Reggelenként a Memón a megállóban várok.
Milyen ismerős mindenki.
Naponta számba veszem a világot,
és még mindig nincsen senki,
akit én ismerek a legjobban,
akit nálam jobban senki sem ismer,
akinek én vagyok az, aki
a legjobban ismeri őt.
Reggelenként végigzötyög bennem ez a szólam.
Én vagyok az, ki a legtöbb
dolgot tudja rólad,
te vagy az, aki a legtöbb
dolgot tudja rólam.
Azt fogják majd gondolni, hogy nincs jobb dolgom, ráérek egész nap ilyenekkel foglalkozni és válogatni, a jól eltervezett megjelenést követően pedig a figyelem örömmámorában fürödve a teljesség nyugalmával dőlök hátra párnázott karosszékemben, kockázatmentessé alakított életteremben, egy szobában, ahonnan minden veszélyforrást eltávolítottam és melyen kívülre sosem merészkedtem. Még ha erről volna szó, hogy egyszerű jeleket sugároznék a virtuális térbe, ha valóban annyi volna a szándékom, hogy pusztán látszódjak, feszültségek, elektromos igenek és nemek közé kényszerítve egy állapotot, eljuttatni a megjelenésig, eljuttatni a másikig, figyelmet és megértést követelve, még ha csak erről volna szó, az odafigyelésről, hogy elnyerjem, elszívjam az életerőt kábeleken át a te lelkedből, monitorfüggő barátom, hogy uralomra jussak a kibertérben, sokkal többről van itt szó, ezért nem is érdemli e kicsinyes megközelítést, nem igényel ekkora átgondolást, egy ártatlan zene megosztása veled, a helyeselő tekintetek és lelkiismeretesen hallgató fülek elnyerése, szóra sem érdemes.
Kilépve egy gondolati létesítményből, jelek és iránymutatások egyszerre megvilágító és eltávolító erejű struktúrájából az utcára, rettentő sárga vonatok közé, a közömbös gondatlanság lefegyverző, irritáló nyugalmatlanságába, maga az életveszély, háborús övezet a húgyos indifferens járda, a két sínpálya közötti senkiföldje, e lélekvesztőn áthaladva semmiség összemérve ezt, a külső fenyegetést, a kilépésből eredő ösztönös éberséget azzal gyomorban és mellkas alatt felhalmozódott súllyal, amit a teljesség megpillantása és megérzése hátra hagyott, igazán semmiség. Egy magát ölelő, önnönmagába tekeredő, egyetlen egy lábon lassan ereszkedő és összerogyó meztelen férfi képe az oktogon közepén – még ez sem éri el azt a tökéletes képet, ami megmutatná mekkora kockázatot vállaltam, hogy szóba álltam veled, kedves olvasóm és kedves te. Sokkal nagyobb a felelősség és a feladat annál, hogy megszán-e egy isten, hogy felkapnak-e téged, süllyedő férfi, a trombitás hírnökök, apokalipszised angyalai, mert éppen az istened az, aki sírva könyörög, hogy gondolj rá, mikor felszállsz mindennapi sárga vonatodra, mikor elfogyasztod rendszeres mérgeid és vitaminjaid, ő nélküled igazán semmi, ott lebeg a lét határán, uralom és bukás között, képzeld ezt a mizériát, képzeld el vérfagyasztó kételyét, kötődését hozzád, hogy mennyire szeretne lenni a te másikad, mennyire szeretné, ha ő lehetne orvosságod és függőséged, ha ő lehetne szemeden a megnyugtató fátyol, úgy, de úgy megjutalmazna, ha nem hagynád magad az oktogon közepén már az emésztőbe süllyedni.
Elkerülve tekinteteket, melyekből csak tárgylétedre következtetnél, arra, hogy nem különbözöl egy villamosszekrénytől, fejedre csapod a csuklyát, mely az orrodig ér, ha nem figyelnél ez például a veszted is okozhatná, mint egy orkán erejű refrén a zebránál, és nekiindulsz gyalogolni, neki a jótékony távolságnak, hogy a tér–idő–kifáradás együttállására hivatkozva kitakarítsd fejedből gondolati építményed összeomlásának nyugtalanságát, a kockázatvállalás bátor magányát magadra véve, és istened nyomába eredve eljutsz a Dunáig. A vizet irigyled, hogyan képes rá, hogy mindig más és mégis egy, hordja a szart, hordja a palackot az üzenettel, egyszerre hullámsír és elixír, elbírja a cápát és a szexelő párt a bícsen, megoldja, hogy ne találkozz egyikkel se lehetőleg, tisztítja szennyes bolygód, összefogva ősellenségével, a napfénnyel biztosítja neked, hogy felépíthesd gondolati építményed. Még a Dunát is irigyled, pedig a Duna a legszomorúbb és a leginkább tiéd, ott folyt körülötted, mindig figyelt, mikor az első csajt a partra vitted, halkabbra vette a csobogást, elszedte a lámpafény egy részét is, hogy nektek jó legyen, télen befagyott, hogy ezt is lásd, és visszaverte szánalmas januári fotonjaid. Eszedbe jut, hogy mindig középre tartasz, eszedbe jut, hogy le kellene térdelni, és hagyni hogy valami szétszaggasson, mert épülni csak utána tudsz, arra gondolsz, hogy az újraegyesülés a szétszaggattatáson át vezet. Ezzel mentegeted magad, míg kezdesz már valóban elfáradni az egésztől. Felkínáltad magad a semminek.
