Címke: irodalom

Középkori japán költőnők versei


Költőnők A harminchat költőóriás gyűjteményből 4.

 

Koóikimi

 Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; ősz, 1147.)

Az ünnep hírvivője, aki elküldte ünnepi nadrágját festésre, megsürgette, mikor készül már el a ruhája, mire ezzel a verssel válaszolt:

a trónörökös herceg hivatalnoknője, Szakon

Hamarább! – mondod,

s felolvasztom, festem én,

ám az égszínkék

festék, mint hegyi forrás,

újra és újra befagy.

Szemelvények gyűjteménye (Vegyes témájú dalok; gratulációk, 1201.)

Amikor Aszamicu nagytanácsos alacsony rangú nemes volt, titokban meglátogatta a trónörökös herceg hivatalnoknőjét, Szakont, majd így szólt: – Nem kívánok hajnalban hazamenni. Erre a hölgy a következő verssel felelt:

Mint az a kőhíd[1],

éjjel kötött frigyünk sem

épülhetne fel.

Szégyen a virradat, mint

Kazuraki rémének.

Fittlerhet

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 784.)

A hetedik hónap hetedik napjának éjjelén Aszamicu nagytanácsos beszélgetett vele, másnap pedig azt híresztelték, hogy együtt vannak. Erre ezt a verset küldte a férfinak:

                                                                                     Koóikimi

Szövőleányra[2]

bízhattam – azt gondoltam –

szerelmem sorsát,

most mégis épp ez éjjel

kelt hírem temiattad.

 Fittler Áron fordítása

[1]A vers egy legendán alapul. En no Gjódzsa (a hegyi szerzetesség megalapítója) megparancsolta a mai Nara megyében lévő Kazuraki- és Josino-hegyek szellemének, Hitokotonusinak, hogy a két hegy közé építsenek egy kőhidat, ám Hitokotonusi, mivel rondasága miatt szégyellt nappal mutatkozni, csak éjjel dolgozott a hídon, így sosem épült fel.

[2]Két csillag, a szövőlány és a pásztorfiú románcának Ázsia-szerte ismert legendáján alapul. A szövőlány (Vega) és a pásztorfiú (Altair), mivel munkájuk helyett egymással enyelegtek, büntetésül csak egy évben egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhattak egymással, átkelve a Tejúton. Ez a legenda a klasszikus japán szerelmes versekben rendszeresen visszatérő motívum, gyakran hasonlítja a költő a találkozni nem tudó szerelmesek, vagy a kedvese által elhanyagolt hölgy bánatát a két szerelmes csillag sorsához, illetve jelen vershez hasonlóan nem egyszer a szerelem beköszöntét remélik ettől az estétől.

Rituálék (részlet)

2006. március

Az öreg fenyőfaajtó lendületes becsukásával a lakásban egy pillanatra végre beállt a tökéletes csend. Péter a helyzetnek kijáró áhítattal nagy levegőt vett, körbenézett, és mint egy vadon élő állat, amely átveszi a terület birtoklását, elégedetten maga elé fújt, megtörve a puha némaságot. Másként ugyanis nem lehetett elkezdeni, csak úgy, ha mindenki, az apja is, és annak a párja is elhagyja a közös otthont. Az este sikere attól függött, hogy minden úgy történjen, ahogyan az a fiú fejében meg van írva, a forgatókönyv pontos betartásával.

Arról eleve szó sem lehetett, hogy megmondja, lánnyal fog találkozni este, hiszen akkor azonnal fel kellene fednie mindent, kínos kérdésekre várnának tőle olyan válaszokat, amiket maga sem ismer még, és számolnia kellene a felnőttek elnéző mosolyával, amely minden alkalommal kiült az arcukra, ha egy kapcsolatáról, vagy annak kezdetéről próbált beszámolni. Benne van a száj görbületében minden felsőbbrendűség, amit az idősebb magáénak érez, minden, amit a tapasztalat indokán a fiatalabb elé terít, hogy lám, felnő ez a gyerek, a legjobb korban van, előtte az élet, élvezi, ahogyan kell, ahogyan tanítottuk neki, nagyon helyes.

Az érdeklődés mögött mindig sejteni vélte a szándékot, hogy meg akarják lesni, hiszen a város kicsi, könnyedén eljutni bármely pontjára, így a kíváncsi szemek elől nincsen biztonságban sem a kávézókban, sem a cukrászdákban, de még az eldugott, fákkal övezett sétányon sem. Nem értette meg, miért kell mindent előre tudniuk, az ismerkedés folyamatában már részt venniük, miért nem elégednek meg azzal, ha elérkezik a bemutatás pillanata, ha egyáltalán eljut odáig. Hiszen az első találkozóban még benne van a kudarc lehetősége is. Sokkal könnyebb olyankor pedig úgy hazaérni, hogy nem is ismerte senki az este eredeti célját, így nem kell számítania a részvéttel teljes bátorító szavakra, a bíztató, de mégis csalódott atyai vállveregetésekre, esetleg együttérzésből kitöltött borra, vagy pálinkára, amivel a koccintáskor még szentesítik is a félresikerült randevút.

Péter úgy érezte, hogy ha a kudarcokról nem beszél, csak a sikerekről, azzal fenntarthat egy olyan látszatot, amely szerint ő mindig eléri, amit akar, amitől megítélése sokkal pozitívabb lesz mind otthon, mind társaságban, és így tetszeleghet abban a fényben, hogy a lányok alapvetően kedvelik őt, és az, hogy egyedül van-e éppen, a saját döntésétől függ. Úgy vélte, ez a látszat előbb-utóbb valódi eredményhez vezethet, és a kialakított személyiség önbeteljesítő jóslatként működni fog majd. Csak néhány barátja tudta az igazat, hiszen az ember nem tarthat magában örökké minden igazságot, mert akkor azok összegyűlve a gyomrán át elemésztik a testét.

A lakás konzervatív, nagypolgári ízlést mutatott, a szobák harmonikus, diszkrét zöld vagy sárga színűre voltak kifestve, amely színek a fehér plafontól a fallal megegyező, csak árnyalatában különböző bordűr csíkkal voltak elválasztva. A XX. század első éveiben épült házban, amely egykor kisebb szanatóriumként szolgált, öt földszinti és további tíz emeleti lakást alakítottak ki. Az alsókban – így Péterék otthonában is – a kor stílusának megfelelően magas volt a belmagasság, a szobákban lévő űrt adottságként kihasználva pedig a fiú apja galériával építtette be, így a kétszobás lakás tulajdonképp négy lakrészre bomlott, bár külön ajtóval ezek közül csak az egyik rendelkezett.

A kisebbik galéria szolgált hálóként a fiúnak. Elfért rajta egy egyszemélyes ágy, ami idomulva a házhoz legalább százéves volt, viszont minden mozdulatra hangosan nyikordult, lehetetlenné téve bármilyen intimitást, amit egy végzős gimnazista megkövetel. Az ággyal szemben natúrfa polcrendszer állt a könyveknek, egy lapra szerelhető íróasztal és természetesen egy kínai gyártmányú, elektromos gitár.

A bevetetlen paplan tetején, elrejtve hevert az a rózsaszál, amit Péter még órákkal azelőtt vásárolt, és a lakásba érve, cipőjét lerúgva, a lábujjhegyein befutva helyezett el, nehogy valaki gyanút fogjon esti terveivel kapcsolatban. A virágot most felvette, és bár évek óta ott élt már, fogalma sem volt, hol találhat vázát, így egy homályos estén ellopott söröskorsót töltött meg vízzel, abban helyezte el a virágot a készülődés idejére.

A tágas fürdőszobában fehérneműre vetkőzött, és óvatosan borotválkozni kezdett. Minden húzást lassan és egyenletesen vitt véghez, nehogy megsebezze a nyakán az érzékeny bőrt, hiszen a találkozóig már nem volt sok idő, ha véletlen megvágja magát, a seb szivároghat, elkenődhet, összevérezheti a ruháját, és egy ilyen apróságon akár az egész este sikere is múlhat, hiszen ha a lányt nem is zavarná, a fiú előbb-utóbb észrevenné, és kiesne a komfortérzetéből, ami mindent tönkretenne.

A tükör előtti polcon az after shave mellett állt apja parfümje is. Megrázkódott az emléktől, amikor legutóbb véletlenül kiderült, hová készül. A kínos faggatás után nem hagyták elmenni, hanem apja diadalittasan utána rohant, és háromszor ráfújt a tömény illatból. Az este ezután már csak kudarccal végződhetett. Ugyanis a parfüm, és az arcszesz akkor összekeveredett, az elegy idegen volt, ingerültté tette Pétert. Nem a sajátját érezte, nem egy fiatalemberét, hanem egy érett férfiét, akivel még nem tudott azonosulni.

Azon rágódott egész este, hogy a lánynak vajon nem az apja illata tetszik-e? Nem azért mosolyog-e annyit, és ad egyértelmű utalásokat véletlen érintésekkel, a haja csavargatásával, mert elbódította az idősebb férfira emlékeztető illat? Nem az apa találta-e meg a kiskaput az újabb hódításhoz a fián keresztül, miután saját maga már – újra – megállapodott? Soha többé nem tudta felhívni azután, akivel akkor találkozott.

