Címke: műfordítás

Ruxandra Novac költeményei

32 vaterland

A szegélynél a Hold fekete, majd kék csíkokra szeleteli a testet, vad energiák gyűlnek, és nyomják a mellkast, egy fémszalag és az éjszaka elvisz, elszállít egy ismeretlen melegfront felé.

Ki leszel holnap? Hogy jössz ki innen? Mint egy bizonytalankodó tinédzser, egy még egyensúlyban lévő ritkuló forma, egy kis ékszer gyöngyökkel? Vajon hogy jössz ki majd innen?

Most a test kitölti a teret, felemészti. Emlékszem még a bükki kis fürdőre, valamikor tinédzseréveimben, enyhe vágások a csuklón, minden, amit csak tudtam csinálni, amikor egyedül voltam, és a koncentrálás egyetlen módja. Semmi szilárd a szobán kívül. A kép, a hang szigorú, éles, nem ér el már hozzám.

Emlékszem, ahogy vörös lett lassan az ég a motorháztető fölött, amikor csak mi magunk utaztunk, vaterland egyetlen jó emléke, amikor hallgatott, és bármit is csinált, hátul maradt, és a körvonalak elmosódtak, csak annyit tudok, hogy majd egy alkalommal találkozunk.

A többi emlék a dupla emberekről és a blokkolásról, azok el fognak tűnni. Fiziológia lesz, ahogy már elkezdett az lenni, idővel szétválasztom ami az ő része és visszaadom.

33 mutterland

Mikor aláaknázták a szemközti épületet arra gondoltam, hogy igazából feloldották, pár óra alatt eltűnt, lehet, hogy pár perc alatt, már nem tudom, ott maradtam amíg vége volt, bénultan az autók között, valahogy bársonyos volt a szakító erő, mint valamelyik azok közül a bizonyos túlhevülési pontok közül amelyek akkor jelennek meg amikor álom plusz valóság stb.

Akkor valami vibrálás van, nevezzük energiának és hőnek, éppen azért mert hevülés zajlik, mint egy motorban vagy egy terepjáróban a mezőben, ahogy mindent szétzúz, a mellkasba csapva, egy fordított, savas bevágás.

Mikor megkérdeztem, mi történt velem csak annyit mondott, hogy beteges voltam, és túl kicsi, amiből azt lehetne érteni,m hogy szükségem volt erre a hőhatásra, egész életemben szükségem lesz rá, hibáztam amikor elektromosságról beszéltem, igazából hő az, amelyik szakít, mint amikor kibontasz egy régen becsomagolt holmit, ahogy azt régebben csináltam, ahogy egy öngyújtót simogatsz egy tartály mellett, ahogy kijössz dülöngélve egy házból amely elevenen felfalna téged.

Amikor megszólalt az a hang, amelyiket nem bírok,  amelyik az enyém, az igazi hang, amely hibásan körvonalaz, amelyik ellen csak gyors lehetsz, pontos és szelíd.

Amíg kialakul valami, a fájdalom kell működjön, lefektessen határokat, elektromosan kijelölt pontok, mint valami erőszakos nyájnak.

Azt hittem, hogy a fájdalom, vagyis az elektromosság minden, de ellene kell hasson a hő, minden pontosan működik, ez egy Battlefield, indigó és fúzió.

Amikor megkérdeztem mi van velem, valamiféle lapos történet ugrott elő, hideg, mint a kígyók, de lehetett volna igazából most is, amikor nem bír hozzám érni, a kezei hamisan szilárdak és megfagynak.

Emberként akartam rá gondolni, de maga az élet, menthetetlen.

Rá akartam gondolni és kijönne egy mozdulatlanság pár napig, ott, a repülőgépeken és vonatokon, egy vérfoltos ajtóval a végén.

Egy tojás, amelyikbe kést döfsz. Ugyanezt mondják a koponyatetőről. Felnőtteknél ez egy hirtelen kapott fegyver lehet, pár napos mozdulatlanság után, ami egy küszöbön zajlik, még egy kudarc, még egy sikertelen kiugrás. Aztán ismét alávetve, szétszedve egy baleset, érzelmi működésképtelenség. Fantom-halak telepe és egy darab szakadt háló a vízben.

