veled álmodik
most
az elefánt.
a tér íve
hajlik és
nevet.

most meghalhatsz.
most meghalhatsz, ahogy
az embernek meg kell
halnia:
nagyszerűen,
győzedelmesen,
a zenét hallva
a zeneként,
ordítani,
ordítani,
ordítani.

Mussó Erika fordítása

Amikor az egész város jajveszékelt[1],
és szerelmétől hosszú ideje nem érkezett üzenet.

 

Hogy ez a világ
hová tart, mi lesz velünk?
Mégis mit gondolsz?
Hogy csak vársz nyugalomban,
s magadról nem is hallatsz?

(Izumi Sikibu-kötet, 184.)

 

Egy évben, amikor az egész város jajveszékelt, s miután sok ember eltávozott az élők sorából, az tizedik hónap végén, úton Sirakavába[2] meglátott egy fát, amiről még nem hullottak le a színes levelek. Erről eszébe jutott Minamoto no Jaszumicu középtanácsos, aki sok verset és egyéb művet írt. Ettől erőt vett rajta a szomorúság.

Ha ma nem jövök,
nem látom, lehullanak.
Hegyi faluban
juharfa is, ember is
mulandó: ez a világ.

(Kintó-kötet, 218.)

Amikor az egész város jajveszékelt, a császár parancsba adta, hogy a falu vezetőjének egy szertartás megszervezését. Mivel szükség volt két versre is, ezeket költötte:

Fudzsivara no Nagató
Hófehér nemes
gyolcs áldozatainkat
ajánljuk most fel.
Lila-mezőt[3] festi be
ünnepünknek kezdete.

Mostantól fogva
csendesítsd el hát végre
haragvó lelked!
Virágok városában[4]
szentélyt emeltünk neked.

Valaki szerint a vers a Funaokától északra lévő Imamija szentélyt magasztalta, amikor az egész város jajveszékelt. Ekkor az udvar is szent lovat ajánlott fel.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Vegyes témájú dalok hatodik kötete, Sintó dalok, 1164–1165.)

Károlyi Orsolya fordításai

Izumi Sikibu (和泉式部)[5]

976? – 1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vaka-költészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, amelyekből több mint kétszáz császári antológiákba is bekerült.

Fudzsivara no Kintó (藤原公任)

966–1041

Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó, 一条天皇986–1011) korának legjelentősebb költője és irodalomtudósa. Magas rangú származása ellenére udvari karrierje rosszul alakult, mindössze a helyettes nagytanácsosi (gon-dainagon, 権大納言) tisztségig jutott. Háza Heiankjó negyedik kerületében volt, ezért a negyedik kerületi nagytanácsosként (sidzsó dainagon, 四条大納言) szokták emlegetni. Lányai halála után szerzetesnek állt egy Északi hegyekben (Kitajama, 北山) lévő buddhista templomban. Költői tehetsége hamar megmutatkozott, tizenhét éves volt, amikor először szerepelt egy, az akkor még trónörökös herceg Kazan császár (Kazan tennó, 花山天皇, 978-1008) által rendezett költői versenyen. Ő szerkesztette a harmadik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, a Kimaradt dalok gyűjteményének (Súi vakasú, 拾遺和歌集) első változatát, a Válogatás kimaradt dalokból (Súisó, 拾遺抄) című antológiát. Vaka-kritikusként több poétikai munkát írt, valamint több jelentős kiváló versekből válogatott antológiát is szerkesztett. Poétikai munkáiban a jó vaka egyik alapfeltételeként határozta meg az érzések előtérbe helyezését, saját költészetében pedig meg is valósította ezt az elvet. Sokoldalú tehetség volt, a vaka-költészeten kívül kínai versek komponálásában is jeleskedett.[6]

Fudzsivara no Nagató (藤原長能)

949? – 1009?

Nevét Nagajosinak is olvassák. Korának jelentős költője. Részt vett több dalversenyen, császári rendeletre összeállított antológiákban ötvenkilenc költeménye található. Feltételezik, hogy ő lehetett a Kimaradt dalok gyűjteménye (Súi vakasú, 拾遺和歌集) egyik szerkesztője, azonban ez nem állapítható meg biztosan. A fentebb említett Fudzsivara no Kintó neve is felmerül, valamint Kazan visszavonult császárt (Kazan in, 花山院) is lehetséges szerkesztőnek tartják amellett, hogy feltehetőleg ő adta ki a parancsot a versek összeválogatására. Mivel Nagató az uralkodó bizalmát élvezte, azt biztosan állíthatjuk, hogy valamilyen mértékben hatással lehetett a versek kiválasztására.

A híres szerzetes-költő, Nóin (Nóin hósi, 能因法師) mestere volt, őket tartják a vaka-költészet első mester-tanítvány párosának.

[1] Járvány tombolt.

[2] Kita-Sirakava (北白川). Az akkori fővárostól északkeletre található, ma Kiotó része.

[3] Lila mező (Muraszakino, 紫野). Kiotó északi része.

[4] Kiotó.

[5] Fittler Áron összefoglalója.

[6] Fittler Áron összefoglalója alapján.

Illusztráció: Sudō Kazuyuki  fotója

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem,
Mint lüktető hervadás
Mindkettőnk felett.