Nem tudni feltárták-e már, hogy miként a remegés hidegben azért történik, azért rángat kétszázvalahány izmod, hogy ki ne hűljön a tested, így gondoskodik rólad kiterjedt univerzumod, feltárták-e már, hogy a sírás is, ha belegondolunk, önvédelem, remegtet, ráz, nyomorgat kétszázvalahány izmod, hogy úgy elfáradj, hogy semmiképp ne gondolj többet elhagyott végtagodra, rád, te kedves, elhagyott végtag, hogy ne gondolj többet semmire, a sós fejváladék kimarja a szemed, az izzadság lehűti a tested, mindig naprakész alkarod és vádlid kienged, megszűnik a tartásod, a csendes remegésből üres, álomtalan álomba jutsz. Közben marad annyi lélekjelenléted, annyit meghagy neked féléber kötődéstől bedrogozott tudatod, hogy felismerd ezt a pillanatot, mert ez a legnyugodtabb, legtökéletesebb emberi állapot, mert senkinek a tekintete nem érdekel, az sem, hogy lemeztelenítenek-e, a guggoló férfi képe, kedvenc önsajnáló profilképed lehetősége elpárolog, nem hiányzik semmi, nem törődsz a figyelemmel, a csuklyát az arcodba húzod, betűröd az állad alá, csak befelé figyelsz, és egyetlen egy tény marad neked, a saját magad tekintete, ahogy az számon kérőn haragszik rád, mert egy másik emberrel felezted el magad, önmagad szétszaggatott egészét, nem létező felét gondolati építményed pótlásával hitegetted, azt hitted, hogy bármi más elég lehet, ami nem te vagy. Sétád végére belátod, nincs más biztos, csak, hogy folydogálhatsz, mint a Duna, sodorsz és sodródsz, egy öntudatos kis atom vagy, örülj, hogy létezel, hogy lényegi részecskéidnek valaki alágyújtott. Eltűntetni az életedből valaminek az állandóságát – a legsúlyosabb filozófiai állapot.
Azt gondolod, reméled, hogy a kiegészülés és szétszaggatás sétája most véget ér, elég volt kitörni, eltűntetve-észrevetetni magad, elhiteted magaddal, hogy legalább leikszeltél, de valójában az történik, ami mindig is történik, hogy rád nehezedik egy állapottá szilárdult érzés, gondolattá merevedik egy állapot, és magyarázni kezded magadnak, hogy mekkora hülye voltál az előbb, nevetsz magadon, ahogy másokra is nevettél biztonságos szobádból, alaposan megindokolt gondolati építményedből, idealista váradból, és már kezded is elfelejteni, hogy minden igazi kérdés valójában létkérdés, ezért roppansz meg az akadályoktól és menekülsz az erdőbe vagy hídra megnyugodni, már el is felejtenéd, hogy ezt nem felejtheted el, mert újra sor kerül rá, mégis el kell tőle tekinteni, hogy továbbmehess, hogy mások szemével figyelve újra megalázd magad, és elbújj egy fa mögött abban a bizonyos utcában, ahol lakik a te illékony másikad, szurkolsz neki, hogy elűzze démonjait, a dél-európai cserediákot, akit gyűlölnöd kellene, és képtelen vagy eldönteni, hogy kinek kedvezzél, ki a gyenge, hogy legyőzted-e a legnagyobb bénaságodat, eldobtad-e drogodat, elvágtad-e azt a tenyérmetsző kötelet, ami még mindig lóg a harmadik emeleti ablakból. De nem mész, nem menekülsz, mert hiába ugrál és tombol körülötted a földmélyi kanális összes kénszagú teremtménye, mutogatnak rád és röhögnek, kigúnyolnak, te még mindig arra a függőre szegezed a tekintetedet, mert még mindig ott lóg, az ablak félig nyitvamarad, esetleg még nincs minden veszve, erre gondolsz, ezzel mented ki magad a hangosodó, örvénylő tüzes röhögések zajában, sétálsz nyugodtan és elviseled ezt a metafizikai gúnyt. Sétálok közöttük nyugodtan, és szégyenkezem, hogy azt hittem legyőztem az életet, hogy a szoba nyugalmas, teljesen üres fehér falai között elegendő lesz felrántani egy izgalmas kis lakásmitológiát, hogy távol maradni a megoldás, és elég egy zene meg egy videó keltette öröm és nevetés, hogy a társas figyelmet is megszerezzem, elorozzam, kivonjam a réz és –alumíniumtekervények beláthatatlan összefüggéseiből.
