Címke: műfordítás

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)

Mario Vargas Llosa: Boccaccio háza

PRÓBAKŐ. A Dekameron elbeszélései, melyek talán Certaldo falucskában íródtak, ahol az író született, életre hívták a narratív olasz prózát, és megteremtették Nyugaton a novella gazdag hagyományát.

1392996878_902923_1393087804_noticia_normal

(Fernando Vicente)

Certaldo toszkán falucska máig őrzi középkori falait, de a házat, ahol Giovanni Boccaccio hétszáz évvel ezelőtt született, a második világháború idején lebombázták. Később gondosan újjáépítették, s magas teraszáról egy olajfákkal, ciprusokkal és fenyőkkel borított dombos-lankás táj látszik, mely egy messzi csúcsban, a San Gimignano táncoló tornyaiban ér véget.

A neves írótól csupán egy fából és bőrből készült, szúette lábbeli maradt hátra; egy falba temetve bukkantak rá, és talán nem is ő viselte, hanem az apja, vagy a ház valamely szolgálója. Van egy könyvtár, ahol a Dekameronnak a világ valamennyi nyelvén létező többszáz fordítása tornyosul, meg a róluk szóló tanulmányokkal teli tárlók. A falucska egy kis ékszerdoboz, többszáz éves téglákból, cserepekből és gerendákból álló házakkal; annyira kicsi, hogy felmerül a kérdés, hogyan tudott az idősebb Boccaccio egy ilyen aprócska helyen ilyen sikeres kereskedővé válni. Giovanni házasságon kívüli gyerek volt, akit apja később ismert el, anyja kiléte pedig máig ismeretlen (bár kétségkívül szerény asszony volt). Certaldóból indult útnak Nápolyba az ifjú Giovanni, hogy pénzügyet és jogot tanuljon, s ezáltal gyarapíthassa a családi üzletet, Nápolyban azonban rájött, hogy a bölcsészet az igazi hivatása, melynek ezután szenvedéllyel és tudós hévvel szentelte magát. Ha a fekete pestis nem pusztítja el Firenzét 1348-ban, Boccaccióból az elithez tartozó értelmiségi, a klasszikusok kedvelője, latinista, hellenista, enciklopédista és teológus vált volna.

35 éves lehetett, amikor a patkányok, melyek a keletről fűszereket szállító hajókról a vírust hozták, elértek Firenzébe, és megfertőzték a várost pestissel. A járvány 40 000 firenzeivel, a lakosok harmadával végzett. A pestis megtapasztalása eltávolította Boccacciót a zárdai könyvek világától, a teológiától és a görög-latin klasszikusoktól (évekkel később visszatér majd hozzájuk), ugyanakkor közelebb hozta őt a köznéphez, a kocsmákhoz és a koldusszállásokhoz, a csőcselék mondásaihoz, csípős nyelvű szólásaihoz, az özönvíz-hangulat és világvége-érzés bujtotta élvhajhászathoz és zsiványsághoz, melyeket a járvány gerjesztett minden csoportban, a nemesektől kezdve a söpredékig. Annak köszönhetően, hogy elmerült a világi zajban és az aljanéppel töltötte ezeket a borzasztó hónapokat, meg tudta írni a Dekameront, amellyel életre hívta a narratív olasz prózát, és megteremtette Nyugaton a novella rendkívül gazdag hagyományát, melyet Chaucer, Rabelais, Poe, Csehov, Conrad, Maupassant, Chesterton, Kipling, Borges és sokan mások folytattak egészen napjainkig.

