Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Ádvent Dolinán

Ádvent időszaka egyszerre emlékezés Krisztus első eljövetelére és emlékeztetés ítélőbíróként bekövetkező második megérkezésére. A keresztény ember időtapasztalatát elvben az különbözteti meg mindenki másétól, hogy a jövő számára nem futurumként, hanem ádventként jelenik meg. Az ádvent tehát egy olyan múltbeli eseményre való emlékezés, ami egyben egy eljövendő eseményre emlékeztet. Jézus eszkatológikus példázatainak meghatározó motívuma a várakozók éberségre intése: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok” (Mt 24,42). A tíz szűz (Mt 25 1-23) és a talentumok példázatában (Mt 25 14-30) az éberség motívuma azt fejezi ki, hogy a szüzeknek, valamint a szolgáknak felkészülten kell várniuk a vőlegény illetve a gazda megérkezését. Mindez annak tükrében is magyarázható, hogy a látogatást kifejező héber ige a pákad átvitt értelemben az érkező személy által kilátásba helyezett esetleges büntetést is jelenti. A talentumok példázatában a gazda megérkezésére való várakozás az általa adott megbízatásnak való megfelelés fényében ugyanúgy jelenti az elszámoltatástól való félelmet, mint a viszontlátás örömét. Az egyes szolgák cselekedeteinek kontrasztba állítása tehát már a gazda későbbi ítéletének előrevetítését is jelenti. Joachim Jeremias szerint a parúzia-példázatok egyszerre hangsúlyozzák a készülődést egy katasztrófára, és mutatnak rá a bekövetkező esemény váratlanságára, ami úgy érkezik meg, mint a tolvaj.[1] A mennyek országáról szóló példázatok közül hasonló vonatkozással rendelkezik a királyi menyegző története, amikor az egyik vendég ünnepi öltözetének hiányáról esik szó (Mt 22 11-14).

 

Bodor Ádám Az érsek látogatása című regénye első látásra szintén egy hasonló eszkatológikus sémában értelmezhető.[2] Ha azonban jobban szemügyre vesszük a regény szövegében konstruálódó eszkatológiai horizontot, akkor kiderül, hogy ez ellentmond mindannak, amit például az említett újszövetségi példázatok tükröznek. A Bogdanski Dolinára érkező Gábriel Ventuza egy olyan világ részévé válik, amely saját történetének eszkatológiai horizontját és egyben értelemét egy érkezőben lévő érsekre való várakozásban és az erre való készülődésben éli meg. A szöveg tehát úgy is felfogható, mint a zsidó-keresztény parúzia-váradalom allegorikus interpretációja. A várt személy nevének változásai[3] azonban az előzetesen lineárisnak vélt időtapasztalatot olyan egymást követő aiónokra osztják fel, amelyekben az elvárt személy úgy cserélődik át, hogy nem teljesíti be a fogadók és az olvasó várakozását, akik folyamatosan az érsek látogatására készülnek. Az eszkatológiai váradalom így az ismétlődő ciklusokban teremtődik újjá, ami egyben a kilátástalanságba helyezi mindazt, ami a benne megnyíló reményperspektívaként mutatkozhatna meg. Bodor regényének apokaliptikus horizontja így leginkább a Sátántangó szövegével rokonítható, mivel mindkettő központi motívumaként a reményperspektíva megnyílását kifejező lineáris időtapasztalatnak a ciklikus ismétlődés értelmetlenségébe való átcsapását viszi színre.  Az érsek látogatásában megmutatkozó parúzia-váradalom így saját létjogosultságát kérdőjelezi meg a várt személy szüntelen felcserélődésének bemutatásával.

 

A regény időszerkezetét tükrözi a szöveg narrációja, melynek egyes szakaszai úgy határozhatóak meg, mint egy lineáris történet különböző pontjairól vett mozaikok, amelyek így folyamatosan fellazítják a metonimikus struktúrát. A részek közötti koherenciát általában az előző szakaszokból vett egyik elem ismétlése teremti meg, amelyek egyben utólag magyarázzák meg az előre vetett textust. Az első rész elemei, mint a tüdőbetegek tábora, a nővérek szöktetése, valamint a szöktetés mögött rejlő motiváció csak egy későbbi szakasz felől válhatnak olvashatóvá, ami végül az olvasó által előzetesen elvárt értelmezési lehetőségek felülírását is jelentik egyben. Az olvasói elvárásokban implikált jelentés tehát folyamatosan késik a szövegben.

 

A felcserélések időbeli kezdőpontját a Medvegyica folyó áthelyeződésének Trianon- allegóriája jelöli: „Ezerkilencszázhúsz óta űzte kényes mesterségét, amikor egy áradáskor a folyó medre teljesen megváltozott. A Medvegyica itt határfolyó volt, és egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost. Hogy valami rettenetes dolog történt, azt az az átható bűz is jelezte, ami sok kimosott árnyékszék miatt a táj fölött lebegett. Bogdanski Dolina a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg a lakosai úgyszólván aludtak, egyszerűen átkerült a túlsó partra. Egy másik országba.” (19) Ezt követően a település határának átlépése után minden látogató több napos álomba szenderül. Gábriel Ventuza az állomásra érkezésekor szintén több napos álomba merül, hogy tovább álmodja mindazt, amit a valóságban lát: „A magasban, a felhők alatt, mint széltől fölkapott nejloncafatok, csillogó sirályok keringtek, vijjogásuk néha elérte a földet. Gábriel Ventuza is hallotta őket egy darabig, mígnem álmodni kezdte az egészet.” (59.o.) A határ így a valóság és az álom felcserélődésének helyévé változik át, amelyen keresztül annak idején Gábriel Ventuza apja csempészte át az embereket.

