„Egy név állított meg”

 

A temetőbe tartottam, hogy fölkeressem a szegény kis Betti sírhalmát.

Szép, derült alkony volt. Tavaszodni kezdett az idő, a fák hajtottak, a tavalyi száraz füvek között a sírokon itt-ott zöld sarjak bújtak elő. Midőn a temetőbe értem, a nap utósó sugárait lövelé a keresztekre, melyek között magasan emelkedett a nagy fehér feszület, repkénytől környezetten. A temető ajtajához közel egy roskadozó sírhalmon ült egy igen öreg, szegény asszony, ki ájtatosan imádkozott, olvasóval kezében. Más nem volt a temetőben, csak ezen aggastyán és én és a csendesség. Halk léptekkel, érzéketlenül haladtam a mondott gyalogúton a nagy kereszt irányában. Már elfeledtem, mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra fekszik-e leánya? azért mind a kétl oldalon sorra olvastam a keresztek föliratát. Egyszerre, mintha feneketlen örvény szélére bukkantam volna, megálltam, és úgy tetszett: szívem is megállt egy pillanatra… aztán, mintha ki akarta volna pótolni, amit elmulasztott, gyorsan kezdett verni. Egy név állított meg… Róza neve… az én Rózámé! Leborultam sírja előtt, és csókoltam fejfáját.

–Tehát itt nyugszol, itt enyészel, édes idvességem! – kiálték föl.

Újra elolvasám nevét… tudja isten, oly jólesett azt olvasnom. Fejfája piroslott a nap vérsugarától… egyszerre sötét lett… Félve tekintettem körül; azt gondoltam: valami ellenséges kéz takarta el szemem elől Rózám nevét. A nap leáldozott. Túlnan a még leveletlen, gyér fák között megkezdé útját a telihold, bágyadt halovány arccal, milyen a szenvedő hűség.

– Megtaláltam sírodat, Rózám, szép kedvesem! – szólék. – Tudod-e, mi volt végszavad hozzám? Azt mondád te, hogy hajoljak le hantodra, s híjalak neveddel… te meg fogod hallani, bármi mély lesz is sírod, és feljössz hozzám, és megölelsz, mert még itt is szeretni fogsz. Lehajlok hát hantodra, és nevedet hangoztatom, kedves nevedet, imádott Rózám! halld meg ott alant… és kelj föl… Ah, te nem jössz; nem hallod-e hangomat? vagy már elfeledtél engemet, ki téged sohasem foglak elfelejteni? Oh, nem, azt nem hiszem; de te már meghaltál, és a holtak nem kelhetnek föl, csak éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer láthassalak, kit jobb lett volna soha nem látnom!

Így panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve, fejfájára támaszkodva. Minden véle töltött órám emléke átvonult lelkemen, édesen, mintha éolhárfa pengett volna keblemben, mert azok boldogságos órák valának.

– És hová lett e szép idő? – kérdém, s keresve tekinték szét a földön és égen. Körülöttem a fák és keresztek hosszú, sötét árnyat vetének. A földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak… csak szívemben nem ragyogott semmi. Fölsóhajtottam, és sóhajomat messziről meg lehetett volna hallani, mert csend volt, oly csend, mintha a világ nem létezett volna. Csak távol, alig hallható távolban zengett egy pásztorfuvola oly édes-búsan, hogy azon haldokló hattyú énekét véltem hallani, melyet álmamban láttam a folyam ringató hullámain.

És ezalatt közeledék az éjfél…

Ütni kezdett az óra…

Olvastam…

Tizenkettő!…

Összeborzadtam…

Fáztam és izzadék…

Iszonyodva tekinték körül…

És mit láttam?…

Irtóztató jelenés!…

A sírok megnyíltak. Mindnyájan. Egyszerre. Csak mellettem Rózáé nem. A megnyílt sírokból kiléptek a halottak… ifjak, vének, hölgyek, férfiak. Csak Róza nem volt köztök. A szellemek mellettem lebegtek el. Hallottam, véltem hallani ruháik suhogását, csontjaik koccanásait.

– Hah – kiálték föl -, minden sír nyitva, csak a tiéd nem, Róza; a világ minden halottját látom, csak tégedet nem, Róza!… hol késel? miért nem jössz? még egyszer látnom kell téged, szívem kitépett gyökere! még egyszer látnunk kell egymást. És te csak nem jelensz meg? nem jősz fel sírodból?… jól van, hát én megyek le hozzád!

