Villamos vitt a Moszkváról. Mondták, egy kicsit sétálni kell majd felfelé, de ez sok volt. Ahogy gyalogoltam a dombon felfelé, lehajtott fejjel, a reggel egyre szürkébb lett. Mire felértem a főbejárathoz, kapkodtam a levegőt és egészen kimelegedtem. Megálltam előtte. Mint egy erődítmény. A tetejét köd takarta, minden mohás volt. A kőfalakon repkény futottvégig. Ez a hely ezer éve itt állhatott már, mire én odaértem.

Először a vérvétel. Ez volt a belépő mindenhez. Piros neon nyilak irányítottak balra, rá a futószalagra, amin már sokan álltak. Mind a cipő orrát bámulta. Néma csend volt. A szalag lassan kúszott előre a hosszú szürke folyosón, majd a végén egy ajtón bekanyarodott. Senkit nem láttam kifelé jönni.

A sarokban korhadó minipálmák és páfrányok. Nehezen bírták az itteni klímát. Plakátok a falon vérnyomásról, prosztatákról. Rajzok gyerekeknek arról, hogyan placcsan szét egy orrszarvú a szélvédőn, ha nincs bekötve és 50 kilométer per órás sebességgel ütközik.

Odaértem a kanyarhoz, a futószalag beúsztatott, ott már leléphettem róla. Erre sárgán villogó tábla figyelmeztetett. A székből pont felállt egy kisfiú. Hüppögött. Anyukája kézen fogta és elvezette a másik ajtóhoz. Oda kell ülnöm, gondoltam, biztos ez a dolgok rendje. Megkerültem a hatalmas fotelt. Velem szemben ötvenes csont sovány nő ült piszkosfehér köpenyben. Dauerolt hajat és hatalmas szemüveget viselt.

– A karját. – mondta.

Levettem a pulóverem és odanyújtottam a bal karomat. Barna, pergő szélű bőrszíjat tekert a könyököm fölé. Megrántotta. A szíj bevágott, de nem fájt. A hajlatban véna bukkant elő, mintha a bőröm alattegy vastag kék hernyó domborította volna ki a hátát. A nő határozott mozdulattal ledöfte a kis kék hernyómategy spagetti vastagságú tűvel. Az ezüstös tű végén egy üveg tartály volt, ezt töltötte fel a vérem, meglepően gyorsan. Olyan színe volt, mint egy harmatos vörös rózsának. A fiola megtelt, a nő kicserélte egy másikra. Összesen négyszer. Furcsa vákuumféle érezés volt belül, a homlokom mögött, ahogy távozott belőlem a vér. A kézfejem úgy ráncosodott, ahogy a zacskó kezd gyűrődi, mikor tejet töltök a kávémba. Kihúzta a tűt és egy zöld ragacsot nyomott a lyukra.

– Tartsa ott.

Tanácstalanul felálltam, körbenéztem. Ott volt az ajtó, ahol az előbb a kisfiúval kimentek. Minden erő elszivárgott belőlem. Remegő lábakkal vonszoltam magam. Az ajtó túloldalán egy hatalmas terem voltablakok felé néző padsorokkal. A közelebbi helyeken már mind ültek. A plafonról lelógó, kéken villogó tábla azt mondta: Várjon!. Hát, vártam. Bámultam ki az ablakon, kint gomolygott a köd.

Az egész néhány hete kezdődött egy enyhe nyilallással a mellkasomban. Nem vettem tudomást róla, hosszú volt az előző este. Gondoltam, szimpla másnap. A város kezdett kitavaszodni, egyre több madár csiripelt, a nap is kisütött időnként, a bátrabb fák rügyezni kezdtek. A fájdalom tompa nyomással jelentkezett újra, először alig észrevehetően, szívtájékon. Napok alatt erősödött, és már nehezen kaptam levegőt, aztán szép lassan felfelé kúszott az agyamba, és rátelepedett a látóidegekre. A perifériákon nem láttam rendes színeket, vagy csak fekete-fehéret, vagy a rózsaszín és lila különböző árnyalatait. Ez nagyon irritált. Nem, nem a fekete, hanem a rózsaszín. Kérdezgettem a barátaimat és kutattam a neten, hogy ez mitől lehet, és hova menjek vele. Minden jel arra mutatott, hogy ide. Fel a hegyre, ahová egy darabon villamos hoz a Moszkváról. Szóval, itt ültem, és vártam.

Talán negyven perc is eltelt már, mikor a köpenyes, óriási szemüveget viselő nő odalépett hozzám. Akkor vettem észre, hogy ez már nem az a nő. Ijesztően hasonlítottak. Kegy halom papírt nyomott a kezembe. A legfelsőn nagybetűkkel ez volt: LELETEK. Aztán végtelenül hosszú felsorolása a vérem minden alkotóelemének, mennyiségének, minőségének, hormonok, sejtes elemek, vírusok, baktériumok, betegségek, pluszok, mínuszok és tól-ig értékek. Nem jelentettek számomra semmit. Tovább lapoztam, ott már latin kifejezések és rövidítések sorakoztak. Ezeket sem értettem. A következő néhány lap tetején ez állt: BEUTALÓ. Alatta pedig kisebb betűkkel, hogy hova. Pecsét, aláírás, szevasz. Egy térképet is mellékeltek. Úgy nézett ki, további vizsgálatok szükségesek.

