Csoda-fehér így éjjelente,
ezüstös bent minden dolog.
Néhány gyöngéd csillag ragyog,
mint ájtatos pásztorok, egyre
újabb Jézushoz indulók.
A tér gyémántporával hintve
mező és folyó kibukkan,
s belép álomhangulatban
templom nélkül a hit a szívbe
csodatevőn s lassú-halkan.
(Botár Attila fordítása)
Gondolataiba merülve gyalogolt végig a Liffey partján. Már sötét volt, a vízen sárgás foltokban csillant vissza a város. Csak a pubokból hallatszott ki a szokásos kocsmazaj. Szerette ezeket a tavaszi estéket, a folyó felett beúszott Dublinba a tenger sós, nedves illata. Ujjai a zsebében egy öngyújtót forgattak. Talán előző este rakta el véletlenül. A csaj egy zsúfolt tetőtéri lakásban lakott a túlparton. Dús vörös haj, fehér bőr, halvány szeplők. Az egyik kocsmában szedte össze és dicséretesen hamar kötöttek ki a lakásán. Cseszettül jól smárolt. Végignézte, ahogy elgurul mellette egy szakadt Merci, megigazította a haját és elnevezte a lányt Gingernek. Ezzel csak az volt a baj, hogy Írországban rohadt gyakori a vörös haj, és már legalább nyolc Ginger volt a telefonjában, sorszámozva, az egyikhez még helyet is kötött: Ginger 3 a pubból. De melyikből?
Megállt, nézte egy kicsit a folyót, rágyújtott. Nagyon szerette a várost,egy ideje viszont nem találta a helyét. Állandóan mehetnékje volt, amivel kezdett a haverjai agyára menni. A csajok már nem mozgatták meg a fantáziáját úgy, mint két éve. Bulik helyett értelmetlen lerészegedések voltak. A banda jól ment, a munkái jól fizettek, valami mégsem volt kerek. Majd elmúlik, gondolta, és tovább sétált. A Parliament Streetnél jobbra fordult, és néhány méter után megállt egy omladozó vakolatú kapualjnál. Az ajtó nehezen nyílt. Lábával tolta be, aztán hangosan csapódott be mögötte. Tornacipője csoszogott a lépcsőfokokon, visszhangzott a csendben. Sült csirkeszaga töltötte be a lépcsőházat. Megkordult a gyomra, egésznap nem evett. Belépett a lakásba, felakasztotta a dzsekijét, kulcsát ledobta az asztalra a pizzásdoboz mellé. Felnyitotta a tetejét, maradt még két erősen száradásnak indult szelet. A sonka szélei már barnásra oxidálódtak, a sajt egybefüggő gumiréteggé aszalódott. A kopott kanapéra dobta magát, maga mellé tette a dobozt. Csócsálta a pizzát, váltogatta a csatornákat, aztán megállt egy régi angol sorozatnál. Könyvesbolt, másnapos szakadt fickó hajtja ki a vevőit és egy bolondnak magyaráz. Erről eszébe jutott, a Kerouac regény. Az előző próbán odaígérte Kierannak. A pizza szélét visszadobta a dobozba és feltápászkodott, hogy megkeresse a könyvet. Akkor olvasta, amikor Dublinba költözött. Tehát valahol nagyon mélyről, kétévnyi könyv, ruha és mindenféle kacat alól kell kibányásznia.
Elővett egy sört a hűtőből, kinyitotta, a kupakot odahajította a túltömött kukára. A tetejéről leugrottak a zsebkendőgalacsinok. Nagyot húzott az üvegből, végignézett a nappalin. Megsárgult tapéta, giccses csendéletek a falon és lepukkant bútorok. A polcok tömve az előző lakótó rongyosra olvasott sci-fijeivel. A fal mentén és a kanapé mögött könyvtornyok, beléjük ékelődött zenei magazinok. A lakásnak enyhe könyvtárszaga volt, keverve a kanapé alá bemászó zoknikéval. Egyetlen növény volt az egész lakásban, egy fuldokló aloe vera, az ujját kenegette vele, ha a gitár húrjai letépték a bőrét. Félt, hogy kiszárad, ezért folyton túlöntözte. Volt egy kicsi kandalló is, gázzal működött, télen imádták a csajok. Hangulatos lakás. A fürdőszoba csempéjére száradt ismeretlen eredetű koszt úgy tűntette el, hogy teleragasztgatta újságokból kivágott cikkekkel, zenészek fotóival és koncertjegyekkel. Reggelente szívesen olvasgatta a vécén ülve. Egy hálószoba is tartozott a lakáshoz, amiben a másfél személyes ágyon és egy komódon kívül semmi nem fért el. Csak akkor aludt ott, ha felhozott valakit. Bírta azt a szétült kanapét.