 

Az érsek látogatásának központi motívuma a csere, amit például a szövegben a ruhacserélés aktusa hangsúlyoz ki. A regény szövegében a határvadászok papokká (az óhitű jehovistáknak például az a rögeszméje, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, akik pusztán csak átöltöztek), míg Gábriel Ventuza látogatóból gyóntatóvá válik: a felvett ruha megváltoztatja viselőjének korábbi funkcióját. A dolinai ruhakölcsönző arra hívatott, hogy az emberek méltóképpen tudják fogadni majd az eljövendő érseket. Az egyes személyek öltözete tehát a hatalom birtokosaként megjelenő elvárt személy funkciójának kell, hogy megfeleljen. Mindez Jézus királyi menyegzőről szóló példázatának apokaliptikus vonatkozása felől is értelmezhető: „Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 22,11-13)  A megfelelő öltözet hiánya tehát az adott személy kitagadásával jár, ahogy Gábriel Ventuza is kivettetik ruhája megvonása után.

 

Gábriel Ventuza azért vállalja a határátlépést, hogy apja kihantolásra kerülő földi maradványait magával vigye, ami azért is érdekes, mert az apa a határáthelyeződést követően éppen a kívülre kerülők átcsempészésével foglalkozott. Az apa földi maradványainak visszaszerzése azonban úgy valósítható meg a főhős számára, hogy saját cselekedetével apja cselekedetét másolja, mivel ebben az aktusban a két személy egymás helyettesítőjévé és tükörképévé válik (102-103,115). Annak ellenére, hogy az apa és a fiú alakja és a regényben ábrázolt történetei szinte teljesen fedik egymást a szövegben, mégsem valósul meg a kívánt cselekvésegység, mivel kettejük tette más következményhez vezet. A regényben ábrázolt apokalipszis lényege éppen ezen a ponton ragadható meg, mivel ez nem egy eljövendő katasztrófa előrevetített képében jelenik meg, hanem az itt található személyek és dolgok devalvációjában fejeződik ki. A parúzia késése a rá irányuló várakozás devalválódásával jár.

 

Jézus eszkatológikus példázatai már a parúzia késését, mint az ősegyház meghatározó tapasztalatát is megfogalmazzák. A talentumok példázatában a visszatérő gazda tulajdonképpen az általa adott vagyon devalvációját kéri számon szolgáján. Gábriel Ventuza hiába másolja tökéletesen apja cselekedeteit, az általa átcsempészett két Senkowitz nővér már nem felel meg a megrendelő igényeinek. A személyek és dolgok visszahelyezése korábbi kontextusukba a parúzia késésével egyre értelmetlenebbé válik. Az éber várakozásra való figyelmeztetés tehát a késés időtartalmával egyenes arányban egyre irreálisabb követelményként jelenik meg.

 

Ádventkor ez a devalváció abban figyelhető meg, hogy az emlékezésben egyre kevésbé jelenik meg mindaz, amire ennek emlékeztetnie kellene bennünket, mint például a regény szövegterében az, hogy az érsek valójában ezredes volt, a pópák határvadászok és a Medvegyica eredetileg nem délről, hanem északról kerülte meg a várost.  A várakozásban nem csak az válik egyre kevésbé elképzelhetővé, akire várakozunk, hanem az is, akire közben emlékezünk, mert utóbbi referenciáját éppen az biztosítja, akinek (újbóli) érkezésére emlékeztetnie kellene minket. A devalváció annál erősebb, minél kevésbé tudjuk fedésbe hozni azt, amire emlékezünk, azzal, amire minket ennek emlékeztetnie kellene. Az unikornis Dolinán valóságosabb, mert elképzelhetőbb, mint a régi időkből ottmaradt villamoskocsi, melynek darabjai már eggyé enyésztek az avarral. Az elhagyatott helyeken nem csak az ablakok törnek be maguktól, hanem egyre nagyobb mértékben ellepi őket a hulladék.

           

Gábriel Ventuzának a talentumok példázatának szolgájához hasonlóan kell elszámolnia azzal a megbízatással, amit féltestvérétől kapott, hogy apjuk földi maradványait megmentse (123 -125). Ébersége azonban az eltelt idővel egyre inkább lanyhul egészen addig a pontig, hogy eredeti tervét feladva apját egy közeli sziklabarlangban akarja elhelyezni. Hasonlóvá válik így ahhoz a szolgához, aki a rá bízott talentumot ahelyett, hogy a kereskedőkhöz vinné, a földbe ássa. A regény végén Gábriel féltestvére, Hamza a várt érsek képében érkezik meg, hogy elszámoltassa megbízottját küldetéséről, akár a gazdag ember a szolgáját Jézus példázatában. Jellemző motívum a szövegben, hogy azok a személyek, akiknek az érsekre leginkább éberen várakozniuk kellene, álomba merülnek, mint például a város vezetője, vagy az elöljáró fogadásával megbízott szeminaristák. Az álomba merülés egyik legfontosabb tere a vasútállomás, ami így nem csupán Dsida Jenő Nagycsütörtök című versét, hanem rajta keresztül ennek pretextusát: az evangéliumok Getsemáné-kerti epizódját is megidézi. Amíg a regény kronológiai kiindulópontja a város határon túlra kerülése, amit a lakosok úgy élnek meg, mintha aludtak volna, addig a történet végpontján egy csapat szeminarista álomba merülve már éppen azt játssza, mintha ébren lenne.