Őrült gondolat gyújtá meg agyvelőmet.

Rohantam a sírásó kunyhajához, mely a temető közepén állott. Megzörgettem ablakát.

– Ki az? – hangzék ott benn.

– Nyiss ajtót! – mondám.

– De ki az?

– Csak nyiss ajtót!

– Minek?

– Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom a házat, és meggyilkollak. Nyisd ki!

– Hah, zsivány… haramja…

– Csitt, ne kiálts… én nem vagyok haramja… jőj ki, és meg fogod látni, hogy nem vagyok az. Jőj ki, jó ember, kérlek, kényszerítlek, légy irgalmas!

Esedező hangom megindíthatta a sírásót, mert kijött.

– Ki az hát? – kérdé, amint az ajtót nyitá. – Mit keres itt, uram, ily későn? mit kíván tőlem?

– Mit kívánok?… mit is kívánok csak? úgy, igaz! adj nekem ásót, kapát…

– Mi végre?

– Ne kérdezd, csak adj. Ha nem adsz: agyonlőlek… töltött fegyver van nálam.

– Hah, csakugyan zsivány…

– Nem, nem igaz, nem vagyok zsivány, nincs töltött fegyverem, csak ijeszteni akartalak. De őrült vagyok, ember, úgy nézz a szemembe, hogy őrült vagyok, és az őrülteknek óriás erejük van… azért adj ásót, kapát!

Félelemből-e vagy miből? id’adta, amit kértem.

– Jól van, köszönöm. Hanem megállj, add ide ezen ajtónak kulcsát is.

– Házam kulcsát? minek?

– Hogy bezárjalak!

– És miért?

– Hogy el ne futhass. Add ide ezt a kulcsot, ha mondom. Így. Most lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent visszahozok. De addig csendes légy, meg ne moccanj; mert ha egy hangodat hallom, hogy segítségért kiáltasz: ott benn termek nálad, és kettéhasítom agyadat ez ásóval, és szívedbe vájom tíz körmömet.

Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam, és ásni kezdtem… Róza sírját.

Ástam, ástam.

Szakadt rólam az izzadás.

Végre lejutottam a sír fenekére.

Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének…

– Mindjárt meglátlak, Rózám, szépséges szeretőm!

A hold pályája tetőpontján állott, s csaknem oly fényesen világított, mint a nap.

Most fölfeszítém a koporsófödelet… a hold elözönlé sugáraival Róza arcát… én megpillantám azt… és… egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé.

Nem tudom, meddig tartott ájulásom.

Midőn magamhoz tértem, hirtelen leborítottam a koporsót födelével. Nem mertem többé rátekinteni Rózára; oh, az az egykor oly gyönyörűséges arc mily iszonyúan el volt éktelenítve! ama homlok helyett, mely fehér volt, mint a zuhatag tajtékja; amaz arc helyett, melyet a szellő sokszor el akart fújni, mert azt gondolta, hogy rózsalevél; amaz ajkak helyett, melyek pirosak valának, mint a rubint lelke; ama lehelet helyett, mely illatosabb volt Arábia minden fűszerénél… mindezek helyett most mit láttam és mit… oh!…

De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni… s a szépségnek vége!

Kijöttem a sírból, és hánytam ismét be. Minden hantnál, mely a koporsóra zuhant, úgy éreztem, mintha egy óriási kalapáccsal ütnék mellemet. Az idő elkomorodott. Szél jött, haragosan süvöltő szél, mely fekete felleget hajtott magával, mintha egy szerecsen rabszolgasereget hajtottak volna haragos kalmárok.

Midőn a sír be volt hányva, s a temetőt elhagyám: keleten a szürkület első nyoma látszott.

Mentem, mentem, és már messze jártam, mikor eszembe jutott, hogy a szegény Betti sírjához indultam, és nem az övénél voltam.

 

(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)

(A fejezet címe – „Egy név állított meg” – önkényes.)