Kiválasztotta szerény ruhatárából az újabb darabokat, egy sötét farmert és egy szürke inget, ügyetlenül kisimítgatta az apró gyűrődéseket, majd felöltözött. Még ha a divatot nem is követte, igyekezett legalább nem szakadtnak, kopottnak tűnni, hiszen ő maga is elvárta, hogy a másik fél csinos és ápolt legyen. Ezek után már csak frissen mosott, lapockáig érő hajának copfba fogása volt hátra, amivel a kezelhetetlenül dús hajzatnak rendezettséget kölcsönzött.

Ahogy megnézte magát az előszobai állótükörben, azon gondolkodott, hogyan sikerülhetett egyáltalán idáig eljutnia egy olyan lánnyal, mint Laura. Mit akarhat egy ilyen kölyökképű, pattanásos arcú, tokás sráctól? Önkéntelenül is válaszolni kezdett magában a kínos kérdésekre, amiket apja tett volna fel neki. Hogy társkereső oldalon ismerte meg, olyan alapon írva neki, hogy nála úgysem lehet sikeres, de a próbával nem veszíthet. És bár az első találkozó után reménytelennek hitte a helyzetet, most mégis kilépett a lakásból, beleszippantott a friss, tavaszi este levegőjébe, és becsukta maga után az öreg fenyőfaajtót, bezárva ezzel egy időre a csendet maga mögött.

2008. január

A sötét, hajnali órákban a panellakás beállíthatatlan radiátorai barátságosan ontották a meleget. Péter igyekezett halkan elvégezni a reggeli rutint, nehogy felébressze a lakótársait a csukott ajtók mögött. Csak a konyhában merte felgyújtani a gyenge fényt adó lámpát, hogy erős kávét főzzön magának, ami lehetőleg délig ébren tartja majd. A barna kőhöz hozzá-hozzátapadt a szakadt papucsának talpa, ahogy belelépett az előző néhány nap vacsorájának földre hullt maradékába, kilöttyentett és odaragadt italába.

Igazi legénylakás volt, amiben három férfi élt együtt, ráadásul mind a hárman egyedülállóak és egyetemisták, vizsgaidőszakban, tehát a rendszeres takarítást a szokottnál is jobban hanyagolták.

A fiú, míg főtt a kávé, összeszedte ágya mellől a szétszórt jegyzeteit, lesöpörte róluk a rászállt koszt és morzsát, majd a reggeli feketéje mellett igyekezett újra átnézni a tételeket a vizsgára, hátha memorizálni tud még valamit, ami fontos lehet.

Jobban szerette a hajnali tanulást a konyhában végezni, az tágasabb volt, mint a hat négyzetméteres félszoba, amit bérelt. Igaz, a sajátja volt, ajtóval is rendelkezett és mindennel felszerelték, amire egy egyetemistának szüksége lehet. Az állószekrényben pont elfértek a ruhái, és mivel csak egyszemélyes volt az ágya, maradt hely az otthonról elhozott, lapra szerelhető íróasztalnak is, a könyvei pedig a falra erősített polcon sorakoztak. A földön így alig maradt átjárható tér, most azt is könyvtári könyvek, fénymásolt papírkötegek és üres tányérok borították, a sarokban még éppen elfért a tokjában a gitár.

Ahogy világosodott, oldaltáskájába szendvicset és ásványvizet készített, mellétett egy szelet csokoládét is, és inkább kabalából, mint a tanulás tényleges kedvéért még belepréselte a jegyzeteit.

A fürdőszoba szintén zsúfoltnak hatott, hiszen a kád sarkain lévő helyeken, illetve a tükör előtti polcon hárman osztoztak. A borotválkozó szereit is inkább a szobájában tartotta, hogy a többiek elől ne vegye el a teret a nagyméretű villanyborotva. Magára csukta az ajtót, hogy a berregő hang ne ébressze fel a lakótársakat, és igyekezett minél gyorsabban, mégis minél precízebben végezni. Úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tökéletesen sima az arca, hiszen a szóbeli vizsga eredménye a legtöbb oktatónál legalább félig a megjelenésen múlt.

Arcszesz helyett egy ideje krémet használt, ami inkább ápolta a bőrét, és a szaga is egészen más volt, valahogy egy komolyabb emberre emlékeztette, de mégsem volt annyira tolakodóan erős, mint mondjuk a lakótársáé, aki tizenöt évvel idősebb volt nála, és minden szempontból felnőtt férfinak számított, hiszen már túl volt egy váláson.

Miközben a vasalatlan fehér ingjét próbálta az öltönyéhez való nadrágjába tűrve egyenesre simítani, megérkezett a szokásos, hétórás üzenet a telefonjára az édesanyjától, aki drukkolt neki, és olyankor is tartotta benne a lelket, amikor a kurzus teljesítése reménytelennek tűnt. Bár azon a reggelen nem volt Péterben félelem, a tárgy nem volt nehéz, kedvelte is, a gondoskodás jól esett, főként azért, mert több száz kilométert ívelt át, és valamelyest pótolni látszott a közvetlen szülői érintkezést, amit az egyetemre iratkozása és az elköltözése után erősen visszafogott.

Szerette az új életét, hogy bár anyagi függésben van, de tetteinek nagy részéről maga dönt, kezdve attól, hogy mit fog ebédelni, vagy hová megy este, mit csinál hétvégén, egyáltalán, hogy nem kell figyelembe vennie mások igényeit. Ez kezdetben olyan részegítően hatott, hogy a gyorséttermek, és a rendelt ételek rabja lett, egész napokat hevert a szobájában, sorozatokat nézett, játszott, vagy könyveket olvasott, voltak napok, amikor a futáron kívül emberekkel sem érintkezett, de ennek a varázsa pár hónap eltelte, és tíz felszedett kiló után elszállt, és életét racionalizálni kezdte, visszavezette magát a rendszeres testmozgáshoz, és idősebb lakótársától, valamint anyja telefonos instrukciói alapján főzni is elkezdett.

Ha kérdezte valaki, miért mindig ugyanaz a nyakkendő van rajta vizsgán, nevetve azt válaszolta, hogy ez a kabalanyakkendője, ami csak félig volt igaz. Valójában még mindig a ballagási öltönyét vette fel, ami helyenként azóta szűk lett, máshol pedig az anyag engedett, és kezdett el lógni rajta. Járt hozzá eredetileg egy nagyon ízléstelen nyakkendő is, amit azóta sem volt hajlandó felvenni, hogy az érettségit letette. Apjától kért egyet kölcsön az első vizsgájára, és miután elfelejtette visszaadni, megmaradt, mint egyetlen lehetséges darab.

Már csak a cipő friss pucolása maradt hátra, az is a szalagavatós táncra lett véve, viszont egy márkás férficipő éveken át elkíséri az embert, ha jól ápolják, ezt mondta, mint egy programozott gép az eladó, de ez esetben igaznak bizonyult, egy alaposabb átkenés után szinte újnak hatott.

Odakint ugyan már világosodott, a szellőztetéskor betóduló hideg azonban ízelítőt adott a kinti világból, a nyirkos, fagyos levegőből, amibe egyáltalán nem esett jól kilépni a laza anyagú nadrágban.

Az előszoba keret nélküli falitükrében még egyszer megnézte magát. Elegyengette a pár hónapja rövid, egyen fazonra nyírt haját, ottfelejtett szőrszálakat keresve végigsimította arcát, állát kicsit előre tolta, újra konstatálva, hogy így alig tűnik tokásnak, azután körbenézett, megállapította, hogy a helyiség fehér köve foltos a behordott lucsoktól és sártól, ha hazaér majd feltakarítja, és a nemes gondolatot rögtön el is felejtve kilépett a panellakás kékre mázolt farostlemez ajtaján a biztonságos melegből.

2014. január

Az ébresztőt igyekszem minél hamarabb kikapcsolni, hogy az álmot ne lopjam el teljesen a szeméből. Óvatosan még egyszer hozzábújok, hogy érezzem az alvó test forróságát és illatát, majd bizonytalan, de halk léptekkel kisurranok a hálószobából.

Még mindig, újra és újra rácsodálkozom arra, hogy van hálószobánk, nappalink, saját fürdőszobánk, konyhánk, nem kerülgetünk másokat, még akkor is, ha csak albérlet. Igaz, reggel hat órakor kell felkelnem érte, nem alszom kilenc-tíz óráig, egy ideje hétvégén sem, a rutin felébreszt.

Már majdnem olyan mindez, mint az igazi, felnőtt otthonok. Minden megvan hozzá, és gyakorlatlan szempár fel sem fedezné a különbségeket. Jelentéktelen apróságokon látszik, hogy a lakásunk egy fiatal pár közös életének a kezdete: az eltérő éjjeli lámpán, a más színű ágyneműn, a szedett-vedett bögrekészleten, a más-más stílusú bútorokon. Ki mit hozott a kapcsolatba, kinek mit tudtak nélkülözni a szülei, illetve mit hagyott a lakásban a tulajdonos.

A reggeli kávékészítéseket felváltotta a gép, amit előző este már készre állítok, csak gombot kell nyomni. A ruháim ki vannak készítve, ezzel is időt lehet nyerni. Az arcom is mindig borostás marad egy kissé, hiszen reggel már nem állok neki, még este, az előkészületek részeként túlesem rajta.