Nem tudni, hol írta meg Boccaccio 1348 és 1351 között a Dekameron száz történetét (lehetett akár itt, certaldói házában, ahová majd visszamenekül, mikor rosszul megy a sora), az viszont köztudott, hogy ezek a pajzán, tiszteletlen, ám remekbe szabott novellák az egykori könyvtárjáró értelmiségit vérbeli népi íróvá változtatták. A könyv első kiadása Velencében jelent meg 1492-ben. Azelőtt kézzel írott másolatokon lehetett hozzáférni, melyek ezerszámra szaporodtak. Valószínűleg ez a sokszorosítás volt az egyik oka annak, hogy elállt elégetésük gondolatától; az ötvenes éveiben ugyanis vallásossága szigorúbbá vált, valamint hatással volt rá egy karthauzi szerzetes is, így megbánta, hogy megírta a Dekameront, melyben megjeleníti a szexuális szemérmetlenséget, és lázasan ostorozza a klérust. Költő-barátja, a nagy Petrarca megvetéssel tekintett az elbeszélések közönséges szövegére, még azt is tanácsolta Boccacciónak, hogy ne folytassa a művet. Mindenesetre késő volt a visszalépéshez: a novellákat olvasták, mesélték és már fél Európa utánozta őket; és most, hétszáz évvel később is ugyanazzal a páratlan élvezettel olvassák őket, mint amit az abszolút mesterművek nyújtanak.

Certaldo húsz házacskából álló történelmi negyedében (ahol egy palota is található) áll egy kis vendéglő (trattoria), amely minden tavasszal megrendezi “Boccaccio fényűző középkori lakomáját”, most viszont tél van, így be kell érnem a szerény toscanai ribollitával – ami egy zöldséggel készülő kenyérleves – meg egy helybéli borocskával, ami kaparja a szájpadlást. A szülőháza falain lógó plakátok az 1350-es és 1360-as éveket idézik fel, amikor Boccaccio diplomáciai és közigazgatási küldetéseket teljesített a firenzei városvezetés megbízásából. Ezek egyike különösen megérintette: tíz aranyforintot kellett ajándékba vinnie Dante Alighieri lányának, Sor Beatricénak, aki Ravennában, a Santo Stefano degli Ulivi kolostorban volt apáca.

Boccaccio fiatalkorában, Nápolyban fedezte fel Dantét, akire élete hátralévő részében fenntartások nélküli csodálattal nézett. A ragyogó kiállításon, amely a napokban tekinthető meg a firenzei Biblioteca Medicea Laurenzianában “Boccaccio: szerző és másoló” címmel, láthatunk kéziratokat, aprólékos betűvezetéssel. Ezek egyrészt ókori szövegek másolatai, de 1370-ben, húsz évvel megalkotása után, újraírta elejétől a végéig a Dekameron ezeregynéhány oldalát is, melyet nem sokkal előbb meg akart semmisíteni (jó író módjára ellentmondásos ember volt). A kiállításból kiderül, milyen szélsőségeket ért el Dante iránti szenvedélye: az Isteni színjátékot háromszor, az Új életet egyszer másolta le, hogy szélesebb körben olvashassák őket, továbbá megírta a nagy költő első életrajzát. Ezen felül a városvezetés felkérésére 59 előadást tartott a Santo Stefano di Badia templomban – a nagyközönség ezek által megismerte irodalmi, filozófiai és teológiai gazdagságát annak a műnek, melyet akkortól, Boccaccionak hála, “isteniként” ismerünk.

Évekkel ezelőtt épült Certaldóban egy kert, amely azt a helyet hivatott imitálni, ahová a Dekameron hét hölgye és három ifjú ura menekült, hogy történeteket meséljen egymásnak. Az igazi kert azonban San Domenicóban (falu a Fiesoléra felkapaszkodó dombokon) található, egy Villa Palmieri nevű, máig létező házban. Erről a hatalmas területről választották le Villa Schifanoiát, ahol most az Európai Egyetemi Intézet működik. Itt élt a XIX. században a nagy Alexandre Dumas, aki gyönyörű leírást készített a helyről. Semmi nem maradt viszont a mitikus kertekből, annak tavaiból és csobogó patakjaiból, kisszarvasaiból, mezei és üregi nyulaiból, gémeiből; nincs nyoma a csodás palotának sem, ahol a tíz fiatal egymásnak mesélte a pajzán történeteket, melyeket annyira élveztek, s melyeket Boccaccio írt körül (vagy inkább talált ki), de a helyben még mindig van valami varázslatos, a parkjaiban, ahol borostyánlepte szobrok állnak, vagy XVIII. századi labirintusaiban; ezen kívül pazar kilátás nyílik innét egész Firenzére. A városba visszatérve érdemes egy kitérőt tenni Corbignano középkori kis falujába, ahol máig áll az egyik ház, amelyben Boccaccio élt – valószínűleg itt írta meg a Fiesolai nimfaéneket –; mindenesetre, a falucskához közel fut a két kis folyó, melyekké Africo és Mensola, az ének két főszereplője válik.

