1.

 A bíztatás csüggedés,

és óvakodj ott járni,

hol költő a keresztet

ily örvény fölé várja.

 

2.

Hogy áll a szénám?

Nem tudom.

Egybecseng öröm és kín —

Földi menny nincs.

 

                 Vajon a világ végéről visszafordulok-e?

 

3.

Az élet sovány talapzatán

nem épül mindenhol kitérő.

Csukódó ajtó a félmúlt,

pántjaitól reszket az élő.

 

4.

Vajon ki mesél majd rólad?

 

A kert: áldozat.

 

Érzed, ahogy átsüt tagjaidon,

odatelepszik, és ott marad;

bántás vagy bánat? –

 

Kemény szilánkok a testben,

Éles tűszúrás a szívben.

 

A kert: áldozat.

 

Te ne tudnád, hogy mi zajlik ott,

a fölhólyagosodott Ég

fogságában?

 

Hol nincs földi kincs,

se földi menny,

ott lezárt ajak

mért felelne,

ha a szó emléke vele porlad —

 

Vajon ki mesél majd rólad,

ha Földig ereszkedik

az Ég?

 

5.

Hajnal.

Föld szélén szempillaív.

 

Szél alján gallyak tánca

árnyak ölelkezése

kiismert, kopár élet

szívbe nyilallása.

 

6.

Marasztal a szoba négy fala;

az ablaktáblára ráheged az Ég;

az otthon utolját

csönd lepi el.

    

Lassan olvad a tömény fekete,

behajol a redőny bordája alatt

a kinti lámpafény,

a kinti lámpafény —

 

vékony csíkot vés a falra.

 

Vajon

mennyi

idő

jut

még

élni,

élni?