Címke: irodalom

Bejegyzések

magyarázat

 Az Unokaöcs szavai által nyitott tér belsejében helyezkedik el.

Lépcsők, Szürke folyosók, Egy bizonyos lábakon nyugvó állvány.

Mi az? Nagyon relatív valami,

 

túlságosan forró ahhoz, hogy hasonló anyagok szilárd formában létezzenek benne.

Segítségével kiküszöbölhető elmozdulása,

 

ezért a belső bolygók vasból és szilikátokból alakultak ki,

– megbízhatóbbak, mint az elektronikus típusok.

Mi az?

Az égre irányozva, a csíkos dunyhák, vánkosok hegy-völgyei közül

sokáig azt hittük, hogy a Nyelv.

 

Csupán valami formátlan zörej és morajlás. Ősrégi arculatokat hordoz, egy középkorra emlékeztető bohócarcélt, a nem-értelem formáit.

Szét kell tehát választani. Ki. Magából.

Mi az? Többletmegértés?

Szét kell tehát választani?

A látcső                                                                          elmozdulása.

 

 

                                                                                             

 

 

 

Felhasznált művek: Buda Béla: Empátia, Robert Burnham: Csillagászat, Truman Capote: Hidegvérrel, Michel Foucault: A bolondság története a klasszicizmus korában, Nyelv a végtelenhez, Kodolányi János: Szép Zsuzska 

Bejegyzések

Lucifer

Kistestvért szerettem volna, de végül cicát kaptam, mert azzal is lehet játszani. Tiszta fekete volt, csak a homlokán virított egy fehér folt.

– Hogy fogod hívni? – kérdezte anya.

Vonogattam a vállam, mert nem jutott eszembe semmi név.

– Azt se tudom, hogy kisfiú vagy kislány.

– Fiú – mondta apám, aki az ajtóban állt, és cigarettázott.

– Akkor hívjad Lucifernek – mondta anyám.

– Azt nem tudom, mit jelent.

– Az az ördög – felelte anyám. – Lucifer az ördög, és ez a macska pont úgy néz ki. A fiúk azok mind kis ördögök úgyis. Az vagy te is.

Így lett a cicából Lucifer, és először nem szerettem, mert az jutott eszembe, hogy kistestvér helyett van. De aztán megkedveltem, mert olyan érdeklődve nézett mindig, mintha meg akarná kérdezni, hogy érzem magam, meg mi volt velem az iskolában. Más úgyse kérdezte, mert a szüleim akkoriban sose értek rá. Ezért hát elmeséltem mindent Lucifernek, aztán rákötöttem egy madzagra egy ceruzát, és azt rángattam előtte, ő pedig kapdosott utána a mancsával. Így játszottuk mindig végig a délutánt.

Már majdnem féléves volt a Lucifer, amikor anya egyszer csak azt mondta:

– Ki kell herélni.

Nem tudtam, hogy mi az a kiherélés, erre anya elmagyarázta, és én úgy megijedtem attól, amit mondott, hogy meg se tudtam szólalni, csak a fejemet ráztam. Apa közben bejött a szobába, és ő is a fejét rázta.

– Nem kell kiherélni. Az egy nagyon kegyetlen dolog.

– Akkor majd elkódorog, és jól agyonverik – így anyám. – Ezek elmennek a világ végére is a lány macskához.

– Hát majd visszajön – mondta apám.

– Ne okoskodjatok – mondta anyám. – Nekem lesz igazam.

És aztán Lucifer tényleg elkódorgott, de ezt csak én vettem észre, mert a szüleim akkor se értek rá. Csak negyedik nap mondta anyám:

– Tudtam, hogy a kurva dög el fog menni.

És sírva is fakadt rögtön, és kiment a szobából.

Aznap este láttam a tévében egy filmet, amiben egy lány azért imádkozott, hogy a szerelme ne haljon meg a háborúban, és akkor én is imádkoztam lefekvés előtt, hogy jöjjön vissza hozzánk a Lucifer. És működött is az ima, csak az volt a baj, hogy nem mondtam, hogy ugyanolyan egészségesen jöjjön vissza, ahogy elment.

