minden varázs
minden varázshiány
minden túl igaz
minden tény
minden fikció
minden kegyelem
minden bor
minden tükör
minden Isten
semmi szép
semmi jó
semmi haza
semmi csók
semmi szerelem
semmi ölelés
semmi múlt
semmi jövő
csak ma minden
semmi holnap
Címke: irodalom
Ugyanez elmondható bármiről
1
S ott állottál a kockaköveken. Akartad újra? Talán nem, talán én sem akartam, de a pillanat eltalált.
Kiszáradt torokkal ébredtem. Azt éreztem, hogy majd szomjan halok, a pulzusom minimum százhúsz, mintha szimpla pedállal tripláznának a billentyűk. 1-2 óra elteltével már volt erőm felkelni, körülnéztem a szobában, nyomokat kerestem. A képlet egyszerű volt. Elhajított nadrág a padlón, fel-felcsillanó apró itt-ott.
Újra megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy mivé váltam az éjjel. Aztán idővel fölvillantak a képek, az ablakra néztem, és a tekintetemmel ráfestettem őket az üvegre. Amit azután láttam elég kusza volt, össze-vissza moslék.
Azt hittem, hogy le tudom majd kaparni, de nem sikerült. Kinyitottam az ablakot, hátha a huzat leviszi, de nem. Kimásztam és elmenekültem. Reggel ugyanígy ébredtem, és egy újabb bizarr éjszaka kenődött el a szemem előtt az ablakon. Végül olyan vastagon lerakódott az elszáradt festék, hogy bennragadtam örökre.
Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Fogalmam sincs, hogy mikor rúgtam be életemben először, de azt tudom, hogy tizennégy voltam, amikor elsőnek tekertünk spanglit. Tizenhat évesen bejártuk a Tejútrendszert salviával, sőt még a jövőbe is utaztunk, és láttuk, ahogy az Andromédával ütközik. Korábban nem hittem volna, hogy egy félszobából ilyen messzire el lehet jutni. A szintetikusakat utáltuk, soha nem próbáltuk volna ki őket. Az volt minden, ami idegen, hideg, és gyűlölni való. Aki él vele menthetetlen. Másrészről jó volt tudni, hogy a zuhanás számunkra még nem ért véget.
Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. Tizenhét voltam, amikor az első adag gyorsat szippantottam fel. Fél évre rá már vénába küldtük a hernyót. Nem voltam még tizennyolc, amikor kétszáz lasztival bebuktunk a Keletiben. Onnantól nem toltam semmit. Engem toltak Tökölön. Én lettem a szer. Ez a tudat menthetetlenül romantikussá tett.
Tizennyolc évesen ismertem meg Marnie-t. A ketrecben sok mindent elhatároztam. Később arra jöttem rá, hogy semmit sem lehet elhatározni, meghatározni.
2
S ott állottál a kockaköveken. Dermedt pillákkal közelítettem feléd, és te folyamatosan lassulva lebegtél át a betonon. Miután elhaladtam melletted, már teljes merevségben, moccanás nélkül voltál. Tetőtől talpig láttalak. Lelassultam én is, mint te az előbb, félkörívben a hátad mögé kanyarodtam, szolid léptekkel megközelítettelek. Ahogyan kezem a fejedhez tört, kimért szaggatottsággal az arcomba fordultál, a szemünk összeért. Meleg összefonottságban indultunk akkor tovább, át a hídon, a felkelő nappal szemben, a vörösbe. Szavak nélkül a beszédes csöndben.
Alkonyatkor már világossá vált számomra, hogy az életed, amit gyermekfejjel irigyeltem tőled, a visszájára fordult. Pompa helyett egy elfeledett lakás, törődő család helyett karikás szemaljak, és tág pupillák voltak a vezérfonal. De én annál jobban kívántam a lelkedet. Mert két csonka negatív talán összeforr majd egymásban. Nagyjából ebben a tudatban másztunk fel a vadászlesnek megformált villanyoszlopra. Innen indult ki tekintetünk a hegyek által behatárolt horizontra. És akkor tudtuk, hogy az ifjúkorit, ami meg sem történt, már nem élhetjük át, csak a hangulat marad meg, és a mesterséges emlékek. Mi pedig ezután olyanok leszünk egymásnak, mint egy bosszantó seb a szájpadláson. Ha nem törődnénk vele elmúlna, de ott mélyen tudjuk, hogy van, és nem bírjuk nem megpiszkálni.
