no Tabito a dél-japáni Kjúsú szigetet irányító Dazaifu (大宰府) nevű hivatal első rangú kormányzója (szocsi, 帥) volt. Egy ideig a költőnő is ott tartózkodott, onnan utazott haza az akkori fővárosba, Heidzsókjóba (平城京, a mai Nara város). Csikuzen (筑前) tartomány (a mai Fukuoka prefektúra nyugati része), ahol a Dazaifu központja volt, nagyjából 620 km-re található Heidzsókjótól.

[2] Nagojama (名児山). Csikuzen tartományban található (Cukusi no micsi no kucsi Csikuzen tartomány akkori megnevezése). Nevéről a ‘megnyugtat’ jelentésű „nagu” (慰ぐ) igére lehet asszociálni.

[3] A japán ősvallás, a sintó istenei. Ónamucsi (大汝), ismertebb nevén Ókuninusi (大国主) elsősorban a földművelés istene, illetve az ország egyik alapítója és kormányzója a monda szerint. Szukunahikona (少彦名) Ónamucsit segítette az ország megalapításában és kormányzásában. Itt is ebben a vonatkozásban említi őket a költőnő.

[4] Feltehetően egy kéthéjú kagyló fél héja. Minden bizonnyal élt akkoriban egy közhiedelem, miszerint ha valaki talál egy ilyet, elfelejti a szerelmi bánatot.

[5] A tűzliliomhoz hasonló, de kisebb piros virágú liliomféle (jap.: himejuri (姫百合), lat.: Lilium concolor).

Andrei Doboș: Zavaros víz, füldugó, stb.

 

Kivesz a zsebéből egy kis üveg rumot.
Az ég madarai rajokban verődnek és szétszóródnak,
és a gondolatok melegséget keresnek,
hogy megkeményedhessenek.

Körülnéztem
és nem tudtam hol járok.
Láttam, ahogy egy kutya átmegy
előttem, szőre kifeslett.

Az ablakon át néztem
ahogy az égen a ház mögött
ott vannak a szél dagasztotta felhők –

Neked könnyű beszélni és utána
könnyű kivenni egy kis üveg rumot
letenni az éjjeliszekrényre és befeküdni az ágyba, elaludni
ásítani és elaludni.

Megyek, süllyedek, mások felé
akiket ismerek és ők ismernek engem
és nagyon, nagyon közeliek lesznek.

Száva Csanád fordítása

 

Andrei Doboș 1984-ben született Tordán. Hat verseskötete közül legfontosabbak a Spiro (2016) és az OMG kiadónál megjelent Carst (2020). 

Marin Mălaicu-Hondrari: Közeledés (regényrészlet)

 

 María

Egy szerelmes férfi kísértete bolyong Európában egy férjes asszony nyomában. Barcelonától Livornóig, Nápolytól Villefranche-sur-Mer-ig követett, mint egy árnyék, őrült román egy házasságtörő spanyol nő rejtélyes nyomain. Szerelmünk egybefonódott a tengerrel, a Kantábriai-tenger egy töltésével, hat horgonnyal, amelyeket ő az égen látott, és a Mediterrán hajókázásokkal. Amíg és a Tinto Brass Band-el elkápráztattam a közönséget, Adrian vonatra szállt vagy autóbuszba ült, vagy éppen lekésett egy gépet, mindig a nyomomban, hab és só nyoma, amelyik nem a partra vetődik, hanem épp ott kap életre. Ha a sétahajó késett, ő ott volt a kikötőben, cigarettával a kezében, ha pedig korábban érkezett a hajó, ő már ott volt a rakparton, sármosan beszélve.

Akár a fogadásoknál a szerelemben is szerencsére van szükséged, sok szerencsére és nekem, hála Istennek volt belőle elég. Persze, hogy a szerencsével versengett a balszerencse, de mindent összevetve azt mondanám, hogy végül a szerencse nagy előnnyel győzött. Az összevetésben benne van: kikötők, tengerek és láthatatlan városok, várótermek és szállodák, és mindenképp Erdély, amelyiket mindigis csak úgy tudtam elképzelni, hogy csupa erdőből és szakadékból és frivol nyugatias gondolkodásommal Drakulával asszociáltam. Nem számít. Most már tényleg nem számít. Részemről a Mediterrán kiszáradt és a Kantábriai tengert semmi sem különbözteti meg az Atlanti Óceántól. A Tinto Brass Band elnémult, a szobrokat, amelyeket Javierrel közösen készítettünk adják-veszik, egyesek tulajdonost cserélnek, másokat lehet, hogy már beolvasztották, ki tudja. Már nem fontos. Dönthettem, de nem tudtam volna másképp élni. Amitől a legjobban féltem, hogy azzá válok, az is lett belőlem: egyedülálló nő, aki megszabadulna az emlékeitől, mint ahogy egy csapat apró légytől próbálsz megszabadulni, csakhogy nem elég, ha gyorsítod a lépteidet, és közben legyezel.

Sok évvel azután, hogy meghaltam, a kísértetem visszajár majd Európa kikötőibe, a nyomodban lesz. Bizonytalan, férjes asszony nyomai, így mondta. Mindennek a teteje, hogy ezt nem egy európai kikötőben mondta nekem először, hanem egy észak-afrikaiban, La Goulette-ben, ami La Bocanada nekünk, spanyoloknak. Adrian kicsivel előttem érkezett és még meg tudta nézni Sidi Bou Said-ot, a halászfalucskát, amely az andalúziai falvak házaira emlékeztette. Ott, ahogy a halszagú kis utcákon bolyongott, kék-fehér házak között azt mondta magában, hogy ő három hónapja nem más, mint egy kísértet, amelyik Európa kikötőiben bolyong. A Mediterrán kikötőiben – javítottam ki én valamivel később, amikor öt órára elhagytam a hajót.