 

Összevágott cetlik előttem: Az öreg halász és a holló… Ármány és bűnhődés… A három nővér Afrikában… B. Egy újabb zsákot dobott le elém. Újabb cetlik szóródtak. Fontoskodó arccal vizsgáltam, úgy vettem észre, ezúttal a Winnetou került feldolgozásra – Ez lesz az utolsó fuvar, a Szivárványosok húsvéti szünetet tartanak. A Szivárvány utcai óvoda valóban komoly bedolgozó partner, hetente öt zsák kivágott hópelyhet szállítanak le, a legkiválóbb bestsellerekből összeállítva. Az üzem működik, hangosan csörömpöl előttünk a gigantikus méretű szövőgép, percenként két marok cetlit is elnyel, a keskeny csíkokból születik csodálatos alkotása. – A Díva jelentkezett? – Itt lesz két óra múlva. Sietni kell, még a detektívregényekkel nem végeztünk. Jómagam hivatásos szövegelőként napi 8-10 órát töltök szószövéssel, kivéve vasár- és ünnepnapokon, olyankor muffint sütök.

– Hm, A szegény Dzsoni panaszai… Tamás bátyja és a negyven rabló… B.-nek jó kedve volt, fütyörészve válogatta szét az esetleg összeragadt sorokat. Mindig szerettem nézni, milyen örömmel végzi a munkáját. „Honnan az idézet”-et játszik saját magával, immár harminc éve, meglehetősen alacsony órabérért. Persze ha az órára nézett, mindig elkomorult. A Dívától még ő is tartott kissé. Az a múltkori alkalom mindannyiunkban enyhe homloki fejfájást kelt, ha csak eszünkbe jut. Az akkori megrendelést persze visszadobta, a művünk apró fecnikre tépve szállingózott még egy hét múlva is a szekrény mögött. B. azóta is viharosabb éjszakákon hallani véli a Díva rikoltozását, különös módon az ablakrésekből. Újabban fülvédőben alszik.

Pontosan dél előtt három perccel a szövőgép végre felhagyott a csörömpöléssel, óvatosan emeltük le a húrokról a mesterművet. B. elégedetten csettintett. – No, mondtam én, hogy kell bele az a Winnetou! –további örömködésekre nem maradt idő.

Az utcát ekkor végighasította a rettegett fékcsikorgás. Nem néztünk az ablak felé. Csak semmi izgalom, nem kutyát ütöttek, nem, ez csak a mi hőn szeretett… Másfél pillanattal később nagy elánnal kivágódott az ajtó, egész parfümzuhatag lökődött nekünk, szinte a széknek tántorodtam. Ahogy a köd eloszlott, lassanként kirajzolódott a Díva fejedelmi alakja. Igyekeztünk úgy tenni, mintha mind mélyen meghajolnánk. Kegyes hangulatában volt, csupán a segédszövegelőt csapta pofon, amiért az bal kézzel merészelt a kabátjáért nyúlni. A frissítőt pajzsként magam elé tartva siettem elé. – Parancsoljon helyet foglalni… Ezt persze hiába mondtam volna. Már helyet foglalt. Sőt parancsolt is. – Látni akarom! Négy reszkető kéz nyújtotta felé a Művet. Minden idők művét, a Mi Művünket. Idegenkedve méregette. – Poros, szűknek látszik és fakó. Az ujja rövid. A szöveget meg se próbálta elolvasni. Hiába állítottunk tükröt, fel se próbálta. Dívához méltó kecses mozdulattal intett a díványról – Ah, hát ragasszanak bele még egy kis szerelmet, ez így nem márketing! B. merev arccal darálta be a Trisztán és Izoldát a papírzúzóba. – Nos, így már tűrhető. Kislányosan bájos mosolya a gyilkosan villogó szemei alatt kissé groteszknek tűnt, de ezt magamnak se mertem bevallani.

Hát inkább siettünk valamennyien szerfelett örülni, ha a Díva megérkezett. És módfelett elkeseredni, amikor távozott.

A művünket három segédje vitte utána diadalmasan. Ezúttal nem téphette szét, hisz nem lett volna mit viselnie másnap a karneválon. B. a biztonság kedvéért extra hópelyheket ragasztott a gallérokra, csak olyat, amit Andersen mesékből vágtak.

Másnap estére futballpálya méretű kerek színpad magasodott a főtéren. Különös gyümölcsökként lampionok csüngtek minden fáról. Érkeztek a meghívott vendégek, az érdeklődő turisták és az alkalmat kihasználó kéregetők. Egyikük feltűnést keltett kalapjának lendületes emelgetésével, ahogy szüntelen hajbókolt boldog, boldogtalannak, mindenkit „tiszteletreméltó művészúr”-nak szólítva.