Miután megriadtunk a távoli rendőrségi szirénától, a bokrok felé indultunk. Átsegítettük egymást a kerítésen, ami a világunk és a vadon között feszült. És nem tudván, hogy a törvény, vagy pedig a természet az erősebb, megindultunk a rácsok mentén.
Néha-néha megtorpanunk, betemet minket a magas fű, és én nem tudom, hogy a lelked tisztul-e már, vagy egyre bűnösebb leszel.
3
S ott állottál a kockaköveken. Miben bízhattam volna?
A vonatnak jó, nekem nem jó. A vonat végigfut a síneken, a sínek olyan stabilak, olyan szabályzók, szép fényes a használatban lévő felületük. Én egy létrán mászom végig, ami olyan kopott, száraz és csapongó. Azt nem tudom megmondani, hogy ennek a létrának léteztek-e valaha is stabil fokai, és csak mostanra korhadtak el, vagy mindvégig zuhantam, és valójában az elmém fokait megmászva fedeztem fel az ürességet. Talán átugrom majd, ha a semmiből anyagi gyúrható. Vagy a táguló univerzummal a lelkem is egyre jobban nyúlik, laposodik, míg az is semmivé válik, és ha létezik olyan, hogy legvége, önmagába pusztul bele. A gondolatok fénysebességgel távolodnak majd egymástól, és a betűk is kifutnak a lap széléről. Nekivágnak a világűrnek, szép csöndben pusztítják el a távolban menekülő igazságot.
Nem tudom, hogy elmúlt, még meg sem történt, vagy még mindig tart, egy bizonyos csak: a név és az alak. Ő Emma. Emma alakja vetül ki elém a semmit mondó bámulásokban. Emma a lesből megfigyelt préda, Emma fekszik végig a város háztetőin, ő a rácsok és az égbolt.
v
És ott állsz majd a kockaköveken, és elhagyatnak akkor mindenek.
Utószó
Emlékszem, hogy egyszer már megtörtént. Emlékszem, hogy megszámlálhatatlan dolog volt bennünk, és még egy. Emlékszem, hogy egy őszi táj jelent meg előttünk, mindenfelé beton, és jellegtelen házak. Az eső esett. Minden tárgy menekülni próbált. A kutyák nyüszítettek és vergődtek, a betonból ki, a betonba be, a lyukas tereken keresztül. A lovak felmásztak a hatalmas, csupasz fára, s beleolvadtak a környezetbe, az elnehezült levegőben.
Rókafejű emberekkel kezdődött minden, velünk pusztult el. Mindig az ég felé törtünk, másképpen felelve meg az elmúlást; pedig régen a hegyeket szerettük, oda jártunk ki, még nem gondoltunk semmire, nem volt ami változzon, az ösztönök vezéreltek. Folyamatosan összementünk és kitágultunk, ez a mozgás frissen tartott, ez volt a boldogság. Naivan boldognak lenni.
Classbook – közösségi dráma – (1.rész)
In memoriam Karinthy Frigyes
Szereplők:
MELINDA
MADÁR
LOLA
LÓNYAYNÉ
BAUER JANI
FRICI BÁ
IGAZGATÓ
Posztolgató-lájkolgató osztálytársak (a közönség tagjai)
Az osztályterem-színháznak szánt előadásra előre lehet regisztrálni a www.classbook.hu címen, ahol mindenki megadja a nevét, feltölt magáról egy fényképet és néhány személyes kérdést is megválaszol előre megadott válaszlehetőségek alapján (kapcsolat, hobbi, kedvenc könyv/film/zenei stílus stb.), illetve az adott osztályról és az iskola jellemző helyszíneiről is felkerül néhány fotó. A beérkező adatok kiértékelése alapján előre megírt kommentek révén a közönség tagjai is belekerülnek a dráma virtuális terébe. Melinda, Lola és Madár hozzászólásai szintén felkerülnek a Classbook közösségi oldalra, és folyamatos vetítésként jelennek meg az előadás alatt. A virtuális szövegek a kéziratban félkövéren tördelve szerepelnek.