A terem távolabbi végén egy ajtóra a KIJÁRAT szó volt festve. Kiléptem rajta a falakon belüli parkba. Csend. Ódon épületek, fák, vadszőlő, örökzöld bokrok, és sűrű köd. Néhány idős ember lehajtott fejjel, gépiesen menetelt az épületek között, kezükben papírok.

Akkor, kezdjük az elsővel. Ortopéd vizsgálat. Kikerestem a térképen, hármas számú épület. Pont előttem volt. A nehéz faajtóról kopott a zöld festék, az üvegek homályosak voltak, a fém kilincs pedig nagyon hideg. Erőtlenül betoltam az ajtót. Fáradt levegő fogadott, de legalább meleg volt. Mintha enyhe lábszag lapult volna. Köpenyes nők és férfiak rohangásztak sztetoszkópokkal. Mindegyik különösen magas volt és görbe tartású. A papíromon az állt, kettes ajtó, leültem ezzel szemben. Nem kellett sokat várnom, nyílt az ajtó. Hajlott hátú, erősen kopaszodó köpenyes fickó ült az íróasztalnál, fura szerkezettel a fején. Ez olyan volt, mintha egy hajpántra középen lyukas fém csészealjat erősítettek volna. Egy székre mutatott, és mondta, vegyem le a cipőmet. Lehajoltam, hogy kifűzzem. Ekkor vettem észre, hogy a fickó meztelen lábfeje akkora, mint egy teniszütő.

Felemelte a lábam, lehúzta róla a zoknit. Lehajtotta a fém csészealjat, és annak nyílásán át vette szemügyre a talpamon futó apró vonalakat. Hüvelykujjával megnyomkodta egy kicsit, koncentrált, hátközépig érő homlokát ráncolta hozzá. Közelebb hajolt, és a fülét a talpamra tapasztotta. Hallgatózott.

– Elnézést, mit…?

– Pszt! – fojtotta belém a szót.

Hümmögött. Firkált a beutalóra pár sort, a kezembe nyomta, és elfordult. Zavartan elköszöntem és kimentem. A következő lap a gasztroenterológiára irányított. Hetes épület. A ködös bokrok és házak között bolyongtam, a hetes feljebb volt a dombon. Éppen megfogtam a kilincset, amikor egy férfi lépett az ajtóhoz. Kinyitottam, hogy kiengedjem. Hatalmas volt, mint egy felfújt léggömb. A karjai nem lógtak, hanem esetlenül álltak ki az oldalából. Szuszogva préselte ki magát az ajtón. Itt maró káposztaszag volt. Csak hárman ültek a váróban. Az egyik nőnek hangos morajlással korgott a gyomra. A másik ütemesen zöld párát böfögött. Megjelent egy köpenyes. A beleit húzta maga után, mint az engedetlen kutya pórázát.

– Erre. – szólt, és egy ajtóra mutatott.

Bementünk, ő rutinosan behúzta a beleket, nehogy rácsukódjon az ajtó. Le kellett vennem a felsőmet, és egy evőkanálnyi savanyú fehér port dugott a számba.

– Nyelje le.

Alig bírtam leküzdeni. Lassan elkezdte felfújni a hasam.

– Tartsa.

Kezemet a számra tapasztottam, nehogy távozzon a gáz. Megijedtem. Nem akartam úgy végezni, mint a férfi a bejáratnál. A gyomrom kezdett akkora lenni, mint egy görögdinnye. Adott egy sűrű barna pépet, hogy igyak belőle, ha szól. Egy monitoron leste, hogyan pottyannak a masszadarabok a gyomorsavba. Ő is jegyzetelt valamit a papíromra. Elővett egy vékony csövet. A végén robotgiliszta tekergőzött. Ezt az orromba dugta, a giliszta pedig perisztaltikus mozgással elindult hátra, le a nyelőcsövemen. Éreztem, ahogy odalent matat és nézelődik. A köpenyes feszült arccal meredt a képernyőre egy darabig, aztán visszahúzta. Mehettem tovább innen is.

A köd nem akart felszállni, pedig már tíz is elmúlt. Az emberek továbbra is robotmozgással vitték a papírokat. Milyen furcsa, gondoltam, hogy minden részem más házba tartozik, amik között nincs kapcsolat. Mintha véletlen legókockákból lennénk felépítve, csak úgy mellesleg, mert együtt értelmezhetetlenek a darabok. Egyben értelmezhetetlen vagyok, még saját magam számára is.

Pulmovizsgálat volt soron. Halk sípolások jelezték a várakozók minden egyes levegővételét. Hamuszürke arccal bámulták a sárga linóleumot. A folyosón egy férfi közeledett. A térdig érő köpeny gombjai furán előremeredtek, és szőrök lógtak ki alóla. A zsebébe nyúlt, ezzel félrelibbentette a köpenyét. Deréktól felfelé hatalmas, szőrös orr alkotta a testét. Beterelt egy vizsgálóba. Itt is vetkőznöm kellett. Meleg kezével mosolyogva simogatta a hátamat. Piros lufikat kellett felfújnom, ő pedig találomra kipukkasztott néhányat. Orr-testével szagolta a kidurrant lufik helyét, közben a fejét ingatta és dörmögött valamit.

Utolsó állomásom egy hatalmas épület volt. Endokrinológia. Itt az emeleteket is máshogy hívták; tobozmirigy, agyalapi mirigy, pajzsmirigy, és tovább felfelé. A harmadikra kellett mennem. A lépcső korlátját sárgás nyák borította. Senki nem volt rajtam kívül. Nem ültem le, a padokról is ragacs csöpögött. Sokáig várattak. A villódzó fénycsövek zúgása nyomasztani kezdett. A padlót bámultam. Az itteni köpenyes egy fiatal nő volt, a nyakán széles pajzs alakú kinövéssel. Ráadásul hol összement, hol nagyon magas lett. Nehéz volt így figyelni rá.