Hazajöttelek téged lezuhanyozni, kedves te, mint egy másnapos fejfájást, a tegnapi öröm helye ma a lélek dehidratációja, az elhagyott végtag helyén nyomul a fantomfájdalom.
még emlékszem az éhezésre egy
kis szobában egy idegen városban
tompa árnyékok, klasszikus zenét
hallgatok
fiatal voltam annyira fiatal fájt mintha bent egy kés
dobogna
mert nem volt választás kivéve hogy elbújjak addig ameddig
lehet –
nem önsajnálatból hanem féltem a nyomorék képességemtől:
megpróbálni kapcsolódni.
a régi zeneszerzők – Mozart, Bach, Beethoven,
Brahms voltak csak, akik beszéltek hozzám és
ők halottak voltak.
végül, éhezve és megverve, ki kellett mennem
az utcára, hogy meginterjúvoljanak alacsony fizetésű és
monoton
munkákra
idegen emberek asztalok mögött
emberek szemek nélkül emberek arcok nélkül
akik elvennék az időmet
összezúznák
lehugyoznák.
most a szerkesztőknek az olvasóknak a kritikusoknak
dolgozom
de még mindig együtt lóg és velem iszik
Mozart, Bach, Brahms és a nagy
Bee (*)
néhány haver
néhány ember
néha mindnyájunknak annyi kell hogy képesek legyünk egyedül folytatni
ez a halál aki
kopog a falakon
amik bezárnak ide.
Farkas Kristóf Liliom fordítása
// a Jéghegy trilógia 2. része //
Lány a tenger köpenyén. Mintha ágyon, paplanon hasalna.
Tizenpár napja nem látta a szüleit.
Hiány, megremegteti a gyomrot, szorongatja a tüdőt. De nem, most másra kell koncentrálni. Főleg a tüdő az, ami nem szoronghat.
Alatta deszka. Kinyújtotta karjait és evezni kezdett. Karmunkájával vésztartalékait használta fel. Ha a kitartás tejeszacskó, hát ő most az alsó csücskéből próbálta kiszippantani a maradékot, ha voltál gyerek tudod milyen nehéz is az a zacskó megdöntése nélkül, de ő most nem dönthette meg, nem foglalkozhatott a nehézséggel. Nem lehet jelen egyszerre a hasonlat világában és itt, a tenger köpenyén. Jobb kimondatlanul hagyni, belül is, fél gondolatok szintjén, hogy pengeélen kell evezni. Evezni a hullámok felé, beljebb, észlelni a kedvező lökést; ez számított most. A tenger mélykék volt, néhány vékony felhő árnyéka alatt. Úgy hullámzott, mintha lomha sárkánykígyók tekergőznének köpenye alatt.
Emlékezett anyja meséire, melyek a sárkányokról szóltak, akik a tenger alatt élnek. A tenger megvédi őket, mondta az anya. Ezek a sárkányok nem támadtak meg hajókat, nem gyújtottak fel kikötővárosokat. Ezek a sárkányok veszélyes, partközeli lényekre vadásztak, olyasfélékre, melyek a strandozókat, vagy a halászokat nyomtalanul tüntetik el. Sőt: szörfösöket. Olyasfélékre, melyekről még a mesék se szívesen tettek említést. Sokszemű, hosszú csápú lények, külsejükben többször rovarra, vagy madárra hasonlítanak inkább mint halakra. Fekete tollú, éles csőrű, csáprágókkal vadászni induló szörnyetegek. Ezektől a lényektől nem félt már a lány, először a sárkányok, aztán az idő végett, ami lassan nővé formálta. Amikor a hullámok ilyenformán viselkedtek, különösképp megnyugodott. Nem gondolta többé, hogy anyja sárkányai megvédhetik már, hiszen nem maradhat mesék, hasonlatok és metaforák világában az ember örökre. Mégis megnyugodott.
Tovább evezett, szívében mesés sárkányokkal, amikor meglátta: az egyik hullám tökéletes lökésben haladt a part irányába. Tudta, ha elég ügyes, fél percen belül keresztezik egymás útját. Gyorsított kartempóján, a hullámot folyamatosan szeme célkeresztjében tartva. Sikerül, sóhajtotta vidáman egy hang a fejében.