ELŐHANG
Az előadás időtartama alatt kérjük, NE kapcsolják ki mobiltelefonjukat. Köszönjük.
1. JELENET – REGGEL HÉTKOR
Balra ablak, jobbra ajtó, középen tábla, tanári asztal és szék, elöl három üresen hagyott iskolapad. Ébresztős csengőhang – a 24 című sorozat hangszignálja. A kivetítőn fel-felvillan egy okostelefon kijelzője. Rajta a dátum és az idő: 2012. szeptember 3., hétfő, 7:00. A csengés abbamarad, hosszan elnyújtott ásítás. Az óra 7:15-re pörög. Emós zene. Melinda kapucnis pulcsiban, fekete farmerben, nagy fülhallgatóval a fején kimászik a bal oldali ablakon. Halk utcazaj. Lehuppan a földre, és előkapja a farzsebéből a mobilját. A kivetítőn megjelenik a Classbook kezdőoldala, és miközben szinte egyhelyben járva átvonul a színen, létrehoz egy eseményt.
MELINDA Bejelentkezés
Események
Esemény létrehozása
Az esemény neve: Osztálytali
Időpont: 2012. szeptember 3., 8 óra
Helyszín: X Y Iskola, tornaterem
Részletek: Új év, új ofő. Új szívás?
Ismerősök meghívása: X Y osztály
Mentés és bezárás
Ugrás 7:30-ra. Melinda kimegy a jobb oldali ajtón. Iskolai hangzavar. Mobilos fényképezés hangja ismétlődik, feltűnik egy-egy jellemző amatőr kép az aktuális iskoláról: az aula, a zsúfolt folyosó, a büfé, a tornaterem, a lányvécé, a könyvtár bejárata, fölötte régi tabló.
2. JELENET – A LÁNYOK
Pörgés 7:45-re. Üres iskolai könyvtár.
FRICI BÁ (hangja kintről) Jó reggelt, Melinda!
Frici bá kinyitja az ajtót, Melinda mögötte toporog.
MELINDA (zsebre tett kézzel) Csókolom, Frici bá! Be lehet már jönni?
FRICI BÁ Gyere csak bátran. De semmi gépezés!
MELINDA Nem, persze. Bent van a Tanár úr kérem?
FRICI BÁ Hogyne lenne! Épp most leltároztam. Ott van a kuckódnál, nézd csak!
Odamennek az egyik padhoz, Frici bá Melinda kezébe nyom egy kötetet.
FRICI BÁ Aztán honnan ez a hirtelen jött lelkesedés?
MELINDA Az új magyartanárnő adta fel kötelezőnek nyárra, én meg… hát jobb későn, mint soha, nem? (Lehuppan a padra)
FRICI BÁ De, persze. (Leül az asztalhoz, elővesz egy füzetet, beírja a könyvet a nyilvántartásba) Na, és hogy telt a szünidő?
MELINDA Sehogy. (Szünet) Otthon ültem.
FRICI BÁ Valamerre csak jártál.
MELINDA Hát, nem igazán. (A könyv mögé bújva mobilozik, válogatni kezd a frissen készült képek közül, kiválasztja a tornatermes képet)
FRICI BÁ Azért az osztálytársakkal találkoztál, ugye?
MELINDA Aha, persze.
Fénykép feltöltése.
Esemény létrehozása.
Az eseménynél baloldalon megjelenik a meghívottak listája. A szereplők meg néhány diák neve és képe látszódik.
FRICI BÁ Nem te vagy ám az első.
LÁNY 1 fényképe megjelenik az „Ott lesznek”-kategória alatt.
MELINDA Az első mi?
FRICI BÁ Menekült. Ő is ott kuksolt a sarokban, és olvasott, vagy csak úgy tett, mintha olvasna. Van annak már húsz éve is.
FIÚ 1 fényképe megjelenik az „Talán ott lesznek”-kategória alatt.
FRICI BÁ A könyvtárat akkor se nagyon látogatták. Itt a kutya se kereste.
MELINDA Mi elől menekült? És ki?
FIÚ 1 Nem vagy nekünk elég szívás, még újat is akarsz, kiskocka?!?