 

Az érsek látogatása egyaránt értelmezhető egy fiúnak apja városába való érkezéseként, valamint egy a fiú által megbízott szolga megjelenéseként. Gábriel Ventuza fiú, amikor saját tetteivel apja cselekedeteit másolja, de egyben szolga is, amennyiben mindezt féltestvérétől kapott megbízatása miatt hajtja végre. A szöveg így egyszerre viszi színre mindazt, amire például ádvent során emlékeznünk kell és azt, amire ennek az emlékezésnek emlékeztetnie kell minket.


[1] Joachim Jeremias: Jézus példázatai, a mű fordítója ismeretlen, kiadta a Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1990, 34.o.

[2] Bodor Ádám: Az érsek látogatása, Magvető Kiadó, Budapest, 1999.

[3] „Akkoriban a városba éppen Cozia érseket várták,” (106.o.), Addig a napig, amikor a dolinai pénzváltók postagalambja a hegyeken túlról hírül nem hozta, hogy Kobica Poljana vasútállomásán Butin érsek ezer darabra szakadt, és lelke, mint egy fátyol elszállt a gyertyánligetek fölött Jasina Preluka felé, Bogdanski Dolinán még  minden hét végén várták, hátha csillogó fekete sínautóján megérkezik a városba. A vasútállomás még azokból az időkből, amikor Leordina érseket várták, kimeszelve állt, (…) (83.o.)

Bejegyzések

Trollok, skandinávok

Az Üdvözlet a gyilkostól egy irigylésre méltó álompárral, egy, az európai nagyvárosokban utazgató nászutaspárral kezdődik. Szépek, fiatalok, gazdagok. Élik az Európában utazgató többi gazdag turista vagy gondtalan nászutas életét: éttermek, bárok, múzeumok, aztán egy kis kóstoló a „helyi sajátságokból”: városnézés, szuvenír, valami apró ékszer. Ám mikor felbukkan egy másik nászutaspár – ők is szépek, fiatalok, gazdagok – szinte rögtön elcsábulnak. Ugorjunk fel hozzátok, és csináljunk valami izgalmasabbat! Egy kis füvezés, egy kis közös lötyögés után a fiatalok igent mondanak. A levetkőztetett, megcsonkított nászutasokra rendőrök bukkannak rá a hotelszobában.   Nagyon sok ilyen irigylésre méltó „álompár” jár így szerte Európában.

            Gyilkosság, mint reprodukció. Gyilkosság, mint korlátlan művészet. A kompozíciókba rendezett holttestek ismert műalkotásokat elevenítenek meg. Na, de kik azok az elvetemült sorozatgyilkosok, akik a felső-középosztálybeli életforma álmát megtestesítő nászutasok bizalmába férkőznek?

            A svéd-amerikai szerzőpáros, Liza Marklund és James Patterson nagyon kiszámítható módon pörgő regényében egy idős brooklyni rendőrtiszt és egy bumfordi svéd újságírónő nyomoz a gyilkos vagy a gyilkosok után. A tetthelyeken hagyott bizonyítékok egy Kaliforniában alapított, de a tevékenységét Európára kiterjesztő konceptuális művészcsoport, a Korlátlan Művészet Társasága „utazó művészei” felé mutatnak. A svéd rendőrség először nem is meri letartóztatni a gyilkosokat. Hiszen ők is szépek, gazdagok, fiatalok, akárcsak a hotelszobákban megtalált áldozatok. Ámde az utánuk kopó módra nyomozó detektívpáros nem adja fel, ők kezdettől fogva erre a konceptuális izére gyanakszanak.

            Konceptuális művészet egyenlő gazdag hülyegyerekek. Az Üdvözlet a gyilkostól (mint ahogy skandináv krimik többsége) megerősíti a felsőbb osztályokkal és egyáltalán a „művészkedéssel” kapcsolatos sztereotípiákat. Nem is lehet másképp egy olyan regényben, ahol egy megkeseredett brooklyni nyomozó és egy parasztlányból lett svéd újságírónő nyomoz a fogadásról fogadásra, múzeumból múzeumba járók, a szállodáról szállodára ténfergők titkai után. A megfejtés aztán a detektívpáros előítéleteit igazolja. Brooklyn kontra Kalifornia, a svéd határvidék szemben a talmi csillogással – vagyis a józan ész az ilyen konceptuális baromkodással. A regény befejezéséhez közeledve nyilván sok szociáldemokrata neveltetésű, átlagos skandináv dől hátra a foteljében: Konceptuális művészet? No igen! Ezektől minden kitelik. Hasonlóan a legtöbb skandináv krimihez, amely ha nem is ennyire sarkosan, de ehhez hasonló előfeltevésekkel operál: nagy pénz – nagy bűn.