Feltérdelt, majd felállt a deszkán. A szél sókristályokat préselt homlokára. Fürtjeit egymásra fésülte és összetapasztotta a tengerpára. Érzékszervei a hullám köré fonódtak. Rögtön ráeszmélt, hogy a tökéletes hullám csöppet sem tökéletes. Számára nem. Alábecsülte a hullám erejét, ami már most nagyobbnak tűnt, mint amit elérni remélt; és tovább duzzadt. Nincs visszaút, meg kell csinálni.
A levegő sós és édes volt. Szerette ezt az illatot. Elég volt egyetlen szippantás, hogy bátorsága visszatérjen. Elég volt egyetlen szippantás, hogy felelevenedjen egy emlék, tudattalanul, éppen csak a pillanat töredékéig, egy emlék anyjáról, aki sárkányokat rajzol a part homokjába, miközben mesél.
„A sárkányoknak Poszeidón adta a beszéd, és vele egyetemben a tudás képességét. Terüknek a végtelen tengereket jelölte ki, ahol meglelhetik az időt elmélkedéseikhez. Poszeidón tudta, hogy ha nem okítja őket példázatokkal és kihívásokkal, a tenger csendjében megtalálják a bölcsességet. Csupán idő kérdése. Idő és tér, pontosabban. Poszeidón tudta, ha megtalálják a bölcsességet, tudni fogják, az életet mire használják, amit tőle kaptak. Tudni fogják, hogy a kisebb halak azért élnek, hogy ők táplálkozhassanak. De senkinek nincs joga többet elvenni, mint amire szüksége van. És aki nem tiszteli az élet láncát, aki az idő múlatására, kedvtelésből pusztít, az nem csak boldogtalan marad, de fájdalmat és félelmet olt a szívekbe. Tisztelni kell a gyengébbet, még ha zsákmányod is. Ezért hát a sárkányok tudták, Poszeidón azért teremtette őket, hogy segítsenek a gyengébbeken, és elpusztítsák a szívtelen szörnyetegeket.”
Hallotta anyja hangját, látta magát kívülről, ahogy elkerekedett szemekkel néz anyját, a sárkányokat, a tengert. Látta magát, ahogy nevetve beszalad a hullámok közé. Első alkalommal tette ezt önként.
Mindez a pillanat töredéke, ami éppen elég ahhoz, hogy elveszítse a kontrollt a deszkán, gondolatain, fókuszán, megbillenjen alatta a deszka az egyik irányba, majd a másikba – újabb tört idő -, finoman sokkolva lábizmait. Az elektromos áram az idegeken. Hajtűkanyar a reflexek előtt. Libabőr a vállakon. A szívverés kihagy. Öklelés a gyomor tájékán. Egyetlen, hirtelen belégzésre sem elegendő idő, miközben az ég záródó kagylója rázuhan.
Robajlás.
Vákuumzaj.
A pórusok összeszűkülnek.
Körülölelte a sós víz, de másodpecekig ájult volt, nem fogta fel, mi is történt.
Aztán felnyitotta a szemét. A pánik lett volna az utolsó, ami eluralkodik rajta.
Látta a tengert.
A tenger gyomrát.
A sárkányokat.
HAT GALEGO KÖLTEMÉNY
Seis poemas galegos (1935)
MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK
Esik Santiagóban,
hullnak, szerelmem,
égből fehér kaméliák
napnál fényesebben.
Esik Santiagóban
éjszaka zuhog, s a
füvek és álmok ezüstje
a holdat bevonja.
Nézd a hajléktalan esőt
siránkozik kő- s üvegnek.
Az elveszett szélben nézd csak
árnyát s hamvát tengerednek.
Tengerednek árnya, hamva,
Santiago, napnál is messzebb.
Holnapunk vize elapadt,
remeg, a szívemben reszket.
KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ
Hej, örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod.
Érkezőben a kicsiny Szűz,
tiszta ezüst feje éke,
négy okkersárga ökör van
fogatolva szekerébe.
A hegyről kristály-galambok
idáig hoztak esőket
A köd halottai holtak
árnyékukkal ködbe nőttek.
Tehenek jámbor szemében
édes arcod ott felejtsed,
köntösödön virág nyisson,
szirmai szemfödeleknek!
Pirkad Galicia hegyén
Galicia hegyfokáról.
s a Szűz csak áll kapujában,
tenger és ház között ámul.
Hej örvendj, zarándok,
a kis Szűzanyát hogy
csónakába’ látod!
A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA
Buenos Airesen végig
zeng a Río de la Platán
az északi szél dudája,
hideg, szürke nyál az ajkán.
Csóró Ramón de Sismundi!
Az Esmerelda utcán, ott,
te söprögeted a boltot:
polc- s dobozok mocskát, porát.
Galego-föld hány szülötte
ténfereg itt utcaszerte
álmodozva zöldbe mélyedt
völgyről, mit pampa szegélyzett.
Csóró Ramón de Sismundi!
Hallotta, hogy a víz csacsog
fölrémlett a hold hét ökre
amint a füvet legelte,
s futott ő a víz partjára,
jut a Río de la Pláta
fűzeit s csöndes lovait
fésülgető áradatig.
