Címke: műfordítás

Szerelmes versek az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (Japán, 1205)

[Téma nélkül.]                                                           Minamoto no Sigejuki

Ragaszkodás-hegy:
közeli hegy, sűrű hegy…[1]
sűrű erdőben
mégsem állít meg semmi,
ha mélyére húz szívem![2]

 

Egy hölgynek küldte, akihez egy másik férfi járt.     Ónakatomi no Josinobu

Más valakinek
adtad szívedet, tudom.
Ragaszkodás-hegy:[3]nincs alatta legalább
titkos út hozzád jutnom?

 

Először küldte egy hölgynek.                                     Óe no Maszahira

Epedő szívem,
miről nem tud senki sem,
messze elnyúló[4]
hegyek alatt örvénylő
pataknak vize talán?

(Szerelmes dalok első kötete, 1013–1015.)

 

Fittler Áron fordításai

 

Minamoto no Sigejuki (源重行)

  1. század vége–XI. század eleje

A IX. századi Szeiva császár (Szeiva tennó, 清和天皇) dédunokája, ő maga azonban középrangú nemesként élte le életét. Kora jelentős vaka-költője, a X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó által kiemelt harminchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Több alkalommal komponált vakákat költészeti rendezvények alkalmával, ezek közül is kiemelkedő egy száz verses ciklus, amely a XII. századtól népszerű meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) egyik korai példája.

 

Ónakatomi no Josinobu (大中臣能宣)

921–991

Az Ónakatomi klán tagjai hagyományosan a japán ősvallás, a sintó szertartásmesteri tisztségeit töltötték be, Josinobu az Isze szentély (Isze dzsingú, 伊勢神宮) főpapja volt. Kora jelentős vaka-költője, a harminchat költőóriás egyike. Több alkalommal kérték fel versek komponálására költészeti rendezvények alkalmával, ezen kívül egyike annak az öt költőnek, akik összeállították a második  császári rendeletre készült vaka-antológiát, a Dalok későbbi gyűjteményét (Goszen vakasú, 後撰和歌集), valamint a VIII. századi Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) egyik első kutatói voltak. Vakáira jellemző a korban népszerű természetábrázolás, amely a képzeleten alapuló elgondolásokban és a természet elemeinek megszemélyesítésében nyilvánul meg.

 

Óe no Maszahira (大江匡衡)

952–1012

Az Óe család a kínai nyelvű irodalomban és tudományokban jeleskedett, Maszahira is kora kínai nyelvű irodalmának egyik kiemelkedő alakja, valamint kimondottan művelt tudósa volt. Felesége a X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője, Akazome Emon (赤染衛門), Gó no dzsidzsú (江侍従) néven ismert lányuk pedig ugyancsak költőnő. Maszahira a vaka-költészetben kevésbé volt jelentős, ám tizenkét ilyen költeménye bekerült császári vaka-antológiákba, valamint személyes vaka-kötete (sikasú, 私家集) is fennmaradt.

Borítókép: Cukuba-hegy (a fordító felvétele)

[1] A Ragaszkodás-hegy a mai Tokiótól nagyjából 80 km-re északkeletre lévő Cukuba-hegy (Cukubajama, 筑波山). A VII–VIII. században a helyiek párválasztó összejöveteleket, ún. dalkerítéseket (utagaki, 歌垣) rendeztek itt, ekkor születtek a korai versváltások. A Cukuba-hegy neve többek között ez által összekapcsolódott a szerelemmel. A vers első két sora továbbá bevezető, amely hangismétléssel kapcsolódik a vaka további részéhez. A sűrű erdőként fordított kifejezés (az eredeti szó jelentése ‘sűrű’, ‘gyakori’, ‘tömött’) a lírai ént szerelme beteljesítésében akadályozó tényezőket (pl. szóbeszéd, a kiszemelt elutasítása, vagy egy rivális férfi) fejezi ki metaforikusan.

[2] Az eredeti szövegben a ‘(hegyek közé) bemegy’ és az ‘elmélyíti az érzéseket’ többértelmű kifejezésen keresztül fejezi ki a lírai én kiszemeltje meglátogatása iránti eltökélt szándékát, kapcsolódva egyúttal a bevezető természeti képéhez. Jelen költemény és a következő Josinobu-vers is a Ragaszkodás-hegy (Cukubajama, 筑波山) című éneket (fúzokuka, 風俗歌) idézi.

 Ragaszkodás-hegy,
közeli hegy, sűrű hegy.
Sűrű erdején, hej,
kinek fia juthat át?
Alatta juss hozzám,
oh, kedvesem, alatta!