            A magyar olvasó viszont elképedve csóválja a fejét. A magyar társadalmi regény ugyanis olyannyira más sztereotípiákra épül, hogy nekünk már-már botrányosnak tűnhet egy ilyen megfejtés. A mi irodalmi hagyományunk csak a némán szenvedő, a saját helyzete értelmezésére képtelen áldozatokat szereti (ennek a prototípusa Édes Anna), ezért is tűnhet bizarrnak, hogy egy alsóbb osztályba tartozó szereplőnek bármiről releváns véleménye lehessen. Mert hiszen ha „okoskodik”, akkor rögtön nevetséges – ha pedig ír, akkor Sárbogárdi Jolán. (Jolán nem a saját nyelvén beszél, és ezért nevetünk rajta. Ámde vajon elképzelhető-e olyan érvényes nyelv, ahol a Jolán-félék ne lennének nevetségesek a kortárs magyar irodalomban?) Ezek a rendszerváltáskor meggyökeresedett, ám nyilván ősrégi sztereotípiák befolyásolhatják a kortárs regények megítélését is. Talán ezért történhetett, hogy az Ajtóra, Szabó Magda regényére – ahol is a szerző egyenrangúként ábrázolja egy cselédlány és egy úriasszony társadalmi tapasztalatát – a magyar kritika csak a francia siker után figyelt fel, és hogy a Szürke galamb, Tar Sándor „bűnregénye” – ahol „mindennapi emberek” (trollok, azaz kisnyugdíjasok, csavargók, szakmunkások) is eljuthatnak valamilyen megfejtéshez – zavarba hozta a kritikusokat kezdetben.

            És talán ezzel is magyarázható, hogy miért játszódnak a magyar krimik a múltban, hogy miért nem meri rábízni magyar szerző egy velünk élő detektívre az „igazságot”. Mert hiszen a bűnügyi regény (és különösen annak „realista”, a társadalmi folyamatokat bemutató változata) nemcsak protestáns és konzervatív, hanem egyben „demokratikus” elbeszélés is. A bűnt mindig személyes bűnhődés követi, a detektív visszaállítja a társadalmi rendet – ámde a detektív mindeközben azért az „átlag” értékrendjét követi. És egy „jó detektív” nyilván hivatásszerűen vélekedik úgy, mint a skandináv krimik többségében nyilván szociáldemokrata neveltetésű törzsolvasói: A sok pénz meghülyít. És nem „rendes dolog” úgy vélekedni a szegényekről, ahogy a Korlátlan Művészet Társaságának tagjai teszik: „Az emberek képesek ilyen isten háta mögötti helyeken leélni az értelmetlen kis életüket, csak dolgoznak, isznak, kefélnek (…), és mindeközben sejtelmük sincs róla, hogy létezik más is, a tudat magasabb szintje.”

            Ámde az Üdvözlet a gyilkostól és a többi skandináv regény előfeltevései nemcsak nevetségesek, hanem megfontolandóak is. Mert tényleg rejt bizonyos veszélyeket, ha a nyugati társadalmak döntéshozói – amennyiben „megfelelő” politikai nézeteket vallanak, és a pénzük is életük végéig kitart – semmilyen valós kapcsolatban nincsenek más társadalmi csoportokkal. Ez nyilván a múltban is így volt, talán az ilyenfajta  „tapasztalatlanság” is hozzájárulhatott az I. világháború vagy akár más katonai-társadalmi válságok eszkalálódásához. Ebben az oly sok épített műalkotást felvonultató bűnügyi regényben rendre utalnak is a történelem „esztelenségére”. Ami az Európát beszáguldozó nászutasoknak „becses” emlék, az a detektívek szemében az emberi felelőtlenség mementója.

            Ilyenféle kommunikációs és kulturális válságra utal az Üdvözlet a gyilkostól többi párbeszéde is. (Csak a párbeszédek miatt érdemes a regényt végigolvasni.) Jacob, a detektív kihallgatja Kaliforniában a Korlátlan Művészet Társaságának egyik tagját, ám a fiú a feltett kérdések felét sem érti. És a regény számos más példát is hoz a torz társadalmi kommunikációra. Beszélgetésfoszlányokat csíphetünk el kiállítótermekben, éttermekben, művészkolóniákon, ahol a beszélgetésben részt vevők el sem tudják képzelni, mit akarhat a másik. Pedig angolul mindenki ért. És mindenki törvénytisztelő. És mindannyian ugyanannak a jóléti társadalomnak a polgárai.

            A sorozatgyilkosságokat kiagyaló két fiatal viszont szóhoz sem juthat. Az elbűvölően gonosz és agyafúrt kaliforniai párossal ugyanis akkor végez Jacob golyója, mikor szemtől szemben állnak egy finn határ melletti parkolóban. Ők nem dadognak, ők nem magyarázkodnak – rájuk, az igazi bűnösekre a hallgatás árnyéka hull.

            A bűnnel a fenségesség és a titok is elpusztul.

            Ámde a sok értelmetlenül lemészárolt léha és ostobácska nászutaspár után örülhetünk egy igazán rokonszenves pár, a brooklyni „kopó” és bumfordi svéd újságírónő egymásra találásának. Luxusszálló helyett egy „szerény és csendes” családi házban.

            A két szerző tényleg nem ismer megalkuvást.

 

Liza Marklund – James Patterson: Üdvözlet a gyilkostól. Ford.: Torma Péter. Animus Könyvkiadó. Budapest. 2011.

Bejegyzések

Mit hozott a postás?

„Szivárvány az égen ível,

rokon leszek mindenkivel.

Rokonság, hej, ide figyelj!

Mi az, mit egy Mackó szível?

Szilvásgombóc sok prézlivel.”