A kezemet az asztalra kellett raknom, ő pedig kis tűket szurkált a körmöm alá. Minden szúrásnál összerándultak az izmaim. Amikor már mind a tíz tű benn volt, megpendített egyet. Hallgatta. Aztán felváltva pengette, pöckölte őket, és csukott szemmel fülelt a beteg dallamra. Néha elégedetten bólintott. Abbahagyta, kihúzta a tűket. Plüssmackót adott a kezembe, és nedves szivacsdarabokat erősített pánttal a halántékomra, amiből vezeték kígyózott amonitorhoz. Bekapcsolta. Először csak hangyafoci volt. Egy gombot tekergetve finomhangolta, míg meg nem jelent a dobogó szívem. A kép szemcsés volt, de felismertem. Csak az enyém lehetett. Még ott volt benne az előző nap titokban megevett marcipános bonbon nyoma. A köpenyes fotókat vett elő.

– Aha! – kiáltott fel az egyiknél, ami éppenséggel egy ismerősöm kutyáját ábrázolta.

A monitorra néztem, de semmilyen változást nem láttam. A telefonhoz nyúlt.

– Kettes kód. – szünet – Igen. Ahogy sejtettük. – újabb szünet – Szóval a pirosat? Igen. Rendben.– lerakta.

Kíváncsian néztem rá. Magyarázat helyett ő is csak írogatott valamit a papírjaimra. Mellécsapott egy újat is, amin a PATIKA felirat állt, és még több olyan szó, amit nem értettem.

A patika a főbejárat mellett volt, egy kis sötétszürke terméskő házban. A sötét, hatalmas teremben régi szófák voltak, mellettük kis asztalon egy-egy pohár és vizeskancsó. Fekete tömörfa bútorzattal rendezték be, üvegszekrények, középen hosszú pult, fiókok.  A szekrényekbenüvegcsék, dobozok, fiolák sorakoztak. Terráriumokban pókok, skorpiók és színes kígyók figyeltek. Aszott, alacsony, gumimozgású öregember lépett hozzám, és a kezét tartotta. Félénken nyújtottam a papírokat. Hümmögve tanulmányozta, előre-hátra lapozott, bal mutató- és hüvelykujjával megőszült szakálla maradványát dörzsölgette.

A pult mögül elővett egy edényt, a szekrényekből elkezdte begyűjteni a hozzávalókat. A nála hatszor magasabb polcokat is elérte. A karja úgy nyúlt és emelkedett, mint a kobrák feje szokott, mikor a kígyóbűvölő felemeli a kosár fedelét. Az edénybe mindenfélét morzsolt, tört, csepegtetett, keverte jobbról is és balról is. Kékes gőz illant el belőle. A masszát egy formába öntötte, pálcikát tett bele, és ráengedett belőle egy keveset a NAPFÉNY feliratú dobozból.

– Tessék – nyújtotta felém a vörös szív alakú nyalókát a pálcikánál fogva – Ez majd elmulasztja.

Elvettem tőle, megköszöntem és kiléptem a még mindig nyirkos-ködös parkba. Kezemben a nyalóka halvány fénnyel derengett. Kíváncsian, de félve hozzáérintettem a nyelvem hegyét. Gyömbéres banán íze volt. Tetszett. Mosolyogva sétáltam lefelé a dombról, vissza a tavasszal telt városba.

Kutyák futnak keresztül előttem az úton, meglesnek. Hallom, ahogy mögöttem is elfutnak a lehető legnagyobb csendben, becserkésznek, mint a sötétség a pókot az elhagyott kamrák belsejében, ahol csak pókháló van, de zsákmány nincs. Én sem vagyok áldozat, de a kutyák keringenek körülöttem, mint varjak a dög körül… Tarkovszkij utca 13. Az első együttlétek: az akkor még bakáknak nevezett tisztek itt ittak a Titanik bárban a babákkal, csak, hogy játsszak a szavakkal, ha már így, ilyen könnyen adják, felkínálják magukat, mint azok a nők abban a bárban, ahol ők és a tisztek egymásnak estek. A nagybátyám, aki megjárta a Lipótot és hasonló helyeket, inkább azokon kívül tartózkodott, mintsem bent az intézetekben. Kedvelt időtöltése volt hajnalban a bárok, presszók, kocsmák, mérések, döntések előtt, a kirakatban állni és meglesni az embereket, a részegeket, a táncoló párokat, a szeretkező párokat, a szomorú nőket és a feszült férfiakat, a verekedő férfiakat és leginkább a saját arcát, ami tükröződött szemei előtt. Magát nézte, ifj. Woczek Péter, amint magához nyúlt és nézte az arcát hogyan változik, miközben leskelődik. Kellett a saját arca, hogy ne maradjon magányos aktus amit csinál, mondhatnám forradalmasította az onanizálást. Bár szerintem nem, azt nem lehet. Ez előtt a bár előtt állok, de nagybátyámat nem látom, nem is lehet, már nem él. Habár sokszor látták őt a bentiek, akiket figyelt, nem foglalkoztak vele, így nem is látták, amikor egy kör alakú csatornafedőre rálépett, az fordult kilencven fokot és mintha pénzérmét vennénk a két combunk közé, úgy volt a csatornafedő a két lába között, két lába a csatornában, a fedő pedig szétvágta a herezacskóját és szétroncsolt mindent, ami ott lent volt, majd szépen csendben elvérzett. Nem tehetett mást. Virradatkor egy józanodó férfi vette észre a testét, aki a presszó elé ment ki vizelni, mert bent már túl nagy volt a füst és ő kezdett másnapos lenni. Kiment, vizelt, rágyújtott, meglátta nagybátyámat egy nagy vörös tócsa és egy kisebb fehér folt között heverni. Pazarolta magját, vérét vették, abban feküdt, amiből jött. Szomorú történet. Példázat. De hogy miről, azt nem tudom. Ő csak könnyített magán, mint a férfi, aki kijött és megtalálta.