10

 

A város kisugározza, szétszórja a fényt, az erdő elér a tengerig.
Eldöntöttük, hogy mi az, ami közös bennünk:

önutálat
állatok
szőke haj, undorítóan elszineződve
az út menti görbeségek
az utak igazából, a savval mosott, a bőrrel fedett utak
azok a hónapok, amikor eltűnik
a hasznos szerkezetek, mert elvisznek, messze
és otthagyjuk, majd szétrozsdáznak.

Felnőtté válásom után pár évvel, megértettem, hogy lesz nekünk
mindig is egy modern érzékenységünk,
mint tárgyak, amelyek összeütköznek és eggyé válnak,
bőrük annyira áteresztő.

Száva Csanád fordítása

Ruxandra Novac 1980-ban született Fogarason, a Bukaresti Egyetemen hallgatott filológiát. Első kötete 2003-ban jelent meg ecograffiti. poeme pedagogicesteaguri pe turnuri (ökograffiti, tanköltemények. lobogók a tornyokon) címmel. Második kötete Alwarda címmel 2020-ban jelent meg. Németországban él.

 

 

 

 

John Donne: Szent szonettek V.

 

Ravaszul teremtődtem; anyagok és angyali alakok szűkülnek ……………….bennem
kis világgá. Mégis, a fekete bűnre végtelen
éjjé csalja magát mindkét részem, így egyik a másikat követve hal el.  A menny áll a legmagasabban, és Te
azon túl is új szférákat leltél, új országot írtál.
Árassz az én szemeimbe is új tengereket!
Így talán megfojthatom világom
könnyes komolysággal, vagy kimoshatom,
ha nincs fulladásra ítélve. De jaj hát nem!
Égnie kell! Vágyam és irigységem tüze eddig itt égett,
és csak mocskosabbá tett.
Vond meg lángjaikat, és engem égess Uram!
Magad, és templomod égessen el tüzes hévvel,
míg magam is tűz nem leszek az emésztő gyógyulásban.

Sándor Gabriella

A Szakanoue-beli Ótomo-lány vakái (2.) (Japán, VIII. század)

 

A Szakanoue-beli Ótomo-lány hat[1] verse

 

Csakis én vagyok,
aki igazán szeret.
Hogy te, kedvesem,
azt mondod, szeretsz engem:
üres nyugtató szavak!

Nem gondolok rád –
mondtam, de mégis, akár
bíborszilvaszín,[2]
milyen könnyen változnak
szívem érzeményei!

Csak rád gondolok,
pedig hiábavaló,
jól tudom, mégis
mint lehet, hogy ily nagyon
szeretlek változatlan?

(Tízezer levél gyűjteménye, Negyedik kötet, Versváltások, 656–658.)

 

Fittler Áron fordításai

A Szakanoue-beli Ótomo-lány (Ótomo no Szakanoue no iracume, 大伴坂上郎女)

VIII. század. Japán első fennmaradt vaka-antológiájában, a Tízezer levél gyűjteményében (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) a legtöbb verssel (84 vakával) szereplő költőnő. Utónevét nem ismerjük, Szakanoue a lakhelye volt az akkori főváros, Nara keleti részén. Korának egyik legjelentősebb verselője, a neves költőnemzetségnek számító Ótomo családból származik. Féltestvére, Ótomo no Tabito (大伴旅人) a kor egyik legnagyobbja, valamint két lányának is fennmaradtak vakái. Tabito feleségének halála után a Japán déli részén lévő Dazaifu nevű hivatal központjába utazik, amelynek Tabito volt az első rangú kormányzója, és ahol jelentős irodalmi élet zajlott a vezetése alatt. A költőnő ekkor vette át az Ótomo család irányítását, és nagy szerepe volt Tabito fia, Ótomo no Jakamocsi (大伴家持) nevelésében. Jakamocsi ugyancsak központi alakja a kor költésztének: a hagyomány szerint ő a Tízezer levél gyűjteményének főszerkesztője. Szakanoue ezen kívül egy időben jelentős irodalmi szalont szervezett, ahol a VIII. század közepének több más jelentős költője is elindult karrierje útján. Noha többször volt férjnél, szerelmes verseinek jelentős része nem valódi szerelmes költemény, hanem – ahogyan feltehetően az itt szereplő három vaka is – fiktív szerepvers, illetve találni példát lányai vagy más hozzátartozói helyett komponált művekre is. Ezen kívül olyan költeményeket is szerzett, amelyekben a szerelmes versek kifejezésrendszerével fejez ki rokoni, illetve baráti érzéseket.