FRICI BÁ Hát, sose volt az a közvetlen, barátkozós típus. De azt máig sem értem, hogy miért pikkelt rá mindenki.
Szabó Aladár kedveli ezt. (Neve és képe eltűnik a meghívottak listájáról)
FRICI BÁ Na meg aztán reménytelenül beleszeretett az iskola büszkeségébe, aki persze rá se bagózott. Hiába, bolondultak érte a lányok.
Szabó Aladár és Kiss Lola kedvelik ezt. (Lola neve és képe eltűnik a meghívottak listájáról)
FRICI BÁ Hogy is hívták azt a szépfiút?
LOLA Emszízzé, Madár!!!
FRICI BÁ Ja, megvan. Bauer Jani. Itt a tablójuk a könyvtárajtó felett, nézd csak meg, milyen jóképű volt. Össze is törte a lány szívét.
MELINDA Őt hogy hívták?
Lány 1 kedveli ezt.
FRICI BÁ Engel Marikának. Érettségi után el is költözött a környékről, úgy tudom, hozzáment valami ügyvédhez, és tanárnő lett belőle.
Kopognak az ajtón.
Lány 1 és Lány 2 kedvelik ezt.
FRICI BÁ (Melindának) Maradj veszteg. Már rég a tornateremben lenne a helyed.
Melinda lebukik a pad alá.
Fiú 1, Lány 2 és még 1 további ember kedveli ezt.
FIÚ 1 Gyerünk, Madár, hip-hop! J
FRICI BÁ (Hangosan) Tessék!
Lónyayné kiskosztümben, orrára tolt, vastag keretes szemüveggel belép a könyvtárba.
LÓNYAYNÉ (fojtott hangon, körbekémlelve) Csókolom, Frici bácsi! Lónyay Dezsőné vagyok, az új magyartanárnő, nem tudom tetszik-e emlékezni rám.
Szünet.
FRICI BÁ Te vagy az, Marika?! Nahát, épp… épp gondoltam rád. Gyere csak, bújj be, és ne tetszikelj meg csókolomozz itt nekem. Kollégák vagyunk, a szentségit!
LÓNYAYNÉ (zavartan mosolyog, megpuszilják egymást) Öh, igen. Épp erről akartam beszélni – veled. Az idősebb tanároknak már említettem… Nem szeretném, ha a diákok megtudnák, hogy… hát hogy ide jártam, na. Ugye számíthatok a diszkréciódra?
FRICI BÁ Marika drága, hallgatok, mint a sír.
LÓNYAYNÉ Köszönöm, Frigyes. Tudtam, hogy számíthatok rád.
Fiú 2, Fiú 1 és még 2 további ember kedveli ezt.
FRICI BÁ Ez csak természetes.
LÓNYAYNÉ Most megyek is. Mindjárt kezdődik a tanévnyitó ünnepség, aztán az első osztályfőnöki óra.
FRICI BÁ Egyből osztályt is kaptál? Gratulálok. Kik a szerencsések?
LÓNYAYNÉ Az XY osztály. Na rohanok!
FRICI BÁ Menj csak, Marikám.
Lónyayné jobbra el. Szünet. Csengetés.
FRICI BÁ (Melindának) Na, nyomás az évnyitóra! (Ahogy Melinda elmegy előtte, elkapja a kezét) Jó szórakozást Karinthyhoz. És Engel Mária története maradjon a mi titkunk.
MELINDA Persze, Frici bá, hallgatok, mint a sír. (Jobbra el, fényképezés hangja, a kivetítőn kimerevedik az emlegetett tabló)
Frici bá morogva távozik. Ajtózáródás hangja.
3. JELENET – ELKÉSTEM
8:02. Tornaterem. Fojtott suttogás hangja. Bejön Lola matrózblúzban, miniszoknyában, a közönség felé fordul. Lopva a mobiljára pillant. Váltás Madár oldalára.
MADÁR Yo! Haver, a türelem néha rapet terem.
Lazíccsá, azt seperc alatt kikeverem.
A dilinyós diri után vár az osztályterem!
Lola elvigyorodik
Kiss Lola kedveli ezt.
Lónyayné idegesen járkál fel-alá, magában számol.