[3] A Cukuba-hegy neve és a ‘szívét adja’ (kokoro o cuku, 心を付く) szókapcsolat második fele jelenik meg többértelmű kifejezésként.

[4] A „hegy” szót díszítő állandó jelző, ún. párnaszó (makurakotoba, 枕詞).

Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

Charles Bukowski: Befejezted?

 

A kritikusok szerint ma már
pezsgőt iszom és
BMW-t vezetek,
és feleségül vettem egy
egy nagyvilági hölgyet,
a philadelphiai Main Line-ból.
Ez persze megnehezíti,
hogy továbbra is földhözragadt,
mocskos dolgokról írjak.
Lehet,
hogy igazuk van.
Lehet, hogy lassan nyárspolgárrá válok,
egyre inkább olyanná, mint ők.
Ezáltal egyre közel kerülök
a halálhoz, annyira, amennyire csak lehet.
…a saját halálomhoz.

Majd meglátjuk.
De még ne temessetek.
Ne aggódjatok, ha iszom,
mert Sean Penn-nel iszom.
Csak próbáljátok élvezni verseimet úgy,
ahogy kikerülnek
billentyűzetem alól.
Csak ezekre figyeljetek
e hosszú tusakodás alatt.
Nem áll szándékomban
rövidre zárni megszokott életem,
feladni identitásomat,
vagy elégedetten hátradőlni.

Márkus László fordítása

Emily Dickinson költeményei IV.

524

Departed—to the Judgment—

Útrakeltem – az Ítélethez –
Mily Pompás – Délután –
Súlyos felhők hajlongnak – Ügyelőként ––
Szemléz váltig – a Teremtés –

A Hús – magát Megadta – Kioltatott –
A Testtelen – megjelent –
Két Világ –oszlik szét – publikumként –
És hagyja a Lelket – magában –

 

375

The Angle of a Landscape –

 

A Szegletből e Tájkép –
Nap nap után ébredéskor –
A Függöny s a Fal közötti
Bő Hasadékon át –

Ékes Velenceiként – vár –
Nyíló szemem megszólítja –
Pedig csak Almával dús Ág –
Mit rézsút az Ég tart –

Mintázata egy Kéménynek –
Homloka egy Hegynek –
Olykor – a Szélkakas Ujja –
Bár utóbbi alkalmi – Csak

Az Évszakok – lapozzák – Képem
És Smaragd Ágamon
Ébredve – Smaragdot – nem lelek –
De – Gyémántokat – mit a Hó

Sarki Gyöngydobozból – elhozott nekem –
A Kémény – és a Hegy –
Miképp a Torony ujja is –
Soha – nem moccanna meg.

 

376

Of Course — I prayed —

Persze – fohászkodtam –
Törődött Isten ezzel?
Annyit törődött, mint Levegőbe
Madárka, ha toppant –
S kiált „Adj Nekem” –
Indoklásképp – Életem –
Nem létezett – de mi Téged illet –
Kegyesebb volt volna
Hagynod Atomi Koporsóban –
Vígan, semmiként, élénken zsibbadtnak –
Semmint e körmönfont Gyötrelem.

 

 

318

I’ll tell you how the Sun rose –

 

Elmesélem a Nap miként kelt –
Egyenként minden pántlika –
A Tornyok Ametisztben úsztak –
A Hír Mókusként futkosott
A Dombok Főkötőjük kioldották
Hozzákezdtek – a Rigók –
Magamban ezt mormoltam –
„Íme a Nap!”

Ám hogy nyugodott le – nem tudhatom –
Bíbornak tűnt a mezsgye
Melyre piciny sárga fiúk s lányok
Felmászkáltak szüntelen –
Mígnem túloldalt leértek,
Ekkor egy Atya – talpig Szürke –
Lágyan felhúzta az éji Rácsot –
És a nyájat tovavezette.

Villányi G. András fordításai

Wisława Szymborska: Néhányan szeretik a költészetet

Néhányan –
vagyis nem mindannyian.
Sőt, nem is a többség, inkább a kisebbség.
Nem számítva az iskolát, ahol muszáj,
és magukat a költőket,
talán kettő, ha marad az ezerből.

Szeretik –
de szeretnek még húslevest tésztával,
szeretnek bókokat és kék színfoltokat,
szeretnek öreg sálat,
szeretnek saját utakon járni,
szeretnek kutyát simogatni.

A költészetet –
Csak hát mi maga a költészet.
Megannyi bizonytalan válasz
egy már elkopott kérdésre.
És nem tudom és nem tudom és belekapaszkodom,
mint egy megváltó korlátba.

Farkas Kristóf Liliom

Mary Oliver: Tele voltam aggodalommal / Megbocsátani önmagunknak

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

 

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

 

 

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.