Belépek a Titanikba. Víz borítja a padlót, mint otthon. Épphogy mindent beborít, tükröz, mint a tükörrel bevont plafon, alulról látom magam. Melyik vagyok? Szia péter.

Egy sört és egy unicumot, legyen szíves. Milyen sört? Világosat. Milyet? Világosat. –– Leülök a sarokban egy asztalhoz. Körbenézek, az egyik sarokba egy kasza van állítva. Érdekes. Érdekes. Konstatálom. Megiszom az unicumot, belekortyolok a sörbe. Rágyújtok. Belép egy lány. Egy nő. Hosszú, lila kabát van rajta, fekete haj, fehér bőr, rózsaszín száj. Körbenéz ő is. Körbejárja az asztalokat, valamit kérdez mindenhol. Vagy pénzt kér, vagy kurva, gondolom én és fájóan konstatálom, hogy nincs nálam sok pénz. Körbeért, már azt hiszem, hogy engem nem vett észre, de mielőtt kilépne, meglát. Nagy, fekete kabátban ülök a sarokban, a legnagyobb árnyékban a gyengén megvilágított Titanikban. Odajön az asztalomhoz, ránézek, a kabát eltakarja az alakját, pedig nagyon érdekelne hogy néz ki. Épp nyitja a száját, amikor előtte megszólalok. Nincs sok pénzem. Nem válaszol. Mennyit szeretnél? – kérdezem. Neked ingyen. Megemelem a korsót, hogy kiigyam, de mielőtt megtenném, megszólal. Megmondjam mi lesz? Mi? – kérdezem. Leül, közben végig a szemembe néz. Benyúl a zsebébe. Nem, nem kés. Egy pakli kártyát húz elő. Kurvaélet. Ez nekem jósolni akar – ezt nem mondom ki. Húzz egyet! Húzok, leteszem elé az asztalra. Felemeli, közben végig a szemembe néz, és felém mutatja. Akasztott ember. Ez van ráírva és egy férfi lóg fejjel lefelé rajta. Jobb lábán kötél, a bal behajlítva, kezei a háta mögött, feje körül fény… ijesztő és felemelő. Boldognak tűnik. Ránézek a lányra. Benyúl a zsebébe és egy marék kavicsot szór az asztalra. Ha már nem fizetsz, akkor én adok neked valamit. És legyél jó a nőkkel, Péter – mondja, majd feláll és anélkül, hogy visszanézne rám, kimegy. Egy kicsit kiver a veríték, kiiszom a sörömet. Konstatálom, hogy a sarokból eltűnt a kasza. Most már tényleg megremegek. A pulthoz megyek. Még egyszer ugyanezt? – kérdezi a pultos lány. Nem, nem, köszönöm. Ki volt ez a lány? Milyen lány? Na ne baszakodjatok velem, gondolom magamban, egy csepp megindul a homlokomon. Ja, Sándor. Tessék? Ő Sándor volt. … Ő férfi. Férfi volt, csak árműtette magát. Most Alexandrának hívja magát, mert meg akarta tartani a nevét. Néha bejön és meghívatja magát. Köszönöm. Még egy kört? Nem, köszönöm.

Késő van, inkább hazamegyek. A kutyák köröznek még mindig. Kiválnak a sötétségből, majd újra eltűnnek. Meglesem őket. Égnek az utcalámpák. Fura minden, mint egy Ingmar Bergman filmben. Farkasok órája, szenvedély. Valami biztosan van a levegőben, érzem, ahogy elmúlnak a dolgok, érzem a sokat mondást, az akarást, az izzadtságszagot, érzem magamat. Hideg van és reszketek, hogy a hideg miatt-e, azt nem tudom. Sétálok hazafelé, egy fa tövében egy szappan hever. Nagy és kövér, mint egy patkány. Mosolyognom kell nekem is. Nyugat felé veszem az irányt, még kicsit sétálok, mielőtt újra hazamegyek, otthon már nem akarok remegni. Nem, nem akarok. Inkább megnyugtatom a halottakat. És vigyázok a nőkkel. 

A régi vegyesbolt tükröződő ablaküvegén Molnárné Katika újra leellenőrizte, minden rendben van-e. A ruhája a legelőnyösebb tulajdonságait emelte ki, a sminkje sem kenődött el, beszárított haja is rendben maradt. Megnyugodva lépett be a hentesüzletbe: egy tízest legalább letagadhatna. Persze még akkor is idősebb lenne pár évvel a pult mögött álló fiatal tulajdonosnál, de ez nem számított. Sem nála, sem a Folyó utcában lakó többi nő esetében.