Este volt már, elég sötét, amikor Lucifer nyávogását meghallottam. Ott álldogált az ajtó előtt, és először nagyon örültem, de amikor felém indult, láttam, hogy a két mellső lába kifelé görbül, nem is tudott rájuk állni, csak a két hátsóval lökte magát előre. Akkor berohantam apáért, ő is megnézte a Lucifert, és azt mondta, hogy ez a macska biztos napokig jött haza, és hogy valaki jól megrugdosta, úgy törhetett el a lába. És hogy mi vagyunk a hibásak, mert el lett babázva a cica, ő mondta is anyának, hogy ezt így nem szabad. Hogy a Lucifer azt hitte, hogy minden ember olyan jó, mint én, és nagy bizalommal ment oda egy idegenhez, aki aztán belé is rúgott rögtön.

Erre nem tudtam mit felelni, csak elkezdtem sírni, anyám meg üvölteni kezdett apával, hogy miért kell ilyeneket mondani. Apa akkor a karjába vette a cicát, autóba ült, és elvitte a kórházba. Mi pedig anyával addig a konyhában várakoztunk, és anya még jobban sírt, mint én. Csak két óra múlva jött haza apa, és azt mondta, nem sikerült a cicát megmenteni, nagyon sajnálja, és kiment a szobából. Anya utána ment, és hallottam, hogy sokáig kiabálnak egymással, azt gondoltam, a Lucifer miatt, hogy nem vigyáztak rá eléggé. Aztán hirtelen csönd lett, és apa egy nagy bőrönddel lépett ki a szobából. Megállt előttem, és csak nézett.

– Nem szabad sírni – mondta végül, és láttam, hogy elkezd folyni a könnye. Aztán adott két puszit, és kiment az ajtón. Ebben a pillanatban anyám felüvöltött a szobában, de olyan hosszan, mintha nem is akarná abbahagyni, aztán magára csapta az ajtót.

Egy ideig vártam, hogy anya kijön majd a szobából, és akkor beszélgetünk kicsit, de nem jött, úgyhogy megmosakodtam, lefeküdtem az ágyra, és a Luciferen gondolkodtam. Végül elaludtam, és azt álmodtam, hogy délután van, és jókat játszunk a cicával, rángatom előtte a madzagra kötött ceruzát, apa és anya meg az ajtóból néz minket. Aztán arra ébredtem, hogy anya az ágyam szélén ül, és a hajam simogatja.

– Igazad volt – mondtam anyának. – Ki kellett volna herélni, és akkor nem megy el sehova. Akkor még most is itt van velünk.

Anya nem felelt, csak simogatta a hajam nagyon sokáig. Aztán felállt, és én azt hittem, már nem is mond semmit, de az ajtóból még visszafordult.

– Majd lesz egy másik Lucifer.

És kiment a szobából.

Bejegyzések

Csak hadd kísértsék egymást! – Patrick de Mela: Fordított (részlet)

1 hozzászólás

 

– És ott van Ranhart, a szász! Befogadtad a kíséretedbe, herceg. Mert ez a fiú a vasat is megeszi! Rajta nem fognak a fegyverek! A fegyverek tényleg nem fogtak rajta, de egyik nap túlságosan belebámult a hóesésbe. Annyira boldog vagyok, mondta és összecsuklott. Hét öl mélységben temettetted el, hogy a szellemek a többi katonát ne csábíthassák el.

– Hitvány ábrándozó volt – felelte a herceg.

– És itt van Heidegundis, Marcenda unokatestvére! Őt a mostohaanyja gyilkolta, cseppekkel, főzetekkel, mérges gombákból főtt levesekkel, mindenféle édes tejbe kevert undormánnyal, beléndekkel, amit csak a mostohaanyák ki tudnak eszelni. De Heidegundis túlélte ezt a boszorkányanyát, férjhez ment, gyerekei születtek, ám az öt fia közül egy sem érte meg az első évet. A saját tejével táplálta őket, de a gyerekek szájából fekete nyál csorgott, minthacsak az a rengeteg méreg azért lappangott volna Heidegundisban, hogy annyi év múlva végezzen a gyerekeivel! Szegény nőt a saját férje csapta agyon.

– Borzasztóóó…tényleg… igazán – nyögte Vilmos. – De mondd csak, Illighaen, milyen halál az, ami egy cseppet sem rejtélyes?

– Hát itt van Rigobert! Rádőlt egy fa, mikor az apját kísérte a losaci erdőben. Irdatlan nagy, életerős fa volt. A törzs alól még Rigobert lábfejét sem tudták kihúzni.

Már-már felüdülés volt egy ilyen szokványos balesetről hallani. Ám mit számít egy kidőlt fa? Mikor egy megszokott tavaszi járványban is ezrek vesznek oda, és ő, a herceg semmit sem tehet! Vilmos jó katona volt, de tudta, egy birodalom sorsát nem a fegyverek döntik el, hanem az időjárás és a betegségek. Melyik hadsereg vagy akár kidőlő fa mérkőzhetne meg egy döghalál-járvánnyal?