Kint a parton nem hallotta
gondterhelt zaját a víznek,
szárnyas szavát a dudának
betakarták virág-díszek.
Csóró Ramón de Sismundit,
hol víz ér össze a parttal,
az elfogyó délutánban
befogadta rőt iszapfal.
FOLYÓBA FÚLT FIÚ NOCTURNÓJA
Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.
Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig.
Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,
körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.
A holdból aláhullt vízpászma teregette
liliomok fényét a csupasz hegyekre.
Árnyékból bontogat hideg és fáradt
ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.
Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,
a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak!
Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,
mielőtt elsodorná az ár a tengerig!
Testét a tenger fedik hófehér leplek,
hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.
Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!
s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!
Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!
Viszi alá az ár immár a tengerig.
A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA
Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok is a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!
Eke ekéhez érkezik
Santiagótól Betlehemig.
Betlehemtől Santiagóig
csónakban angyal álmodik.
A csónak ezüst, könnyű, szállhat,
s véle Galicia: mennyi bánat.
Fekszik Galicia elhever
búsan gondűző füveivel.
Fű lepte ágy takargat,
sötét forrását rejti hajadnak.
Hajad vizekre kiröppen
felhők galambfészkére éppen.
Ébredj, szólok kedvesemre,
a kakasok a napot keltik egyre!
Kedveseim biztatom serkenésre,
szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!
HOLD-TÁNC SANTIAGO FÖLÖTT
Nézd, hátasán sápadt lovag!
Nézd testét, a meggyötörtet!
A hold, nem más, csak a hold!
A holtak birtokán csörtet.
Tört tagjain feketülnek
árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.
Anya: a hold járja, táncol
a hold, s a sírlankák nőnek.
Kő-deresére ki pillant
kapujából álom-képnek?
Pára-zománc szemembe ha
ki néz: mélyére a ködnek.
A hold, egyedül, nem más
keríti sírral a földet.
Hagyj ágyamon aranyával
virágnak, ha halál szöktet!
Anya: a hold a halmokon
ropja, holtaké e szöglet.
Lányom, jaj, fehér páraként
hív az ég, csal egyre följebb!
Nem a levegőég foszlat
holddal járják halmok, völgyek
Mi zúdul? milyen ökör bőg?
panaszosan mért pörölnek?
Anya: a tánc és a hold az:
cinteremben ejtőzőknek.
Ugye a hold? Ugye, a hold?
Rá rekettyés szirmot pörget,
s koronázva, lejtve járja
a hold a sírkerti földet.
(Botár Attila fordításai)
Mit is jelent a kétnyelvűség és a kultúraközöttiség? Kétnyelvűség alatt azt értjük, mikor egy bizonyos személy két különálló nyelvet beszél anyanyelvi szinten. Ennek persze több fajtája lehet, és sokan vitatják is az abszolút kétnyelvűség létezését, viszont Federico García Lorca esetében ez fel sem merülhet. A költő nem beszélte a galego nyelvet anyanyelvi szinten, esetleg csak egy „konyhanyelvi” tudással rendelkezett. Ennek ellenére megpróbálkozott versírással ezen, az akkor még dialektusnak tekintett, észak-spanyolországi, galego nyelven.
Feltehetjük a kérdést, hogy miért alkot valaki irodalmi műveket olyan nyelven, melyet nem is ismer annyira? (A középkor nem tételezett magától értetődő viszonyt az anyanyelv és a lírai megszólalás között, és nemcsak a latin nyelven alkotó költők, hanem a trubadúrok sem.) Ám az irodalomtörténet a romantika kora után is számos ilyen esetet számon tart. Talán mert a lírikus olyan jelentéstartalmakat kíván az olvasó elé tárni, ami más, az anyanyelvétől eltérő hangot igényel. Ez a költői eljárás, a kultúraközöttiség érdekes keveredéseket eredményez, és egyfajta kapocsként működhet két vagy több nép és annak hagyományai között.
Minden nyelv más és más rendszer alapján működik, így fejezhet ki exluzív, csak az adott népre jellemző jelentéstartalmakat. Federico García Lorca talán ezt a galego népben és kultúrában rejlő sajátságot akarta megjeleníteni 1932 és 1934 között született verseiben. A galego versciklus 1935-ben került először kiadásra a Seis poemas galegos (Hat galego vers) címen, a „Nós” kiadó gondozásában Galiciában.
Valamilyen külső inspirációt a galego versek keletkezése kapcsán is felfedezhetünk. Federico García Lorca tanulmányai során irodalom- és művészetelmélet tanárának vezetésével több ízben is bejárta a régi spanyol irodalom emblematikus helyeit. 1916-ban Tanára Galiciát választotta annak jelentős középkori irodalmi öröksége miatt. Ez volt García Lorca első útja az észak-spanyolországi tartományba, amely rögtön meg is ragadta a képzeletét.