Laci két éve vette át a boltot megboldogult apjától. Minden elsőszülött fiúból hentest neveltek, a házi „Mészáros Múzeumban”, ahogy a garázst becézték, őriztek ősi kolbásztöltőket, böllérkéseket, disznópörkölőt és vagy fél tucat fotót, csupa megtermett, vastag bajuszú, erős karú, nagy pocakú, büszke férfiról. De ő valahogy kilógott közülük, szikár, izmos, vállas emberré vált, az anyja családjára ütött és örökölte azok nemes arcélét, bánatos, barna szemét, és ábrándozó lelkét. Azért csak beletanult a szakmába, szeretett a nyers hússal dolgozni, mondogatták is neki, hogy amit művel, az már művészet. De ilyenkor az egyébként jámbor férfi egy kissé felemelte bársonyos hangját: – A művészet az más.

A fiatal hentes ugyanis verseket írt. Évekig csak titokban, de amikor az apja meghalt és hátrahagyta üzletét, a mindig hófehér falak hirtelen megteltek bekeretezett költeményekkel. Az utca asszonyai pedig egyre szívesebben jártak Lacihoz húsért. Az ifjú hentesnek mindig volt hozzájuk egy-két kedves megjegyzése, észrevette az új frizurájukat, tippet adott az ebédhez, olyan ember volt, aki miatt érdemes volt csinosnak lenni, vagy hosszan érdeklődni, a marhának melyik része való pörköltnek. Olyan férfi, amilyen nem volt másik a Folyó utcában, de talán a városban sem.

Hónapokig senki nem merte megtenni az első lépést, míg végül Kovácsné Margó húsz év érzelmi nélkülözés után egy nap, amikor a csontozott karajt bontotta ki a papírból, egy nejlonzacskóba csomagolt borítékot talált két szelet hús között. A levélben egy személyre szóló, gyöngybetűkkel írt szerelmes vers volt, valamint egy rövid üzenet, amely segítséget ajánl a konyhában, ha esetleg a Margó férje éjjeli műszakot kapna a gyárban.

Kovácsné a legpletykásabb nő volt a környéken, úgyhogy hamar híre ment, hogy Lacinak nem csak véres köpenye, hanem gyönyörű öltönye is van, finom keze vaníliaillatú, mert esténként krémekkel ápolja, férjeikkel ellentétben nem sörtől bűzlik, hanem drága parfümöt használ és bizony nem csak a sertéscombot fogja meg olyan magabiztosan.

Mint minden újdonságnál, eleinte tolongtak a reményt lelt, keserű asszonyok, nehogy lemaradjanak, de amikor kiderült, hogy a férfi nem fog megállapodni egyiküknél sem, ereje mindenkire elég, verseit pedig vég nélkül ontja, mindenki megnyugodott és beállt a rendszer. A nők precízen beosztották maguk közt, kinek mikor van távol a férje, sorrendet állítottak, és a Folyó utca egykor vitáktól hangos bérházaiba beköltözött a nyugalom.

Molnárné Katika tehát kabátjának belső zsebében őrizgette Laci legújabb versét, testében pedig zakatolt a vér, alig tudta kivárni, hogy elmondhassa, férje este dolgozni fog. Az üzletben azonban új vendégek is voltak. Fiatal pár: harmincas, robosztus férfi és a felesége, egy huszonéves, teltkarcsú szőke. Katika még meg is jegyezte magában, hogy pont, mintha a férjét meg magát látná tizenöt éve, amikor beköltöztek a szemközti ház első emeleti lakásába. Hallotta, hogy a nő a Lacival beszélget, ezért beállt a férj mellé a húsokat nézegetni, hogy mindent jól hallhasson.

– Tudod, én nem is hittem, hogy laknak itt ilyen fiatalok is, mint te – mondta épp csevegő hangon a fiatalasszony nem törődve Molnárnéval.

– A családom generációk óta él már a környéken – válaszolta pirulva a férfi.

– Na, igen. Én csak lefolyó utcának hívom – nevetett a lány saját szóviccén.

– Az igaz, hogy ritka erre az ilyen szépség – mosolyodott el a hentes, majd félve a férjre pillantott, de az a töpörtyűt vizsgálta épp, így folytatta: – Egyébként Laci vagyok.

– Asztalos Adrienn. Nem vettem fel a férjem nevét, én modern nő vagyok. – Erre már az emlegetett is felfigyelt, felvonta jobb szemöldökét, majd nyersen a pult felé köpte: – Fizetek.

Molnárné egyeztetett Lacival az estéről, miután azok ketten elmentek, de amikor a férfi csak alig figyelve bólogatott, hogy ott lesz, már látta, hogy baj van. Vitte is a hírt a többieknek.

A következő hetekben a hentes nagyon megváltozott. A környék asszonyaival hűvösebben bánt, nyakkendőt vett a kötény alá és hordani kezdte a családi relikviaként őrzött svájci karóráját, amit még a nagyapja vett a feketepiacon.

Az asszonyok egymást hívogatták esténként, ki kapott mostanában szerelmes verseket, de úgy tűnt, az ifjú költő homlokát új múzsa csókolja. Adriennt minden nap látták az üzletben, suttogások, lopott kézsimítások lepleződtek le az ablaküvegen át, Laci pedig egyre többször bukkant fel az új szomszéd lakásánál. Ilyenkor a boltra kitette a „rögtön jövök” táblát, de ennek csak a férfiak hittek, akiknek fogalmuk sem volt, hány perc vele egy pásztoróra.

