/Pirosnak, aki nélkül néhány sor csak zavaros papírpiszok lehetne/

Éreztem én, hogy Joseph túl sok ideje ül a szikla szélén. A lábát ingaóraként lóbálta a táj fölött, képzeletben talán több hektár legelőt letapostak óriáslábai. A szikla látszatra meg-megingott alatta. Olyan volt, mint egy hatalmas repülőcsészealj, ami a szirt szélén landolt, egy része pedig a rét fölébe hajolt. Kiskorunkban féltünk és vágytunk rámerészkedni, apánk tiltott is tőle. Ő már halott, harminckét hónapja. Nem tilt senki.
Különben sem veszélyes. Sokszor inog meg látszatra, sokszor dülöngél. Többször láttam a jószágot keringeni a csészealjon, egész a szélére merészkedni, pont oda, ahol most Joseph ült. Mondom, túl sok ideje. Nem kell érzelmi csősznek lenni ahhoz, hogy megállapítsa ezt az ember. Joseph sosem ült egy helyütt néhány percnél tovább. Ekkor már közel három fertályórája készítette fejben a tájtanulmányt, vagy tudom is én.
Lábai ingaórához voltak hasonlóak. Én is játszottam ilyet kiskoromban. A vadlovakat tapostam képzeletben, monumentális rém-csizmámmal. A töppedt lovak helyén csak vörös, pattanásszerű foltok éktelenkedtek gondolt-íriszem fordított tükrében. Vadlófoltos tájképet készítettem.
Joseph nem volt magának való, csak magányos. Lógott az emberen. Meglátott valakit délelőtt, és kiválasztotta. Zsákmánya lett az illető. Egész nap úgy csüngött rajta, mint keselyű a döghúson, és nem eresztett belőle másnak. Szívós volt és könyörtelen. Nem lehet megkedvelni ezt a fajta kölyköt. Aki így ragaszkodik. Félelmet kelt, ritkán szánalmat. És azzal, ahogy a csészealj szélén ült magában, az utóbbi érzés férkőzött belém.
Egy óvatos lépéssel emelkedtem a sziklára. Éreztem, ahogy lábam benyomja a hajnali esőtől sáros földrétegbe, rácuppant a szikla a biztos földre. Joseph nem nézett hátra megilletődötten. Tovább leste a tájat. A vadlovak már rég nem voltak rajta, túl fiatalon tapostam ki őket.
– Hé, öcskös – ez az én hangom volt. Nem akartam megszólalni, mégis be kellett látnom, ez a hang az enyém. Zavartan tapogattam halántékomat, mintha az lenne felelős a szavakért.
Joseph a zavarodottság töredékét sem hordozta tekintetében, ahogy rám nézett. De végre rám. Megkönnyebbültem. Mindig is úgy gondoltam, hogy akinek baja van, kerüli a szemkontaktust és az azzal járó, viszkető körülményeket. Bár azt is gondoltam, jobb’ értek a jószághoz, mint az emberszerűekhez. Joseph különben is kisarkítottja volt mindannak, amit emberi fajról gondolhatok. Elillant a szánalmam.
– Mit ülsz ott?
– A vadlovakat nézem – válasza értelemszerű volt. Visszafordult a vadlovatlan tájhoz.
Leguggoltam és kitéptem egyet szikla tövénél sarjadó hajtásból. Aranybarna, egyenes szárú növény volt, eltévedt búzacsíra próbálkozása. Ízre nem tudtam megmondani, hogy mi, de probléma volt vele. Épp úgy, mint Joseph-al. Vizsgálni kezdtem. Volt valami seszínű hajában, rongyos ingében, ahogy a szél odébb-odébb pakolta vállán, mint vékony réteslapokat, valami a zavaros vonalú görnyedésén, valami veszedelmes abban, ahogy időről időre kinyújtotta bal kezét, és olyan mozdulatot tesz, mint aki el akar kapni egy bogarat a szélben.
– Nem jössz inkább velem? – próbálkoztam.
– Hová.
– Gond van az egyik disznóval. Kitört. Ott, ahol a múltkor is.
– Pedig igazán megjavítottátok.