 

 

 

A borítókép a fordító felvétele

[1] Most az első hármat közöljük.

[2] Halvány bíborszínű ruhafesték, amely könnyen kifakul. Ezt egy alacsony, bokorszerű szilvafajtából (klasszikus japán: hanezu (はねず), latin: Prunus japonica v. Cerasus japonica) nyerik, amely koranyáron ilyen színű virágokat hoz.

Andrei Doboș: Szonett

Semmi, semmi szeretet és megpöccintem ezt a csonk virágot és némán lehull.
Későn majd, az őszi napon, az éjfél felé fordítom az arcom,
a termékeny dombok felé, ahol a napnyugta fényei kigyújtják a kert árnyait,
ahol a szüleink és az  ősök megtalálják a gyerekkorukat,
amely föld fáradalmai a nyomorúságosak és a szentek.
Semmi, semmi szeretet csak a parasztélet és békesség álma.
Magamba fordulva a föld moraja vagyok,
gyökerek rezgése és a város utcáin szétszórt darabkák.
Fataróként, a cipőm tele van földdel, ahogy megyek a szájam is tele van földdel.
Készen állok a nagy változásra itt vannak a fazekak és a csuprok, a zuzmók és az élősködők.
Az álmaidnak formalin- és sötétség-szaga van.
Utoljára jövök el hozzád,
hogy a melledre lapítsam fülemet, szeretet nélkül,
és hogy hallgassam még egy kicsit onnan bentről a tengert.

Száva Csanád fordítása

Andrei Doboș 1984-ben született Tordán. Hat verseskötete közül legfontosabbak a Spiro (2016) és az OMG kiadónál megjelent Carst (2020). 

Illusztráció: Paul Klee

Elizabeth Bishop: Egy művészet (A fordító kommentárjával)

A vesztés művészete nem nehéz,
olyan sok dolgot tölt meg az eltűnés
célja, hogy elvesztésük nem jelent vészt.

Veszíts minden nap valamit. Ne mérd
az eltűnt kulcsok, elpazarolt óra nyűgét.
A vesztés művészete nem nehéz.

Majd gyakorolj, veszíts tovább, tetézd:
elyeket és neveket és ahol üdülés
vár rád. Egyik sem hoz fejedre vészt.

Elhagytam anyám óráját. Ide nézz,
így élek háromból két házam nélkül én.
A vesztés művészete nem nehéz.

Elhagytam két bájos várost, meg még
pár birodalmam, két folyót és egy földrészt,
hiányoznak, de ez sem jelent vészt.

Még téged is (hangodból a csengést,
kedves gesztust). Hazudnék, de egyszerű tény:
a vesztés művészete nem túl nehéz,

bár úgy tűnhet (írjuk le!): itt a vég.

 

Enesey Diána fordítása

 

Az elvesztés művészete
(Prózai etűdök Elizabeth Bishop versére)