Merre lehet az a könyv?Az ablak alatti könyvkupaccal kezdte, valószínűleg az halmozódott oda a legrégebben. Reklámújságok, szórólapok alól bukkant fel az NME 2010. februári száma, tele volt Marina and the Diamonds debütáló albumával. Érdekes lemez volt, a Mowgli’s Roadot szerette róla, Tibi gyakran játszotta a Fészekben a szerdai rock diszkókon, de hamar kikopott. Félredobta, beleivott a sörébe, és tovább ásott. Felváltva jött egy-egy vámpíros és zombis DVD réteg, pár római korban játszódó ponyva, még több zenei újság.
Sóhajtott, átfordult a következő stóchoz. Nagyrészük az ír történelemmel foglalkozott erősen radikális nézőpontból. Rátalált az egyik kedvencére, gael mondák bőrkötésben 1952-ből. Egy belfasti bolhapiacon találta, meglepően áron alul. Itt sem találta. Az elhagyatottság angyalainak első, csak Amerikában megjelent kiadása, benne egy olyan utószóval, ami a későbbiekből kimaradt. Kieran nagy rajongója volt Kerouac regényeinek.
A harmadik halom leginkább ír undergrond zenei magazinokból állt. Mikor ideköltözött, a legigénytelenebbeket is összevásárolta, kiolvasta az utolsó betűig, hogy képben legyen. Találomra belelapozott néhányba. A legtöbb bandára már nem emlékezett, eltűntek a süllyesztőben. Néhánnyal viszont dolgozott együtt a stúdióban.
Újabb regények jöttek, jó részükről megfeledkezett. Már majdnem a kupac aljánál járt, amikor meglátta az ismerős piros borítót. Közelebb emelte. Igen, emlékezett a csúnya grafikára az elején. Tipikus 60-as évekbeli amerikai dizájn. Egyszínű borító, robosztus tipográfia. Kinyitotta, hogy felelevenítse a történetet. A tömény kiábrándultságot, ami áthatja az egészet. Hasonló keserűséget érzett ő is, mikor olvasta. Átpörgette a lapokat, a könyv egy pontra ugrott, ahol benne maradt valami. Egy polaroid kép. Kivette. A fény felé tartotta, hogy jobban lássa, ráncolta hozzá a homlokát. Egymásba gubancolódott, szétcsúszott arcok, széles vigyor. Ahogy nézegette, minden eszébe jutott arról az estéről. Kemény buli volt. Az egyik legjobb koncertjük Tibivel, aki a képen egy random lányt ölelgetett. Közvetlenül mellettük állt ő is Szofival. Mennyire szexi volt aznap este abban a szoknyában! Megfeledkezett erről a képről, miután kiolvasta a könyvet, de most visszajött ugyanaz az érzés, mint akkor. Szabadság utáni vágy, bűntudat, keserűség, hiány. Sokáig ült ott törökülésben, nézte a képet.
Felkelt. Kinyitott még egy sört, és visszavetődött a kanapéra. Maga mellé rakta a könyvet, tetején a fotóval, és üres tekintettel bámulta a tévé színesen villódzó képét. Kavarogtak a gondolatai, az agya zsibbadt. Egyre lejjebb csúszott, már majdnem vízszintesben volt. Hajnalban rántotta le a fáradtság, elaludt ruhástul, cipőben.
Te vagy a reggel, a dél, az este.
Én vagyok a szentelt víz,
a puszta formalitás.
Engem is bezár,
ami téged megriaszt .
A következetesség nélküli élet
veri szét az oltárokat.
Levadászlak és csapdába esem,
egyszerre vagyok
a fény és a bogarak.
Húsvéti füst gomolyog, árad
közepén tőkesúly húzódó, hegedő nyomával:
betűkhöz hasonló hasadás a vízen.
(Soha nem volt égbolt.
De tenger még most is van, égővörös
tenger.)
Mi itt, mi itt vagyunk,
az átkelés fölötti örvendezésünkben állunk a sátor előtt,
ahol sivatagkenyeret sütöttél
a vándorlásban mellénk szegődött nyelv szavaiból.