Nagyon szép ez a barangolás Boccaccio nyomában, de semmi sem érintett meg úgy, mint az, amikor arra gondoltam, hogy ezen a helyen, melyet azóta újjáépítettek, töltötte élete utolsó szakaszát, szegényen, magányosan; egyetlen társasága az öreg cseléd, Bruna volt, és ödémában szenvedett, ami olyan rettenetesen felfújta a testét, hogy mozdulni sem tudott. Szomorúság és csodálat tölt el, ahogy elképzelem életének utolsó hónapjait, amikor a túlsúlytól megbénítva, éjjel-nappal az Odüsszeia (Homérosz volt számára a másik bálvány) latin fordítását ellenőrizte, melyet barátja, a szerzetes Leoncio Pilato készített.

Itt halt meg 1375-ben, és a szomszédos Szent Jakab és Szent Fülöp templomban temették el, amely szinte érintetlenül áll. Mivel Certaldo történelmi negyedében nincsenek virágüzletek, elcsentem egy babérlevelet a kicsiny oltárról és a sírján helyeztem el, amely bizonyára egy kevés port őriz már csupán, és a leghamarabb eszembe jutó szavakkal tisztelegtem előtte: “Köszönöm, mester.”

(Eredeti: http://elpais.com/elpais/2014/02/21/opinion/1392996878_902923.html)

Wisława Szymborska: A terrorista, lesben

A bárban a bomba tizenhárom húszkor robban majd.

Most úgy tizenhárom tizenhat lehet.

Még van idő arra, hogy valaki ki

vagy besétáljon az ajtón.

 

A terrorista már áthaladt az utca túloldalára.

Ez a távolság távol tartja a robbanástól.

És milyen csodás kilátás – akár a filmekben:

 

Az a nő, sárga kabátban, az imént lépett be.

És az a férfi, fekete szemüvegben, éppen kimegy.

A srácok farmerban, csupán beszélgetnek.

Tizenhárom tizenhét és négy másodperc.

Az alacsonyabbik, az szerencsés, felül a robogójára,

de a magasabbik bemegy a bárba.

 

Tizenhárom tizenhét és negyven másodperc.

Az a lány, zöld szalaggal a hajában, előre megy.

Aztán hirtelen elmegy előtte egy busz.

Tizenhárom tizennyolc.

És a lány eltűnt.

Volt-e olyan ostoba, hogy bement vagy se,

majd meglátjuk, mikor kihozzák a testüket.

 

Tizenhárom tizenkilenc.

Isten tudja hogyan, de senki se lép be.

Az a másik fickó, kövér és kopasz, mintha ki akarna menni.

De várjunk, mintha keresne valamit a zsebében és

úgy tíz másodperccel korábban, mint tizenhárom húsz

visszamegy azért a vacak kesztyűéért.

 

Pontban tizenhárom húsz van.

Mit nem adnék ezért a pillanatért.

 

Egy pillanat sincs már hátra.

Nem, még nem.

Na, most, igen.

És a bomba felrobban.

 

Fordította: Nagypál István

Golgona Anghel költeményei

Mikor a passió visszaveszi a látást

a farkasok ősi útvonala,
a bagoly és monológok sokasága,
sókristály részecskék,
a parányi árnyékrezdülések,
a tényeket örökre háttérbe szorítja.

Önkénnyel vagy sem a művek létrejönnek,
a horizont a saját színpadát állítja fel véglegesnek.
Vígjáték ez az előestékhez
amit a fáradtság gyatrán visz színre.