LÓNYAYNÉ (Lolának) Itt van mindenki?
LOLA Aladár – úgy tudom – a hétvégén lebetegedett.
Fiú 1 és Kiss Lola kedvelik ezt.
LÓNYAYNÉ Még valaki hiányzik.
FIÚ 1 Adj neki, MC Madár!
LOLA Ja, biztos Melinda. Ő mindig mindenhonnan elkésik.
LÓNYAYNÉ Hm. Értem. (Odaáll Lola mellé)
Felcsendül a Himnusz. Közben Madár besurran az ajtón. Rajzol a táblára egy kockát disznófejjel és kurta farokkal, aztán fejébe csapja a baseballsapkáját, előveszi az okostelóját, és hang nélkül videózni kezdi a rapelését a tábla előtt.
Lány 1, Fiú 1 és még 1 további ember kedveli ezt.
MELINDA (bejön az ajtón, tanácstalanul szétnéz, úgy közeledik, mint aki átfurakodik a tömegen, suttogva) Bocs… elnézést. (Elmegy Lónyayné és Lola előtt, megáll)
Himnusz vége. Madár befejezi a magánszámát, jobbra el.
LÓNYAYNÉ (suttogva) Maga meg hol kószált?
MELINDA A könyvtárban…
Fiú 3, Lány 1 és még 2 további ember kedveli ezt.
LÓNYAYNÉ Vagy úgy. (Élesebben) És mi ez a gönc?
Melinda zavartan lehúzza a pulóver cipzárját, alatta ott a matrózblúz.
LÓNYAYNÉ Na mi lesz, vegye már le!
Fiú 4, Fiú 3 és még 3 további ember kedveli ezt.
IGAZGATÓ (hangja kihangosítva) Khm. Kedves gyerekek, kedves kollégák!
A beszéd szakadozik, csak egy-egy félmondatot lehet hallani, közben az időben ugrások vannak – 8:10, 8:13, 8:20 – és a szereplők az új időpontnál úgy változtatják a testhelyzetüket, mintha egy filmben hirtelen váltás lenne.
IGAZGATÓ Így, az ősz beköszöntével…
Lány 10, Fiú 8 és még 16 további ember kedveli ezt.
FIÚ 1 Gyerünk már Madár, hol az a frísztájl?!
IGAZGATÓ …és az egymás iránt vállalt felelősség kéz a kézben jár a tudásszomjjal…
Kiss Lola kedveli ezt.
IGAZGATÓ …az intézményünkben munkálkodással töltött esztendők során személyes meggyőződésemmé vált, hogy ki korán kel, aranyat lel, így aztán…
LÁNY 5 és Kiss Lola kedveli ezt.
IGAZGATÓ Ezekkel a gondolatokkal felvértezve a tanévet ünnepélyesen megnyitom. Legnagyobb örömömre egy új kollégát is köszönthetünk iskolánk patinás falai között. (Lónyayné zavartan átfurakodik a tömegen a terem hátulja felé) Lónyay Dezsőné magyar nyelvet és irodalmat fog oktatni, valamint az XY osztály elkötelezett vezetését vállalta megára. Köszöntsük nagy tapssal a tanárnőt. (Kitörő konzervtaps) És most következzék iskolánk nagyszerű énekkara! (Konzervtaps)
MADÁR (megjelenik az üzenőfalán egy videó)
Itt van, köcsög.
Nézd, azt röhögj!
Elkezdődik az Iskolatáska című dal.
4. JELENET – SZERETEM AZ ÁLLATOT
A zenei alap folytatódik, de egy kiadós scratchelés után „beakad a lemez”, és a szám első néhány másodperce ismétlődik rappesítve. Melinda és Lola egyszerre néznek a mobiljukra, a videó elindul.
MADÁR Egyik hétfő reggel megcsörren a viki-vekker:
ébredj fel, ember, itt a szeptember, menned kell!
Egy belső hang azt mondja: menj jobbra, vár a kocsma.
De YO, YO, jól vigyázz, mert balra, a suliban ott a Kocka.
De nehéz Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen!
Az egész osztálya utálja. Lógjon otthon, ne a neten!
Ez a koca úgy néz ki, mint egy túlsúlyos zombi.