Megkezdődött az előadás. A fények fokozatosan erősödtek a színpad kellős közepén, morajló, zavaros zene csendült fel, s előtűnt a Díva a semmiből.  Most méltóságteljesen és valódi bájjal. Lágy hangon énekelni kezdett. Végigszaladt a tömegen a suttogás – A Díva, aki egyedül énekel kánont! Minden korábbi ellenére valahogy büszkén néztem rá. Mindez a mi művünk. Ruhája ezer és ezer történet szerteágazó szálaiból szövődött, csodás események díszítették uszályát, száz és száz szereplő sorsa fonta körül a derekát. Énekelt, és minden szemet megbabonázott, minden fület elvarázsolt. A dallam erősödött, s ő egyre magasodott, karcsú alakja felnyúlt egészen a házak fölé, végigtekintett a városon. Hangja felhőként úszott felettünk, úgy tetszett, csodálatos kánonáriája az egész világon hallható, még egy utolsó trillába kezdett, majd végtelennek tetsző karjait kitárta, s két markából konfettit szórt nézőire, miközben kecsesen meghajolt. Dübörgő tapsvihar rázta a főtér ablakait. A meghívott vendégek könnyekben törtek ki, az érdeklődő turisták a kezüket tördelték. A hajbókoló koldus áhítattal tartotta ki kalapját a konfettiesőbe, s csak sokkal később, az előadás után, egy híd alá húzódva merte megnézni zsákmányát – mondanom sem kell, még aznap megírta első regényét, a Háború és békét. 

 

Öreg nők mindenütt. Kopott könyvek, izgatottan egymáshoz súrlódó combok, avas vajszag.

Katja kényelmesen várakozott a kolostorból átépített könyvtár előterében. A neves „kulturális komplexumban”, ahol – állítólag – ki lehet bérelni a leghűvösebb szobákat. Elege volt már a Kitty Panzió családias álszerénységéből, a Liliom Hotel forróságából, pállott átutazóiból. Hölgyem, hát nem próbálja ki a wellness-szolgáltatásunkat? Ma már nem, köszönöm.

Amikor a XVIII. századi építők felhúzták ezeket a majd hetven centi széles falakat, ki gondolta volna, hogy Magyarország titokzatos módon átsodródik majd Észak-Afrikába, a nyári nappalok kibírhatatlanok, a nyári éjszakák ilyen halálosak lesznek?

Pedig Őrskút – „Nyugat-Magyarország kapuja a tenger felé” – talán már akkor is az átmenő forgalomból élt. Se ide, se oda. Az átmenő forgalom: ezt a szálat  a nyomozás során sem szabad figyelmen kívül hagyni…Hány gyerek fér el egy kamionban? Hány gyerek fér el egy teherautó rakterében? Rengeteg. No de  hogy jut odáig egy kamionsofőr, hogy egy kisvárosban feltérképezze a bántalmazott gyerekeket? Jó lenne tudni, hogy más városokban nem történtek-e ilyen csoportos eltűnések.

Mindenhol öregasszonyok. A visszeres, fáradt lábaknak jót tesz a kitaposott szandál, a kinyúlt, kínai strandpapucs. Ó, hát csak leugrom ide! Azért csak nem kapom magam össze, hogy visszavigyem a könyveket! A kontyos-kosztümös főkönyvtáros, Rókáné a pult mögött sürgött-forgott, irányított… visszavett, átadott, irányt mutatott… De még csak nem is látszott tudomást venni a német hölgyről, aki bejelentkezett telefonon, és most itt várakozik, hogy szobát foglaljon.

Mit mondott a telefonban? Hogy ez nem könyvtár, kérem, hanem kulturális központ.

De ha ekkora a munkanélküliség, mért nem vesznek fel egy recepcióst? Egy fiatal nőt, aki kiosztja a vendégszobákat és intézi a bejelentkezést?

Rókáné nyilván kézben tartja a dolgokat: a saját kezében. A „botrányos” kánikula mellett ez a főkönyvtárosi hírnév volt az egyik ok, amiért Katja kijelentkezett a saját szállodájából. Kik azok, akik mindent tudnak a gyerekekről? Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász… Ám úgy látszik, Őrskúton a „főkönyvtárosság” is – egy öregekkel teli, hanyatló városban biztosítani a kultúrát –  bizalmi állás… Ezért is érthetetlen, hogy Rókáné miért segítők nélkül végzi a feladatát.

Katja számolgatta a vénasszonyokat, és türelmesen várakozott. Réges-régi bestsellerek, és mennyi gyerekes cím! Elfújta a szél, A Manderley-ház asszonya, Szeretve mind a vérpadig… Örök ifjúság, ugye. A szívek mélyén ott lobog  szerelem, az első, a legesleg. De a fiatalok  hol szerzik be a könyveket? Talán a könyvtár alatti katakombákban, ahol egy fiatalabb Rókáné szolgálja ki őket.    