– A deszkát. Igen… meg.
– Nem hiszem, hogy segítségetekre lennék. Elfogni azt a mamlasz, nagy állatot.
– Hát persze – vonogattam a vállamat. Miközben beszélt, Joseph egy pillanatra sem nézett felém. Újra kinyújtotta kezét, most valamivel távolabbra. Egész gerincével előrébb dőlt. Összecsukta a markát.
– Miért nem eredsz anyához? Tudod, hogy hasznára válnál a kötésnél!
Hirtelen förmedtem rá. Próbáltam néhány hangot megfogni még a levegőben, a kislábujjánál visszaráncigálni, betömni a számba, megrágni, tettetni, hogy csak kérődzés az egész. Rossz szavakat kérődzve kell emészteni.
Joseph továbbra se nézett rám. Kinyitotta üres markát, és lassan lefordította tenyerét. Mint egy táncmozdulatban: semmivel hintette a pusztát.
Zavartan mosolyogtam felé. Mintha láthatta volna. Nagyokat sóhajtott.
– Beteg vagy, öcskös?
– Beteg… nem, rendben vagyok. – Felém fordult és a csizmáimat kezdte nézni. Egyik kezével a csészealjra könyökölt, így már-már fekvő pózt vett fel. Marha érdekesnek találhatja a csizmámat, gondoltam. Fekete szembogara közben ide-oda járt. – Hol van most anya?
– Hol lenne? A vacsorával küszködik.
– Abban nem segíthetek.
– Régen mindig nagyfiúnak mondtad magad. Mindenre késznek – fanyar mosolyt csavartam felé, ahogy elkapta pillantásomat. Egy pillanatra azt hittem, visszamosolyog, de csak fintor rángatta orcáit:
– Hát… azt gondolom, tévedtem.
– Tévedtél.
Megvakartam tarkómat. Rendkívül haszontalannak éreztem magamat.
– Figyelj – szólalt meg Joseph újra -, szerinted, ha hazamegyek, anya kötni fog miattam?
– Hogy lefoglaljon?
– Tudom is én. – Hetykén vállat vont. Visszafordult a pusztasághoz.
– Biztos találna neked valamit. Legalább hasznosan töltenéd az időd, te kis taknyos! – Kiköptem a búzát és egy pillanatra elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy azért várok, mert még történni kell valaminek, vagy azért, mert az öcsémről van szó.
– Nézd!- mutatott néhány, a távoli domb mögül előbúvó felhőre. Kövér felhők voltak és feketék, akár a szén, csüngő hasuk a dombtetőt csiklandozta.
– Na, látod, esni fog. Gyere szépen haza.
– A lovak nagyon meg fognak ázni. Borzasztóan.
Joseph olyan volt különben is, mint egy álmodozó. Nem kerítettem neki nagy feneket. Gyerek volt még.
– Nincs itt semmiféle ló.
– Tudom. Apa elvitte őket.
– Már nagyon régen nincsenek itt a vadlovak, Joseph. Sok éve már.
– Hazudsz. – Az öcsém felállt, és a szikla legszéléről lemutatott, olyan hajlott háttal, mint egy fáradt F-betű. – Hiszen még szinte látszanak a patanyomok!
Elfordultam az öcsémtől. Helyette is nekem lett tériszonyom. Ugyanakkor ökölbe szorult a kezem, és egy pillanatig se akartam tovább hallgatni a nyafogó, gyerekes ostobaságait. Görcsbe rándult a gyomrom ettől az esetlenségtől. Nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni a helyzettel. Apánkra gondolva bennem nem voltak vadlovak. Csak anyánk volt, aki a vacsorával küszködik. Csak anyánk volt, aki azért köt még, hogy lefoglalja ezt a taknyost. Köt, a fájó ujjaival.
– Joseph – mordultam hátra, vállam fölött. Ő még mindig ott állt, akár a sóbálvány. – Gyere, menjünk haza.
– De a lovak…
– Azok már rég nincsenek meg. Érted? Mind egy szálig eltapostam!
Leléptem arról a szikláról. Arról a szürkeségről. Pici, vörös pontokra gondoltam, vörös pettyes pusztára.