Agyilag tök zokni, nem lehet megszokni!
Így jár az, haver, aki egész nyáron kockul –
ju nó, itsz not kúl, not kúúl, not kúúúl, not kúúúúl!
De nehéz Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen!
Az egész osztálya utálja. Lógjon otthon, ne a neten!
Könnyebb már Kocka felfogása ezen a rohadt reggelen?
Nagyon ajánlom, mer ha nem, én eskü jól megverem!
A szám vége ugyanaz, mint az eredetinek. Melinda sápadt, Lola szánakozva nézi. Vastaps. Kicsöngetés.
LÓNYAYNÉ (lelkesen tapsol, miközben visszatér a lányokhoz) A szünet után találkozunk a teremben. Igyekezzenek. (Sietve kimegy az ajtón, Lola és Melinda követik)
Fiú 1 kedveli ezt.
FIÚ 1 LOL!!!!!!
LOLA (hangja kintről) Csá, Madár! (Vihogva ajtót nyit, Madárral együtt bejönnek)
MADÁR Szia Lola! (Puszi-puszi-puszi)
Lány 1 és Fiú 1 kedvelik ezt.
Melinda besurran mögöttük, leül a bal oldali padra. Visszaveszi a pulóverét, fejére húzza a kapucnit, és elmélyülten nyomkodja a mobilját.
LOLA (a telefonjával hadonászva) Hallod? Ez milyen zsííír lett már?!
MADÁR Hát most megkapta a zsírbüfé, az biztos.
EGYÜTT (Melinda felé) Zsír-le-szí-vás! (Konzervnevetés)
MELINDA Mekkora állat vagy, Madár!
LOLA Alig bírtuk ki röhögés nélkül. Pedig ott volt a közelben az új ofő is. Muszáj volt kussolni.
MADÁR Viszont hallom, milyen korrektül leparancsolta a kocáról a csuklyás pulóverét! Nagy arcnak tűnik.
LOLA Ja-ja, egész normális. Csekkoltad már fészen?
MELINDA Nincs fönt.
MADÁR Téged ki kérdezett?
LOLA (rápillant a mobiljára) Hallod, Madár?! Nézd már meg, mit firkált rólad ez a mocsadék kocka! (Képébe tolja a mobilját, Madár felszisszen. Konzerv-megrökönyödés hangja)
MADÁR Megengedtem, hogy teleszpemeld az üzenőfalamat ilyen bioszfaktos arcoskodásokkal? (Odarohan Melindához, rángatni kezdi a vállát) Megengedtem? Mi?
LOLA (Melindához) Töröld már ki a szánalmas hozzászólásodat.
MADÁR Ebbe ne szólj bele, jó? Egy igazi rapper nem korlátozza senki szólásszabadságát. (Melinda a rángatás dacára elmosolyodik)
LOLA (sértődötten) Akkor meg mit fojtogatod? Engedd már el, te hülye. (Becsöngetés) Mindjárt itt az új ofő… Hé, hallod? Azt mondtam neki, hogy beteg vagy.
MADÁR (elengedi Melindát) Mi?! Te vagy a beteg.
LOLA Ne izélj már, Madár, valamit mondanom kellett! Népszámlálást tartott az évnyitó előtt, és engem csicskáztatott a hiányzókkal.
MADÁR Te meg – amilyen csicska vagy – egyből beköptél. Köszi, imádlak!
LOLA De szemét vagy! Nem érted, hogy…
Az általános hangzavarban belép a terembe Lónyayné.
(folytatása következik)
Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet
Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.
Bognár Antal fordítása
Csücsörít, beszél, csókol, hallgat – avagy egy száj magánügyei
Csücsöríts, jobban, így, így rád tudom kenni a rúzst, aztán nyald meg a pohár szélét, mielőtt iszol, ne fogjon, ne legyen olyan a pohár, tudod. Csücsörítek, rózsaszín száj vagyok anya kezében, rám keni a piros rúzst. Sulibuli meg keringő, meg felolvasás, beszélek a mikrofonba, verset mondok. Véletlenül lenyalom, elkenem, mintha újra gyerek lennék, amikor kinyaltam sebesre a számat, kifújta a szél. Mint amikor félrekentem a rúzst hatévesen, és groteszk, vörös paca lett a számból.