A hétköznapokon egyre inkább úgy gondolok magamra, hogy én vagyok az átlag magyar férfi: egy kb. 48 m2-es lakásban lakom, nagyjából 68 éves koromig fogok élni, 176,5 cm magas vagyok, de ahogy öregszem, össze fele megyek, a testtömegindexem jobb mint az amerikaiaké, de rosszabb mint az európai átlag, hajlamos vagyok hasra hízni, és hogyha nem figyelek oda egy bizonyos kor után az alkatomra és a külsőmre, csökken a népszerűségem és kikerülök a társaságokból. Nem vagyok más tehát ilyenkor, csak egy számsor, mások konkrét adatainak az összeadása és elosztása, rendes nevem sincsen, sőt tulajdonképpen nem is létezem.

Az ilyen téli reggeleken, amikor még a nap sem süt be az egyébként is sötét, rossz fekvésű lakás ablakán, nagyon nehéz tudatosítani magamban: Péter vagyok, amivel foglalkozom, annak értelme van, hasznos a társadalomnak, ebből élek, ez teszi lehetővé, hogy a munkámon kívül felszabadult legyek a párommal, építsük a közös életünket, kitűnjek a számok mögül és ne csak lógjak a levegőbe, mint az a sok fiatal, diplomás férfi, aki nem tudta megtalálni a helyét a társadalomban.

A kora reggeli készülődésbe nagyon ritkán férnek bele szentimentális gondolatok, mindent a praktikum, és az ütemezett terv betartása hat át. Pontosan huszonöt perc van mindenre, hogy a buszt elérjem, ebben a rövid időben pedig improvizálásra nem nagyon marad lehetőség.

Inkább csak gondolatfoszlányok vannak, de ezek is vissza-visszatérnek, lassan a rutin részei lesznek. Ahogy felveszem a bakancsomat, körbetekerem a sálamat, megigazítom a szövetkabátomat, megvizsgálom az előszoba fakeretes tükréből visszanéző tekintetet. Egyelőre üres, a nap még nem töltötte meg tartalommal. A szem alja fekete karikákkal próbál harmonizálni a sötét borostához, és ez, valamint a tény, hogy mióta dolgozom, egyre fogyok, így az arcom éle már szabályosan látszik, azt eredményezi, hogy többnek néznek, mint ahány évet hivatalosan éltem eddig, valamint azt, hogy néha meglepődöm, ki ez az ember velem szemben.

Óvatosan még egyszer benyitok a hálószobába, éppen csak az arcomat érintem egy kissé a takarójához, hogy érezzem a forró érintését, majd halk, magabiztos léptekkel kilépek a szobából, és egy másodperccel később a lakásból is, behúzva magam után az ajtót, amitől tudom, hogy majd fel fog kelni, újra konstatálja a hiányomat, és már csak félig tud visszaaludni majd, jóllehet még órákig álmodhatna zavartalanul.

Ralph Waldo Emerson: Napok  

Idő lányai, kétszínű Napok,
Némán, suhogva, mint mezítláb dervisek
menetelnek végtelen sorokban,
diadémot s vesszőnyalábot hozva.
Vágyainkkal járulnak elénk:
kenyér, királyság s csillag-őrző ég.
Buja kertemből e pompát bámulva
feledtem reggeli tervem, sietve
almát, gyógyfüvet szedtem, mire a Nap
lement, és szótlanul eltűnt. Későn
láttam meg hajdísz alatt gúnymosolyát.

 

Kőszeghy Anna fordítása

Forrás / Átokkalendárium

Forrás

(1)

Csapot nyitsz, mégis a szádból indul a sugár.
Bal szemed lehunyod, hideg; forró vizet
kacsintasz a jobbal. Váltasz megint.
Fagypontig préseled szemhéjadat. 
A csorgás nyomában görbe 
jég. Átlátszó nyelv, eltöröd.

(2)

Térdelsz, ujjaid hokiznak. Egymásnak 
adják második nyelved szilánkjait. 
A sarokba pöckölik őket.

(3)

Vizes nők érkeznek. Egyikük 
kábelt présel az orrodba, mint 
egy konnektorba. Bekapcsolja 
a hajszárítót. „Agyamból nyered
a villanyáramot, anya?” Ezt kérdezed.
A zúgástól nem hallod a választ.
Megint csapot nyitsz, két szemed csukva.
Azt mondod, langyos az este.

Átokkalendárium

(1)

Havazik és a vasúti töltés kövei,
mint a resztelt máj, ha sózzák.
Kezdd el enni az állomást.
Két-három fogad is törjön ki,
mire elhajt onnan egy vonat.
Étvágyad gyengébb, mint a zaj.
Visszamerészkedsz. Nyelved
nyúlik és ereszkedik. Talán
hogy felvegye, dajkálhassa
a kihullottakat. De fordul
inkább, apró tenyérként a tarkódra
csap. Úgy tűnik, nyálas intés
a vége, ki kell emelni az agyat a
fejből, a gondolatok szabadon
pattogjanak. Száraz koponyán,
pőre csonton guruljanak. Kicsi fagolyók,
narancsra festve. Megannyi nap.

 

10255047_704615199596329_489154198_n

(a képek a szerző alkotásai)

A sziget belül, a határ kívül van

Amióta Németországban élek, mindegyre azt hallom, hogy egyik-másik ember „megérett egy szigetre”, és ez alatt egy szigeten töltött nyaralást értenek, a turisták szigetboldogságát.

A „szigetboldogság” összetett szónak számomra két, széttartó része van. A „sziget” szó nem engedi magához a „boldogság”-ot. Több mint harminc évig egy diktatúrában éltem Romániában. Mindenki maga volt egy sziget, úgyszintén az egész ország – egy kifelé légmentesen zárt, belül felügyelet alatt tartott terület. Az országot jelentő hatalmas, mozdulatlan szigeten maga az ember tehát egy aprócska, kóválygó sziget volt. A kettő kényszerűen egymásba rétegezve, két egymásra erőltetett tényszerűség. Már önmagában is bármelyik elég lett volna ahhoz, hogy megtörjön és felőröljön.

A családomban is mindenki egy-egy sziget volt. ’50-es évek, gyerekkor a sztálinizmusban, egy félreeső faluban, ahol még egy aszfaltozott út sem volt a város felé ‒ és az elkerített világ sem lehetett politikamentes. Három-négy politikai funkcionárius tartott ellenőrzése alatt mindent és mindenkit. Városiak voltak. A frissen képzett, fiatal őrök egy porfészekben kezdték karrierjüket, fenyegetések, kihallgatások, letartóztatások által kitűnve. Négyszázöt ház volt a faluban, mintegy ezerötszáz lakossal. Mindenki rémülettel járt-kelt. Senki sem merészelt beszélni róla. Noha gyerekként nem fogtam fel a félelem tartalmát, az érzése beleette magát az fejembe. A családomban mindenki kárvallott volt. Nagyszüleimet „a nép kizsákmányolóinak” minősítve megfosztották a szántóföldjeiktől és a fűszerbolttól. Egyik napról a másikra a járás egyik leggazdagabb emberének annyija sem maradt, amivel kifizesse a borbélyt. A fia elesett a háborúban. A lányát, az édesanyámat, öt évre egy kényszermunkatáborba hurcolták a Szovjetunióba, ahol éhség és fagy képében saját szemével láthatta a halált. Apám túlélte a háborút. Igen, nagyapám mindennek morgott a bajusza alatt, ha tenni kellett valamit a ház körül. A nagyanyám magának motyogta az imákat. Anyám belevetette magát a robotolásba, a teljes testi kimerülésig. Apám pedig az ivásba, míg a lábai megrogytak, a nyelve összeakadt. Én tartalmilag semmit, érzelmileg mindent felfogtam ebből a hallgatással párosuló szótlan összeomlásból. Jártomban-keltemben én voltam a saját társam, gyakran akartam tőlük szabadulni és saját magamból is kimenekülni. Még fennhangon is beszéltem magamhoz, amikor biztos voltam benne, hogy senki nem lát. Gyerekkoromból ismerem a szigetboldogtalanságot. Minden belőle állt össze: a ház népe és a falubeliek. A szomszédos falvak közül kettő román volt, egy szlovák és egy magyar. Mindegyik magának, a maga eltérő nyelvével, ünnepeivel, vallásával, népviseletével. Ebben a német faluban azonban mindenki vétkesnek számított Hitler bűntettei miatt, még azok is, akik a háború idején csak gyerekek voltak, vagy félig gyerekek, vagy még meg sem születtek. Szigetként ismertem a faluszéli zöld völgyet is. Egyedül lenni a tehenekkel és érezni, ahogy a táj túl nagy lesz a szűkre szabott bőrnek, mert az égbolt és a rét egymásba gabalyodtak. A táj szépségét fenyegetésként érzékelni, mint ingaórát, ami saját tiktakolását magába nyeli, és téged a rét fölé, a szédítő kékségbe emel, s onnan föntről vet le, vagy a föld alá, az agyontaposott sírfeketeségbe szorít, majd kivet magából.