Ezután került szorosabb kapcsolatba a galego kultúrával; a galego irodalomban a tájékozódást barátja, Juan Ramón Jiménez könyvajánlói, a galego zene területén pedig két – a madridi Residecia de Estudiantes-ben a költővel együtt tanuló folklorista – segítették. Eduardo Martínez Torner asztúriai és Xesús Bal y Gay galego népzenekutatók számos Galiciában gyűjtött zeneművet mutattak meg a granadai írónak. Mivel Lorca zenei kvalitásokkal is rendelkezett, így zongorakoncertjein előadott repertoárjába is felvette ezeket a népdalokat. Sőt 1929-es, New York-i koncertjén is előadta ezeket.
Vajon a galego örökséget a Föld túlsó oldalára is eljuttató García Lorca tudatosan vállalt kulturális nagyköveti feladatokat?
Ugyan a költő soha nem tett olyen kijelentést, mellyel ezt az állítást alátámasztotta volna, de jó barátja Eduardo Blanco Amor, a Seis poemas galegos (Hat galego vers) első kiadásának előszavában ezt nyilvánvalónak tekinti. Az előszóból az is kiolvasható, hogy García Lorca nagyságától és népszerűségétől valamiféle fellendülést várnak egész Galicia számára. Gyakorlatilag a költő nevével próbálták népszerűsíteni a galego kultúrát, és nagyobb tekintélyt szerezni saját nemzetüknek. Az időzítés nem véletlen: ebben az időszakban éled fel az Ibériai-félszigeten élő kis nemzetek öntudata, és kezdik meg autonóm-törekvéseiket, így García Lorca neve hivatkozási pont volt, hogy a galegóknak is megvan a helyük a félsziget nemzetközileg elismert népei között. (Ez a törekvés a polgárháborúval, Lorca halálával és Franco diktatúrájával derékba tört, ám a zsarnok halála után újjáéledt.)
Persze ez a hatalmas érdeklődés, melyet Lorca a galegók felé mutatott, nem csak az 1916-os útnak köszönhető. A költő öt alkalommal járt a galegók között. 1932-ben háromszor járt Galiciában: a tartomány egyetemein előadássorozatot tartott, irodalmi konferenciákon vett részt, a La Barraca egyetemi vándorszínházával egész Galiciát bejárta. Ebben az évben ismerkedett össze a lugói értelmiségi élet vezéralakjaival, Álvaro Cunqueiróval, Ángel Floxéval, Francisco Lamas-szal és Luís Manteigával. Lamas és Manteiga segített a legelső galego vers, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) lefordításában, mely aztán 1932-ben a Yunque című galego folyóiratban jelent meg.
1932 után García Lorca már nem tért vissza a szorosan vett galego nemzeti területre, hiszen utolsó galego útja Argentínába vezetett. Színházát és irodalmát népszerűsítendő 1934-ben Buenos Airesbe és Montevideóba utazott, ahol is az emigrált galego közösség fogadta. Az emigránsok között teljesen más arcát is megismerte a galegóknak.
Lorcát ugyan 1936-ban kivégezték, de a galego művei 1935-ben megjelentek a „Nós” kiadó gondozásában.
A kötet maga hat különálló költeményt tartalmaz, amely elkülönülő egység Federico García Lorca életművében. De vajon tényleg elkülönülő egység-e?
Lorca szenvedélyes érdeklődése a vidék, a hagyományok és az autentikus népi motívumok iránt nyilvánvalóan tükröződik témaválasztásában, versformáiban és szókészletében – egész lírai és drámai életművében. Az 1928-as Romancero gitano (Cigány románcok) c. kötetben García Lorca a középkori románcokat öltözteti új köntösbe. A forma a régi, szinte tökéletességig fejlesztve, a téma hagyományos: a halál és a szerelem, viszont a nyelvezet, a költői képek és a főszereplők teljesen egyediek és kifejezetten Lorcára jellemzők. Különös, hogy egy középkori lírai hagyomány segítségével éppen egy kirekesztett csoportot emel be az irodalmi ábrázolásba.
Ahogy a Romancero gitano, úgy a Seis poemas galegos is középkori vershagyományokat értelmez újra, a cantiga de amigo-t és a cantiga de amort. A költemények nyelve a középkori hispán félsziget lírájának hagyományos nyelve, a galego, annak is egy dialektális változata. A forma szinte mindenütt a középkori mintához igazodik és a téma is sokszor – de nem minden esetben – a középkori hagyományt követi. Ám a költemények főszereplői galego kisemberek, akik olyan kirekesztett réteget képeztek abban az időben, mint a cigányság. Igaz őket inkább vidékies, elmaradott jellegük miatt nem becsülték meg. Nemcsak térbeli, időbeli (történelmi), hanem társadalmi távolságot is megteremtenek.