            Ezt is a legapróbb dolgokkal kell kezdeni. Lassan, fontolva haladva, mintha nem a távozó idő sodorna bennünket tovább minden percben, órában, napban, sőt minden évtizedben is. Olykor eszembe jut az első elvesztett hajgumi. Eszembe jut…, furcsa, mintha bármire is emlékeznék, túl azon, hogy valamikor az enyém volt, s mára már talán nincs is, esetleg másként van, bár titkon remélem, hogy inkább másnál. Aztán elsuhan szemem egyik sarkából a másik felé, emlékekbe zárva az a tűzpiros makett versenyautó. Nem csupán a színét idézik meg a gondolatok, áramvonalas formáját is körberajzolják az emlékeim. A légellenállás tökéletes redukciója volt az az autó, az összes versenyt megnyertük, jobban mondva, megnyerte: az én szerepem szót sem érdemel. Talán az emlékezés is sűrű levegőből bújik elő, azért hasított ilyen élesen belém a kocsi képe. Hát persze, hiszen számára nincs leküzdhetetlen légsűrűség! Sebességéből átadott az emlékeimnek is, továbbcikáznak, majd végül megfáradva telepszenek le és a lomha külsejű műanyag dinoszauroszok kollekcióját tárják elém. Ez volt az első kapcsolódási pontom a történelem végeláthatatlannak tűnő folyamához. Hosszasan ábrándoztam az őslényekkel való találkozásról, fontolgatva az egymás mellett élés ellehetetlenített lehetőségeit. Akkor még mindent az elején szerettem volna kezdeni. Ki ne vágyott volna – ha csak néhány percre is – időutazásra? Később is neki akartam vágni egy időtlen kalandnak, vágytam rá, hogy végigjárhassam a történelem minden szakaszát, a földrajzi helyekhez, a nyelvi különbségekhez és a végességhez kötöttség terhétől mentesen. Milyen jó is volna bebarangolni az ókori Hellászt, meglátni Szókratészt az athéni piactéren, hallgatni a kérdéseit. Körbeutazni a Római Birodalmat, átélni az alapítás, a virágzás és a hanyatlás minden szakaszát. Vagy csatlakozni a canterbury-i katedrális felé tartó zarándoklathoz. Aztán elsőkézből hallani az új kontinensek felfedezéséről szóló híreket. Milyen különleges volna érezni a reformáció mindent megmozgató erejét: a megújuló hitet…

Csak a háborúk, a forradalmak, éhínségek riasztanak folyton, ha visszatérnék az időutazásból, azokat kívánnám nyomban felejteni. Persze nem minden mozzanatával, a hősökre és a hadvezérekre mindig jó emlékezni: ,,Vajon Napóleon tényleg világléleknek tűnt Jénába belovagolva, ahogy Hegel írt róla levelében? Legyűrheti-e a hősies kiállás évtizedek veszteségeit?” Végig kellett volna nézni mindent, hogy birodalmakat, tengereket, földterületeket veszítsek, a népekkel és az emberekkel együtt, hogy megtanulhassak veszíteni.

Így tűnődöm, miközben rám talál a mély megdöbbenés: micsoda csaló az emlékezés! Mindent úgy formál, úgy igazgat, hogy olyannak maradjon meg, amilyennek látni akarjuk. Legalábbis így tűnik. Pár percig még haragszom az emlékezés homályosító tevékenységére, de végül be kell látnom: korai és megalapozatlan vádakkal illettem. (Már nyitnám is a szám, hogy elnézést kérjek, de talán ezt most átugorhatjuk.)

Az emlékezés – néha önző módon – a felejtés gondjára bíz valamit, amit a végsőkig őriznie kellene. Neki adja, hogy már csak a felejtés tényére tudjunk emlékezni.

Nyálkás őszi nap volt, az utcaképre is emlékszem, de legélénkebben a körúton heverő, a nedvességtől mozdulni sem bíró, de mégis kitartóan erőlködő falevelek élnek bennem, mert ez a kép annyira emberi, hogy bármelyikünk életét egy ártatlannak tűnő metaforába foglalhatná.  Aznap bevásárlást kellett intézni, s mint mindig, most is zavarban voltam. A bevásárlás annyi, mint az áruházi polcok előtti tanácstalan álldogálás, sorban állás és káromkodás (hiszen mindig épp azt felejtem el, amiért legfőképp mentem). A bevásárlás egy örökös ,,majd legközelebb”. Aznap viszont még a szokottnál is furcsább volt a bolt felé vezető út. Éreztem, hogy valamit még a bevásárlás előtt elfelejtettem. Biztosan a listát. – nyugtattam magam.  Pedig ez nem igaz, eddig egyszer írtam bevásárlólistát, és elő sem vettem, mondván: úgyis bizonyára otthon felejtettem. Igen, a felejtés, valamit akkor is elfelejtettem. Talán a telefonomat hagytam az íróasztalon. – sebaj ezt a fél órát bárki ki tudja várni. – Nem, a telefon itt van, a zsebemben rezeg. Jaj, ne, csak nem a pénztárcát? –  Ha most újra hazamegyek, elő kell kotornom a másik táskámból, és mire újból elindulnék, talán épp a legfontosabb árucikket felejtem el, mielőtt még kinyílna előttem a fotocellás ajtó. – Nem, a pénztárca is megvan. Ekkor változott meg a hőérzetem, a csípős őszi idő hirtelen forróvá vált. Ugye nem a lakáskulcsot hagytam el valahol? A táskában és a zsebeimben keresgélés röpke másodpercei órák vánszorgásának tűntek. A lakáskulcs is nálam volt. Mégis mit hagyhattam el? Napokig nem jöttem rá, mi hiányzott akkor, de az üresség időnként megszállta a napi rutin telítettségét. Nem találtam. Mert mindent kívül keresünk, ami belül van, odáig alig látunk el.