– És itt vannak a Cancunba tartó katonák, herceg! Tizenöt egészséges, jó kedélyű alabárdos, tizenöt nagy mamlasz, akiket azért indítottál Ors szigetére, hogy gabonát vigyenek a sógornődnek.

Vilmos emlékezett a „mamlaszokra”, akik a legjobb katonái voltak. Elküldte őket egy icinyke-picinyke feladattal, jól felfegyverezve, nem is a kalózok miatt, hanem hogy örömet okozzanak a sógornőnek. Mert hiszen Vilmos megadja a módját! Húsz fegyverest rendel a gabonazsákok védelmére! Húsz fegyverest, akik majd a szigeten lányokat hajkurásznak – mért is ne, egy ilyen kis csinnadratta jól illik a normann hercegek dicsőségéhez.

A fiúkat lemészárolva találták a kikötőben.

Vilmos jól emlékezett arra a szívszorítóan szép tavaszi időre. Ragyogó verőfény, pillangók fogócskáznak a bokrokon, részegek imbolyognak a móló körül, messzebb, a szántóföldön ökrök bőgnek, gyerekek szaladgálnak, az egész világ készül a déli pihenőre – ugyan, mi értelme volt a mészárlásnak? Talán a katonák egymással szólalkoztak össze? De milyen csetepaté az, aminek nincsenek túlélői? Vagy három zsák liszt miatt öltek egy meg húsz normann fegyverest? Na, de aki egy csettintésnyi idő alatt lemészárol húsz felfegyverzett normannt, az miért nem tör be rögtön a hercegi gabonaraktárba? Senki sem hallott semmit, senki sem látott semmit, senki nem vett észre semmit, talán még a bokrokon bolondozó pillangók sem.

– Mint egy féltékeny, rossz kutya. Mindenhol gyanús jeleket kutatsz,  Illighaen.

– Ugyan, herceg! A krónikás vigyáz az időre, még a te idődre is, ne feledd! Különös halálesetek persze mindig vannak, és igaza van a költőknek is, melyik haláleset nem rejtélyes? És persze ott a kérdés: egyáltalán miért halunk meg? De ami még különösebb, ezekkel az agyonvert, megmérgezett szerencsétlenekkel az emberek később is találkoztak! Nem babonás rabszolgák, hanem normannok, igazi normannok, akik minden falatot hétszer rágnak meg. Megesküsznek, hogy haláluk után találkoztak az Ors szigetére küldött fiúkkal, a szerencsétlen Heidegundisszal, vagy a vasfiúval, aki belebámult a hóesésbe…

A palota elcsendesedett. A sötétségbe bele-belekapott egy-két kialvó fáklya, és Vilmos érezte, hogy megborzong a felesége, és nemcsak a felesége, hanem a hasában talán a születendő gyereke.

– Ne nevettesd ki magad, Illighaen! Ha rendesen megfizetik az adót az alattvalóim, ugyan kit érdekel, mit csinálnak a haláluk után. Gyáva jöttment az, aki annyira fél a szolgáktól, hogy az álmukat is ellenőrzi. Én tizenhetedik vagyok a hercegek sorában, én még az őseimtől tanultam uralkodni. Befizették az adójukat? Elindultak katonáskodni? Hát akkor kísértsék egymást nyugodtan!

Illighaen a hercegnét figyelte. Hófehér, nyugodt halmok, néha végigfut rajtuk a remegés, mintha meztelen lenne és a tengeri szél simogatná.

– Ó, ha ilyen egyszerű lenne minden! – sóhajtotta.

– Szerintem régen is ide-oda mászkáltak a halottak. Mért ne tették volna? Ki tiltja meg, hogy egy férfi elmenjen a gyereke keresztelője, akkor is, ha előtte kitörte a nyakát? Mért ne akarná látni egy harcos az unokáit? Vagy a fiatal feleségét talán…?

Ránézett Hildire, de nem tudta folytatni

– A kísértetek nem kíváncsiak a mi életünkre, herceg. Nem akarják látni a gyerekeiket, nem kíváncsiak a feleségükre, ők örökre be vannak zárva a haláluk percébe. A halál csak egy irdatlan megaláztatás. Állnak egy zuhanó fa alatt, és megszakítják a mi jelenünket. Még abban sem vagyok biztos, herceg, hogy látnak minket…

– Megaláztatás, igen! – kiáltott fel Hildi, és rögtön el is pirult. – Hát nem betegszenek meg azok rögtön, akiket megkorbácsolnak? Nem az ütés ereje öli meg őket, hanem a nyilvános megaláztatás.