 

 

 

1.

Felmegyek a tizedikre. A lépcsőház üres, sötét. A falról lepereg a vakolat. A lift alig működik. Mégis megpróbálom. Kénytelen vagyok.

 

2.

A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa. Távoli, homályos. Erre kell lemenni a boltba. Soha nem érhetem el. Nincs is kedvem odamenni. Előttem gördeszkások ugranak le a járdaszegélyről. Mögöttem egy kosárlabda pattog. Egy autó áll meg mellettem.

 

3.

A lift a helyére zökken. Nyílik az ajtó. Fáradt vagyok. Nem ment el a tizedikig. A kilencediken vagyok. Lépcsőznöm kell. Kénytelen vagyok.

 

4.

Kinéz az autóból, engem figyel. Fejével biccent. Kérdez valamit. Válaszolok valamit. Szürke grafitrajznak tűnik a világ. Az autó elindul. Mozi, templom, hosszú sorok, bevásárlóközpontok.

 

5.

Egy férfi néz ki az egyik ajtón. Megkínál egy pohár vízzel. Visszautasítom. Azt mondja, hogy ő a nagybátyám. Nem hiszek neki. Feljebb kapaszkodok a lépcsőn. A tizedikre érek. Bezörgetek az utolsó ajtón. A lány nyit ajtót. Behív engem. Belépek a szobába. Középen baldachinos ágy. A lány göndör hajú, szemüveges, alacsony. Tizenhét éves. Szerelmes vagyok belé. Lefekszünk az ágyra, betakarózunk, egymást öleljük. Beszélgetünk. Valami történt odakint. Fékcsikorgást hallunk. Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Odalent kiáltoznak. Mintha észre sem vennénk. Csak egymást nézzük. Aztán lépteket hallunk odakintről. Rendőrök jönnek. Dörömbölnek az ajtónkon. Engem keresnek. Kimászok az ágyból. Ott hagyom az ijedt lányt. Kénytelen vagyok.

 

6.

Kiérek a térre. A zebránál tétovázok. Valaki leszólít. Egy régi ismerős. A nagybátyám. Vízzel kínál. Tréningruha van rajta. Kocogni volt. Elfogadom a vizet. Beszélgetünk arról, hogy régen találkoztunk. Egymásra figyelünk. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Elmondom, hogy mi történt a lánnyal. Azt mondja, sajnálja. Megkérdezi, hogy merre tartok. Észreveszem, hogy még mindig a zebránál állunk és tétovázok. Mondom neki, hogy a boltba tartok. A gyalogosátkelőnél nem működik a lámpa. Az autóknak szóló sárgán villog. Azt mondja, velem jön. Lelépünk hát a járdáról. Fékcsikorgást hallunk.

 

7.

Kimászok az ablakon. Eljutok a csarnokba. Körben-körben ott vagyunk mi mind. Hosszú, vörös függönyök omlanak a mélybe. Valaki nem bírja. Leugrik. A helyemen gubbasztok. Ránézek a többiekre. Mindenki retteg. Megragadom az egyik függönyt. Nem látom a végét. A mélyben csak sötétség lakik. Mögöttem eltűnik a szoba. Eltűnnek a rendőrök. Eltűnik a lány. Aztán arra gondolok, hogy leugrok. Kénytelen vagyok.

 

8.

Eltelik egy kis idő, és meghalljuk a szirénákat. Körülöttünk kiáltoznak. Ott fekszünk az út közepén. Aztán eltelik még egy kis idő. Egyre szürkébb minden. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. Elindulok a parkoló felé, felnézek a magas házra. Néhány biciklis elhúz mögöttem.

 

9.

A zuhanás szédítő. Belegondolok mindenbe. Végtelen az idő. A vörös függönyök száguldanak mellettem. Az egyikbe kapaszkodok. Nem segít. Végül nekicsapódok az aszfaltnak. Felrepedezett az út. Halott növények merednek elő a törésekből. Felállok, leporolom magam. A kereszteződésnél sárgán villog valami lámpa, távoli, homályos. Szürke grafitrajznak tűnik a világ.

 

10.

Felmegyek a tizedikre. Kénytelen vagyok.

 

– Én kakáltam ma már?

– Persze, háromszor is voltál, tegnap nem sikerült, de ma reggel adtam hashajtót, háromszor is voltál.

– Nem emlékszem – zörren a járókeret –, nem emlékszem a mozdulatra. Hogy kitörölném a fenekemet. Biztos, hogy én kakáltam ma már?

– Még ki is kellett mosni utána a gatyádat, nem emlékszel? Kétszer ki kellett mosni, harmadjára sikerült. 