Molnár Vilmos – Rokon leszek

 

Molnár Vilmos Erdélyben ismert és elismert prózaíró, aki költői vénáját sokáig titokban tartotta. Hogy mennyire nem volt igaza, bizonyítja a Postakocsi című kötet, mely a Ráció Kiadó jóvoltából az Erdélyi Híradó Könyvkiadóval közös kiadásban) már Magyarországon is megjelent. Igaz, csak egy csenevész válogatáskötetről van szó, mely harminc év munkásságát igyekszik bemutatni alig ötven oldalon, de ahogy a francia konyha is egyre nagyobb teret hódít, úgy látszik ezúttal is meg kell elégednünk azzal, hogy a minőséget kiskanállal mérik. (Ezt sajnos tovább erősíti, hogy a versek igen szellősen helyezkednek el a lapokon, s ettől még egy jobb érzésű környezetvédő zsebében is kinyílna a bicska. Még szerencse, hogy fához láncolva viszonylag nehézkes könyvet olvasni.)

A kötet – a kötelező reklámblokkon kívül – kizárólag a művekre koncentrál, így nem meglepő, ha előszó helyett rögtön a Nézőpont című verssel találjuk magunkat szemközt, ami meg is határozza a  Postakocsi alaphangulatát. Nem fogunk mély értelmű önmarcangolást, halálvágyat, az emberiség sorsa feletti aggódást találni a kötet lapjain, helyette Molnár Vilmos humora fog szórakoztatni minket, ami jóval kellemesebb kikapcsolódást sejtet, mint amit a futurista, sóskaszínű borító sugall. Bár verseskötetről van szó, elöljáróban meg kell jegyeznünk, a műfaj határait Molnár nagy szabadsággal kezeli, hol tágít, hol szándékosan szűkít rajta, helyenként szinte népdalparódiába hajlóan:

 

„Csodák pedig nincsenek.

Jó, tudom.

Manapság aztán végképp nincsenek.

Jaj, tudom.”

(Csodák)

 

Természetesen a téma és stílus igazán nem kíván ennél többet, de helyenként úgy éreztem, egy nagy fityisz lebeg az arcom előtt, csak éppen nem veszek róla tudomást – ha éppen nem akarok.

 

A Postakocsi alapvetően egy tematika szerint szerkesztett kötet, és a négy fejezetcím nagyjából utal is arra a képzeletbeli fonálra, amely az egyes verseket összeköti. Igaz, hogy ez a fonál helyenként igencsak laza, az értelmezés szempontjából azonban nem ajánlatos figyelmen kívül hagyni őket.

 

Paradoxiák. Miután túltettük magunkat azon, hogy a paradoxia „a paradoxon nőnemű (irodalmi) rokona”,  kis ízelítőt kapunk abból, hogy fest az egzisztencialista filozófia Molnár elgondolásában. A hangsúly a „kis” szócskán van, lévén a versek átlaghossza négy sor. Ettől függetlenül szellemes, és ahogy az ilyen típusú verseknél lenni szokott, nem árt az értelmezésnek egy újraolvasás.

 

„miénk minden felelet

enyém minden kérdés

egyedül nincs felelet

kettesben nincs kérdés”

(Miénk minden…)

 

A poézisről. A költőnek természetesen a poézisről is más az elgondolása, különösen ami a költészet történetét, és célját illeti. De legalább megtudjuk, hogy szereti a haiku-t, ami ugyan lefordíthatatlan, megérthetetlen és úgy önmagában átérezhetetlen a nyelvünk számára, de a problémát áthidalja némi iróniával és szabadszájúsággal. A „Concept art” című vers szinte zseniális, ám mivel a poént nem szeretném lelőni, itt van helyette egy „kövér haiku”, mely meglepő módon mégsem arról szól (vagy mégis, de ez legyen inkább megítélés kérdése):

 

„szelíd kis kurva

mindenki kúrja

újra és újra

ki nem húz nagyon csőbe

nem is álmaim nője

a zűrnek vagyok vője

majd’ mindig vidám

mert ott a divány

– s mi mindent kíván”

(Arról)

 

A megismerés művészete. A nyilvánvaló vicc mellett ebben a csokorban a humor alatt valóban lappang valami a megismerés művészetéből, vagy legalábbis annak folyamatából. A humoros felütés ugyan végig megmarad, de nem lehet figyelmen kívül hagyni a nosztalgia, a személyes érintettség által keltett érzelmi hullámlökéseket, melyek jól tetten érhetők mind a Kamaszkor, mind a (Hagyma) című versben, amely kettős címmel rendelkezik. Ezeket a fellángolásoknak a költő azonnal gátat szab egy-egy tréfával, aki átérezte, értette.

 

„parányok a végtelenben

arányok a gondolatban

erős vár nekünk a mérték

mértéktelen magányunkban.”

(Parányok)

 

A csekélyértelmű medvebocs verseiből. A következő versek többsége valóban, akár Micimackó száját is elhagyhatták volna, ám ez a száj most ugyancsak szappanozásra szorul. Kicsit mackós, kicsit dalos, bumfordi versek ezek, csak a végén jön rá az ember, mire ment ki a játék. Gyermekkönyvben nincs helyük, bár ha végiggondoljuk, miket is énekelnek népdalok címén a kisiskolások, hova is bújik az az aranyág át az aranykapun, talán még tovább is jutnának egy figyelmetlen „cenzoron”.

 

Végszó gyanánt egy újabb verset kapunk a kötet végén: A postakocsin reflektál mindenre: versekre, költői felfogásra, és még a borítóra is (amiről kiderül, hogy mégsem csak a versesköteteknél szokásos „jó lesz ez ide, majdnem olyan mintha valami lenne” filozófia alapján készült). Méltó befejezése a kötetnek, még csavar sem hiányzik a végéről. Mindent összevetve a Postakocsi a szórakoztató célú költészet gyöngyszeme, bátran ajánlható mindenkinek, akit nem botránkoztat meg, hogy a költő ezúttal nem a magas lóról szól hozzá, csak éppen a bakról.