– Nem tudom, mit fecsegsz – mordult föl a herceg.  Túl sok mindent tudott  a feleségéről, Hildi fiatal özvegyként töltött éveiről.

– Alázz meg valakit, Vilmos! És meglátod, mint a halottaknak, neki is körbenjárnak majd a gondolatai. Ő sem gondol a holnapra, egyre csak tépelődik. De még megverned sem kell senkit, elég ha csak meztelenül járatod pár napig! Egy hét, két hét három nap, mint az össze-vissza szakadozott pókháló, olyan lesz a lelke!

– Elég! – kiáltott Vilmos. – Én is tudom, hogyan csinálnak a kereskedők szabad emberekből rabszolgákat. De hallani sem akarok róluk!

– Nézd meg a szajhákat! – feleselt Hildi. – Mint a ráncos, koravén kislányok! Mielőtt eladnák őket egy bordélyba, kiverik a jövőt belőlük.

– Most már elég! – kiáltott föl a herceg. De neki sem akaródzott a beszélgetést abbahagyni.

– A halál a legborzasztóbb vereség – folytatta Illighaen. – De mit jelent a jövő? Te, herceg, kivégeztetted azt az egyetlen embert, aki már találkozott meg a nem született gyerekekkel. Azt az ír suhancot, emlékszel? Pedig micsoda áldás lett volna a tudománynak!

A herceg felnevetett, és megpróbálta magáról lerázni a sötétséget és a lelkifurdalást. Mert hiszen élnek az ő hercegségében egyszerű, mindennapi emberek! Mesterek, katonák, parasztok, akik nem kóborolnak a haláluk után, és nem leskelődnek a meg nem született gyermekek után! Az ő idejük is összetörik, de az akaratuk folytatódik a gyerekeikben. A saját gyerekeikben.

Ha megszületik a fia, és őt agyoncsapja egy kidőlő fa, akkor vajon elveszik-e minden? Egy kidőlő fa vajon elpusztítja-e ezeket a hatalmas, boldog emlőket? Maga alá temeti-e a napot? Vagy a reményt vagy csak a felhőket?

Ám mi lesz az olyan csecsemővel, aki útjában áll a hercegség ellenségeinek? És vajon nem az édesanyján, ezen a pompás, fiatal teremtésen keresztül vezet majd a gyilkos útja hozzá? Nem kell ijedezned, kisfiam, ez a jó bácsi nem azért tart a kezében kardot, hogy téged megijesszen… Ha kidől egy fa, ha kidől egyetlenegy fa, akkor lehet, hogy egy csepp eső sem hullik többé a földre…

 A hercegné fészkelődött. De talán a ménkű csapott ebbe a Hildibe? Már régesrég át kellett volna vonulnia a hálószobába, a haját kifésülni, és pihegni csendesen, nem pedig egy bolond történésszel diskurálni. Mikor jön el az ő órája, az ő ideje? Egy terhes hercegné vált egy-két szót a kedves vendéggel, aztán méltóságteljesen kivonul – mert edény ő, eleven aranyedény, benne van a hercegség jövője.

 De Hildinek eszébe sem jutott „kivonulni”, vagy az ágyában pihegni, még mindig csak fecserészett. Vajon nem a sok kísértet okozza a sok járványt, az „idő baljós szakadását”, ahogy Illighaen szerette mondani? És mi van azokkal, akik nem a múltból, hanem a jövőből maradtak itt? Itt van Riolda, az ír kislány, ő nem a múltra, hanem a jövőre emlékszik. Ez talán valami ír nyavalya lehet?

– A nyelv a gondolkodás legtisztább pillére – jelentette ki mindentudó arccal Illighaen.

Vilmos felnevetett.

– De csak küldje el hozzám, kegyelmes hercegné, a gyereket!

Ő majd alvás közben is megfigyeli, mert régi tapasztalata, hogy az idő az álmainkban kuszálódik össze. A lábak a mozgásért, a tüdő a légzésért felel, de kell, hogy legyen valamilyen álom-szervünk is, csak éppen nem találjuk a helyét. Így aztán nem tudjuk a szorongást se gyógyítani, a szorongást, ami a trónörökösök legkínzóbb betegsége. Ha legalább a helyét tudnánk… És olyan mozdulatot tett, mintha ezt az álom-szervet – nem lévén kéznél a kislány – rögtön meg akarná vizsgálni a hercegnében…

–Takarodj innen, Illighaen! – akarta volna mondani a herceg, de Hildi arca eltorzult, a teste megfeszült, mintha a szél megfordult volna a tengeren.

