Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik kísértetek, nem csorbítják régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, mikor futnak, akkor aludnának, és ha alszanak, akkor pedig… AlFaid csak legyintett: vannak-nincsenek. Egyedül az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember képzeletét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak a szobád küszöbén, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
AlFaid, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem saját szolgáival építtetett házat, mert nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik félelmeikkel, rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, újév közeledtével kiszabadulnak a lelkek, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al Faid gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.
Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. A normann vagy frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. Gazdag háziasszonyok talizmánként hajlandók hordani a kalifák aranypénzeit. Hányféle betegséget gyógyít a mentafű? Hány fiút nemzettek egy darabka gyömbér segítségével a magtalanok?
Babonák, mosolygott AlFaid, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehetne egy kiszáradt gyökeret vagy egy fűcsomót a damaszkuszi piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az kiszáradt gyökerek nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? AlFaid kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a ködös, a napfényes, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását mennyivel könnyebb egy valóságos, azaz valóságosnak is látszó országban átélni. A kilenc közül csak AlFaid harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, és aztán itthagyták az újonnan épült várat, a csődöröket, a reményt, apjuk egész háza népét, a napi ötszöri imát, talán még a nevüket is. Ha már te sem hiszel Bagdadban apa, akkor mi mért ragaszkodjunk a rögeszméidhez?
De hát milyen fiúk voltak?
Néhány paripán észrevenni, hogy fiatalon fognak meghalni.
De csak a hit tartotta vissza AlFaidot, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat, álmokat árulni küldték Bagdadból. Hát ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt, huzatos szellemvárosba, hanem inkább sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt, katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni. Ő beszélt először a kalifa felderítőinek, hogy Anglia fölött van egy másik sziget is, ahol énekszó védi a partmenti öblöket.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. AlFaid már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, kiszabadítja a jövőt, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot. Dehát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó, aki csak ebben a sáros országban levegőt vett. Antrakarantrakarantrakrarum! Öt nap és mindennek vége! Mind halottak vagyunk, akikre egy távoli világból az élők visszaemlékeznek.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. AlFaid hízelegve kísérgette őket: milyen volt a termés, barátom, hogy van a kedves feleséged, hol építkezel, hogy építkezel… és közben hallgatta az eltűnt hercegekről, láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És közben észre sem vette, hogy a hite olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna? Egyáltalán még észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű volt: megköszönték a vendéglátást, összegöngyölítették a térképeiket, és ahogy pirkadt, mentek is tovább. AlFaid bólogatott, és elnézést kért, hogy nem kíséri el a vendégeket: hiába, no, Allah sasokat küld oda, ahol a verebek elfáradnak. És ittmaradt egymaga a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban, a sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, majd jövőre, meglátod testvérem, hiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor AlFaid reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Vajon tényleg mátka- és fűszerillatú-e a Földközi-tenger? Tényleg léteznek a kalifa palotái? Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz…
Ám a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hiszen hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében, ki Jézus Krisztus országában, bár ami azt illeti, erre egyre kevesebben emlékeztek. AlFaid legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
De az itteni nyughatatlanságok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de AlFaidé bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, az asszonyok áradatára, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Hiszen ezek a nők már átkeltek a Pireneusokon, sürögnek, forognak, térülnek, fordulnak, ők telelélegzik Allah igéje nélkül is a világot, és AlFaid másra sem vágyott, mint megnézni, megszámolni, megkóstolni, megvizslatni őket. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, AlFaid nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák….
De néha elcsípett igazi nőket is: szolgálókat, pocakosan vándorló anyákat, a mezőn ide-oda sodródó lányokat, akiket szinte láthatatlan szél emelt az út fölé. És vajon nincs-e valami fonnyadt varázslat a hitetlenek temetőiben? Ahol még mintha a sírokra szórt virágok is az eltemetett asszonyokat éltetnék! A hitetlenek másként viselik magukat, másképp éreznek, nem úgy halnak, és főképp nem úgy temetkeznek, ahogy kéne. Nekik ez az izgatott örökkévalóság jutott.
Ám soha nem mert a felderítőknek, a mór vendégeknek a halott nőkről szóló álmairól beszélni – tudta, elég mondat vagy egyetlen sóhaj és kinevetnék. Allah, meggyógyítja, testvér, a zavaros szíveket.
De a magányosság díszletei, a sáros dombok, kilátástalan utak már összezárultak körülötte. Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma…! Ma, ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.
Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. AlFaidot zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt mindig nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most érkeztek, nem látszottak ilyen bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… AlFaid felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta. Aztán az engedelmes, nyugodt dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Rokongyerek, szolgáló? Talán ír földönfutók költöztek a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna gyerekkorában. Csak hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt mögötte egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami egy hercegnőhöz illett volna, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Az öregasszony elgyötörtnek látszott, ahogy a fegyvereket tisztogató katonák is. AlFaid biztos volt benne, most néhány órára nyugovóra térnek, neki pedig lesz ideje felkantározni a lovát és átvonulni a birtok másik végébe, hogy jobban megfigyelje őket. Mert nincs az a csavargó, aki ilyen köpenyt mások szeme láttára viselne.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de AlFaid igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. A csavargók – úgy látszik –, nem voltak hajlandók szó nélkül elvonulni.
De csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés. Az udvaron megint átszalad a kislány, vizet hoz, rendezkedik, levegőzteti a csecsemőt, ami azért is furcsa, mert hiszen az előkelő férfiaknál csak az előkelő csecsemőknek van nagyobb háreme: mindenféle rendű-rangú száraz- és szoptatósdada, kiscseléd, öregasszony – hát hogy lehet, hogy egy csecsemőt, akit testőrök kísérnek, egyetlen ugrifüles szolgál ki?
Talán van valaki bent, aki küldözgeti ezt a kiscselédet. És a várudvaron egyszercsak tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendesen nyugodt fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek. AlFaid, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De AlFaid nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét – márpedig AlFaid mindig nagy súlyt fektetett arra, hogy az uralkodókat illőképp köszöntse az esküvőjükön. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig? Hány álmatlan éjszaka, hány álmatlan óra, mikor az ablakból a sáros dombokat bámulja? Holnap minden megtörténhet – ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály? AlFaid olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott csodás aranyhalat tartana a kezében.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Hispániát nem egy kardcsapással foglalták el az övéi? Vége a sok melankolikus bámészkodásnak! A hajnali szoknyasuhogásnak! Talán kisüt a nap, és ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ennek a három nőnek, a hercegnének, a kicsikének és a vénasszonynak védelemre lesz szüksége.
Allah majd megbocsát nekik.
Csóka Kata fordítása
Korábbi részek:
http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-reszlet/
http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/
http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/
http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/
http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/se-nem-rajban-patrick-de-mela-forditott/