Két fő motívum vonul végig a hat költeményen. A legfontosabb összekötő elem a víz. Minden egyes versben megjelenik a víz valamely formája: eső, folyó, tenger, köd vagy könny. A másik ilyen kulcsmotívum a vízzel is összefonódó nosztagikus-melankolikus hangulat, amelyet a galegók szerint csak az általuk érzett morriña érzésének tudunk be. Ez a fajta nosztalgia érzet a víz által megerősödik, melyek kombinációja egy érdekes, kissé sejtelmes, álomszerű környezetet teremt. Ez persze nem meglepő, hisz Lorca hasonlatai és szimbólumrendszere szintén ebben a világban született és nyer igazi értelmet. A víz folytonos jelenléte sokszor nem is fizikai valóságra, hanem az érzések „emlékezetére” utal. Így a kötet legelső versében, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) című költeményben: „Agoa de mañán anterga / trema no meu corazón” (Régmúlt tegnap vize remeg szívemben). Ebben a strófában talán egy régi sérelmére utal a lírai én.
És minden vízzel kapcsolatos motívumnak más és más jelentését fedezzük fel. A köd érdekesen keveredik a Lorca által kedvelt virágmotívumokkal, mint például a kaméliával. Ez arra enged következtetni, hogy ez valamiféle sűrű és ragyogó köd, inkább irreálisan álomszerű, mint valóságos, így arra szolgál, hogy sajátos atmoszférát és varázslatos valóságot teremtsen.
A régi spanyol irodalomban természetesen meghatározó szerepet játszik a folyó és a tenger. Garcia Lorca a galego nyelvű költeményeiben Jorge Manrique értelmezését veszi át. A középkori költő a Coplas por la muerte de su padre (Versek apja halálára) című művében a tengert és a folyót egyedi jelentéstartalmakkal tölti meg: a folyóvíz az élet útja, amely megállíthatatlanul folyik a tenger, azaz a halál felé. Nem interpretálhatjuk ezt másként a Lorca-versekben sem, hiszen ezt a képet jeleníti meg a Noiturnio do adoescente morto (Halott kamasz éjszakája), ahol egy fiatal fiú holttestét sodorja a víz a tenger felé.
A halál konstans eleme Federico García Lorca minden művének. A hat galego vers különlegessége, hogy szembeállítja a holtak és az élők világát. Találkozhatunk halott fiatallal, Rosalía de Castro szellemével vagy magával a halállal is a hold képében. A túlvilági lények minden esetben valamilyen kapcsolatban állnak egy élő személlyel, aki vagy a lírai én vagy a vers főszereplője.
Meglepő, hogy maga a halál vagy annak gondolata egyáltalában nem meghökkentő ezekben a versekben. A kamasz holtteste olyannyira természetes, hogy nem jut eszünkbe egy foszló holttest képe. Ez a jelenet kísértetiesen hasonlít egy festményen és más irodalmi műben is gyakran megörökített jelenetre, Ofélia vízbefulladására Shakespeare Hamletjéből. Ez ihlette meg John Everett Millais angol festőt, aki megfestette Ofelia című képét, amely egy békés, virágokkal övezett fiatal lány holttestét ábrázolja mindenféle bizarr vagy megbotránkoztató motívum nélkül. Ez a felfogás García Lorca barátjának, Álvaro Cunqueirónak, Merlin és családja című kötetének A mór tükre című novellájában épp ugyanígy jelent meg. García Lorca vízbe fojtott fiatalja is ugyanilyen hangulatot áraszt, így arra következtethetünk, hogy talán egymást ihlették meg galego kortársával, vagy mindketten az angol festő képéből merítettek ihletet.
A halál megszemélyesítése a Danza da lúa en Santiago (A Hold tánca Santiagóban) versben történik meg. Lorca kedvelt motívuma a hold, amely mindig valami rosszat, esetleg a halált hirdeti, ebben a versben pedig halált hozó fiatal férfiként jelenik meg, aki elcsábít egy családanyát. A jelenetben, mikoris az anya élet és halál között lebeg, a halál mellett az élet is megjelenik, méghozzá az anya lányának képében. A verset olvasva, ami párbeszédes formában íródott, felfedezni véltem egy magyar népzenével való hasonlóságot. A rossz feleség című magyar népdal szcénája kísértetiesen hasonlít erre a költeményre. Az anyának itt is választania kell a (a Rossz feleségben elég passzívan viselkedő) férfiszereplő és az őt kérlelő kislánya között. A magyar népdalban az anya nem a halállal, hanem magával az élet hedonista oldalával kíván azonosulni és a haldokló férjét tagadja meg. Érdekes kérdés, hogy a zenész García Lorca vajon ismerhette-e a magyar népdalt?