Korán vagy későn? Jókor vagy rosszkor?

Hildi felsikoltott. De milyen fiú lesz az, akinek az anyja a szülés előtt kísértethistóriákat hallgatott? Lányok, lányok!, kiáltotta a herceg, de nem várta meg, hogy az udvarhölgyek berohanjanak, hanem ő maga tépte fel az ajtókat, mintha mindannyian kimondhatatlan veszélyben volnának, és csak a tengerről jövő szél segíthetne rajtuk.

Egy szempillantás alatt megtelt a szoba emberekkel.

Korán vagy későn?

Katonák, köpenyüket húzogató udvarhölgyek, aztán kertészek, lovászok, a két nővére a padlásszobából, a konyhából az összes ingyenélő, kocsisok, mosónők, végül az ingyenélők rokonai. És ez még nem volt elég! Három követ Szászországból, egy paraszt, aki tegnap tizenöt fürjet hozott ajándékba, és ittragadt és egy koldus, aki minden éjjel meghúzza magát a pajtában!

Mindenki szörnyülködött, éljenzett vagy úgy tett, mintha éljenezne vagy meg lenne rémülve, forgott, nyüzsgött, sürgött, izzadt, reménykedett – a csődület legközepén pedig ott vonaglott a felesége.

Két kócos udvarhölgy végre függönyt vont a kerevet köré.

Vilmos végignézett a reménykedő, izzadt arcokon. Talán Marcenda is itt van, az első feleségem, gondolta reménykedve.

És minden betegség forrása, az idő, amivel Illighaen szerint örökké csak baj volt, most csak zavarodottan lüktetett, mintha kergetnék a tenger felől, vagy nem kapna levegőt.

Nyögés-kiáltás. A paraszt, aki a fürjeket hozta, hörögve, kitátott szájjal együtt nyögött a hercegnével. Talán csak segíteni akar, gondolta a herceg.

Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás. Nyögés-kiáltás.

Istenek, hol vagytok?

Aztán a kitárt függönyök végre mögött felsírt egy rongydarabba csavart, emberarcú kis manó, talán mert ebben a szégyenletes tumultusban neki sem jut elég levegő.

És ő, a herceg, aki csak azt látja…de mit lát? Ebben a pillanatban mindent és mindenkit: emberekkel teli, nyüzsgő folyót, tolongó, boldog emberáradatot, ahogy a halottak és a még meg nem születettek seregei körülveszik a csecsemőt.

– Vakmerő, villámgyors fiad lesz – mondta a nővére, Bietris. – Majd vigyáznod kell rá.

A herceg alig merte megérinteni a csecsemő arcát.

– Ugye, egészséges? – kérdezte.

 

Korábbi részek:

 

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

Bejegyzések

Múzsakarbantartási alapismeretek III.

 

7.

 

Körülállják. Nézik, nézik. A csillagok.

Tele van velük az ég ma éjjel. Hatalmas nagy összejövetel van a Duna-part fölött. Heverésznek odafönt a csillagok, ki érkezett, kit hívott meg, kit engedett be a házigazda.

Hát engem, meg az én összekarcolt szívemet.

 

A csillagos ég pont ilyen, ha nincsenek felhők. A semmi ágán ül a szív, és vacog, vagy éppen lerészegedik a bálozókkal hajnalra, de az én szívemet addig nézik, nézik, bámulják onnan föntről, amíg a helyére nézik, a saját maga közepébe, oda, ami a helye az embernek lehet a csillagok alatt.

Nem érdekli őket, hogy milyen zavarba ejtő ez a kitartó érdeklődés, amilyet csak vidéki rokonok részéről tapasztalhatni.

Addig néztek, néztek a csillagok vasárnap éjjel a Duna-parton, amíg azt nem mondtam: Én vagyok a világ közepe, hová kéne innen elnyargalnom bármiért?

 

Lám a mesemondó is hogy kifáradt, amikor odáig elért, hogy a táltosló meg a szegény jányka repülnek, mint a szél, vagy mint a gondolat. Abba is hagyta a mesélést, letette aludni a jánykát is, meg lovat is, a fa alá.

Maga is elment aludni, hogy kipihenje annak a nagy hiábavaló száguldásnak a fáradságát.