Ott ültünk egy taxiban Észak-Afrikában és a part fele tartottunk, valakinek a birtokára. Öt óra egy utcán átfutó nyúl sebességével. Aztán, mikor visszatértem a hajóra, írtam egy üzenetet Javiernek, hogy tudjon arról, hogy elindultam Barcelona felé, miközben kaptam Adrian-tól egy üzenetet, amelyben szép időt kíván. És máris ismét együtt voltam a fiukkal a Tinto Brass Band-ből, és ha volt kedvünk hozzá, akkor improvizáltunk, játszhattunk egy kicsit a hangszereken, ha pedig nem volt kedvünk, akkor nem. Amúgy is nemrég próbáltunk kívülről tudtuk a repertoárt, amelyet éjszakáról éjszakára eljátszunk. Néha ott volt a koncerteken a kapitány helyettese is. Neki köszönhetjük a szerződést. Egy alkalommal hallotta a produkciónkat Barcelonában és koncert után odajött hozzánk, hogy megkérdezze, érdekelne-e egy szerződés az MSC-vel. Azt hittük, hogy lemezkiadóról van szó. MSC, MSC ismételgettük, miközben a helyettes csak vigyorgott, és aztán tisztázta, hogy nem egy lemezkiadóról van szó, hanem egy cégről, amely luxushajós körutakat szervez. Előbb hallott minket a rádióban, és arra gondolt, hogy nem hangzik rosszul, amit hall, aztán elkapta egy lemezünket, hát igen az egyetlen akkori lemezünket: Tanga y otros bailes és a dalok, amelyek a lemezen voltak meggyőzték, hogy jók vagyunk. Úgyhogy nem maradt más hátra, mint hogy egy héten belül meghozzuk a döntésünket. Első körben egyetlen körútra szóló szerződést kaptunk, hét Mediterrán éjszaka, aztán, ha minden jól megy, és a helyettes semmi okát nem látta, hogy miért ne menne jól, akkor egy másik szerződést is aláírunk egy egész évadra, vagyis októberig. Nekem az a szerződés égi manna volt. Még azon az éjjel aláírtam a szerződést a körútra, és rögtön azután, hogy aláírtam fel is hívtam Adriánt. Három múlt tíz perccel nálam, nála pedig négy tíz perccel. Elmondat neki, hogy milyen hihetetlen esélyt kaptunk. Hallottam, ahogy kurrogtat az örömtől, és elfelejtette felét annak, amit spanyolul tudott és rágyújtott, és máris tervezgetett. De ünnepelni Javierrrel ünnepeltük meg. Úgy tűnt, hogy végre bejön az a pénz, amelyért már rég küzdöttünk. Összeraktunk egy listát azokkal a dolgokkal amelyeket még meg kell csinálnom, mielőtt hajóra szállnék, és mielőtt ő elutazna egy olaszországi szimpóziumra. Kifizetendő számlák, két makett Javier munkáihoz, az autó műszakiztatása, hívások, próbák, minél több próba a Tinto Brass Band-el.

Amikor Javiernek integettem a Barcelonából kifutó hajó fedélzetéről , nem tudtam mást csak azt, hogy hét éjszaka múlva, valószínűleg ugyanazon a rakparton Adriánnak kellene várnia és én integetek majd neki, de nem úgy, ahogy most Javiernek, még ha a gesztus ugyanolyannak is tűnik majd: feltartott jobb kar, jobbra-balra ringatózva, de nem, arra gondunk volt, ha ki nem mondott dolog is volt, hogy nem ismételjünk meg a másikkal kapcsolatos gesztusokat.

Száva Csanád fordítása

Marin Mălaicu-Hondrari 1971-ben született. Több regény és verseskötet szerzője. Apropierea (Közeledés) című regénye lengyel és spanyol fordításban is megjelent, Parking címmel Tudor Giurgiu
készített belőle filmet 2019-ben.

Illusztráció: H. Matisse

Charles Bukowski: Mint a veréb

Ahhoz, hogy életet adhass, el kell venned párat,
gyarló tévedéseim csapdájában vergődöm,
testem vértengerben fürdőzik.
Éles peremű zátonyok között sodródom az árral, körülöttem
oszladozó, fehér lábú, fehér hasú tetemek ringatóznak,
régóta holtak, pusztulásuk intő jel a mának.
Drága gyermekem, annyit tettem, mint a veréb. Öreg vagyok,
pedig sikkesnek kellene lennem.
Sírok egy olyan korban, amelyben nevetés a divat.
Gyűlöltelek, amikor kevés bátorság is elég lett volna
szeretni téged.

Márkus László fordítása

Modern japán haikuk

Tagava Hirjosi (1914-1999)

 

curu aszobihadzsimesi kjúrinae o kau

uborkamagot
vettem nemrég és kacsuk
máris táncot jár

 

*Takaha Sugjó (1930-2009)

umi to iu ókina mimi ni kankodori

nagy fül mily pompás
név egy tónak mely partján
kakukk kiáltoz*

 

Nakamura Szonoko (1913-2001)

nakinato kuszaja o hanacutori no szora

kéklő égbolton
cserregő hangok zsivaja
nyílvessző száll huss*

 

Kadokawa Haruki (1942)

hito nakute szanga Jamato kana

ha ember nincs itt
Jamato dicső táján
madárdal zendül

Márkus László fordításai