Szándékosan választottam írásom mottójául a híres kenyai író, Meya Mwangi könyvének címét, ami egykori tanárom, Füssi Nagy Géza szerint a legtalálóbban fejezi ki Afrikát. Afrika a kiismerhetetlen, a titokzatos, a csodálatos, a zavaros, a kegyetlen. Kegyetlen, de valóságos, mégis megfoghatatlan. Afrika, a történelem nélküli kontinens, a föld, amelynek legfeljebb története van. A történelemnélküliséget a szakemberek általában a Szaharától délre kezdődő, úgynevezett Fekete-Afrikára alkalmazzák. De létezik-e még napjainkban Fekete-Afrika a szó klasszikus értelmében? Igen is, meg nem is. Nem véletlen, hogy az évekig elhúzódó véres polgárháború után Szudán, a kontinens legnagyobb területű országa kettészakadt. Északon a muzulmán arabok, délen a főként keresztény és hagyományos vallású feketék kormányoznak. De valóban kormányoznak-e? Vajon ki is irányítja Afrikát? Az egykori felelőtlen határhúzogatók népeket osztottak meg, évszázados ellenségeket zártak egy országba, ami még napjainkban is rengeteg problémát okoz, hiszen az afrikai országok többsége még ma is a gyarmati határok között létezik
José Eduardo Agualusa az Afrikában született, de ma Lisszabonban élő író A múltkereskedő című regénye Angola fővárosában, Luandában játszódik. A helyszín egy külvárosi kertes ház, amit gazdája magas falakkal igyekszik elzárni a külvilág valóságának fájdalmától. A regényből két Angolát ismerhetünk meg, a falon belülit és a falon kívülit. A fal fontos szerepet tölt be, elválasztja a múltat és a jelent. A falon kívüli világ a házba látogatókkal sejlik fel, mozaikdarabokból áll össze az ország története. A falon belüli világot az író teremtette egy bölcs gekkó álmaiból és némi történeti emlékezetből. Az átlag magyar olvasó keveset tud Angoláról, viszont a történelmi háttér ismerete nélkül nehezen értheti meg a regényt.
Nem hiszem, hogy Afrikának nincs történelme, hiszen a gyarmatosító arabok és európaiak magukkal hozták saját történelmüket, amit ráerőszakoltak az őslakosokra. Az erőszak és a kényszer nagy részben napjainkban is jelen van. Viszont sok esetben a jövevényeknek nem is kellett annyira kényszeríteniük. Ez történt Angolában is. Az őslakosok vezető rétege előszeretettel utánozta és utánozza az európaiakat, még ha sajátosan formálja is a készen kapott mintát. A gyarmati időkben a portugálok mellett a Nyugat-Angolában élő őslakosok is elnyomták az ország belsejében és dél-keleten élő owimbundukat és koiszánokat. Az uralkodó illetve kivételezett osztály képviselői napjainkban is inkább szeretnének a fehérekhez tartozni, mintsem az általuk is lenézett fekete köznéphez.
A portugálok 1482-ben kötöttek ki először Angola partjainál. Később fontos támaszpontokat építettek ki az Indiába tartó hajóik számára. Rajtuk kívül megfordultak itt a hollandok, az angolok és más európai nációk is. Végül mégis a luzitánok bizonyultak a legkitartóbbaknak, ők szerezték meg a területet. A fővárost 1576-ban Paolo Diaz de Novais alapította Sao Paulo de Loanda néven. 1627-ben lett az angolai gyarmati közigazgatás székhelye és 1975-től az ország fővárosa.
A portugálok kezdetben az itt élő népek vezetőivel kereskedtek, ennek érdekében egyre több kereskedőtelepet létesítettek. Egy idő után aztán átléptek a gyarmatosítás következő fázisába. Folyamatosan, mint egy fejlődő organizmus, épült ki a gyarmati közigazgatás és a kizsákmányoló rendszer.
Aztán megszületett az első Angolában megfogant fehér gyermek, akinek valószínűleg mindkét szülője Európából érkezett. De a klíma nem kedvezett az öreg kontinens szülötteinek. A nők szervezete kevésbé volt ellenálló. Nincs pontos adat arról, hogy mikor született meg az első gyerek, aki fehér apától és fekete anyától származott. Mert természetesen ez a felállás volt az elterjedtebb. Később is. Egy idő után az országban az anyaországból érkezettekkel szemben többségbe kerültek a helyben született fehérek, a kreolok. Ez újfajta feszültségeket gerjesztett. Valami hasonló játszódott le a tizenhárom észak-amerikai angol gyarmaton is, ami végül elvezetett a függetlenségükhöz.
A függetlenségi harc 1961-ben kezdődött el, amikor a bennszülöttek fegyvert fogtak a portugálok ellen. 1975-ben, miután Lisszabonban győzött a forradalom és a rezsim összeomlott, a portugálok távoztak az országból. De Angolában csak rövid ideig volt béke, a szövetséges frakciók hamar egymásnak ugrottak. A fővárost és az ország nyugati, partmenti részét a főként bakongókból álló szovjetbarát MPLA vette ellenőrzése alá. Érdekesség, hogy a kommunista Kína paradox módon az USA által támogatott UNITA, a Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért nevű mozgalom gerilláit képezte ki. De más külföldi hatalmak politikája sem volt mindvégig következetes. Jonas Sawimbiék fő szövetségese a fajüldöző Dél-Afrikai Köztársaság volt, de a főként owimbundukból álló szervezetet kezdetben a portugálok is támogatták, miután az MPLA szövetségében harcoló kubai csapatok végleg legyőzték a Holden Roberto vezette FNLA-t. Az 1990-es évek végén Ukrajna volt Sawimbi fő fegyverszállítója.