Az élet a félresikerült üzenetek és dallamok
summája lesz egyenként nem bírnánk végighallgatni őket.

Egy szuvenír bolt emlékeztet rájuk
palackba zárt vitorlás hajók és kagyló nyakékek.
Fityegők és üveggolyók, Mexikó ´86 ceruza, expo ´98 kulcstartó.
Végtére is túl sok a porhintés egy ilyen rövid úthoz képest.

Miközben süt a nap és, nahát,
úgy látszik a gólyák halogatják hogy útra keljenek délre.
Egy kicsit mint én, nem jut eszükbe a távozás.
A dolgok megkötnek hogy ott maradhassanak ahol vannak.

2017.

 

«A világ idegen, Sandy!«

 

A  miénk hasonlít a most szóra.
A kezekből születik egyfajta reszkető nosztalgia
amit német verzióban úgy fordítanak dipszománia.

Mikor ránk tör a szomjúság a remények
belső éjjelének folyóit nyitjuk meg
és térdig feltűrjük a nadrágszárakat.
Nehogy az legyen hogy a hajnal
árvízzel lepjen meg bennünket.

Ezzel a betegséggel vagyok most, but it’s ok.
I close my eyes and drift away;
I softly say a silent pray.
Ne figyelj és ne magyarázz,
just press play:

«A világ idegen, Sandy! A miénk sem más.  «

2011.

Lipp Márta fordításai

 

Golgona Anghel (1979. Alexandria, Románia) portugál költő. A Lisszaboni Egyetem Modern nyelvek és Irodalom szakán szerzett diplomát portugál és spanyol nyelvből, majd doktori fokozatot kortárs portugál irodalomból. Tudományos kutatóként dolgozik. Több tanulmány- és esszékötete mellett 2011 és 2017 között öt verseskötete jelent meg. 2013-ban elnyerte a Portugál PEN Club Költészeti Díját. A verseit portugál nyelven írja, de esetenként spanyolul és olasz nyelven is. 1997 óta él Portugáliában, Lisszabonban.

Martialis versei Erotionhoz

Erotion halotti verse

 

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

 

Erotion halálára

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.

Havasi Attila fordítása

girl_sarcophagus3

Fudzsivara no Rjókei vakái

„Tavasz kezdete” témában költötte.                           A régens és főminiszter

 

Még Josinonak[1]
hegyét is pára lepi.
Régi városba,
hol hó és hírnév hullik,[2]
megérkezett a tavasz!

 

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok első kötete, 1.)

 

A Költészeti Hivatal dalversenyén[3] költötte „Rejtett szerelem” témában
    A régens és főminiszter

 

Nanivai halász!
Vajh milyen végzet folytán
korhadsz el végleg?
Nem sodor össze a sors
vízi útjelzők között.[4]

 

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Szerelmes dalok első kötete, 1077.)

Amikor a Bal Felőli Palotaőrség felső rangú parancsnoka volt, a házában rendezett száz verses dalversenyen költötte „Rejtett szerelem” témában.               A régens és főminiszter

 

Ki ne hulljatok
első zápor cseppjei
felhős bérceken!
Még ha alant a lombok
színe meg is változik.[5]

 

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”,
Szerelmes dalok második kötete, 1087.)

Fittler Áron fordításai

 

Fudzsivara no Rjókei (藤原良経)