Erre a német kisebbségre úgy tekintettek mások, mintha nácifriccek szigete volna, magát pedig azok szigetének érezte, akiket a románok ártatlanul büntetnek. Pedig Antonescuval a románok éppúgy Hitler szövetségesei voltak, mint ők. Természeténél fogva minden paraszti közösség meglehetősen szófukar, ezeket a parasztembereket pedig még jobban elnémította az, amit történelemnek nevezünk. Kifelé alázatosak lettek, vakon engedelmeskedő, idomított lényekként szöszmötöltek az állam szántóföldjén, ami még nem olyan régen a saját tulajdonuk volt. Ugyanakkor, mintegy belső kárpótlásként, a felsőbbrendűség mítoszát szövögették, távol minden nyelvi kódtól, ami keresztbe tehetett volna a szocializmusnak. Akik nem akarták Hitler bűneit belátni, a náci dalokat is bordalként énekelték, elvégre ezek csak jó hangulatot teremtenek, semmi több. Az ezzel járó félelem tűzbe hozta őket, míg a jókedvtől elenyészett minden elővigyázatosságuk, de ha nem engedtek ennek a csábításának, büszkén mondták, hogy ismét úgynevezett szokásaikat és népköltészeti kincseiket ápolják derekasan és mentik meg a pusztulástól. Nem, nem szigetboldogság volt ebben a játékban, hanem nacionalista, hőzöngő csoportfélelem. Úgy tekintettek magukra, mint egy kisebb halmazra, ami nem hagyja elvenni, mi leginkább sajátja, a „németségét”. S ami életrevalóságával messze felülmúl mindenki mást. Igen, gyerekkoromban az ő szigetboldogtalanságuk egy darabkája voltam, én is oda tartoztam, a felnőttektől átvéve mindkettőt: egyrészt hogy, az állam felé nácifriccek megfélemlített gyermeke vagyok, másrészt a falu belső rajzásában azt a kevély öntudatot, miszerint „mi”, németek, a többiek fölött állunk. Jóllehet ez utóbbi meggyőződés gyakorlatilag nekem semmit nem segített, amikor egymagamban voltam. S még ha egy milliméternyi kapaszkodót sem adott, sem a szoba sötétjében az ágyon, még annyira a hatalmas, zöld völgyben, a gondolat, hogy „mi” jobbak lennénk, általában magától értetődőnek tűnt a számomra. Ezzel legalább egy okozati összefüggés került a bánsági sváb fensőbbség és az állam bosszantása közé: azért fojtogatnak minket, mert jobbak vagyunk – így magyarázták nekem otthon a dolgokat. Az államival párhuzamosan egy bánsági sváb ideológia. Ennek kellett volna ellensúlyoznia azt a stigmát, amit az állam ránk nyomott, de egy lépést sem segített abban, hogy a napok, az órák, a percek közben, az országút mentén vagy a völgyben eligazodjunk. Ezt rég észrevettem, csak nem mertem belegondolni. Kisiklottam a mi-érzésből, holott osztozni akartam benne. Az ember gyerekként az övéihez és a falubeliekhez akar tartozni. Rászorul valami örökérvényű szabályozottságra. Vágyakoztam utána és kimerültem benne. Látszott az is, hogy mindenki belefárad egy csöppet saját magába, és a túl sok munkába, hogy sakkban tartsa magában mindazt, amiről nem szabad beszélni. Hogy megfeleljen egyrészt a jöttment pártfőnök éberségének, másrészt a kötelességnek, hogy ezt a „jobb, német mi”-t képviselje. Csupán ösztönösen, tehát elkerülhetetlenül, mégis anélkül, hogy magamnak bevallottam volna, belsőleg gyakran nem tartoztam ahhoz, ami körülvett. Az okát nem kerestem. Biztosan mindenki mással ez történik, mondtam magamnak, csak észre ne vegyék, mi van velem. Még jó is, hogy az isten olyan leleményes volt, gondoltam, hogy az ember koponyáját vastag és átlátszatlan csontból alkotta meg. Nem értettem, hogy lehet, hogy a falu, ami a közösség védelmére esküdött fel, a maga egész háromszáz éves rítusokra épített életével a „mi és mieink” megőrzése érdekében az én megszüntetését célozza meg. Ezt a magam mulasztásának éreztem, a kudarcomnak, mikor a magányom hiábavalóvá teszi a napot és minden hovatartozást keresztülhúz.

Ezekben az években alakultak ki mintázatok, melyek a későbbiekben is megőrződtek, amikor tizenöt éves koromban a városi gimnáziumba kellett járjak. Máig nem tudom, hogy ezeknek a mintáknak az újrafelismerése megkímélt-e vagy jobban megterhelt. Az iskolában a falusi gyerekeknek a városi gyerekek között megképződött szigetén találtam magam. Egy német gimnázium volt, de a jól öltözött, gyorsan replikázó, kitűnni tudó tanulók román tisztviselőcsaládokból jöttek. Lenézték a kis falusiakat, holmi szerencsétlen tökfejeket, akik nemkülönben vinni akarták valamire. Hozzám hasonlóan minden falumbelit kinevettek. Minden, amit a falu legjobbjai mondtak, egyszerre badarság lett, és ahogyan magukra tekintettek, öncsalásként lepleződött le. A falutól harminc kilométerre fekvő városban az otthonról hozott neveltetés egy kalap szart se ért. Ez a belátás gyorsan és keserűen jött. A városiak ügyesek és rugalmasak voltak, tudták, hogyan hízelegjenek a testükkel és a szavaikkal. Románok voltak, de gyakrabban mosakodtak és szorgalmasabban tanultak, mint én. Hát akkor miért mondta nekem azt otthon mindenki, hogy a románok lusták és mocskosak. Egy dolog maradt csak érvényben: a fejesektől óvakodni kell. A családjaikban ápolt természetes találékonyság folytán a fejesek gyerekei gyorsan megszerezték az osztályfelelősi pozíciót, önként bekapcsolódtak az ifjúsági szervezet politikai tevékenységébe, gyűléseket vezettek. Nem megbélyegzett családból származtak, elfogadták az államot, igaz, ők is a szüleikről vettek példát, hogyan kell másokhoz képest felsőbbrendűnek lenni –, de mindez az állammal összhangban történt. Ilyen volt a logikájuk: ha valaki az államon belül többre érdemes, az nemcsak a maga számára áll a többiek felett, hanem sokkal inkább azokkal szemben kell ilyennek lennie, akikre az állam gyanakodva néz.

Ugyanakkor a gimnáziumon kívül, a város utcáin is, minden ismét, még ha másképp is, túlságosan nagyszabású lett az én szerencsétlen, szűkre szabott bőrömnek. Honvágyam volt mindaddig, míg olvasni nem kezdtem a provincializmusról és a nemzeti szocializmusról. A szülőfalumat mintegy üvegfal mögött láttam ‒ egy fantomszerű láda, könyörtelenül megdermesztett emberekkel dugig tömve. Kerültem a fejesek gyerekeit, de városi is lenni akartam, mint az a több ezer szokványos ember, akikkel az üzletekben, a parkokban, a villamoson találkoztam. Magam körül a moccanatlan aszfaltszigeten bolygó számtalan kis szigetre ismertem rá. Ebben a felügyelet alatt tartott városban a szigetboldogtalanság nap mint nap tükröződött az emberek arcán. Rendőrségi razziákat, nyilvános letartóztatásokat, lefogott bolti tolvajok félelemtől eltorzult arcának fotográfiáit láttam kiállítva a kirakatokban, s ennek ellenpontjaként a park sétányai mentén az élmunkások és a szocializmus hőseinek zsíros mosolyát a tablókon. Láttam az utca közepén rongyos, élettelen fiatalokat vagy öregeket a porban feküdni, a közönyösen továbbhaladó járókelőket; és láttam az állami gyászmenet pompázatát, a nyitott koporsót a bársonyba öltöztetett teherautón, és az üveges tekintettel bámulókat. Pillantásukban a halott gazemberre pazarolt pompa láttán elfojtott utálat azzal a leküzdhetetlen irigységgel és önsajnálattal elegyült, hogy nekik maguknak sosem lesz részük ilyen méltóságteljes temetésben. Természetesen egyikük sem merte volna kimutatni a megvetését és az irigységét. Minthogy minden ember tudta, a bámuló tömegben ott nyüzsögnek a besúgók. Minden fél szájjal elejtett megjegyzés túlontúl sok lehet ‒ ez rendületlenül ült a háttérben. Egy meggondolatlan szónak súlyos következményei voltak. Ha egy ügyetlen nyelvbotlás máris az őrök kezére ad, ezzel véget vet további létezésednek, s az eddigit szétszakítja ‒ ez esetben mindenki arra kényszerül, hogy szigetté váljon. A bizalmatlanság mindig és mindenütt a legalapvetőbb érzelem. Mindenki egy két lábon járó titok, tiltott dolgok bőrkötése. Ügyességétől vagy ügyetlenségétől függ, hogy megfékezi-e a nyelvét, vagy meggondolatlanul kifecseg valamit. Csakis innen indulhat bármilyen, hétköznapi emberek közötti találkozás ‒ olyan magától értetődő ez, mint a nappal és az éjszaka. Nem szabad, hogy tiltott dolgokon kapjanak, hogy rájuk gondolsz, úgyis mindenki tudja, nem szabad szóval és tettel bizonyságot adni arról, amit mindenki tud. A nagy román szürrealista, Gellu Naum írja Zenobia című könyvében: „… hiszen vannak dolgok, amikről hallgatnunk kell (…); mások értenek, amennyit tudnak; mindenki kevesebbet mond, mint amennyit ért, és többet is megért, mint amennyit mondanak neki, de amit megért, azt nem mondják el neki, mert amit elmondanak neki, azt nem érti, és így tovább;” 1