 

Mert a mese az mindig olyan, hogy előttünk jár. Előtte jár okosnak, bolondnak is. Amíg gyalogoltak, lóháton mentek az emberek a tájban, a természetben, az évszakokban, volt értelme jó messzire elmenni saját magukért, a boldogságukért. Mert a táj titkos lelke, az évszakok, a napszakok, a csillagok, a nap, a hold a növények, az illatok, az ízek eldajkálták, a helyére rakták, meggyógyították az embert, aztán már csak meg kellett látnia magában, máshonnan a dolgát, mint ahonnan addig látta.

 

Lettek is olyan utak a valóságban, amilyenek a mesékben vannak, legalábbis a mesék felszínén. Valaki elmegy a világ végére, és kivel találkozik ott, hát saját magával, a saját maga megjavított másával, vagy a mesterével, vagy a tulajdon árnyékával. Elutazik drága pénzen, s ott marad a szívében, ahol addig volt. Csak még meg is szomorodott hozzá. Csak még a hiábavalóság is eljött érte, és rágja, rágja mai napig az életét.

Autóval, vonattal, repülőgéppel átgázolunk a tájon berregve, gyorsan, gyorsan, nem tud minket gyógyítani se ég, se föld, se virág, se gyümölcs, de még öregapó, öreganyó, meg az éhes kicsi egér sem. Futunk, futunk, magunk elől futunk, ki a világ végére, és még azon is túlra.

Most nem jó úgy mondani a mesét, hogy fölkapott a legény a táltos paripára, s elvágtatott hetedhét ország ellen, mert ha elvágtatott, bizony el is rontotta a dolgát. Most úgy kell mondani a mesét, hogy a szegény jányka, amikor felébredt a százéves fa alatt, belenézett a szívébe, és ott mindent meglátott, hogy kicsoda ő valójában, és mi az ő dolga. S akkor meglátott minden mást is, a három legényt, a maga jövőjét, és meglátta azt is, hogy minden úgy jó, ahogy van.

Így jár mielőttünk a mese. Így mondja el, hogyan találjuk meg a boldogságot.

 

 

 

 

 

8.

 

Nem volt olyan messze az a kocsma, ahol az első legény üldögélt. Az álomszótár – meseszótárnak is beválik gyakran – azt mondja a kocsmában ülőről: megrontásodra törnek. S bizony az úgy is volt, mert ez a legény igen szeretett verekedni a kocsma mögött, hát talált is magának olyat, akinek veszekedős kedve volt. De talán asszonyszemélyt is, aki rossz szívvel gondolt rá.

 

Makacs is volt ez a legény, önfejű, ne akarja senki tudni, hogy támogatták végül a kút aljához, mert magától menni nemigen akart, hiába hívogatták szép szóval. Elég annyi, hogy odakeveredtek végül, s nem is kerestek se vedret, se láncot, se pedig kötelet, hanem csak beugrottak a kút aljába, és szálltak hárman együtt fölfelé a kútban. S hát ha szálltak, zuhantak fölfele, mint a fölhajított eleven kövek, el is értek a kútnak addig az aljáig, amely csupa szép finomra csiszolt kerekded kavics volt, aranyló homok, meg szép tiszta víz.

Mikor már ott voltak, a szegény jányka fölgyűrte a szoknyáját, s leguggolt a vízbe. Az ölébe fektette a múzsáját, s a kendőjével végigtörölgette a feje tetejétől egészen a lába ujjáig. Lemosogatta, megtisztogatta, hogy már ne vigye azt a sok bajt a fönti világba. Ahogy ezzel megvoltak, szálltak, szálltak fölfele tovább a legénnyel. Addig-addig ereszkedtek fölfele, míg nagyanyót meg nem látták a kút szélén. Segített is nekik kitenni a kútból a múzsa testét, hadd szárítsa meg a nap, s hadd ébressze fel. Azután már tudnia kell a dolgát. Föl kell mennie az égbe, égbolttá kell változnia magának is, be kell kereteznie, be kell fednie azoknak az életét, akik reá vannak bízva.

Amikor ezzel a legénnyel végeztek, a szegény jányka és a táltosló már zuhant is vissza az alsó világba, hogy a másik két legényt is fölvigyék A második legény a sehol mezejében állt, kitépett nyelvvel, átvágott torokkal. Sehol mező sem esett messze, a szíve ablakából könnyen megláthatta, aki irgalmazni tudott magának is, meg másoknak is. Úgy látta meg őt a szegény jányka is.