A szeretők mindent elrendeztek. Megvolt a szökés napja, az is, hogy ki fogja majd az üzletet eladni, hová költöznek, hol lesz az új bolt, hogy ügyvédeken át megoldják a válást, mindent az Adrienn férjének a tudta nélkül, mert ha rájön, akkor mindkettejüket megöli. Utóbbitól Laci kevésbé tartott, de hogy a nő biztonságban érezze magát, belement a titkolózásba. Annyira beleélte már magát, hogy könnyelmű lett, és egy este a karóráját a férj éjjeliszekrényén felejtette.

Az asszonyok eközben másnap délelőttre megbeszélték, hogy együtt bemennek, és a lelkére próbálnak hatni a Lacinak, ne adjon fel mindent, mert csak olyan életet csinál magának, mint a Folyó utcában mindenki másé. Nyitáskor be is tódultak, de nem kezdhettek bele a mondandójukba, mert szorosan mögöttük belépett Adrienn férje, kezén a hentes karórájával. Mellette jött a felesége is, egyik szeme alatt vörös körív húzódott, a karján pedig zúzódásfoltok látszottak. Látva a többieket, a férj magyarázkodni kezdett:

– Azt hittem tegnap este, hogy megcsal az Adri, mert ezt az órát találtam a szekrényemen. Hát a lelket is kivertem belőle, ahogy illik. Aztán szegény szipogva mondta, hogy nekem vette ajándékba. Így most furdalja az oldalamat az egész, meg is hívtam estére egy csomó barátot, csapunk nagy vacsorát meg iszunk rá, attól jobb kedve lesz. Ehhez jöttem kacsát venni. Van?

Az asszonyok hol az órára tekintgettek, hol a padlóra. Mindannyian viseltek már ilyen sérüléseket, ennél kisebb dologért is. De nem mertek rápillantani sem a Lacira, sem a lányra. A hentes rámeredt a sebhelyekre, vádlón végignézett a csöndesen összehúzódó asszonyokon, azután halkan így szólt:

– Van. De megmutatná előbb az óráját közelebbről? Nagyon szép darab.

A férj vállat vont, közelebb lépett hozzá, előrenyújtotta bal karját Lacinak, aki elgondolkodva nézegette a számlapot. A férfi már épp visszahúzta volna, de ekkor a hentes gyors mozdulattal elkapta a kezét, a vágódeszkára tette, megragadta az egyik szeletelő bárdot, és az óra fölött pár centivel, egy egyenes vágással kettécsapta a kart.

Az ordítás és sikítás elegyében Adrienn döbbenten állt és csak nézte, ahogy Laci lehúzza a csonkról az órát, gondosan megtörölgeti, majd visszacsatolja a saját csuklójára.

– Apádat egy hónapja kirúgták a gyárból – hallottam anyám rekedt, sírástól remegő hangját.

– Egy hónapja? De hát minden reggel elment itthonról, és csak késő délután jött haza, mit csinált akkor?

– Kérdezd meg tőle! Nekem is csak ma mondta meg. Fogalmam sincs, mi lesz. Az én fizetésemből nem tudunk megélni. Elküldték a munkaügyi hivatalba, azt mondták, ott kap segélyt addig is, amíg nem talál valami munkát, de nem akar menni.

Apám nem akar segélyt. Apám, aki gyerekkorától kezdve dolgozott, nem fog elmenni a munkaügyi hivatalba segélyért kuncsorogni. Tízévesen már a tűző napon hordta a téglát a kőműveseknek. Aztán esztergályosnak tanult. Brigádvezető volt a gyárban, többször „kiváló dolgozó”. Soha nem ártott senkinek. Most pedig kirúgták.

– Figyeljétek meg, nagy változások lesznek itt – mondogatta már egy ideje. – Jól tettem, hogy annak idején nem léptem be a pártba, pedig nagyon agitáltak! A Varró, meg a Tábori, ők a leginkább. De én megmondtam, hogy nem leszek spicli soha! A Varró azt mondta, a saját érdekemben tanácsolja, ne beszéljek így mások előtt. Sose lehet tudni, ki kinek a füle-farka.

Szerettem apám egyszerű, lényegre törő mondatait. Miután hazajött a munkából, gyakran filozofálgattunk együtt a nagyszobában, aláfestésként mindig a Kossuth Rádió szólt. Aztán elküldött tanulni.

– Menj, fiam, írd meg a leckédet, ne kelljen neked is gyárban dolgozni! – mondta a lányának. És a lánya visszabújt a kicsi szobájába, a könyvei közé. Anyám adminisztrátor volt, és ahogyan apám, ő is a szívén viselte a sorsomat. A fejükbe vették, hogy nekem mindenképpen egyetemre kell mennem. Jól tanultam, olvasni is szerettem, úgyhogy ezzel nem volt gond. A jogi pályát néztem ki magamnak.

– Ahogy a dolgok most állnak, még az is lehet, hogy nem ezt a rendszert kell majd kiszolgálnod. Mire végzel, egészen más lesz itt a harci helyzet – elemezte apám a történéseket, jól megérdemelt sörét kortyolgatva közben. Nem ivott sokat. Munka után egy üveg sör. Ez jelentette számára a kikapcsolódást. Meg az a két hét szabadság nyaranta, amit minden évben a Balatonon töltöttünk, anyám vállalatának szebb napokat látott üdülőjében. Ott csókolóztam először. Hogy is hívták a fiút? Karcsi, azt hiszem. Karcsiból annyira emlékszem, hogy úgy tapadt a számra, mint valami vákuum. Nyálas vákuum. Jó ideig nem is csókolóztam utána.

Amikor hallottuk, hogy a két dögöt – ahogy apám nevezte Ceausescuékat – kivégezték Romániában, már mi is egyre inkább hittük, amit oly vehemensen vetített előre.

