[Téma nélkül.]                                                           Szoszei szerzetes

 Zord őszi szélben[1]
hegyen a falevelek
elhagyják águk:
eszembe jut ilyenkor,
te vajon hogy érezhetsz?

(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok negyedik kötete, 714.)

[Téma nélkül.]                                                           [Ismeretlen költő]

Ruhám ujjára
oly korán hull a zápor!
Talán azért van,
mert szívedet elérte
ősz hűvös ridegsége?

(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok ötödik kötete, 763.)

Amikor bánatos volt.                                      Ismeretlen költő

Mérhetetlen sok
gonddal teli lakomnál
nádak[2] közt az ősz
hírét hozó s elszálló
szellő kelti magányom!

(Dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 220.)

Fittler Áron fordításai

Szoszei szerzetes (Szoszei hósi, 素性法師)

1. század vége – X. század eleje

Az egyik legjelentősebb IX. századi vakaköltő, Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭) fia. Világi neve Josimine no Harutosi (良岑玄利). A X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) által kiemelt harimchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Uda császár (Uda tennó, 宇多天皇, uralk.: 887–897) kegyeltje volt, a költészeten kívül jeles kalligráfusként is ismert. Fiatalon buddhista szerzetesnek állt, előbb a kiotói Urin-templomban (Urin’in, 雲林院), majd a narai Rjóin-templomban (Rjóindzsi, 良因寺) tevékenykedett. Verseire jellemző az ötletességen alapuló játkékosság és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása. Ez utóbbi itt közölt költeményében is tetten érhető. Hatvan verse császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

[1] Az itt közölt három vers eredeti szövegében az azonos alakú „aki” (秋: ősz, 飽き: ráun valamire, valakire) szó segítségével kerülnek kifejezésre az évszak sajátos természeti jelenségei, illetve a lírai én bánata vagy – például jelen vers esetében – aggodalma amiatt, hogy kedvese elhagyja vagy elhagyta. A fordításokban ezt az emberi tulajdonságként is értelmezhető „zord”, illetve „hűvös ridegsége”, valamint az emberi cselekedetként is értelmezhető „elszálló (szellő)” szavakkal igyekeztünk visszaadni. Szoszei versében továbbá a 2–3. sor képe („hegyen a falevelek elhagyják águk”) ugyancsak utal az elhagyatásra.

[2] A Miscanthus sacchariflorus (japánul ogi, 荻) nevű fűféle, melyet a X–XIII. századi Japánban gyakran dísznövényként ültettek kertekbe vagy kerítések közelébe.

Borítókép: a narai Vakakusza-hegyen (a fordító felvétele)

 Eisó ötödik évének[1] hatodik hó ötödik napján a Júsi hercegnő udvarában rendezett dalversenyen költötte.                                                        Isze no Taifu

Hallottalak is,
és mégsem hallottalak,
oh, kakukkmadár!
Összezavarja szívem
éjjeli rikkantásod![2]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Nyári dalok, 188.)

Egy férfi helyett[3] költötte, aki egy hölgyhöz járt.                    Isze no Taifu

Hisz csak kivárni,
amíg ma bealkonyul,
oly hosszú nekem!
Mint lehetett, hogy eddig
végig csak gondoltam rád?

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok
második kötete, 670.)

Akkor költötte, amikor Takasina no Narinobu[4] Isijamába[5] zarándokolt, és régóta nem adott hírt magáról.                                                                      Isze no Taifu

Egy szem algát is
Találkozás tavában
alig lelni tán!
Fújjon hozzám legalább
Siga-öbölből a szél![6]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok
harmadik kötete, 717.)

Fittler Áron fordításai

Isze no Taifu (伊勢大輔)

A XI. század jelentős udvarhölgyköltője. Költő családból származott: nagyapja Ónakatomi no Josinobu (大中臣能宣), Jaszuszuke herceg anyja (Jaszuszuke-ó no haha, 康資王母) néven ismert lánya pedig ugyancsak ismert költőnő. Isze no Taifu feltehetően 1007 körül állt Icsidzsó császár felesége, Sósi császárné szolgálatába. Később több császár idején volt aktív tagja az udvar irodalmi életének, 1032-től több költői versenyen is részt vett. 1060 után buddhista szerzetesnőként visszavonult az udvartól.

[1] 1050 a japán időszámítás szerint.

[2] Az itt szereplő kakukk a kis kakukk (Cuculus poliocephalus) nevű éles hangú madár, amely a nyári vakák egyik meghatározó tájeleme. Mindig késő éjjel hallható, ám igen ritkán, mivel többnyire nem marad meg egy helyen, hanem nagy területeket repül be. Erre utal a költőnő jelen versében.

[3] Gyakran előfordult, hogy valaki megkért egy tehetséges költőt, komponálja meg helyette a szerelmének elküldeni kívánt vakát.

[4] 高階成順. Isze no Taifu férje.

[5] Az akkori főváros, Heiankjó keleti szomszédságában, Ómi tartományban (ma Siga prefektúra) lévő buddhista Isijama templom (Isijamadera, 石山寺).

[6] A versben többértelmű kifejezések segítségével fest le a költőnő egy tájképet és ad hangot elégedetlenségének, amiért nem találkozhat férjével. A Találkozás tava (Ómi no umi, 近江の湖) mai nevén Biva-tó (Japán legnagyobb tava, ld. a borítóképen), az Isijama templom ennek közelében található. Az Ómi név magában foglalja a találkozik jelentésű „au” igét, az első egységben (sorban) pedig a mirume nevű algaféle neve jelenti azt is, hogy lehetőség a találkozásra. A Siga-öböl a Biva-tó egyik öble a Heiankjóból az Isijama templomba vezető zarándokút közelében.

(A borítókép a fordító felvétele)

A hosszú éjszakai séták –
jót tesznek a lélekkel:
Ablakokon bekukucskálva
nézni a fáradt háziasszonyokat,
hogyan próbálnak harcolni
sörmámorban heverésző férjeikkel.

Márkus László fordítása

Isten próbálta beszédre tanítani Varjút.
„Szerelem” mondta Isten. „Mond: szerelem”.
Varjú tátogott és a fehér cápa a tengerbe zuhant,
és lefelé gurult, felfedezve saját mélységét.

„Nem, nem.” Mondta Isten. „Próbáld újra. Szerelem”!
Varjú tátogott és egy kék cecelégy, egy moszkitó
zizzent kifelé és alá,
külön saját húsosedényébe.

„Utolsó próba” mondta Isten. ’’Szerelem”!
Varjú összerezzent, tátott szájjal megrándult és
testnélküli ember feje
forgó szemekkel gördül le a földre,
zaklatott tiltakozás –

És Varjú megrándult megint, Isten későn nyúlt oda
és egy vulva esett a férfinyakra, rászorult.
Együtt küszködtek a pázsiton.
Isten küzdött, hogy elválassza őket, káromkodott, sírt –

Varjú bűnével szállt tovább.

Zárda Alexandra fordítása

Decemberi madár a csupasz fán
hangosan hallatszik kiáltásod
emlékeztet engem

a halálra amit kesergéssel
ünnepeltünk siránkozva
a régi

napokban a gyötrődés sikítása
átkokat ébreszt hogy a
az Isten

volt olyan szűkmarkúan édes
fülemüle a
télnek

fái felakasztják a havat mintha
tarka függönyök
lennének

Karácsonyi Eszter fordítása