Üveges volt a tekintete, meg sem moccant, hiába szólongatták. Fölügyeskedték őt is a táltosló hátára, és már vitték is a kút aljába.

 

A kút jegyezhet isteni kegyelmet, megbocsátást, szerencsét, nagyra törő álmok megvalósulását, kárt is, árulást is, ha valakit mélyen meglátni a kútban.

 

Szálltak, szálltak fölfele a második legénnyel, egészen, amíg a kútnak addig az aljáig elértek, amely csupa finom, színes féldrágakő volt alul, fölötte meg szép tiszta borvíz. Megfogta akkor a jányka a legény fejét, és tiszta erőből lenyomta a víz alá, addig nyomta, míg a sok vér föl nem jött, s le nem tisztult a víz színéről. Akkor a legény kapálózni kezdett, látszott, hogy van benne élet.

Félt ugyan a jányka, hogyha visszakapja a nyelvét is a legény, hétszerte szemtelenebb, hétszerte élesebb nyelvű lesz, mint amilyen eddig volt. De aztán meg azt gondolta, az már legyen azoknak a baja, akik így elbántak ezzel a becses testrésszel. Prüszkölt a legény, köpködte ki a vizet, rázta le magáról. Segített neki a jányka, hogy a legény levegye magáról véres ruhákat. Ki is mosta, ki is teregette a sok vizes holmit, hadd szárítsa meg a nap, mire fölérnek a fönti világba.

Öreganyó a kútnál állt most is, ott várta őket. Kivette a múzsát a kútból, az meg már szaladt is, és huss, föl a létrán, biciklistől fölsuhant az égre, látta is őt odafönt a szegény jányka meg a táltosló, mikor a kútba visszafordultak.

 

Az alsó világban a kút legaljánál lábnyomokat láttak. Arra menekült batyuval a hátán a tolvajok elől a harmadik legény.

A batyu hosszú utat jelöl az Álomszótár szerint, hosszú nehéz utat, sok szomorúságot. A tolvajok olyanokat jegyeznek, akik nem hisznek ebben a legényben, látva a nehéz sorsát, és ezért nem segítik. Látják, hogy olyan ártatlan, mint a gyermek, és amiatt se restellnek bánatot szerezni neki, s vinni tőle, amit lehet. Vakító fehér a hátán az a batyu, amibe ezek folyton belenyúlkálnak, s az a fehérség jegyez ártatlanságot, de sok félelmet is.

 

A jányka és a táltosló megtalálta a harmadik legényt. Keresni nem is igen kellett, jött ő magától is, dehogy akart már több bánatot. Csakhogy amint a lóra fölült, azok, akiknek a batyuba beért a kezük, nem tágítottak ám tőle. Kapaszkodtak, csimpaszkodtak a táltos hátán, hogy szegény lépésben is alig bírta azt a rengeteg terhet. A jánykának kellett fölfele tolni a táltost a múzsával, meg a sok élősködővel együtt a kútban, hogy haladjanak valamicskét. Hanem amikor mégiscsak elérték a kútnak azt az alját, ahol csupa-csupa kristályok voltak a víz alatt, és oda folyt be a hegyi patak éltető gyógyvize, abba a legényt rögtön belefürösztötték ketten együtt. De előbb lángot lehelt a batyuba a táltosló, hogy kiáltozva kapkodták el a tolvajok a kezüket, s vissza is potyogtak mind az alsó világba, ott is a sehol mezőbe.

(Ott várják azóta is, ki jön megint arra nagy vakító fehér batyuval. Hanem azt várhatják ítéletnapig.)

Jól megfürösztötték, megszárogatták a legényt, míg fölértek.

Kivárták hárman együtt az éjszakát a csillagok alatt. A csillagok meg körbeállták, meggyógyítgatták a legény testét-lelkét. Hajnalban föl is ereszkedett az égi rónán, föl a napba, ott volt neki a helye az idők kezdetétől fogva. A szegény jányka meg ballagott tovább a lóval, mentek, mendegéltek, most már együtt keresték a kristálykupolás házat, ahol a legény a kereveten várja őket meg a mesét.

 

 

9.

 

Elgondoltam már régebben, hogy valakit örökbe kellene fogadnom. Valakit, akinek ez nagyon kellene, és ezért még dicsekedhetnék is mások előtt, hogy milyen jót tettem vele. Néztem, néztem körbe, hogy ki lenne az.

S hát, magamat kellett örökbe fogadni, senki se volt olyan árva, mint én.

 

Hogy is fogadhatna be másvalaki, ha még én se fogadom be magamat.