Közvetlenül mellette két öregasszony cserélt „bombabiztos” recepteket. Kicsontozom, besózom, kifilézem, bepárolom, megtűzködöm, megfuttatom… Katja csak fél füllel figyelt oda: a recept annyira bonyolult volt, már a puszta elmondása is annyi ideig tartott, hogy Katja nem hitte, hogy ezt az ételt élő ember egyszer valaha is elkészíti. Kisvárosi költészet, verbális gyönyörködtetés… bár ki tudja? Sok asszony nem rádió adó-vevővel a derekán töltötte el a fél életét.

Kicsontozom, besózom, kifilézem… ezekről a régi, tágas konyhákat felidéző szavakról is a gyereklányok jutottak az eszébe. Kellett lennie valami nagy ötletnek, aminek a segítségével összeszedték a lányokat – mármint azokat a lányokat, akiket a családjuk már kicsontozott, besózott, kifilézett. A főzés meggyorsítja a testek bomlását, ahogy az elhanyagoltság, a szeretetlenség a nemi érést.

Nincsenek szebbek a megerőszakolt kislányoknál, mondta Katja egyik régi kollégája. Kifestett, törékeny, összezavart gyerekek. Elbűvölőek, engedelmesek, és már attól bizseregnek, ha az ember csak nézi őket! Attól olyan vonzók, hogy már elkezdték kifacsarni őket. Katja még emlékezés közben is fintorgott. A túlzott szókimondás vagy a túlzott empátia nincs-e rokonságban a bűnnel?

A csontozás, filézés, párolás és más konyhai örömök után a két öreg hölgy rátért a város határában talált késő római temetőre. Döbbenet, döbbenet, kiáltoztak ujjongva. Hét gyerek plusz egy katonasír. Egy légiós, egy igazi! Jön egy régészcsoport Libanonból, hogy megvizsgálja a fegyvereket és a sok gyerekjátékot. Lesz egy szimpóóóózium is!

Hát nincs ezeknek a hölgyeknek unokájuk? Vagy egy kutyájuk? A kicsontozás helyett nem lenne jobb virágot ültetni?

De mintha már lankadna az olvasók áradata. Már mindenki visszahozta, kiválasztotta, megbeszélte, áttekintette… és közben kiélvezte a falak hűvösét és az intelligens társasélet örömeit. Mint egy lassított film. A fáradhatatlan Rókáné felmagasodik a kölcsönzőpult mögül, megigazgatja a haját, és megindul Katja felé.

– Ön az a német hölgy, aki szeretne ideköltözni?

Katja engedelmesen biccentett.

– Nocsak… Évek óta nem láttunk még ilyen hőséget. Tudom, hogy a Liliomban baj van a légkondicionálókkal. De mondja, hány napig marad? Jönnek a régészek, és én nekik tartogatom a szobákat.

Levegőt vett, és tetőtől talpig végigmérte Katját, vajon méltó-e arra, hogy pár napot eltöltsön egy „tudományos apartmanban”. Tudnia kell – magyarázta –, hogy a kolostor egy részét konferenciaközponttá alakították a nyolcvanas években…

De nyilván nem sok sikerrel, gondolta Katja elégedetten. Hiszen Őrskút halálos város a szépen felújított szecessziós házaival, a strandpapucsban grasszáló öregjeivel, a fullasztó kánikulájával, a termálvizével. A “komplexumot”  nyilván nem sikerült gazdaságosan működtetni, így kerülhettek a szobák a könyvtár és mindenekelőtt Rókáné kezelésébe.

– Akkor jöjjön velem, kérem!

Néptelen, csak ímmel-ámmal felújított folyosókon lépegettek keresztül, át az idő labirintusán, a város múltjának a feltáratlan rétegein. A kolostor volt már tüdőgondozó, aztán a hatvanas években fogyatékosok, majd mentális betegek intézete, majd legvégül ideköltöztették Rókánét és a könyveket.

De a hely túl nagy, még egy ilyen ambiciózus főkönyvtárosnőnek is.

Sötétkék dominaruha, zárt körömcipő. Ez az egyenruhája? Na de hogy megy haza? Kint még mindig negyven fok van. Talán valahol átöltözik?

– Szeretné látni a kolostor más részeit is?