A polgárháború menetében döntőnek bizonyult a Cuito Cuanavale-i csata, amely 1987 decembere és 1988 márciusa között zajlott le. A II. világháború óta ez volt a legnagyobb ütközet. Az MPLA, a namíbiai SWAPO és a kubai csapatok védték a várost az UNITA és a dél-afrikai hadsereg erőivel szemben. Az elhúzódó harcokban végül mindkét fél kimerült, idővel az idegen csapatok elhagyták az országot.
A függetlenség elnyerése után Angolában először 1992-ben rendeztek választásokat, de Sawimbi nem nyugodott bele a választási vereségébe és újra fegyvert fogott. 1994-ben a két szemben álló fél békemegállapodást kötött a zambiai Lusakában. De ez sem volt tartós, csakúgy, mint az 1991-ben a portugál Bicesseben aláírt megállapodás.
Angola a polgárháború okozta károk ellenére is fejlődik, népessége növekszik, társadalma átalakul. A főváros lakossága az önállóság kezdetén alig haladta meg a félmilliót, ráadásul ebből mintegy százezer portugál Európába távozott. 2000-ben viszont már majdnem elérte az ötmilliót. Itt él az ország népességének egynyolcada. Luanda a világ egyik legdrágább városa, ahol az ember tizenkét amerikai dollárért vehet egy hamburgert. A számok azt mutatják, hogy Angola egy dinamikusan fejlődő ország, 13 %-os éves gazdasági növekedéssel. Ez főként az olajkincsnek köszönhető, hiszen az ország Afrika második legnagyobb olajkitermelője. De a lakosság ebből nem sokat élvezhet. A politikai elit saját körében osztozkodik a profiton. A Freedom House nevű szervezet jelentése szerint Angolában évente egymilliárd dollár tűnik el, miközben a lakosság nagy része napi egy dollárból tengődik.
A regény címszereplője Félix Ventura, a múltkereskedő, fekete albínó. Mégsem érzem, hogy ő lenne a valódi főszereplő, az író minden szereplőjének biztosít egyfajta átmeneti főszerepet. Az igazi főszereplő a történelem, ahogy azt Agualusa értelmezi. Félix Ventura személyisége mellett állapota is fontos mondanivalóval bír. Félix kétszeresen is identitástudat-zavarban szenved, feketeként fehér bőrrel kell élnie. Ennek kettős jelentése van, az író ezzel utal az ország fehér lakosságára és azon feketékre, akik európai neveltetést kaptak, az európai életmódot utánozzák.
Félix Pedro Gouveiaval, aki a cselekmény kezdetén „idegenként” bukkan fel a külvárosi házban, folytatott egyik beszélgetése során így fakad ki: „Én, fehér?!… Én fekete vagyok, tiszta fekete. Bennszülött. Nem látja, hogy fekete vagyok?” Tiszta bennszülött, aki mentes minden idegen hatástól, ugyanakkor büszkén, már-már dicsekedve mesél a fehér nevelőapjáról és annak családjáról. Mint az angolai fehérek, akik elhatárolódnak ugyan a bennszülöttektől, mégis Afrikát tartják igazi otthonuknak. Ez érzékelhető magánál Agualusánál is. Egy sajátságos Afrikát tartanak hazájuknak, egy országot, ahol a fehéreknek ősi joguk van. Jól tudják, hogy Lisszabonban nem nézik őket jó szemmel. Feketének túl fehérek, fehérnek túl feketék. „Mert az úr fehér.” Fontos és kifejező mondat. Az úr ma is fehér belül, csak kívül fekete a bőre. Mintha fordított albínók lennének. Fordított Félixek, akik nem kereskednek a múlttal, hanem önmaguknak kreálják, és ha ez nem megy, hát megvásárolják azt.
A regény egyik kulcsfigurája is fehér, aki az albínótól a José Buchmann nevet és annak múltját vásárolja meg. Kezdetben csak egyszerűen „idegenként” ismerjük, később kiderül róla, hogy elvesztett felesége fekete volt. José Eduardo Agualusa nem közli pontosan, hogy a regényben felbukkanó fekete bőrű szereplők melyik angolai népcsoporthoz tartoznak. Nem akar különbséget tenni az angolai őslakos népek között, pedig ő is jól tudja, hogy ezek ma is léteznek. Mint a legtöbb afrikai országban, a polgárháború Angolában is a különböző törzsek között folyt. Nem szeretem a törzs elnevezést. Igazságtalannak találom, hogy az öt-tíz milliónál is nagyobb népességű ibókat, jorubákat, zulukat törzsnek nevezik, amíg a jóval kevesebb szlovákságot népnek, nemzetnek. Ne feledjük, hogy a fehérek és az arabok hódításai előtt olyan hatalmas és erős birodalmak léteztek Afrikában, mint a Szonghai, Csád, Nagy Mozambik, Ghána vagy a zuluk királysága!
Az író José Buchmann, vagyis Pedro Gouveia sorsán keresztül a fehérek és a kreolok közötti ellentétet mutatja be. A férfi Lisszabonban született, de már gyerekként Angolába került. A történet nem tér ki az okokra, de valószínűsíthető, hogy szülei hivatalból kerültek Afrikába. Pedro Angolában válik felnőtté, átéli a függetlenségi harc és a megtorlás minden borzalmát. Amikor dos Santos elnök börtönében raboskodik, az angolaiak portugálnak tartják, és ezzel együtt jár a bizalmatlanság. A portugál konzul szemében viszont csak egy afrikai. Önös érdekből lelkifurdalás nélkül átadta őt a marxista titkosrendőrségnek.