 

De magam előtt kinyitni az ajtót, és behívni azt a szegény koldust, nem lehet egy pillanat alatt. Minden nap beljebb kell fogadni, beljebb kell hívni.

Meg kell látnom a saját árvaságom minden jelét. Le kell simítgatni, mint a ráncokat, a morzsákat a hímzett hófehér abroszról.

 

Most éppen úgy vagyok árva, hogy a múzsáim, mihelyt fölkerültek abból a kútból, elmentek szélnek-világnak. Járja mind a maga útját, még arra sincs gondjuk, hogy jól megszomorítsanak.

 

Nem akartam, eszem ágában sem volt éppen most kikényszeríteni ezt a mesét, hogy kihozom a kútból a múzsákat, egyiket a másik után. Így alakultak a dolgok, hogy ott maradni sem lehetett velük, ahol voltunk.

Elporzottak a múzsák, üres lett az út mellettem.

És még máshogyan is árva lettem.

 

Idő előtt – mert én ezt is csak a végére gondoltam – valaki jelentkezett, hogy talán ő a legény a kristálykupolás házból, akinek majd mesélni kell.

De nem mesélőt, feleséget keresett magának.

Nem vagyok én feleség, te legény.

S hogy ezt megmondtam, nem kérdezett tovább engem se, meg a sorsát se, hogy akkor mégis mi hozott engem az útjába.

Haszontalan, félrevetett holmi, egy árny lettem megint, aki hátrál, vissza-vissza, a mezsgyén túlra, a kedves halottaihoz és a múlthoz. Az élet oldaláról vissza a halál és a gyász oldalára. Így tettem mindig, ha valaki nem fogadott be, de most a csillagok alatt, akik a helyemre néztek, nincsen már utam visszafelé. Maradok középen.

 

Miért is nem szólítottál legelébb húgodnak, te legény, aki útonjárónak mondod magadat?

 

Mert a régi mesékben a legény először húgomnak szólítja ám a leányt, akit később megszeret.

 

Soha olyan élességgel nem éltem át, mit jelent testvérnek lenni a Létben, mint amikor a kedvesebbik múzsámat, nem a mestermúzsát, nem is a táncost, legelőször megpillantottam.

Másodpercek alatt, amíg felállt az asztaltól, hogy kezet fogjon velem, és bemutatkozzon, megláttam, hogy valójában mi testvérek vagyunk. Ő a bátyám, szép arcú idős szüleink és testvéreink is vannak, szeretjük mind egymást.

 

Amikor veszekszem a világgal, hogy nem kapok szeretetet, nem kapok támogatást, és bolondnak mondanak sokan, mindig arra emlékszem, mindig ahhoz mérek mindent, amikor ővele testvérek voltunk.

 

Miért is nem szólítottam fivéremnek? Akkor talán soha nem vesztettem volna el.

Amíg láttam magunkat abban a régi várban, ahol éltünk, a múzsám pedig fölállt az éttermi asztaltól, zajlott egy másik mozi is.

Két nagyétvágyú ember kinyújtotta egymásra a csápjait, körbeszuszogta, körbeszaglászta az érdekes idegent, hogy jó lenne-e vele. Jó. Biztos, hogy jó. Jó lett volna. Össze is gubancolódott minden.

Bár húgának szólított volna legelébb. Bár fivéremnek mondtam volna legelébb.

Bejegyzések

Variola

 

Elveszett a fekete bárány

feketedik a szivárvány

szemeinkben fekete rózsa

nyílik a varióla

 

Eltorzulnak lassan a tárgyak

képzetekké köddé válnak

a tengerek felől fekete

halálodat látod-e?

 

Körül ez átkozott határban

kés nyílik minden madárban

kidőlt árnyak ébenfa szobra

révül az ablakokra

 

Dögeivel átüt a vasban

nehéz ólomsugarakban

mint Krisztus a faragott képet

visel koronás éket

 

Virágaink már térdig gyászban

lobognak eleven lángban

égnek eleven forró mészben

belül észrevétlen

 

Bejegyzések

Francisco de Quevedo: Egy orr

 

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,

mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,

hatalmas fárosz, messzire sugárzó,

felettébb szőrös, óriás uborka,

 

szakállas kardhal, töprengő retorta,

szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;

nazálisabb, mint Ovidius Naso,

rossz helyre tett gigantikus napóra;

 

vezérlő gálya a nagy Armadában,

orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,

az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

 

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,

orrnagy, táborrnok az orrok hadában,

a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

 

Havasi Attila fordítása