A látás szegélyén, a tekintet legszélső peremén: tánc,
két penge
szívárnyék-kötél fölött.
Alatta a háló,
gondolat-
végekből csomózva – milyen
mélységben?
Ott: a szétharapott
örökkévalóság-garas, amit
hozzánk köptek fel a háló résein át.
Három homokhang, három
skorpió:
a vendégnép, velünk
a csónakban.
Kút-
ként
mélyülnek az átkozottba, a megigézettbe,
és fölöttük nappali álmok
íves zsindelyei;
minden lélegzetvétel
kockakövek
gyűrűjében:
ilyenek a kamrák, ahol téged hagytalak, gubbaszkodva,
a kamrák, amikre bíztalak, hogy téged megtartsanak.
A szív parancsol:
az elvált
frontokra küldi ki
a minket halkan körbecsipkéző fagyot,
és te nem leszel virág
az urnamezőkön,
és engem, az írás hordozóját,
nem emel ki a vályogházból
sem az árok-, sem az arkangyal.
András Orsolya fordításai
szimpla fogaskerekek
ugyan ki sírna
kézcsapsárba
hang nem jön ki nem ki nem
nem
feltekintesz látod
perzselő fénykörök
visszavernek téged
pillanatokra mik tűnnek éveknek
otthonkásan lusta éveknek
párhuzamosan
lábat mozgatsz hogy szárazon tartsd
sugárhajtott részecskék agyroppantó csattanása
köldökzsinórok szívroppantó csattanása
hosszan visszazeng-zeng-zeng sivatagok és erdők és tavak felett
nem hallott csak érzett robajjal:
sok perc jegyzék
olvasatlan
még
[1869]
A KÖLESDI szép sík mezőt
Ezer virág koszorúzza, illatozza;
A kölesdi szép sík mező
Balogh Ádám dicsőségét virágozza.
Fel van írva ott mindegyik
Kis füszálra, vadvirágra, violára:
Balogh Ádám a szabadság,
A magyarság diadalmas daliája!
E virágok, e fűszálok
Ellen-vérből fakadoztak-sarjadoztak:
Kiket Béri Balogh Ádám
Leventéi levagdostak, lecsapdoztak.
Hajh! kuruczság hős vezére.
Hajh! szabadság vértanúja Balogh Ádám:
Mikor itten harczra rontál….
Mintha kardod villogását most is látnám.
Dandárát hadoszlopokba
Itt osztotta, állítá föl, rendelé el:
Minden ezred egy-egy fölleg
Fegyverének felvillámló menykövével.
Aranyozott selyemzászlók
Fölemelve úgy ragyognak, úgy lobognak
Tárogató, trombitaszó
Hangira a harczparipák toporognak.
A lovas már alig bírja
tartani a kantárszárat balkezével
Jobbjában reng fent aczélja
Sólyomszárnya, kaczagánya küzd a széllel.
Melle dolmányát dagasztja,
Karabélya a nyakában csitteg csattog.
Dübörög a lovak lába,
Ingoványos rét lapálya reng alattok.
– Dobban a föld: Balogh Ádám
Vágtat, íme, pej paripán, vont aczéllal;
Hősi mellén harczol a nap
Boglárokkal, skófiumos pantallérral.
Szép aranyos kardhüvelye,
Forgójának drágaköve villámot hány;
Vállain reng párduczbőre,
Nagy sastolla mint vitorla ringadozván….
S trombitáit megfuvatja
És vezényel tűzzel, hévvel: »Rajta-rajta!
Bent az ellen a hazában….
Magyarok szent Istene, vígy diadalra!«
Dob megperdül, ágyú dördül, –
Rabló ráczra vészt okádva kormos öble;
Fegyver roppan; – füstben, porban
Vág előre a kurucz had dübörögve…
– A többit mondjátok el, ti
E mezőn nőtt bokrok, fűvek, fák, virágok:
Hisz ti mind a győzelemmel
Tönkre vert vad ellen sirján sarjadátok!
Országdúló rácz- s labanczból
Alig jutott, alig futott hírvivőnek;
Magyar várak ormairól
A diadal örömére dörgve lőnek.
És azóta elviharzott
Elzajongott hosszú, kínos másfél század,
S immáron, mártírhalált halt
Balogh Ádám hamvai rég szétomlának.
Ámde a kölesdi síkot
Ma is virág koszorúzza, illatozza:
A kölesdi csatamező
Balogh Ádám hírét-nevét virágozza!