Mért ne? Rókáné felelőssége tudatában buzgón idegenvezetett. A kilencvenes évektől konferenciaközponttá akarták alakítani az épületet, már megvoltak a nagyvonalú tervek, de a pénz elfogyott, mielőtt a turisták, különösen a “tudományos turisták” felfedezhették volna a várost. Ittmaradtak az idő kicsontozott rétegei, használatlanul, felfedezetlenül. Rókáné buzgón magyarázta, hol volt a rendfőnök szobája, hogyan raboltak az oroszok, hol alakították ki később a központi fűtést, a fürdőszobákat és az orvosi rendelőket…

De úgy látszik, a magyar egészségügy azóta sem hagyta magára az épületet, vagy talán nem volt hova mennie. Egy beszögellésben a Köjál és a Járványügyi Szolgálat, egy fura kis toldaléképületben a védőnők irodái szerénykedtek.

– Itt serkézik a cigánygyerekeket! – sápítozott Rókáné. – Hát hogy lehetne így kulturális centrumot szervezni! Vendégeket fogadni! Konferenciákat rendezni!

Védőnők, igen, a védőnők, villant át Katján! Orvos, rendőr, tanár, pap, fodrász – no de egy védőnőnél ki ismerhetne több gyereket! A védőnők kijárnak a családokhoz, vigyázzák a terhes nőket, vigyázzák a csecsemőket, és mint a középkori bábák, mindenbe beleütik az orrukat…

És Katja még akkor is megértően bólogatott, mikor Rókáné bizalmasan elősorolta, milyen rendezvényeik lesznek augusztusban, szeptemberben, ha addig egyáltalán sikerül kipaterolni a védőnőket és a köjálosokat. Ha a város vezetése végre belátja, ha a város vezetése irányt mutat.

Vajon Rókáné itt lakik ebben az épületben? És van-e családja?, töprengett Katja. Milyen férj viselné el ezt a dominajelmezes nagyképűséget? Márpedig ha van Rókáné, akkor él(t) egyszer egy Róka is. De a könyvtárosnő családi viszonyaira Katja természetesen nem mert rákérdezni. Ahogy sétáltak visszafelé, elmesélte, hogy ő arról a régi gyerekrablásos ügyről gyűjt anyagot, úgyhogy szüksége lenne némi főkönyvtárosi segítségre.

A könyvtárban nyilván megvannak még a 92-es helyi újságok…

Rókáné nem látszott csodálkozni. Nyilván már órákkal-napokkal ezelőtt eljutott hozzá a híre, hogy egy nyugdíjas német rendőr érkezett a városba, hogy megbolygasson mindent és mindenkit. Talán már döntött is. És nyilván akképp, hogy áll rendelkezésre – talán a város, talán valami magasabb hatóság érdekében.

– Miért nem szólt korábban? Ha telefonál, minden anyagot kikészítettem volna. És akkor az egész paksamétát felvihette volna a szobájába.

Úgy látszik, Rókáné szaván kívül nincs más törvény ebben a könyvtárban. Vajon ki lehet a felettese egy ilyen kisvárosi főkönyvtárosnőnek?

A kihalt olvasótermen át, a kopott könyvgerincek között visszatértek a bal oldali szárnyra.

– Legjobban a lektűr érdekli az olvasókat, na meg néhány klasszikus. Nincs igény a kortársakra, semmi komolyabbra – panaszkodott Rókáné fájdalmasan, mintha Katja azért jött volna, hogy a német kultúra magasából (Goethe, Schiller, lalala) feltérképezze az olvasókat.

 A kicsi, kényelmetlen – olcsó, hűvös, de tudományos – apartmanban Katja úgy döntött, szundít egy órát, mielőtt találkozik Dér Sándorral, a megbízója sógorával.

Kopott könyvgerincek, banálisan örökifjú címek… Nincs igény a kortársakra. Talán a gyerekekre sem.

Pedig minden gyerek egy lepecsételt könyv, suhant át rajta. Lepecsételt könyv tele banális titkokkal. Mert hiszen minden jó bestseller visszavezet az örök ifjúságba: Margaret Mitchell Apa mindig velem van, Stephenie Meyer A szeretet kialvó fénye, J. K. Rowlig Senki  más, csak én,  Rosamund Pilcher Szív nélkül szeret.

         Mielőtt elnyomta volna az álom, megfogadta, hogy holnap lemegy abba a pajtafélébe, és beszélni fog a védőnőkkel.