The_Island_by_cipriany
Egy másik sziget a vezető tisztségviselőké volt. A gazdaság, a párt, a titkosszolgálat, a rendőrség és a hadsereg funkcionáriusaié. Ezek együtt államot alkottak az államban, lakónegyedek, boltok, kórházak, étkezdék, vadászterületek, üdülőhelyek álltak a rendelkezésükre. A köznapi emberek életéhez mértem az ő szigetboldogságuk talán valódinak tűnt. Ám megelégedésük valószínű megállt egy határon, hisz elég sokat kellett a gyalogokkal vesződniük. Fásultságban és félelemben kellett tartaniuk őket, ez tette taktikailag szükségessé a hathatós munkálkodást. Tanácsos volt, hogy a hatás szembeötlő legyen, hisz az elnyomás sikere függvényében becsülték meg őket. Bár a hierarchikus különbségek világosak voltak, a vezető tisztségviselők mégis arra ébredtek, hogy a hétköznapi élet minden rendelkezésükre álló eszközével be lettek csapva, a nép gyűlölte őket. Saját rangjuk zamatát is csak a hasonszőrűek között érezhették – jóllehet itt mindenki nemcsak pajtása, de ellenfele is volt a másiknak. Hogy megfelelhessenek a „mi jobbak vagyunk, mások felett állunk” elvárásnak, nekik is kötelességként kellett felfogniuk saját szigetük megőrzését, akárcsak az én német falumban. Ők sem tékozolhatták el hovatartozásukat, lévén hogy szőröstül-bőröstül hozzátartoztak a csoporthoz, mely jobbakká tette őket. Egy kis szigethalom voltak, amelytől a gyalogság nagy szigethalmaza reszketett. Egy fejesnek hatalmon maradni teljesen a napirendben előirányzott ideológiai tartalmak függvénye volt. Aki a legmagasabbra kapaszkodott, bármikor lezuhanhatott, és elveszíthette hivatalát, kiváltságait, anyagi biztonságát, egész életvitelét, magával rántva saját klánját a gyalogok szörnyen mindennapi életébe. Ez utóbbi persze nem siratta meg a bukásukat. Egy bukott fejest a közemberek távolságtartóan, kárörömmel fogadtak.

Ha egy ország határait géppuskák és kopók őrzik, sziget az. A tilalmak többsége, amit az ember magával cipelt, a menekülés gondolatai voltak. Szigetboldogság helyett vágy férkőzött mindenki fejébe, hogy bármi áron kiszabaduljon erről a szigetről. Elkerülhetetlen, s így magától értetődő volt, hogy ezért az életüket kockáztassák. A Magyarországgal közös zöldhatár, illetve a Jugoszláviát elválasztó Duna nagy erővel vonzottak kifelé. Az ember eszét a lábába ráncigálták. Hátborzongató volt a sok hasonló szökésről keringő mendemonda, a halált kockáztató futamodások mégsem hagytak alább. Aratás idején a zöldhatáron holttestek feküdtek az aratógépek között, voltak, akiket lelőttek, vagy kutyák téptek szét, legtöbbször mindkettő. A Dunán tetemek cafatjai úsztak, a menekülőket hajón üldözték, s a hajócsavar feldarálta őket. A menekülési vágy mégis egyre nőtt. Menekülési hisztériává fokozódva, hisz a mindennapi élet undora és az utálat, ami az értéktelen létezés miatt eltöltötte az embert, hirtelen a remény pszichózisába csapott át, egy olyan életről, amit veszedelmesen elérhet, de aztán idegenben valósít meg az ember. Minden dolgot a menekülés ösztöne kísért. Ebben az országban az ember csupán élete átmeneti helyét látta. Egyedüli támasza annak hite volt, hogy előbb-utóbb alkalma nyílik meglépni. Ez nagymértékű opportunizmust vont maga után. Mindaddig sehogy nem keveredhettél gyanúba. Mi több, el kellett helyezkedned és karriert építened. Minél magasabbra kapaszkodtál, annál inkább növelted az esélyeid. A megszerzett befolyással kihasználhattad, hogy mások tőled függenek. A rangsorban alattad levők zsarolásával gyűjtötted a szükséges tőkét feletteseid szolgai megvesztegetéséhez. Sokak számára hagyni a hatalom által magukat leigázni, csupán szakadatlan felkészülés volt a menekülésre. Ezek a tisztviselők nem annak ellenére maradtak külföldön, hogy a társadalmi ranglétra csúcsára jutottak, hanem éppen azért. Az emberek gúnyosan mondogatták, hogy a menekülés a legnagyobb luxus. Minden fejest állítólag magasztos szocialista öntudat fűtött. Valójában, miután annyi fejes meglépett, a szocialista öntudatot újra kellett volna definiálni és megállapítani, hogy a szocialista öntudat fejlesztésének legnagyobb lépése: a kapitalizmusba menekülni. A szökésüknek semmi köze sem volt ahhoz, ahogyan egyszerű emberek kétségbeesetten a halálba rohantak. Biztos üzlet volt ez, a halál kockázata nullára csökkent. Megmenekülésük persze sehogy sem tetszhetett a többségnek, olyan szabadságot jelentett, amit ők a menekülésük napjáig mindenki mástól megvontak és elzártak, és mégis kárörömmel töltött el mindenkit, hogy még saját vezetői is hátat fordítottak a rendszernek.

Külföld mint a megvalósítható élet vonzása a végzetszerűen nagy, ködös képből konkrét és valódi képpé alakult mindahányszor Temesvár és Bukarest között utaztam. Egy ideig ugyanis a vonat a Dunához nagyon közel haladt el. Közte és a határ között már nem állt semmi. És az utasok apraja-nagyja, de még az egyenruhás rendőrök és katonák is, mind kimentek a vonat folyosójára, úgy néztek ki az ablakon, mintha hipnotizálva lennének, s a jövőjüket látnák. Mintha a közömbös Duna cseppfolyós jövendölés lenne, és személy szerint mindenkinek megmutatná saját menekülésének sikerét. Többé senki sem moccant, olyan csend volt, mint a templomban. Odakint pedig, a többnyire széles víz imbolygón folyt, s néha-néha előtűntek azok a keskeny szakaszok, ahol nem lehetetett nehéz úszva átkelni. Azon túl terült el Jugoszlávia, az átjáró ország Nyugat felé. Falvakat láttunk, gyümölcsfák legyeztek ott messze, mintha minket hívogatnának. A vonatban senki sem mert a másik arcára nézni, az arcok bőre valótlanul összehúzódott, s úgy csillogott, mintha megfagyott vagy beviaszolták volna. Az álmodozás mindenkit megmarkolt, az általánosan ismert kulcskérdés: menekülni ‒ de hogyan? A gondolataik szinte tapinthatóvá váltak, annyira nyilvánvaló volt, mi jár a fejükben, hogy egy időre a vonat zakatolása is ezt hallatta véghetetlen ismétlődésben: „el akarok innen menni, el akarok innen menni”. Így dalolt a fém a Duna mellett, olyan nyugtalanító tisztasággal forogva a síneken, hogy azt kívántad, bárcsak betömhetnéd a vonatkerekek száját, ne látnád és ne hallanád a tetten ért utasok kórusát. Ahogy a Duna elmaradt, mindenki némán visszatért a helyére a fülkékbe, és leült oda, a valódi életébe.

Ezzel ismét annak ellentétéhez érkeztem, hogy mit nevezhetek szigetboldogságnak ‒ hiszen mindegyre csak a sziget boldogtalanságával találom szembe magam. A „boldogság”-ról lévén szó, hadd beszéljek egy keveset arról is, hogy mit jelent „boldognak” és „szerencsésnek lenni”. E két dolog nemcsak hogy különböző, egymással szembenálló is. A másodikat úgy ismerem, mint egy helyzetet, amiben az elképzelhető és elvárható legrosszabb dolog nem következett be. Épp csak „szerencséd van”, mert kizárt dolog, hogy boldog lehess. „Boldognak lenni” egy maradandó állapot ‒ egy sima útszakasz. Bensőnkben hordozzuk, ezt határozhatjuk meg: érzésként. Nagymértékben a saját közreműködéseddel jön létre. Amikor épp „szerencséd van”, az pillanatnyi, kívülről érkezik, és semmilyen érzelemhez sincs köze, mindössze egy gyakran megmagyarázhatatlan véletlen. A szerencse villámgyorsan ér, mint egy csettintés, és csak utána jössz rá, mi is történt. Röviddel azután, de olykor csak évek multán rekonstruálva a tényeket, amelyeknek annakidején mit sem sejtve része voltál. Ha viszont rögtön utána érted meg, hogy „szerencséd volt”, „metsző boldogság”-ot érzel magadban. Ez is a „boldogság” ellentéte, hiszen egy dacos, szégyentelen, az élet külső kötelékeitől megszabadult boldogság ez. A metsző boldogság bódító, vadul rohan keresztül még saját magán is, rögtön ki kell tombolnia magát, hisz e külső kötelékeket mégsem törölheti el. Véget kell vetnie saját magának, még mielőtt a külső tényezők elborítanák és megszüntetnék.