Fel van írva ott minden szál
Véren termett fűre, fára, friss virágra:
Balogh Ádám diadalmas!…
– Hív utód, ha arra tévedsz, gondolj rája!
E sorok szerzőjének 2005-ben tett filológiai felfedezése, hogy Thaly Kálmán A kölesdi harczról című költeménye már szerepelt a szerző 1909-ben megjelent Kuruczvilág című saját műveiből összeállított verseskötetében, vagyis ő maga leplezte le szerzőségét egy ballada kapcsán a halála után megindult hamisítási vádak előtt. 2013-ban reprezentatív kötet jelenik meg Hamis(ítatlan) irodalom címmel a pozsonyi Kalligram Kiadó gondozásában, amely végérvényesen beteljesíti Thaly Kálmán rehabilitációját a szerzőről közölt három igényes tanulmánnyal.
Nem mellesleg A kölesdi harczról című költemény a poétikai-retorikai olvashatóság egyik magyar gyöngyszeme, különösen a Paul de Man-féle dekonstrukció szemszögéből, mert a betűk és szótagok véletlenszerű – az olvasó által elvégzett – szétszór(ód)ása diszfiguratív erővé válik benne, és a névnek tulajdonítható jelentés ellenében dolgozik: a második strófa nehezen fenomenalizálható kijelentése – a fűszálak, virágok felirataként olvasható az a mondat, amely a materiális „Balogh Ádám” betűsor jelentését nevezi meg – éppen a név betűinek „beíródásai” révén veszíti el megjelenítő erejét; az Ádá tag (vagy anafonikus változata) részben vagy egészében megjelenik a „vad(virág)”, a „szabadság”, a „diadalmas”, a „daliája” és a „sarjadátok” szavakban. Ha a vers kulcsmondatát az arcnak a materiális nyomok szétszórtságára való ráerőszakolásából eredeztethető megismerés allegóriájaként olvassuk, a megismerésnek vagy a tapasztalat fenomenalitásának megbomlásává válik; a tizenharmadik strófa oppozíciót képez az előbb említett versszakkal, amennyiben a virágok ottani olvashatóságával („fel van írva”) szemben e növények felhangzó beszéde („mondjátok”) iránt kelt várakozást – ez az „olvasói” (hallgatói) várakozás azonban kielégítetlen marad, hiszen a vers befejeződése némaságba fojtja a síron nőtt virágok tanúságtételét. E némaság értelmezéséhez a költemény két korábbi strófájának olvasata járulhat hozzá.
A kilencedik és a tizenkettedik versszak között szintén erős kapcsolatot létesít a sorkezdő „Dob” és „Vág” ismétlődése, a visszatéréskor mindkét szó csonkított a korábbihoz képest: a küzdelem áldozatainak vesztesége a betűk szintjére helyeződik: ha a tulajdonnév inskripciójára továbbra is figyelünk, akkor a két versszak „legsokatmondóbb” anagrammatikus kapcsolata a „Balogh Ádám” részletének megjelenése a „had” szóban, ami azért különösen lényeges, mert az anagramma észlelése kizárólag leírt szövegben lehetséges. Ez egyrészt kiemeli az olvasói képzelőerőre utalt zajok (lódobogás, dobpergés, ágyúdörgés, fegyverroppanás) fenomenalizációjának törékenységét, másrészt előrejelzi azt a beteljesületlenséget, amelyet a vers lezáró strófája kelt. A sírszerű némaságba (hangtalanságba) zárkózó költemény olvasására a szöveg megint csak a sírfelirat-olvasás alakzatát kínálja fel: a „Boglárok”-ba beleírt „Balogh Ádám” a tulajdonnévre is átviszi az ékszerek tűnékeny csillogását, amely a szoláris metafora katakrézisével („Hősi mellén harczol a nap”) felidézi a prosopopeia dekonstruktív elméletének wordsworth-i „gyökereit” – a fenomenális és materiális olvasás közötti választás helyett A kölesdi harczról inkább a két stratégia kölcsönösségét feltételezi.
Benkő Krisztián
(Az idén decemberben, a Kalligram Kiadónál Csehy Zoltán szerkesztésében megjelenő “Hamis(ítatlan) irodalom” című konferenciakötet három igényes tanulmánnyal járul hozzá a 19. század egyik eredeti költőjének, Thaly Kálmánnak a rehabilitációjához, újraértelmezéséhez.)
.