Ha már különböző intertextusokról beszélünk, akkor a legnyilvánvalóbb Lorca-versek rokonsága a galego-portugál középkori hagyománnyal van. Teljesen világos, hogy a költő ismerte és olvasta a régi irodalom nagyjait, így történhetett meg, hogy számos versében felfedezhetjük a Bölcs Alfonz cantigáira jellemző zeneies refréneket (Canzón de cuna pra Rosalía Castro, morta (Bölcsődal a halott Rosalía Castrónak)), Szűz Máriát, mint főszereplő (Romaxe de nosa Señora da Branca (A Fehér Szűz románca)) vagy a cantigas de amigo–ra jellemző női alakokat (Canzón de cuna.. (Bölcsődal…)).
A Canzón de cuna (Bölcsődal…) több szempontból is érdekes darabja a kötetnek. Nyelvezete és témája szerint cantiga de amigo. A főszereplője Rosalía de Castro, a galego nyelv – úgymond – anyja, a legnagyobb XIX. századi galego költő, aki ebben a versben szinte egy szent szerepébe kerül. Emiatt és a keretes szerkezete miatt is, mely akár refrénként is szolgálhatna, Bölcs Alfonz Cantigas de Santa Maríajára ismerünk. Ennek a versnek az első sora egyfajta felszólítás, hogy újjászülessen a rexurdimento (galego újjáéledés) költőnője. Érdekes, hogy ugyanez a szerkezet és írásforma más spanyolajkú költő művében is megjelenik. Pablo Neruda chilei költő, Alturas de Machu Picchu (A Machu Picchu magasai) című verse szintén ezzel az ötlettel kezdődik, és felszólítja az ősi inkák szellemét, hogy személyében térjenek vissza az élők sorába. Egy újabb, rejtélyes intertextus…
García Lorca latin-amerikai útjának emlékét őrzi a Cántiga do neno da tenda (A boltos fiú dicséneke) című vers. Az egész vers telis tele van a nosztalgia és a morriña (mélabú) érzésével. Megjelenik az autentikus zene és a tánc, mint ahogy a gauchók esetében a tango (itt a muiñeira), a víz, mint válaszfal a haza és az ideiglenes otthon között. Az egyedüllét, a szomorúság és az idegenségérzése. Mindezt megerősíti a lírai én neve is, Sismundi, ami Calderón de la Barca La vida es sueño (Az élet álom) című darabjának főszereplőjére, Segismundóra hasonlít. Mindketten a társadalom peremén élnek és nem találják helyüket a nagyvilágban. Mindkettőjük identitása bizonytalan – miközben a „királyfi” és a „boltosfiú” sorsa ironikusan is utal egymásra.
A már korábban felvetett kérdésre visszautalva, miért galego nyelven írta meg García Lorca ezeket a verseket? Vajon megírhatta volna-e más nyelven? A versciklusban kifejeződő nosztalgikus szomorúság és „másság” segítségével García Lorcának sikerült az egész spanyol nyelvű irodalmat tükrözni, vagy inkább újratükrözni.
Nehéz helyzetben van a magyar fordító, hiszen neki egyetlen nyelven kell ezt a sok-sok kulturális tükröződést kifejezni és bemutatni. Botár Attilának – úgy véljük – sikerült.
(Tóth Gergő)
Sarlódűnék, számolatlanul.
Szélárnyékban, ezerszer is: te.
Te és az a kar,
amivel meztelenül hozzád nőttem,
te elveszett.
A sugarak.
Rakásra fújnak minket lobogó jajgatásukban.
Hordjuk a látszat mázát, hurcoljuk a fájdalmat, viseljük a nevet.
Fehér,
ami nekünk rezdül,
és súlytalan
a csereberénk.
Fehér és könnyű:
hagyjad kóborolni.
Holdközeli messzeségek: akárcsak mi. Építenek.
Építik azt a szirtet, amin
ez a kószálás megtörik,
egyre csak
építenek:
fényhabbal, porzó hullámokkal.
Ami vándorol, a szikláról integet. Homlokainkkal
incseleg, a homlokokkal, amiket nekünk kölcsönöztek
a tükröződés akaratából.
Homlokzatok.
Velük gördülünk oda.
Homlokpart.
Alszol?
Aludj.
Tengermalom őröl
jégvilágosan,
senki nem hallja,
tengermalom őröl
szemünkben.
Eső elmosta csapások, hófödte nyomok fölött
a csend kis szemfényvesztő szentbeszéde.
Olyan, mintha hallanál,
mintha szeretnélek még.
Kristály
Ne az ajkamon keresd a szádat,
ne a kapu előtt az idegent,
ne a szemben a könnyet.
Hét éjjel fennebb talál vörösre a vörös,
hét szívvel mélyebben dobban a kéz a kapun,
hét rózsával később buzog fel a kút.
András Orsolya fordítása