Vajon a „szigetboldogság” a katasztrofális környezet dacára létező privát boldogságot jelent ‒ egy józan építésű, egyéni „koponyaboldogságot”? Egy fajtája az intellektuálisan létező boldogságnak, amit könyvekből vesz és a maga mértéke szerint alkot meg az ember? Könyvekből táplálni saját életedet, – a fojtogató hétköznapokban a dolog nem így működik. Volt egy maroknyi közeli barátom, akikkel könyveket olvastunk és aztán beszélgettünk róluk. Ez volt a főfoglalkozásunk, az olvasottakat a saját életünkhöz igazítottuk. A szakkönyvekben kerestük saját nyomorúságunk tárgyilagos megfogalmazását, pontos analízisét és józan kommentárját. Ugyanerre a nyomorúságra regényekben és versekben, a poétikus kifejezés azonnaliságában is ráleltünk. Mindkét olvasási gyakorlat támaszt nyújtott, saját állapotunkat igazolta. Segített, hogy ne maradjunk magunk előtt szótlanok. Változtatni a könyvek semmit sem tudtak, csak leírni, hogy milyen az ember, amikor boldogtalan. És ez éppen elég ‒ egy könyvtől nem is várok el többet. Így ha a „szigetboldogság”-ból kivonjuk a szellemileg konstruált koponyaboldogságot, vajon „szívboldogság”-ról lesz szó? Viszont amit „szívtett”-nek nevezünk, ugyan nem a fejünkben fészkel? Képesek-e még ezek a sebzett, s ami még rosszabb, szétzúzott emberek érintetlenül megőrizni intim kapcsolataikat, amelyekre ugyanilyen nagymértékben rá vannak utalva? A szerelem nem egy másik ország, ott van, ahol a fejed és a lábad. Arra kényszerül, hogy nap mint nap ellenszegüljön annak, ami körülveszi. A szerelem segíthet, hogy egy cseppet megkíméld magad, hogy valami másnak érezd magad, mint a semmibe vett és elgyötört nulla, aki az állandó megfigyelés vadászterületén vagy. Épp emiatt a szerelem a szabadság hiányát pótló cselekvéssé változott. Nem ismerek még egy olyan országot, ahol a szerelem annyira éhes lett volna, mint Romániában. A gyárban és az iskolában, ahol dolgoztam, a házasságon kívüli kapcsolatok keresztül-kasul szelték át a hierarchiát. Férfiak és nők mágneseződtek, a munkahelyek nyomora a legnyilvánvalóbb módon tette őket hajlamossá erre. Egy félreeső piszkos zugban érezni a másik feléd közeledő vágyát: ez sokkal elviselhetőbbé tette azt a szüntelen őrlődést, ami a futószalagnál vagy az íróasztalnál körülvett. Következmény: nem ismerek még egy olyan országot, ahol a meghitt kapcsolatok kivétel nélkül ennyire összekeveredtek volna a hazugsággal, áltatással, képmutatással, mindenki saját szubsztanciájának széthasadásával. Olyan országot sem ismerek, ahol ennyi családon belüli erőszak, válás és magára hagyott gyerek volt. Szétstrapált idegekkel nem jöhet létre „szívboldogság”.

Akkor a „szigetboldogság”-ból nem marad más, legfennebb a sziget mint táj ‒ hogy legyen, amivel összhangban érezhesd magad. Ámde saját tapasztalatból tudom, hogy a táj sem hagyja magát az államtól elvonatkoztatni. Átmenet nélküli, hozzáférhetetlen szépséggé válik, felborzolt idegeid nem tudnak már megbirkózni az akadályokkal, amelyek elválasztják tőle. A táj azt mutatta, mennyire közömbös már az iránt, ami az emberekkel történik. Fegyverszünet volt, egy a mindennapos nyüzsgésnek hátat fordító nyugalom, zöldrecés gyanútlanság, ami beéri önmagával. Ha az idegeid túlpörögtek, nem számítasz már arra, hogy meglep és becsap a szépsége. Úgy villan fel előtted a táj, mint a lét színrevitele, mint félelmek látképe, a kifosztott biztonság megkettőződése. Amikor az aszfalton nincs menekülőút, a tájat elkezded saját időbeli fölénye miatt kevély anyagként látni: ősrégi kövek, a víz véghetetlen folyama, fű és fa véget nem érő visszatérése. Mind emlék nélküliek, érdektelenek az iránt, ami tegnap volt, és ami holnap jön el. Szép szó a „levélideg”, ám nincs köze az emberi ideghez, a „levélér” nem halántéki- vagy nyaki ütőér. Aki „szigetboldogság”-ra vágyik, ne gondoljon ilyenekre.

A „szigetboldogság”-hoz bíznod kell a szigetben. Amikor sértetlenül elérsz hozzá, saját keretében megmarad, és hagyja magát csodálni. De ha krónikus felindultsággal jössz, a sziget megmarkol és esztétikai érzéstelenítés nélkül boncol szét. Tudnod kell elhárítani magadtól. Olyan tapintatlanul vetíti magát a testedbe, hogy még jobban szétszakít. Elszigetesít. A szigettel való összetűzésben mindig te húzod a rövidebbet.

Nyugaton néhány évente megismételnek egy nagyon népszerű közvélemény-kutatást. Íróknak szól, és azt szeretnék megtudni tőlük, hogy más írók könyvei közül melyek tűnnek számukra a legfontosabbaknak. A felmérés kulcskérdése így hangzik: „Milyen könyveket vinne magával, ha egyedül kellene egy szigetre mennie?”. A kérdés ijesztően naivnak tűnik számomra. Ha el KELLENE mennem egy szigetre, azt jelenti, hogy nem lenne más választásom, következésképp egyik könyvemet sem vihetném el, amit szeretek, mert már eleve tiltottak lennének. Mi több, lehet, hogy éppen azért KELLENE a szigetre mennem, mert szeretem ezeket a könyveket, és a tartalmukat nem őriztem meg magamnak. Miattuk kellene büntetésből a szigetre mennem. Ha mégse KELLENE oda mennem, hanem saját AKARATOMBÓL tenném, azt jelenti, hogy bármikor szabadon elhagyhatom ‒, szabadon jöhetek-mehetek, s mindig más könyveket vehetek magamhoz. Vagy a szigeten maradhatok, és kérhetem, hogy küldjék el nekem a könyveket. Amikor nyugati értelmiségiek „sziget”-ről beszélnek, a mintaszerű szabadság illatszerét érzik. Egy szigetet, ahol a törvény és a kötelezettségek szabályrendszere eltörlődik. S ha ennek tetejében még egy jó könyvet is olvashatnak, az önérvényesítés csúcsaira értek. Természetesen a szigetre nem csak a jó könyveket visz az ember, hanem emellett a legjobb ruhákat és kozmetikai szereket, finom ételeket, jó egészséget, és megelőzés céljából persze kiváló gyógyszereket is.

Minek vetemedik egy nyugati újságíró, akinek az életét elnyomás sohasem húzta keresztül, átgondolatlanul szubverzív csiklandozásokra, hogy egy közvélemény-kutatást vonzóbbá tegyen? Természetesen nagyon jól tudják, hogy voltak leprásoknak és pestisben szenvedőknek fenntartott szigetek, léteztek és még mai is léteznek börtönszigetek. Nelson Mandela is egy szigeten raboskodott, a Kurd Munkáspárt vezére, Öcalan egy börtönsziget egyetlen lakója. A hatalmon levők mindig is használták a vizet mint könnyen megfigyelés alatt tartható, elszigetelésre alkalmas övezetet. Az „egy szigetre kellene menni” gondolatát a nyugati értelmiség mégis a személyi szabadság elképzelésével társítja. A SZIGET szó nem zavarja őket, na meg az sem, hogy oda KELL menni. Olyan mondatban kérdeznek rá a szabad döntésre, aminek a rabság a premisszája. Tele van a fejük könyvekkel, de közülük egyik sem tette érthetővé számukra akár csak töredékét is annak, hogy miben áll a szabadság hiánya.

Kiss Ernő Csongor fordítása

Forrás: Herta MÜLLER, Die Insel liegt innen – die Grenze liegt außen = H. M., Der König verneigt sich und tötet, München, Carl Hanser Verlag, 2003, 160-175.

(A fordítás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)

Lábjegyzet:

  1. Vö: „căci există lucruri despre care se tace (…); ceilalți înteleg cât pot; fiecare spune mai puțin decât întelege și întelege mai mult decât i se spune, iar ce întelege nu i se spune, fiindcă ce i se spune nu întelege, și așa mai departe” ‒ Gellu Naum, Zenobia, București, Editura Prietenii cărții, 1991, 24. (A fordító megjegyzése)

A napon sütkérező hal (regényrészlet)

Zengő három palackot magánál tartott. Ki tudja, még mi következik?