– Elpusztult a két kutya, hogy az Isten verje meg őket, ott, a föld alatt is!

Még három évig dolgozott a gyárban. Aztán kirúgták. A Varró mondta meg neki, hogy nem tudják tovább foglalkoztatni.

– Az is lehet, Tónikám, hogy bezárják az egész gyárat – darálta Varró. – Egyelőre megpróbálunk csökkentett létszámmal dolgozni. Vannak itt olyanok, akiknek három-négy gyerekük van. Őket nem küldhetem el. Ugye, megérted?

Úgy mesélte valamivel később, hogy Varró egyszer sem nézett a szemébe, miközben kirúgta. Végig a karóráját bámulta.

– Gerinctelen spicli – sziszegte apám. – De majd megfizet. Jönnek az újak, aztán kipattintják őt is!

– Dehogy pattintják! – így anyám. – Kilenc élete van annak, mint a macskának, és mindig talpra esik! Nem fog az hiányt szenvedni soha semmiben! Feltalálja magát. Csak az olyanokat állítják félre, mint te.

A szüleim házassága legendásan jó volt. Őszintén és kitartóan szerették egymást. Minden hibájával, minden ügyefogyottságával együtt vállalták és elfogadták a másikat. Ezért nem értette anyám, miért nem mondta el neki apám rögtön, hogy már nincs munkahelye. Ehelyett minden áldott reggel felkelt, lezuhanyozott, felöltözött az előző este odakészített ruhájába, megitta a kávéját, és elment. Aztán a szokott időben hazajött.

Miután anyám, és én is megtudtuk, hogy a gyár többé már nem tart igényt apámra, megpróbáltunk mi munkát találni neki. Barátoknál, ismerősöknél kilincseltünk, mindhiába. Senki nem tudott segíteni.

– Esztergályos? Arra nincs szükség! – hallottuk a személytelen egyen-választ. – Ügynök, menedzser, az kell most! Iratkozzon be tanfolyamra, aztán meglátjuk!

Apám nem akart ügynök lenni. Nem akart bugyuta termékekkel házalni, nem akarta rábeszélni egyik ismerősét sem, hogy vegye-vigye, ami a készletben van.

– Menedzser? Az meg mi? – kérdezte hunyorítva, mintha erősen gondolkodna a szó jelentésén. – Rendes munka, amihez ember kell, nem volna?

Nem volt. A gyárak egymás után zártak be. Varrót is kitették. De Varró – ahogy anyám megjósolta – nem esett kétségbe. Alapított egy céget. Hogy honnan volt rá pénze? Apám szerint összelopkodta, összeprivatizálta magának. Mások szerint örökölt. De a lényeg, hogy Varró már, mint cégtulajdonos hajtotta fel egyik megbízást a másik után. Áttette a székhelyét az építőiparba. Összeállt egy építészmérnökkel, és rövid időn belül virágzó vállalkozást működtetett. Rettentő gyorsan hozzáigazodott az újfajta dörgéshez. Egy napon megkereste apámat. Talán a szánalom hajtotta, vagy csak jót akart.

– Tónikám – mondta. – Lenne nálam neked való munka. Te valamikor dolgoztál kőművesekkel, igaz?

– Igaz – vetette oda apám.

– Hát most az építkezéseken elkélne a jó munkaerő.

– Aztán mit építetek?

– Irodákat. Szép, nagy irodákat. Mint amiket a nyugati filmekben látsz.

– Aha – így apám. – Hát tudod, én sosem voltam az a nagy moziba járó. Meg aztán, amióta kitettél a gyárból, nincs is miből moziba menni.

Varró elszégyellte magát. Varró, akinek – legalábbis mi úgy hittük – nincs lelkiismerete, olyan piros lett, mint egy túlérett paradicsom.

– Csak azt tettem, amire utasítottak. Látod, aztán engem is kirúgtak, és bezárt a gyár. Élni kell, Tónikám. Boldogulni kell.

Anyám aprósüteménnyel kínálta Varrót, aztán a szobaajtó mögött hallgatózott. Összekucorodva várta, mit felel apám. De nem volt rá szükség, hogy sokáig ott kuksoljon, mivel apám néhány perc múlva magából kikelve, őrjöngve dobta ki Varrót a lakásból. Anyám nem akart hinni a szemének. Soha még ilyennek nem látta apámat.

– Nekem nem kell könyöradomány! – sziszegte, s az indulattól kidülledtek az erek a nyakán.

– Tónikám, az Isten szerelmére! Hát idejön ez az ember, segíteni akar neked, te meg elküldöd? Nem érted, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy válogass? Hónapok óta nincs munkád, a segélyért meg nem mész el, a gyereknek tanulnia kell, az én fizetésem nem elég arra, hogy megéljünk! – kántálta anyám fejhangon. Akkor szokott így, énekelve beszélni, amikor nagy baj van. Hát, most volt.

– Nekem ne akarjon segíteni az ilyen! Gondolt volna rám, amikor kivágott! Akkor bezzeg nem ajánlott másik munkát, még arra sem volt képes, hogy a szemembe nézzen, a sunyi féreg! – üvöltötte apám, aztán fogta a kabátját, és kiviharzott a lakásból.

Késő este jött haza. Olyan részeg volt, hogy a lábán alig tudott megállni. Ruhástól zuhant be az ágyba, és úgy horkolt, hogy még a földszinten is hallották.