 

Molnár Vilmos: Postakocsi. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.

Bejegyzések

KRITIKA

„A kritika (az ’ítélni’ jelentésű ókori görög κριτική szóból) olyan publicisztikai vagy esszéműfaj, amely valamely művészeti vagy szellemi alkotás – festmény, zenemű, szépirodalmi alkotás, színdarab, tudományos kiadvány stb. – értékelésén, elemzésén keresztül a magasművészet vagy a tudomány aktuális állapotáról, eredményeiről ad képet a nagyközönség számára.” (Wikipédia)

Ughy Szabina első verseskötete, a Külső protézis három részre oszlik, melyeket egy-egy Wikipédia-idézet vezet be. Pontosabban egy adott jelenség, fogalom, dolog meghatározása a híresen – vagy inkább hírhedten? – „megbízható” Wikipédia internetes oldalról. Kérdés az, hogy ezek a meghatározások azt tükrözik, hogy pontos definíciót nagyon nehéz adni egy bizonyos jelenség, fogalom, dolog stb. számára; arra, hogy számos közelítés lehetséges; vagy a kötet szerzője halálosan komolyan gondolta, hogy a Wikipédiát használja forrásnak. Sajnos jómagam ez utóbbi felé hajlok, már csak azért is, mert az előbbi két esetleges megközelítést a kötet nem indokolja, és éppen ezért nem tartom jó vagy egyedi ötletnek; ráadásul, ha már mindenképpen meg szeretnénk határozni a cikluscím jelentését, akkor miért nem ütünk fel egy „megbízhatóbb” enciklopédiát, lexikon, mint pont a Wikipédiát?! Félreértés ne essék, nem magával a Wikipédiával van gondom (bár lehetne), hanem a cikluscímek sokkal izgalmasabbá válhatnának, az olvasó fantáziáját sokkal jobban megmozgatnák, ha nem definiálná őket a szerző.

Az első ciklus címe Ködfelszakadás, amely elnevezés önmagában nagyon találó, izgalmas vagy elgondolkodtató lehetne, hiszen a köd-, az eső- és a pára-metaforák igen szépen bomlanak ki a különböző költeményekből. Ennek ellenére számos melléfogás jelentkezik már ebben a ciklusban is – és most nem ismétlem tovább önmagam azzal, hogy az egyik nyilván a Wikipédia-meghatározás. További problémának érzékelem, hogy egy-egy versen belül nagyon hullámzó az egyes sorok átgondoltsága, megformáltsága, ebből fakadóan gyakran előfordulnak közhelyes megoldások is: „Új albérlet, még szokni kell a hangjait” (Átmeneti megoldás); „de attól, hogy szétmentünk, / útjaink néha mégis lehetnek közösek” (Aluljárás). Ez az időnkénti közhelyesség a kötet későbbi darabjaiban is felbukkan.

A mai köznyelvi szóhasználat igen erősen jelen van, ami helyenként jó megoldás, sőt igen elgondolkodtató, helyenként viszont nem odaillő. Az előbbire példa az Átmeneti megoldás című vers, amely annak ellenére, hogy a kezdő sorok nem jól sikerültek, már címében is egy égető problémát jelez, azzal a sokak számára mára már borzongatóan ható kifejezéssel, hogy átmeneti megoldás. A költemény záró sorai kifejezetten jól sikerültek, igyekeznek ellensúlyozni a kezdők döcögését: „De aki a tükör másik oldalára költözött, / csak visszafelé lát.”  Az utóbbira, a nem odaillő szóhasználatra pedig a Fénykép egy mobilon, a Bad Disc vagy a Felejtős című alkotások lehetnek jó példák. A Fénykép egy mobilonban megjelenik ugyan az eső-motívum, aminek a későbbiekben is még fontos funkciója lesz, de összességében hasonlóan gyenge próbálkozás, mint a már címében is ingerlő Felejtős.

Ami viszont dicséretreméltó, az a ciklus megszerkesztettsége, megkomponáltsága. Ez az egész kötet erénye is. A cím, a Ködfelszakadás jelensége és az abból fakadó természeti jelenségek sora „motívumhálót” alkotnak, amely átszövi szinte az összes verset. Ez a ciklusnak hangulati többletet is ad. A ködfelszakadás mint kitisztulás, a dolgok éles látása jelenik meg; ennek ellentéteként pedig a sötétség és a várakozás – várakozás gyakran arra, amit nem ismerünk. A ködfelszakadáshoz kapcsolható motívumok – a már említett köd, eső és a pára – pedig általában valamilyen negatív dologhoz, eseményhez tartoznak (szakítás, elválás, a megszokástól való félelem vagy undor stb.) vagy azokat előzik meg, és a harmadik ciklusban is vissza-visszatérnek.

A második ciklus, Bomlási sorok címmel szintén vissza-visszatérő motívumok mentén szerveződik. Az emberi elmúlás, a halál, a bomlás, a várakozás és az ezzel járó bizonytalanság – amely „jelenségek” már a költemények címeiben is megfogalmazódnak pl. Öreg tükör, Péntek, Memento mori, Váróterem – a lírai ént arra is késztetik, hogy szembenézzen ki nem mondott tényekkel, számot vessen a lehetőségeivel és válaszokat keressen a miértekre. Az átmenetek, váltások mibenléte, kérdése erősen jelen van a költeményekben: „Próbálom utolérni az átmeneteket, / ahogy a dolgok egymást váltják.” (Egy másik erdő); „Én vagyok a kettő közt ingó nyelv” (Elalvás előtt). A nyitottság, a befejezhetetlenség az Öreg tükör című versben egy ki nem fejtett, „elharapott” hasonlat formájában jut kifejezésre. Az „olyan lesz minden, mint” záró sor azt is jelzi, hogy a hasonlítás lehetetlen, nincs megfelelő szó, amellyel a hasonlat teljes értékűvé válhatna.