Akkor sem tudta. Egyszerűen el volt keseredve, hogy Csilla nincs. Az, hogy körülötte milyen alakzatokat vett fel a társadalom, régen nem érdekelte, ő már nyolcvankilenc őszén mindenkivel összeveszett, nem sokkal az után, hogy Grósz megpróbálta az MSZMP-t újjáéleszteni. A saját feje szerint cselekedett. Kilencven legelején volt aztán egy irodalmi egyeztetés, senki nem tudta, mihez kell majd igazodnia, nem volt tiszta, hogy ki rajzolja majd a kontúrokat, amit nekik kell majd kipingálniuk, mint a gyerekeknek a munkafüzetben az üres, fekete-fehér ábrák sorát, hát a Hordóban értekeztek a jövőről, meg a „feladatokról”. Akkor az ELTE klubja volt az épületrész, ahol a Centrál kávéház működött a háború előtt. Zengő semmit sem sejtett. Még nem kapta meg Csilla levelét. A karzat alatt, az ütött kopott, leharcolt hátsó pultnál berendelt magának három kozákot, aztán leereszkedett a szűk lépcsőzeten a feketére kimázolt, félbe vágott hordó alakú pinceterembe. Odaköszönt pár írónak, barát vagy ellenség, arra nem gondolhatott, ültek a kopott koloniálban, kopott farmerokban, és erről a kifakultságról felismerték egymást, volt egy két öltönyös is, talán a pártbizottságról, vagy komolyabb szerkesztőségek kiküldetésében, igen elszántan vitatkoztak, s amikor rájuk köszönt, hát páran elfordították a fejük, de ennek sem tulajdonított jelentőséget, nyilván belemerültek, nem volt lényeges, ahogy a hely hajdani pompája sem hiányzott neki, mind ifjontian nyeglék voltak és nonkonformisták, és az igazat megvallva, az sem jutott eszébe, hogy valaha talán épp ott, a karzat alatt reggelizett hitelbe József Attila is. Egy pillantást vetett a Felszabadulás térre, fél lába már az első grádicson, kezében két pohár vörösboroskóla, egyet már beharapott, s míg elmosolyodva kibetűzte az Ibolya presszó lilás neonfeliratát, arra gondolt, hogy eljött az ő ideje. Ibolya, bazdmeg, tavasz van! Tapogatta a falat, ahogy lement. Hátul ült le, oldalt, hogy ha hugyoznia lesz muszáj, hát ne kelljen a széksorok közt szerencsétlenkednie, bőr oldaltáskáját a támlára akasztotta, s kabátját magán összenyalábolva leült. Elöl, a keresztben kirakott asztalnál már valaki beszélt, papír nélkül, és szenvedélyesen, amíg ki nem száradt a szája, akkor kristályvizet töltött, s kigombolt ingmellére fektetve kezét ivott. Aztán mások is beszéltek, és ittak. Zengő csak annyit vett le az egészből, hogy készül valami, amibe sem ő, sem vörösborai nem férnek bele. Felállt, mint Ruff Judy vagy a csontbrigádos Dixi, akikkel inkább együtt lógott annak idején, ha ő maga nem is tolta a gombát, meg a többi cuccot, felállt, és bekiabált, a pofájukba üvöltötte, hogy „pontosan mi a faszomról beszéltek ti itten voltaképp, hogy mennétek el a jókurvaanyátokba mindannyian, ha nem értitek, és különösképpen nem mondjátok a lényeget!” Arra mindenki hátranézett. És amikor megismerték, és akkor elkezdtek hümmögni is, de Zengőnek fogalma sem volt, hogy miért, ő még nem volt felvilágosítva, ahogy mindenki ott, és ezért büszkén tovább szavalt és hadonászott, kezeiben egy-egy kozákkal, és egyszerűen nem vette észre, hogy konkrétan botrányt csinál. Magából meg egy szánalmas hülyét. Mindenki előtt bebizonyította ezzel a „színjátékkel”, hogy tégla volt. Hát naivan ripacskodott, mint egy ócska bonviván. (Akkor még működtek bizonyos régi, csibész gesztusok, de már nem volt hozzájuk zene.) Az biztos, hogy onnan egyszer csak feltápászkodott, és sértetten átvonult az Ibolyába, ahol a bandája tartózkodott, és a fémszagú telefonkagylóba szuszogva utoljára felhívta Csillát is, csak, hogy ne mondhassák rá, hogy nem próbálta meg. Nem vette fel. Így aztán reggelig verte az intellektuális tamot a dobostorták előtt. Hát ilyen volt akkoriban.

Most azonban még csak kezdett berúgni. Még tartotta magát. Meg hát a hegy mindig erősebb. Az öreg hegy mellett nem lehet bomolni.

Azon töprengett, hogy ezt, ami előhömpölygött az emlékeiben, ezt a rossz komédiát most mesélje el ennek a kölyöknek? Mit tudna kezdeni vele, kérdezte magától. Azt sem tudja, mi volt a Hordó, mi az a párbizottság, mit jelentett beszervezettnek lenni. Aztán gyorsan megivott egy fél üveget, és mégis elmondta. Odáig, hogy az Ibolyából reggel hazament. Kezdjen vele, amit csak akar.

–   És aztán? –  Andrej ennyit kérdezett a végén. Nézte, mint a nagy idők tanúját, de nem tudott már vele mit kezdeni. – Az, hogy a Hordóban megcsináltad a feszkót, már mindenre feljogosít? Egy életen át?

Ültek a fűben, egymástól alig pár méterre, a hátukat vetve egy karónak, kútnak, a lábuk széjjelvetve, kezükben borospalack, és megszakadt köztük az idő.

–  Ez nem Rémusz bácsi meséje, baszod alássan! Mire vagy kíváncsi, ha erre sem?

–  Itt akkor eltört benned valami. Ezt értem. A nő elment, a politika almás volt, meg minden, érted, mire gondolok, de ezért lettél egy unfrankó köcsög?

Zengő felállt, és kissé imbolyogva ugyan, de odament, és lehajolt. Az ingénél fogva talpra ráncigálta a fiút.

– Állj fel, ha velem beszélsz. Állj fel! –   Visszhangzott a hegy a kiabálásától. –   Mit képzelsz te magadról egyáltalán? – Aztán hátralépett, betámasztott, és egy üstökös szerű jobbossal pofán baszta a fiút. Andrej hanyatt esett, és elterült a szőlőkarók között. Angyali ábrázatot festett az arcára a leveleken átderengő telihold. Olyan nyugodt volt, mint még soha.

Aztán felállt, és egy gyomrossal kezdett. Az öreg összecsuklott, mint családi autóban a hátsó ülés. Aztán hosszan dulakodtak. A földön gurultak, felálltak, lesújtottak, összecsimpaszkodtak, ugráltak, kerültek, cseleztek, odapuffantak. Olyanok voltak, mintha zsinóron rángatnák őket, mint egy bábszínház felnőtt előadása.

Amíg így játszottak egymással, megélénkült a hűvös nyugati szél, s az jól esett. Pár percre felélénkítette a csetepatét, de lassan akkor is belefáradtak.

–  Nyugodjunk meg! – Mondta Andrej, amikor elunták végre az abriktolást, és leültek, éppen úgy, ahogy ültek a verekedés előtt.

–  Nyugodtan csak számlát lehet írni fiam, meg tájleírásokat. –   Zengő véreset köpött. –   Most jobb?

–  Még nem volt vége. Kíváncsi vagyok, hogy miért?

–   Még mindig Milla jár a fejedben? Rosszabb vagy, mint egy esztéta, fiam!

–  Dögölj meg! – A fiú halkan lihegett még.

–  Szerintem is. – Most Zengő röhögött. – Nem bírod a bunyót mi?

–  Faszt. – Andrej meghúzta a bort. Vasas íze volt a vértől. – Mit is mondtál azokról a sasokról?

– Tudod, mi a szép az egészben? – Az öreg megtapogatta az állát. – Hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy valami ezért, vagy azért történik-e. Hogy azért van-e több sas, mert elszaporodtak a kártékony apróvadak, vagy azért, mert eteti őket valaki? Vagy csak úgy döntöttek, hogy nem múlnak el?

Andrej összehúzta magán a dzsekijét.

– Nem tudom. ­Végül is védett állatok. –  Végigsimított az állán. –  És az nem zavart, hogy Almába volt szerelmes?

–  Kicsoda?

–  Az a Kóbor.

Zengő megvetően legyintett.

–  Afelől biztos voltam. Almának az ilyen deklasszált, kispöcsű alakok nem számítanak.

–  Vagy úgy. Te viszont belezúgtál abba a Csillába?

–  Lehet mondani. És a kirúgottak szerelme mindig állhatatosabb.

Valami neszezés volt hallható a kert az erdő felé nyitott, hátsó traktusa felől. Jöttek a vadak. Nem különösebben zavarta őket az emberek társasága. Tették a dolgukat. Végül is ez az ő birtokuk.

Zengő lassan feltápászkodott, és elbicegett az asztalig. Bort töltött, leült. Andrej is felállt, és odaballagott a kúthoz, megnyitotta, a markába vizet eresztett, az arcába loccsantotta, és hagyta, hadd csorogjon végig a nyakán.

–  Tudod, milyen volt? – Fakó hangon kérdezte Zengő. Nem akarta, hogy a fiú érezze, még mindig fáj neki.

–  Nem. De nem is érdekel. A te múltad. Birkózz meg vele te.

–  Nem egészen, fiam. Nem csak az enyém. Tudod, mit jelentett, ha ügynök volt valaki? Elképzelésed sincs róla.

–  Én igazából azt sem tudom, mi dolgunk nekünk egymással. – Andrej is leült. A lábát felrakta az egyik üres székre. – De ha már így elbeszélgetünk, azt is mondd el, hogy miért kezdtél el kurvázni annak idején?

Zengő gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszer, ha jól emlékszem, az első találkozáskor elküldtél a picsába, amikor erre rákérdeztem.

