Jó fázós utunk volt,
ilyenkor legrosszabb útnak indulni,
főként, ha hosszú az út:
az utak lucskosak, az idő meg cudar
a télvíz közepén.
A tevék feltört háttal és lábbal, konokul
feküdtek az olvadt hóban.
Időnként visszasírtuk
a nyári paloták lejtőit és teraszait,
meg a fagylalt-hordó selymes lányokat.
Amíg a tevehajcsárok átkozódva morogtak,
és megszöktek, italt és nőt követelve,
éjjel a tábortűz is kialudt, és hajléktalanként,
az ellenséges és barátságtalan városokon,
meg a koszos túlárazott falvakon át:
jó nehéz utunk volt.
Végül inkább éjjel utaztunk,
alkalmi helyeken aludtunk,
amíg fülünkben daloltak a hangok, hogy
mindez színtiszta őrültség.

Egy hajnalban langymeleg völgybe értünk,
a hóhatár alatt növényi nedvek illata terjedt,
csobogó patak meg vízimalom dobolt a sötétben,
és három fa árnyékával az égalján,
egy öreg fehér ló ügetett tova a mezőn.
Egy szőlővel befutatott fogadóba értünk,
a nyitott ajtóban hat kézben ezüstért fordult a kocka,
lábak tiporták az üres borostömlőket.
Nem akadt semmi hír, így tovább álltunk
és estére értünk oda, egy perccel sem korábban
leltük meg a helyet, (azt mondanánk) épp’ csak időben.

Mindez régen volt már, úgy emlékszem,
és megtenném ismét ugyanígy, de visszatart,
ez visszatart,
ez: vajon az út hova vezetett
a Születésre vagy a Halálra? Ott volt a Születés, valóban,
bizonyság volt, semmi kétség. Láttam már születéseket-halálokat,
ám azt gondoltam mások voltak azok, ez a Születés,
kemény és keserű agónia volt értünk, akár a Halál, a saját halálunk.
Hazatértünk végül, a Birodalmainkba,
de nem maradt többé könnyű a lét, a régi felosztásban,
ön-isteneiket markoló idegen nép között.
Örülnöm kéne egy másfajta halálnak.

Fazekas Gyöngyvér fordítása