Emlékszem az első csókomra, hétéves voltam, és ki akartuk próbálni, mégis milyen a csók, egy szó, amit sokszor hallottunk, csücsörítettünk hozzá, elloptuk anya rúzsát és kikentük magunkat vele, körbecsókoltuk a füzeteket, a falat, tele volt minden a csóklenyomatunkkal. Na de mégis, milyen az igazi? Zolival elbújtunk a kisszobába, magunkra csuktuk az ajtót, közelhajoltunk és megérintettük egymást, átdugtuk a nyelvünket, amíg össze nem ért. Fúj, mintha egy meztelen csigát nyalogatnék, volt a konklúzió, és annyiban is hagytuk a dolgot. Gyerekszáj, gyerekcsók.
Énekeltünk is, énekeltünk a zubogónál, ahol a Rákos-patak folyt el a vonathíd alatt, beültünk alá, mi hárman, és vártuk a vonatot, sziszegett a sín, mi pedig ordítottunk, miközben elment felettünk, dübörgött, senki nem hallott minket. Énekel a száj, a mienk hamisan, de családias ez a hamisság, repedtfazék hangú az összes, mondta apa, kérlelt, csak hagyjátok már abba. Mi meg csak azért sem, oda kellett jönnie, hogy befogja a szám, elriasztod a halakat, te lány, mondta, én pedig a tenyerét nyalogattam, hagyjon már énekelni. Csak azért is. A halak pedig menjenek a fenébe.
Suttogok még, suttogok gyakran, fülekbe suttogok. Titkok csúsznak ki a számon, de nem szívhatom vissza őket, ahogy a levegőt. Ahhoz túl súlyosak, tömények, keserűek. Rossz ízű vagyok, míg bennem vannak, kimondatlan szavak, mondatok, amiket kiköpnék, és amiket nem akarok tartogatni. (Suttogom, hogy valaki szeret, szeret nagyon, titokban szeret, de én kimondom, kimondom gyerekfejjel, annyira nem lehet fontos, valakinek ki kell mondani. Áruló vagyok. Meg is kapom érte én is az árulást, kölcsön árulás visszajár. Suttogom magamnak, a szerelmet nem szabad elárulni, a szerelem visszafizeti az adósságot, két ember hatalmi harca, és belesuttogni nem ér.)
Ilyen vagyok, ilyen a száj, kimond, kiüvölti, amit nem szabad, elárul. Árulok én is, hazugságokat is árulok. Nyugodt, szép szavak, jól hangzóak a fülnek és a szívnek. Hogy örökre együtt maradunk, és nem fogunk csókolni senki mást. Pedig hát, tudtuk. Te is és én is, alig múltunk el tizenkilenc. Ott éltünk a koliszobában összetolt ágyakon, a szennyesek, pizzás dobozok és összegyűrt ágynemű között, és hazudtunk, hazudtunk két csók között, egymásba súgott hazugságokkal álmodtunk át négy évet, megáporodtunk egymásban.
Szomjazok én is hazugságokra néha, amikről tudom, hogy azok, de ennyibe kerül az érintésem, a csókom. Körbecsókolnak a szavak, én meg hagyom és visszacsókolok. Ilyen egyszerűek, mint kellesz, szeretlek. Amit mondott a szád, és csókoltál akkor vállat, arcot, engem, csókoltad mindenemet, a szád, a szavaid. Később már nem is kellettek a szavaid, csak a szád, a kezed, ahogy megsimogattál, megharaptál, ahogy belém lehelted a levegődet. Az ízed is szerettem, olyan ízed van, te ízed. Először ismeretlen, mint gyerekként a nyelvemnek az r betű, ahogy próbáltam kimondani, pattintani a szájpadlásomon, de ez nem olyan egyszerű, nem lehet könnyen megtanulni, rá kell érezni, mint a csókra, aztán már megy magától. Később már ismerős volt az ízed, ismerős mindenben, az eperben, amit hoztál nekem, a gyümölcsös sörben, amit együtt ittunk.