 A Márvány menyasszony előtt fekete kupacok, csillogó autók, konténerbe hajigálnak sittes zsákokat. Porzik minden, ahogy bezuhan a sittes zsák, gomba alakú felhőben pöffen a por. Botjával koporászik, délután kettő, nem meri kinyitni a ridiküljét, úgy sandít ide az a két mészporos, izmos gyerek, mintha csak a sittes zsákokkal lennének elfoglalva, mindig idenéznek. Megáll a zöld kuka mellett, a taxis még mindig ott áll, a kocsiból pakol, papírfecniket gyűr össze, a termosz kupakját a kocsi tetejére teszi, miért nem megy az is a dolgára?

 A parkoló mellett betonkeverő, lefóliázott facsemete, itt már ki meri nyitni a ridikült, olyan remegés jön az ujjaira, alig bírja szétsutulni a papírfecnit, végre sikerül. A bejárat felé megy, a két mészporos gyerek most már nem csak odales, vigyorognak, hajigálják befelé a sittes zsákot, elmegy mellettük, elnéz az arcuk mellett, megy a Márvány menyasszonyba, a bejárat előtt árok, rajta széles palló.

 A nagyteremben felszedve a járólapok, csupasz villanykörtét hintáztat a huzat, drótvégek tekerednek a falból, biztos a teraszon vannak, vagy a kerthelyiségben, zörren a bot alatt a meszes takarófólia, a létrát arrébb tolja, betűz a nap a tompa alapozó felületre, pecsétszerű mészcsöppek a párkányon, már egészen a pultnál jár,

– Kiskezit csókolom, kit tetszik keresni? – zömök, kopaszodó férfi, kezében gumikalapács-

– A találkozóra jöttem, de biztos a kerthelyiségben lesznek ebben a dögmelegben.

 

A férfi hunyorog, néz ki az ablakon, biztos ő nem vette észre a decens öregasszonyokat a cementes zsákok, tetőlécek között, egy kereplőszerű hang az unokája allergiájáról magyaráz, csörömpölnek a porcelántálkák. A férfi megvakarássza a fejét, a pultra teszi a gumikalapácsot,

– Milyen címre tetszett jönni?

– Pántlika utca 18, Márvány menyasszony – megint olyan remegés fogja el az ujjait.

 

Most a halántékát vakarássza a férfi:

– Augusztus van, kétezer-tizenegy, ez a meghívó ezerkilencszázkilencvennyolcra szól.

A taxis időközben végzett a takarítással, rázogatja a termoszkupakba tapadt cseppeket.

Mire visszaér a bottal, retiküllel, beindítja a motort, besegíti a hátsó ülésre, elhajt vele a híd felé.

 

 

Székbe

 

Később a tolószékbe volt bekötve, a fogantyú az asztallábhoz rögzítve, pár centis mozgástér, a délelőtti órákban nyugodtan üldögélt, a kardigán szétfoszlott szálait rakosgatta, összefonta, szétbontotta, újra összefonta.  A gyógyszereit mozsárban zúzták össze, joghurtba, kefirbe keverték, kivéve egy narancsszínű, lekerekített bogyót, annak mindig megörült, azzal kezdték, azt adták be legelébb.

Délután jött az első áramlat, kihajigálta a fésűket, csatokat a hajából, szétdobálta az étkezőben, belecsimpaszkodott a kardigán foszló szélébe, szaggatta, hogy szétszakadna, de a foszlott szakasz fölött alig moccant a szövet, mintha a foszlott szakasz végén tényleges határba ütközött volna a szakítás energiája.

Az asztallábba kapaszkodva egyre gyorsuló ütemben ráncigálta a tolószéket, a lábtartótámaszt lerúgta, lefelé lógott a támasz, egyre mélyülő öblöcskéket karistolt a parkettbe.  A harmadik délután újra összeszedték körülötte a széthajigált csatokat, fésűket, a megtépázott kardigán helyett egy régi, iskolás köpenyt adtak rá, abból a megszikkadt ételmaradékot is könnyebb lesz kipucolni.