Egyre többször itta le magát. Hogy miből telt rá neki? Rájárt a kosztpénzre, amit anyám minden hónap elején szépen borítékba rakott, s ha ügyesen gazdálkodott, a szerény összeg kitartott végig. Most már nem tartott ki. Apám úgy a seggére vert a boríték tartalmának, hogy huszadikán már nem volt pénzünk ételre. Anyám abból varázsolt, amit otthon talált. Jöttek az újabb és újabb variációk egy, legfeljebb két témára. Krumplifőzelék, krumplileves, hagymás tört krumpli, petrezselymes krumpli, krumplilángos. És kelkáposzta-főzelék, káposztaleves, paradicsomos káposzta, káposztás tészta.

Apám idővel, amikor a kosztpénz sem volt elég neki (pontosabban az a része, amit anyám nem dugott el előle), kezdte eladogatni a dolgainkat. Először a kakukkos órát adta el, amit még anyám anyjától kaptak, az esküvőjük után. Aztán túladott az ajándékba kapott étkészleten. Még csak ezüst sem volt, nem tudom, kinek kellhetett, de eltűnt. Anyámnak volt egy irhabundája. Lába kélt annak is. Végül jöttek az ékszerek. Anyám aprócska arany fülbevalója, a nyaklánca, amit apámtól kapott, és a jegygyűrű. Ez volt az utolsó csepp. Amikor anyám nem találta a gyűrűt, olyan sírógörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívnom hozzá.

Megpróbáltam én beszélni az öreggel.

– Apa – kezdtem óvatosan. – Nem jó ez így. Te nem ilyen vagy.

– Hát milyen vagyok? – az arca vöröslött a hónapok óta tartó piálástól, és fel is püffedt. Kezdtek rajta megmutatkozni az alkoholizmus semmivel össze nem téveszthető jelei, melyek, mint bőrébe égett stigmák, tanúkként hirdették egyre romló állapotát.

– Az egyik osztálytársam apja kiskereskedő. Szívesen alkalmazna. Árut kellene hordani, rendezni a pultot. Zöldség-gyümölcs boltról lenne szó.

– Nem leszek senkinek a csicskása! Főleg nem szánalomból! – kiabálta.

Én apámat akkor, azon az estén láttam utoljára. Legalábbis azt, ami még megmaradt belőle. Mert akit utána láttam, az már nem ő volt. Keveset beszéltünk. A napok egyszínű sivárságába anyám és én is belefásultunk. Én a felvételire próbáltam készülni, anyám dolgozott. Apám ivott. Ha nem ült otthon, nyugodtabb volt a légkör. Ha hazajött, kiordított magából mindent. Szidta a régi rendszert, az újat, szidta Varrót, a mocskos kommunistából lett dörzsölt kapitalistát, az osztálytársam apját, aki felvette volna magához, és minket is. Mindennapossá váltak a cirkuszok. A szomszédok a rendőrséggel fenyegetőztek. Anyám úgy járkált, mint valami kísértet. Lábujjhegyen szelte a lépcsőket reggelente, és este is, nem akarta, hogy észrevegyék.

Egyik délután, ahogy a házunk elé értem, láttam, hogy az öreg ott fekszik a padon. A feje alatt két papír-dobozosüdítő volt, azokat használta párnának. Az ingje félig kigombolva, mellkasán apró, őszülő szőrszálak csillogtak a kora tavaszi napsütésben. Olyan békésen feküdt ott, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a kulcsát, és elaludt, miközben a szüleire várt. Bár minden okom meg lett volna rá, mégsem tudtam haragudni apámra. Gyengéden megráztam a vállát, hátha felébred. Egyenletes hortyogása abba is maradt, ahogy hozzáértem, rögtön kinyitotta a szemét.

– A kurva életbe! – mondta. – Elhagytam a kulcsot!

Régebben, amikor még nem ivott, nem beszélt ilyen csúnyán. Régebben.

Hazaérve megkérdezte, van –e valami ebédre. Mondtam, hogy tökfőzelék.

– Majd én megmelegítem. Ülj le! – szóltam rá.

– Nem kell! Megmelegítem én! Ennyire még képes vagyok! Ennyit még meg tudok csinálni, a büdös francba!

Oda akart menni a hűtőhöz, hogy kivegye a tökfőzeléket, de én megelőztem.

– Ülj már le, apa, egy-két perc, és kész!

Leült végre. Rám nézett. Erőteljesen sárguló szeme fehérjében apró piros erecskék lüktettek. Csendben várta, hogy megmelegedjen a tűzhelyen az ebéd.

– Sajnálom – szólalt meg hirtelen. S akkor, egy pillanatra megint olyan volt, mint régen. Amikor a szobában filozofálgattunk, háttérzajnak meg szólt a Kossuth Rádió.

– Vidd be a szobába! Ott szeretném megenni. Á, hagyd, majd beviszem én! – dünnyögte, azzal felállt, és dülöngélve ugyan, de odasomfordált a tűzhelyhez. Nem akartam már vitatkozni vele. Kiszedtem a lábosból a főzeléket egy tányérra, és odaadtam neki. Megfogta, és elindult befelé. Éppen kenyeret készültem szelni, amikor egy hatalmas csattanást hallottam, majd még egyet. Berohantam a szobába. Apám ott feküdt a földön, az asztal mellett mozdulatlanul, plafonra meredő, üveges szemekkel. Az asztal sarka véres volt. Körülötte mindenütt tökfőzelék-darabkák, beterítették a ruháját, a padlót, a bútorokat, még a függönyt is. Lehajoltam hozzá. Akkor láttam, hogy a fejéből ömlik a vér.