Öröklök is, szépséghibát, anyajegyet az alsó ajkamra. Megjelölt minket a mama, neki is volt, pont ugyanott, de ő beszél, beszél túl sokat, mesél, meséli a múltat, alakítja, forgatja a meséket a szájában, hozzáütődnek a mesék a műfogsorához, és keserűek, nagyon keserűek azok a mesék. Édesíteni próbálja, ne hagyjanak maguk után kellemetlen utóízt, megrágja őket és alakítja, csavarja az eseményeket, kicsavarja önmagukból, átkölti őket. Átírja a szavaival a múltat, beszél, beszél, mindent elbeszél, elbeszél az igazság mellett. Azt akarja, hallják meg őt, érezzük a rossz szájízt, a keserűséget. Kimondja őket, és reméli, ezzel elmúlnak, kiköpi őket magából, ránk, aztán lesz, ami. Hogy őt megcsalták, és egész életében ott volt ez benne, seb, amit a nyelvével piszkál, begyógyult-e már, de a seb csak egyre nagyobb, egyre mélyebb, és csak még több sebe lesz, szaporodnak benne, afták, nem tud tőlük beszélni. Vérzik, betölti mindenét az íze. Más íze, más ízét érezte akkor a szeretett szájban, és érezte, ahogy átalakul, ahogy más íze lesz neki is, olyan szomorú, megkeseredett. Megcsalták. Ott vannak még a szavak, dugdossa őket a nyelve alá, de azok túl nagyok, mindig kibuknak. Elhagylak, nem szeretlek. A gyerekek kérlelő szavai, de apa ne, de maradj. És maradt, de a seb már ott van, és nincsen bocsánat, csak az állandó vér és sóíz. De hogy ő mindent megtett, megbocsátott, felejtett, tovább csókolt, mosolygott, a történetek pedig, a család történetei, megszépítve, cukorpótlóval édesítve járnak szájról szájra.
Kimondok én, kimondok dolgokat, kimondom anya helyett is, anya mindig hallgat, tele van kimondatlan szavakkal. Gyűlik benne, kavarognak, megsűrűsödött szavak, egymást érik, egymásból folynak, sok titok. Hazugság, fájdalom, megcsalás, bűntudat? Kérdések, amelyekre nincsen válasz? Csak kavargó hallgatás. Anya szorosan össze van zárva, nem mosolyog, megfeszül, tartja magát, magában a szavakat, mint rosszullétkor a mély levegőt, a hányást. Én meg kimondanám, kibeszéltetném, meghánytatnám, de nem lehet, anya csukott labirintus. Magában tartja, érleli őket, méreggé válnak benne, lenyeli őket. Én nem akarok szavakat nyelni. Félrenyelni. Nem akarok mérgezett lenni. Szóval beszélek.
Aranyszabály
Fogadjuk el, hogy
az egyenesek mind azonos módon tekerednek fel.
Csak egyszer egy pillanatra pusztulsz.
Most azonban kénytelen vagyok ehhez
a következőket hozzáfűzni:
Születéskor fénylő, keskeny parkettút,
ősrégi arculatot hordoz – mind-mind külön
Személyiség.
Ezt minden normális gyerek előbb feltörte,
aztán megművelte:
Mindig, mikor fejlődése válságba került (tegyem – ne tegyem),
elhagyta az ismétlés paradicsomát,
sőt úgy repdesett a szobában, akárcsak a szabadban –
Adott színpadi világítással, bármely közegben,
a történelem megszüntethető, de
patologikus formában üti fel újra a fejét.
Aznap éjjel a tervező repült a szobámba (ez már rég nem jár nekem).
„A világba vetett ember szorongásának
első megfogalmazása, a dialektikus
Isten- és természetkép.” – mondta.
Ugyanakkor, egy fecske nem csinál nyarat –
erős ellenállásra kell számítanunk!
Itt elbúcsúzom.
p.s.: Központilag számítsuk ki, és én emlékszem reményeidre!
Szigethy Rebeka Sára
Giorgio Agamben: A profán dicsérete,
Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza,
Michael Foucault: A bolondság történte,
Alain Robbe-Grillet: Útvesztő,
Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől,
François Jacob: A lehetséges és a tényleges valóság,
Valentyin Katajev: Gyógyír a feledésre,
Péter Ágnes: Roppant szivárvány,
Bill Scolt – Sven Söderberg: Menedzselés mesterfokon