A harmadik ciklus kiemelkedő az előző kettőhöz képest. A cím, Külső protézis a kötet címe is – nem véletlenül, ugyanis a legerősebb és legtömörebb, megformáltságukban is legjobb költeményeket itt olvashatjuk. A központi motívum a betegség, a rák, ami a versekben meglehetősen naturálisan bontakozik ki: „Hányástól felmart nyelőcsövén és szája / sebei között a szavak nem jutották át.” (Fürdetés). A költemények többségében egy gyermek szenvedését láthatjuk (Ólomköpeny, Távoli részletek 2.). A Harmadik személyben című alkotásban önmaga fel nem ismerése, és ennek megdöbbentő volta a tükörben való szembesülés során azt váltja ki a lírai énből, hogy többé kívülállóként, harmadik személyben tekintsen magára: „s ezentúl, ha magára gondolt, / átváltott harmadik személybe.”

A harmadik ciklus irányadóként szolgálhatna Ughy Szabina esetleges további kötetei számára. Ebben a részben ugyanis háttérbe szorul a közhelyesség; a megjelenített betegség, a rák pusztítása napjainkban sajnos meglehetősen aktuális téma; a nyelvi, kifejezésbeli megoldások pedig találóbbak a megelőző ciklusokhoz képest. Összességében a kötet egészére elmondható, hogy jól megszerkesztett, világos kompozíció bontakozik ki az olvasó előtt, a különböző „motívumhálók” viszonylag egyediek, bár helyenként kifejtetlenek maradnak. Ennek ellenére a már említett közhelyesség, a definíció az egyes ciklusok előtt és a hullámzó színvonal gyengítik Ughy Szabina első megjelent kötetét.

Bejegyzések

Afrika csendes, álmodik

     Szándékosan választottam írásom mottójául a híres kenyai író, Meya Mwangi könyvének címét, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik

     José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.

     Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owimbundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.

     A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.

     A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.

     Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.

     A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owimbundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.

     A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.

     A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.

      Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.

     A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.

     Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt.

     A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!

     Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Világromláspróféta egy bestiáriumból

Zudor János nevével csak igen elvétve, véletlenül találkozhat a magyarországi olvasó.

Az irodalomtörténet – amennyiben számon tartja –, a harmadik Forrás-nemzedéket követő generáció tagjaként említi az 1954-ben született költőt. Ha el akarjuk helyezni, minden bizonnyal nagyobb sikerrel járunk, ha Nagyvárad bestiáriumában keressük a helyét.

A szélsőségesen nehéz életű költőről anekdoták keringenek, nemzedéktársai, barátai számolnak be találkozásaikról, beszélgetéseikről, kivételes nyomot hagyó személyiségéről. Ezzel ellentétben – bár a Jónás és a mérték Zudor hetedik kötete –, költészetének nyomai alig-alig fellelhetők – kötetei Magyarországon jóformán elérhetetlenek. Amennyire tudni lehet, ez a kötet is barátok, támogatók segítségével állt össze: a nagyváradi Posticum szervezet már Zudor legutóbbi kötetének (És egy kicsit tovább) megjelentetésében is hathatós segítséget nyújtott, ahogyan a válogatást magára vállaló Szálinger Balázs is. A Jónás és a mérték tehát egy koprodukció terméke, a versíróé és a versőrzőké – akik az elkallódástól őrzik a szövegeket, valamint írójukat.

zudor jános jónás és a mértékZudor János költészetének fő motívumai jellegzetesen vészterhes világ konstellációját rajzolják ki. Mind az egészen konkrét, mind pedig a metafizikai síkján. Előbbi a „diktatúra”, a „durva Rend” Balkánjának, pontosabban Romániájának, míg utóbbi a „világkatasztrófa”, a „világcsőd”, az állandó „tűzpróba” és az „örök télelő” síkja. A két dimenzió nem mindig válik külön, és ez a szélsőségesen komor, utolsó pillanatban bevésett világmetszet mindvégig érvényesül, még abban a néhány szerelmes dalocskában is, amelyek – gyengeségük ellenére – helyet kaptak a kötetben (vártalak a vártalak a / teleszart lakásban, / vártalak a vártalak a diktatúrában”). Ugyancsak meghatározó a súlyos múlt, legyen szó a „ceauşescu-időkről”, vagy – tágabb perspektívában – „rakétaelvű madarakról”, tömeghalálról és népirtásról. A versek azonban legtöbbször az általános szintjén mozognak, ami hamar üressé teszi a sokszor amúgy erős képeket, ezért hat üdítően a konkrétra történő összpontosítás, legyen az a személyesen megélt nyomorúság és fájdalom, vagy a szolidaritás felvillantása a csavargók „kicserélhető élete” láttán (Jónás: Az utcák királya). Az elkeseredés, a pusztulás dominanciája már-már túlterheli a kötetet – az említett szerelmes versek közül is a Melinda emelkedik ki, pontosan az idősödő férfi pajzánságában és testi szerelmében rejlő humor kijátszásával. Ugyanakkor mégiscsak tematikus kötetről van szó, amelynek keretét a világ „ninivei” képe alapozza meg. Azonban nem csupán Jónás-verseket találunk a kötetben: a legtöbbször már címükben is a Jónás-tematikát artikuláló versek viszont nem különülnek el a többitől – sem a kötet szerkesztésében, sem a szövegeket strukturáló alapmotívumokban vagy tónusban –, így láthatóvá lesz, hogy a „ninivei” világkép nem csupán a tematika, hanem a zudori poézis alapköve is.