A negyedik nap kigurították a kertbe, tüsire nyírták a haját egy villanyvágóval, a tolószék körül szimatoló vombatok sűrű prüszkölésbe kezdtek az orrlikukba tapadó ősz sörtéktől. Észrevették, hogy a kertben valahogy nyugodtabban tölt el egy-egy délutánt, a tolószéket még rögzíteni sem kellett, nézegette a csiharfa lombkoronájában üzekedő parasztokat, elmerengve vakarászta lábaközét, néha beletúrt frissen nyírt sörtéibe.   

 

 

Otthon

 

Töttössy néni jött az ebédlőn át:

– Átöltözött már?

– Hová? – Évike a járókeretbe kapaszkodott, laposan nézett föl.

– Átöltözött már? – Töttössy néni előrehajolt, orrát fintorgatta.

– Ki? – pendült vissza Évike néni.

– Hát maga, végigszarta az egész folyosót, átöltözött már?

– Ki?

– Egy egész sávban van végigszarva a folyosó, nővérke szóljon már neki, tegye már tisztába kérem…

– Na mutassa, álljon fel, mutassa!

– Hát én csak azt látom, ott ül, aszt érzem a szagot.

– Kinek?

– Hát magának, nézze meg a széket is, még az asztalláb is olyan lett.

– Na, jöjjön, menjen a mosdó irányába, majd megyek maga után.

  

Nem akarták beengedni, mocskos volt, a hátán csővázas, penészes katonai zsák, két kezében sárga vödör, rojtos szatyor. Arcát sutulja, a portás halkan telefonál, odapislog rá, az meg áll, csizmába tűrt öltönynadrág, a kucsma még mindig a fején, pedig meg lehet itt dögleni. A portás most kinyit egy ablakot, újra csöng a telefon-

– Tessék akkor fölmenni, 67-es szoba, tessék csak itt hagyni a táskát, meg a többi holmit, majd vigyázok rá. – Nézte a portás arcát, hogy mit hülyéskedik itt vele, aztán vödröstül, batyustul nekiindult a lépcsőknek.

Még mindig kucsmában állt a 67-es szobában, sovány öregasszony kalimpált eres karjaival,

– A fiam, látják, a fiam, itt van eljött, ülj ide te!

A többi néni fölkönyökölt, nézték a kucsmás cele-cula embert, inkább az ura lehetne ennek az Évikének, nem a fia morogta Töttössy néni, valaki ablakot nyitott.

– Na hát, ülj ide, hol laktok, jaj de régen, nézd, nézd még a fényképed megvan ám, itt tartom – drótkezével belecsimpaszkodott az éjjeli szekrény fiókjába, cibálta, cibálta.

– Hát beragadt, mindjárt, csak még beragadt – végre sikerült, a fiókban egy fél papucs, vécépapírok, fásli, narancssárga meg kék pirulák, filctoll kupak nélkül.

Nézte a képet, valami Szűz Mária volt rajta, a Fatimai Miasszonyunk, ez volt ráírva, a miasszonyunk arcán piros tinta pöttyök. Töttössy néni lépett oda,

– Évike ez nem az, ezt tedd el szépen. Azt a képet már két éve sem találtad, tudod Évike, mikor átköltöztél a 42-esből, na, maga üljön ide, vegye már le azt a nagy zsákot, hát, meg a kucsmát is, meg lehet itt fulladni, olyan hőség van.

Végre leült, térdére tette a kucsmát, zavartan simogatta kevés kóchaját. A kis öregasszony közelebb húzódott, most a kezébe kapaszkodott, hangosan suttogott:

– Autóval jöttél, ugye, mindjárt, mindjárt összecsomagolok, ott abban a sárga szekrényben, jobbról a második az az én polcom, na, segítsz összepakolni, vagy addig vidd le a másik táskámat, tedd be a kocsiba, jó, autóval jöttél, ugye, egy perc csak, már mindent elintéztél, kedves volt az igazgató úr, ugye? Te, még a főnővér, attól elbúcsúzom, mert az illik, hoztál neki is borítékot, ugye, az illik azért.

A vödörből elővett két almát, egyiket az öregasszony kezébe nyomta, a másikat az éjjeliszekrényre tette, a vödörből még előkerült egy kis üveg, rajta fehér cédulán ribiszkeszörp felirat, Évi néni büszkén ült, egyik kezében az alma, másikban a celofándarabkával lezárt szörp.

Kutatott a vödörben, aztán zavartan szedelődzködni kezdett.