Légzésed vezet
Engem hazafelé
Át sok elvarázsolt mesén,
Eltemetett regén.

És tüskés mosolyom
mélységes vonásaiddal játszik
És világok jönnek,
Hozzánk simulnak.

Átzúgja alvásunkat
Egy apró fájdalom – selyem
Az ősrégi álom
így áld meg téged és engem.

 

Enesey Diána fordítása

Illusztráció: Paul Klee

Csörögnek a kavicsok a Prutban
múló mintákat vájva a
talpunk alá

Nárciszok fekszenek a víztükörben –
saját karjainkban vagyunk

Az éjszaka betakarja a szelet
a meder telve halakkal –
Hold-aranyhal

Pajesz susogása:
a rabbi kaftánban és strájmliban
haszidok veszik körül boldogság a szemekben

Madarak – nem ismerjük
a nevetek a rikításotok
csalogatva és ijesztgetve
készen állnak a tollaink
követünk titeket
a kukoricásba
a düledező zsinagógához

Mindig vissza a Pruthoz

Tutajok
(erdőből vagy szentjánoskenyérrel?)
leereszkednek a Prutvölgyön

Miért siettek
és itthagytok minket
egyedül
a kövekkel?

/Száva Csanád/

 

Rose Ausländer (1901–1988) Fontosabb kötetei: Der Regenbogen (’A szivárvány’, 1929), Blinder Sommer (’Vak nyár’, 1965), Mein Venedig versinkt nicht (’Az én Velencém nem süllyed’, 1982). Csernovicban született, német nyelvű zsidó családba. 1921-ben későbbi férjével New Yorkba vándorolt ki, a harmincas években Bukarestben telepedett le, majd ismét Csernovicba költözött, 1967-ben Nyugat-Németországban, Düsseldorfban telepedett le. Németül és angolul is alkotott.

 

Biztosan, ha gondolom, a nagy dokkok között béke van,
ahol a hajó kiköthet egy folyó közepén.
Szaladj, kicsi gyerek
és búj a nagy hajók suttogó szavai közé.
Talán ha a közelükben mersz aludni, ölükbe
emelve ébredsz majd reggel –
Mert mindig van egy reggel, amiben az emlék örömmel kitudódik.
Hogy miről fecsegnek? istentudja.
És Isten tudja, hogy bennünket akkor se érdekelne, ha értenénk őket.
Mégis a tenger tanú, hogy minden kérdés hiábavaló.
Egyetlen halk szavuk. Nyugalom. Csak ez mi érdekel.
Az illatuktól is már elalszik az ember.
Az illat. Ahogyan a tenger vize játszadozik a folyóban –
vagy csak úgy tűnik – talán valami más – de kit érdekel?
Tengervíz. Halk és gyöngéd.
Milyen lassan mozognak, apró-apró léptekkel
ahogy a sodrony megfeszül és kilazul a nyakuk körül.
Biztosan, a nyílt tenger hullámzik szavaikban.

Szabolcsi Alexander fordítása

Illusztráció: Paul Klee

Jó fázós utunk volt,
ilyenkor legrosszabb útnak indulni,
főként, ha hosszú az út:
az utak lucskosak, az idő meg cudar
a télvíz közepén.
A tevék feltört háttal és lábbal, konokul
feküdtek az olvadt hóban.
Időnként visszasírtuk
a nyári paloták lejtőit és teraszait,
meg a fagylalt-hordó selymes lányokat.
Amíg a tevehajcsárok átkozódva morogtak,
és megszöktek, italt és nőt követelve,
éjjel a tábortűz is kialudt, és hajléktalanként,
az ellenséges és barátságtalan városokon,
meg a koszos túlárazott falvakon át:
jó nehéz utunk volt.
Végül inkább éjjel utaztunk,
alkalmi helyeken aludtunk,
amíg fülünkben daloltak a hangok, hogy
mindez színtiszta őrültség.

Egy hajnalban langymeleg völgybe értünk,
a hóhatár alatt növényi nedvek illata terjedt,
csobogó patak meg vízimalom dobolt a sötétben,
és három fa árnyékával az égalján,
egy öreg fehér ló ügetett tova a mezőn.
Egy szőlővel befutatott fogadóba értünk,
a nyitott ajtóban hat kézben ezüstért fordult a kocka,
lábak tiporták az üres borostömlőket.
Nem akadt semmi hír, így tovább álltunk
és estére értünk oda, egy perccel sem korábban
leltük meg a helyet, (azt mondanánk) épp’ csak időben.

Mindez régen volt már, úgy emlékszem,
és megtenném ismét ugyanígy, de visszatart,
ez visszatart,
ez: vajon az út hova vezetett
a Születésre vagy a Halálra? Ott volt a Születés, valóban,
bizonyság volt, semmi kétség. Láttam már születéseket-halálokat,
ám azt gondoltam mások voltak azok, ez a Születés,
kemény és keserű agónia volt értünk, akár a Halál, a saját halálunk.
Hazatértünk végül, a Birodalmainkba,
de nem maradt többé könnyű a lét, a régi felosztásban,
ön-isteneiket markoló idegen nép között.
Örülnöm kéne egy másfajta halálnak.

 

Fazekas Gyöngyvér fordítása