Ebben a világban mozog tehát Jónás, akinek perspektívája, hangja a legtöbb versben megjelenik. Isten szerepének kérdése adódik közvetlenül: a kötet világában látens módon jelen van ugyan – Isten nem halott –, de éppen „hátat fordít vagy körülnéz”. Azonban távol áll ez a költészet a vallási hangoltságtól. A Jónás-motívum, pontosabban a próféta-motívum azt a régi, mára már igencsak kikopott toposzt idézi föl némelyik versben, amelyben a próféta a költő metaforájává lesz. Nem vátesz-szerepről van szó természetesen, hanem a „helyzetjelentő” kitüntetett pozíciójáról. A próféta-költő hang reflektálása a megszólalásra, annak körülményeire és lehetőségeire felveti helyenként a versek ars poeticaként való olvasatának lehetőségét is. Zudor Jónását a „szakmával” járó szükségképpeni magányon túl már-már az Ószövetség Jeremiásának hányattatásaira emlékeztető gyűlöletes kitaszítottság, megvetés övezi, mégpedig a „mértéket” mutatás okán („Ha már a végére / végképp kimerülten / mer még szólni a világ megmaradásáért, / azt rossz szemmel nézik.”). Ez a mérték pedig, olvassuk a versekből, kiküszöbölhetetlenül kiveti Jónást „Ninivéből”, a költőt világából. Azonban nem valamiféle meghatározott értékrend mértékéről van szó, ebben az értelemben nem fonódik össze erkölcs és poézis. Annyiban azonban mégis, miszerint a költő, a prófétához hasonlóan, szólni kénytelen, nincs más választás számára, ha valami, csupán ez jelentheti az erkölcsöt a poézisben: a megszólalás, az el nem hallgatás. És legtöbbször kínos a szembesülés azzal, ami így artikulálódik, ahogyan ezekben a kényszerű megszólalásokban is: a fentebb leírt univerzális fájdalom nem fér meg a ninivei rendben, szép világunk kiigazgatottságán ejt sebet.

„Jónás” hangjában a botrány tehát maga a megszólalás, ez fordítja szembe „Ninive” öncsalásával. Nem fontos, amit mond, sokszor már nem is tud mit mondani („– Azért fogok tollat a kezembe, / hogy ne írjak semmit… / A mondanivalótlanság áldása, / hogy ölni se lehet általa”). Célja vesztett, erőtlenné lett a próféta-költő, akinek „lefénylett ideje is”: „a lejáratott élet / kiszáradt ága lett”. Az imént leírtak közül mindkettő összeforrasztja Zudor Jónását Babitséval, aki ugyanúgy tudta, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma” (Jónás könyve), és akiben ugyanúgy küzdött a megszólalás kényszere a „hűtlenné” lett szavakkal, a „tétova, céltalan, parttalan” létezéssel (Jónás imája). Bármilyen idegenül is hat ma a próféta-költő toposz, annak szoros közösséghez kötöttsége, és bármilyen elfeslett is az idősödő költő idegenség-érzése, valamint szavaiban rejlő erejének megkérdőjelezése, mégis a kötet javára válnak a „lefénylettség” közhelyei (például a Jónás, a mentőben jelenik meg sodró erővel).

Zudor radikálisan szabad asszociációhalmozó, egészen a zavaró feltorlódásig gyűlnek egymásra a képek. Ez nagy ereje lehetne ennek a költészetnek, azonban sokszor – és nem a képek tobzódása miatt –, egyszerűen szétesnek a versek. Mintha híján volnának valamilyen – ha költészetről szólva megengedhető ilyen hevenyészett metafora – centripetális erőnek. A szétszóródás végén pedig nem marad más, mint egymást követő sorok, egymásra dobált képek vagy magukban álló szintagmák sorozata. Legtöbbször a versek szemantikája sérül – nem újul, gazdagodig –, darabokra esik, és eltűnik valahol a sorok, képek, szintagmák, szavak mögött. Ez pedig ellentétes irányban hat a próféta-költő verseinek mondani-akarásával, a közösségben való megszólalással (példa erre a Jónás és az apriori című vers).

A Jónás és a mérték egy gondosan szerkesztett kötet, és komplex képet ad a Zudor költészetében jelenlévő erővonalakról. Mint ilyen, jelentős állomás az életműben. Ugyanakkor láthatóvá lesz ezen erők némelyikének erőtlensége vagy korlátoltsága, esetleg idegensége is a kortárs irodalomban. A képek szuggesztivitása ellenében a szövegek szemantikájának időnkénti széthullása hat, az univerzális fájdalom kényszerű artikulálása ellenében pedig a tematikus kötetben rejlő monotonitás veszélye. Sok erő feszíti tehát a kötetet, amelyek közül kétségtelenül az asszociációk szabadugrásai által kirajzolt képek ragadnak magukkal leginkább.

 

Zudor János: Jónás és a mérték, Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2010.