Végül, talán egy hét is eltelt, és belém hasított a felismerés: ez egy utcán elvesztett szerelem. Igen, ez hiányzott úgy, hogy nem is tudtam mi hiányzik, nem személy, nem tárgy: az érzés, belőlem.

Tényleg egy pillanat volna valakiből kiszeretni? Mit vesztünk el előbb, a szeretett személyt az érzésből, vagy az érzés veszik ki az egykor szeretett személy mögül (vagy talán épp előtte van, eltakarja)? Hová lesz? Hogyan vándorolhat át másba, ha kétszer nem szerethetünk egyformán? Vagy folyton újjászületik? Honnan van ereje ennyi eltűnés után mindig újfent magára találni? Megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak bennem. A veszteség pedig nevel. Azóta mindent a végéről szeretnék kezdeni. A szerelmet – ha igazi – mindig búcsúval.  Nem mintha a rezignáció komorsága gyönyört keltene bennem, vagy a mások irántam érzett sajnálata ösztönözne, dehogy! Búcsúval kezdem a nagy szerelmeket, mert kell belőlük valami, legalább egy kis emlék-foszlány, meg kell őriznem valami szépet. Ha ismét kiszöknek belőlem, a feledés ködébe burkolódznak, nem marad az emléknek más, mint egy rejtett, benső üres hely.

Az elvesztés művészete nem is nehéz, könnyen begyakorolható, ha van egy emlék, ha van, ami megtartható.

                                                                                                                         Enesey Diána

Kép: Paul Klee

Andrei Doboș: Érzések

az érzés hogy lakott vagy
és hogy valakinek táplálék lehetsz
mint valami tavaszi hullámzás amelyik eláraszt, a testedet.
Érzésed az, hogy megfulladsz vagy elhagytak, pedig nem ez történik.
Valami szent alávethetőség, amely felfrissít és gazdagít.
Magam széttörése.
A belső fény mozgása, amely kibontja az ész belső tartalékait, az
elásott, elfelejtett, az emlékezet mélyére hullt gondolatokat:
ahogy felfedi magát a fájdalom, a szégyen, a komplexus.
Érzésed az, hogy ismernek, szétszednek. Mintha erős
fénnyel világítanak rád. Mintha ott tartanának a fényben.
A szív széttörése.
Kegyetlen melankólia.
Növényi-, mértani- és hőalakzatok a mellkas tájékán.
Isteni érzés, ahogy ismered valakinek az izzómagját.
Érzésed a ajkak és a bőr ízével kapcsolatban.
Az elme egy formájának intuíciója.
A bálványozott és határtalan perverziók beragadásának sajnálata.
A szívek kettészakadásának sajnálata.
Érzésed a  határtalan szépségről, a megaláztatásról, érzésed az én
kimozdításáról – a magunk gondozásának holtpontjából.
Érzésed arról, hogy valami lelked van. Annak emlékéről, hogy valami lelked van.
A félelem hiánya.
A világ-csillogás felbukkanásának és kialvásának közvetlen ismerete.

Száva Csanád fordítása

Andrei Doboș 1984-ben született Tordán. Hat verseskötete közül legfontosabbak a Spiro (2016) és az OMG kiadónál megjelent Carst (2020). 

Illusztráció: Paul Klee