1169–1206

A Fudzsivarák magas rangú Kudzsó (九条) ágából származik, apja, Kudzsó Kanezane (九条兼実) kora jelentős politikai vezetője volt. 1202-ben Rjókeit is régenssé (sessó, 摂政), majd 1204-ben főminiszterré (dadzsódaidzsin, 太政大臣) nevezték ki. A XII–XIII. század fordulójának egyik legjelentősebb vaka-költője volt, az 1190-es években ő irányította az irodalmi életet. Több jelentős költői versenyt és más hasonló költészeti rendezvényt szervezett, amelyek alkalmat nyújtottak a kor verselőinek és vaka-kritikusainak az új lírai hang kifejlesztésére és a vaka-költészet kifejezésrendszerének gazdagítására. Ez a tevékenység az 1192-ben ugyancsak Rjókei által rendezett monumentális Hatszáz fordulós költői versenyen (Roppjakuban utaavasze, 六百番歌合) csúcsosodott ki. A Gotoba visszavonult császár által 1201-ben felállított Költészeti Hivatal egyik vezéregyénisége lett, központi szerepet vállalt a nyolcadik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Új „Régi és áj dalok gyűjteménye” összeállításában, amelynek ő írta japán nyelvű előszavát, és amelyet az ő – jelen válogatásban is szereplő – „Még Josinonak…” kezdetű vakája nyit. Az antológia végleges elkészültét azonban fiatalon bekövetkezett hirtelen halála miatt nem érhette meg. Több mint 300 költeménye került be császári vaka-antológiákba.

Borítókép: Josino hegyei között (a fordító felvétele)

[1] 吉野. A mai Nara prefektúrában található hegyes vidék (ld. a borítóképen). A IX–XIII. században elsősorban téli versekben szerepel hóval borított, magányos helyként. A VII. században császári villa volt itt, a harmadik sorban olvasható „régi város” erre utal. Rjókei továbbá a hires X. századi költő, Mibu no Tadamine alábbi vakáját (Kimaradt dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok, 1.) idézi:

                        Eljött a tavasz –
a naptár is ezt mondja.
Lám, Josinonak
hegyét is ezért lepi
könnyű pára ma reggel?

(Károlyi Orsolya fordítása)

[2] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezésen alapuló retorika található. A „furu” szó ‘hullik’ (降る) jelentéssel a hóra, ’régi lesz’ (古る) jelentéssel a régi városra, a josinoi császári villára vonatkozik.

[3] A Költészeti Hivatal (Vakadokoro, 和歌所) a XIII. század eleji irodalmi élet irányítója, Gotoba visszavonult császár (Gotoba in, 後鳥羽院) által 1201-ben az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” összeállításának céljából felállított intézmény. Az itt említett költői versenyt 1201 nyolcadik húnapjában rendezték.

[4] Naniva (難波) a mai Ószaka-öböl. A vers többértelmű kifejezések sorával ír le egy Naniva-öbölbeli tájat és fejezi ki a rejtett szerelem miatti gyötrődés érzését egyszerre. A nanivai halász a lírai én, a ’sors’, ’végzet’ jelentésű „eni” (縁) szó magában foglalja az ’öbölben’ (e ni, 江に) kifejezést. A negyedik sor eredeti változatában megtalálható a ’hullám’ (波) és a ’mert nincs’ (無み) jelentéseket magában foglaló „nami” szó, amely a második sor „e ni” kifejezésével együtt szemantikailag kapcsolódik Nanivához. Az ötödik sorban olvasható vízi útjelző oszlopok (miocukusi, 澪標) a Naniva-öböl jellegzetességei, a szó azonos alakú a ’kiteszi a lelkét’, ’feláldozza magát’ jelentésű „mi o cukuszu” (身を尽くす) kifejezés egyik alakjával, és ugyancsak Nanivához kapcsolódik szemantikailag. A harmadik sor „elkorhad” szava a vízi útjelzőkhöz kapcsolódik, és egyben vonatkozik a lírai énre is, aki a hosszas gyötrődésben már-már megsemmisül.

[5] A természeti képek mögött a rejtett szerelem motívumai húzódnak meg. Az „első zápor cseppjei” a szerelem érzését, a felhők által eltakart bércek a lírai én szerelmét titkoló szívét jelentik, a záportól alant elszíneződő lombok pedig a lírai én titkon ejtett véres könnyeitől megfestődő ruháját szimbolizálják. Rjókei továbbá Ki no Curajuki Régi és új dalok gyűjteményében szereplő következő vakáját idézi:

Fehér harmat is,
zápor is oly sűrűn hull:
Csurgó-hegyen a
legalsó levelekig,
lám, mily színes lett a táj!

(Őszi dalok második kötete, 260.)