– A madártan mondjuk sokkal érdekesebb, mint az, hogy miért… – Az Öreg egészen úgy viselkedett, mintha Sarastro titkát kéne elmondania. –  Elkezdtem, és kész. A pénzért vett szerelem sokkal higiénikusabb. Nekem kurvák kellettek, akik nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig azzal a gimnasztikával lehettek volna akár bajnok tornászok is. Sokan alábecsülik annak a jelentőségét, hogy egy kurva legalább nem moralizál.  Mert a morál olyan, mint a múzeumi mamusz. Mindenki a lábára húzza, hogy megóvjon vele valamit, amiről azt se tudja, micsoda.

Fonyód feledt egy vékony csíkban halványan hajnalodott.

– De mégis! Milyenek voltak azok a kuplerájok? – Csak azért is erősködött. – Mitől voltak olyan izgalmasak?

Zengő kiegyenesedett.

– Mint a munkaügyi hivatalok. Sebtében felhúzott, izzadtságszagú lukak. Mire vagy kíváncsi? Luxusfürdőkádra, estélyi ruhás dámák hamvas puncijára? Álmos jazz zenekarra, ami előtt szmokingos urak kerengőznek ópiumlázban? Na, ilyesmi nem volt a legdrágább helyen sem. Csak furnér, csónaklakk, műmárvány, Csepelről evakuált riadt picsák. Ennyi. Erre vagy kíváncsi? Igaz persze, hogy a valamire lehet nagyobbat mondani, csak a semmire nem lehet „valamit”.

– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy valaki ennyire cinikus lehet… ­– Andrej meghúzta a bort. – De akkor miért…? Talán Almát untad? Csillát akartad megbosszulni? Izgalomra vágytál? Menekültél?

Zengő lenyúzott arcán apró, fekete pöttyökben csillogott az alvadó vér. Nézte ezt a gyereket maga előtt. Lehetne a fia. És ha a fia volna, most elég lenne annyi, hogy megvonja tőle a támogatást, vagy kitagadja, tönkreteszi az életét. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek valamit válaszolni kell. Felsóhajtott.

– Ilyen sorrendben. – Mondta. – Van az ember szerelmi életében pár részlet, amit jobb, ha az se tud, akit szeretsz. Igen, talán elegem lett. Egy darabig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Hogy mindenki úgy tudja, ügynök vagyok. Az emberek elhitték. Hinni akartak valami jobban, hát elhitték előbb a rosszat. Mint a szocialista mikulást. A vörös zászlót vatta szegéllyel. És talán az fájt a legjobban, hogy Csilla, a nagy nonkonformista meg sem kérdezte, igaz-e…

– Akkor most sajnáljalak?

– Sajnálj, igen! Azt hiszed, csak nektek lehet rossz?

Az Öreg most megint inkább adta a mártírt. És Andrej nem tudta mit kezdjen vele. Mit akar még tőle? Bocsánatkérést? Magyarázatot? Mire menne vele? Zengő érezte a fiú tanácstalanságát. Éppolyan bizonytalanságot tapasztalt nála, amilyen gyönge és elesett volt Csilla levele után. Amikor már tudta, hogy miért súgnak össze a háta mögött. Hogy miért olyan óvatosak vele. Egyedül az Írószövetség büfése volt olyan drága, és a szemébe mondta, hogy nem hiszi el, s hogyha igaz is, ő biztos abban, hogy nem jelentett senkiről semmi lényegeset. Valami konferencia előtt történt. Kitett elé egy Lánchíd brandyt, aztán kijött a pultból, és akkor. A szemébe nézett. Zengő meg csak hebegett, habogott, hogy hát köszöni, és higgye el, nem szervezték be. Még csak kísérlet se volt. A büfés bólintgatott, aztán megveregette a vállát. Akkor jó, mondta, akkor minden rendben lesz, tette hozzá jelentőségteljesen, majd visszament helyére, és a kávégéppel babrált csendesen. Jöttek már a többiek. Kóbor is velük. Hogy ez mit keres itt, tűnődött Zengő, kezében a brandyvel. Nem is író. Annak se jó, aminek mondja magát. Lassan megtelt a kis terem. De valahogy senki sem volt szomjas. Leültek az asztalokhoz, a falnál ácsorogtak, kezükben cigarettával vitáztak a sűrűsödő füstben. Egy se ment Zengő közelébe. Ő meg egyedül állt a pultnál, a csípőjét neki vetve. Páran intettek ugyan, de igazából nem volt fontos senkinek. Kóbor meglátta, és ő viszont barátságosan elvigyorodott. Elindult felé, hangosan csoszogva a linóleumon. Na mi van, öregem, kérdezte, amikor odaért. Döntöttél végre? Beszállsz a buliba? Zengő a szájához emelte a poharat. Aha, döntöttem, mondta, majd kiitta a konyakot. Még kettőt, vakkantotta Kóbor a büfésnek, majd egy asztal felé mutatott. Nem ülsz le közénk? Egy téli falu fotográfiája lógott az asztal felett, ahová meginvitálta. Nem, mondta Zengő, és ő is kért kettőt, csak hogy hátrányba ne legyen. Valami baj van? Nem, nincs semmi, felelte Zengő, és ivott. Mit keresel itt? Kóbor arcáról leolvadt a mosoly. Tag vagyok, öregem, mondta aztán, és nem lehetett eldönteni, hogy inkább sértett, vagy inkább büszke-e. Párán már figyelték őket. Zavartan suttogtak, néhányan oda is köszöntek, mintha akkor vették volna észre Zengőt, és egy kisebb csoport határozott rohammal elindult, hogy rendeljenek végre valamit. Odaköszöntek Zengőnek, aki meg éppen csak biccentett nekik. Rendeltek, majd a kávéval, vodkákkal bevették magukat a közeli sarok lambériája elé. Onnan hallgatóztak. Sokan voltak. De mindig lehetnek valakik többen. Ezzel nyugtatta magát. Tag, mondta kisvártatva Zengő. Aztán mi a faszért vagy te tag itt? Egyenesen Kóbor szemébe nézett. Jelent meg könyvem, Zoli, mondta Kóbor, és kihúzta magát. Nézték egymást. Az összes többi meg, akik persze semmiről nem tudtak semmit, csak a pletykát hallották, kíváncsian toporogtak körben, a választás eredményeiről sutyorogtak, úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mint egy csapat flegma diák az érettségi után, kinőtt zakóikban önhitten negligálva a történteket. Zengő felnevetett. Kinek nem, kinek nem jelent meg itt könyve, még Leninnek is! Elnézett Kóbor feje mellett. Aztán vissza. A szemébe. De még Lenin se volt tag itt, te mocskos, szarkeverő kis zsidó! Kóbor zavartan elmosolyodott. Megforgatta ujjai közt a konyakos stampedlit. Aztán helytelenítőleg megingatta a fejét. Most miért is mondod ezt nekem, kérlek szépen? Zengő akkurátusan kiitta a maradék három brandyt, a Kóborét is, lassan, módszeresen, és azt mondta, hogy tudod te nagyon jól öregem. Aztán egy százas bankjegyet dobott a büfés elé, kezet is nyújtott neki, majd, mintha ez volna a legfontosabb, odavetette, hogy ki kéne már cserélni azt a népi szőttest a falon, eléggé beleette magát a nikotin. A büfés elvigyorodott, és bólintott. Zengő visszafordult Kóbor felé. Dögölj meg, súgta a fülébe, majd ellökte magát a pulttól, és lassan elindult kifelé. Szétrebbentek előtte mind. Dögöljetek meg, mondta nekik is mosolyogva. Kérlek szépen, dögöljetek meg a magyar irodalomért, barátaim. Azzal kisétált, be se nézett a nagyterembe, csak a könyvtárba kiáltott be, hogy minden jót továbbra is, mert a könyvtárost szerette, jó ember volt, és nem adott a pletykákra soha. Korán volt még, de egyenesen a Piafba ment. Egy színész ismerőse javasolta neki a helyet. A te világod, magyarázta egy éve a Pesti Színház előtt, olyan ódon és mégis dinamikusan mai. Nézz le egyszer. El lehet bújni minden elől. Ott észre se vennéd, ha például kitörne a forradalom. Hát most lement, de persze hamar elunta magát, valahogy nem tudott belekapcsolódni az anekdotapartiba. Meg ugye jött az a hisztérika, aki beleszeretett. Az bezzeg nem félt attól, hogy spicli volt. Ráakaszkodott, mint egy tartótiszt. Egyre inkább elviselhetetlenül érezte magát. Az ügyvéd Doki a Boss öltönyében meg csak ölelgette, és visszanyomta a vörös plüssfotelbe, amikor végre elhatározta magát, és fel akart volna állni, hát hová mennél innen, kérdezte, és értetlenkedve bámult rá a  Pierre Cardin szemüveg félhomálya mögül, Zengő meg nem akarta megbántani, nem akart több konfliktust arra  a napra, hát kivárta, amíg hugyozni megy, s akkor végre felegyenesedett, és  elköszönt a többiektől, és kilépett a Nagymező utcára, hogy tovább meneküljön egy kupiba, ahol már vagy háromszor italozott a barátaival. de ahol nőt még nem bérelt soha, mert nem talált rá semmi indokot, de most oly erős volt benne a bosszúvágy, hogy az ellenállhatatlan gerjedelemmé sűrűsödött, és elhatározta, hogy bemocskolja végre ő is magát valamivel. Bekukkantott azért még az Operett kávézóba, hátha talál valami cimborát, sőt, látva az apró asztalok körül falatozókat, el is bizonytalanodott, hogy talán ott kéne inkább elücsörögnie neki is, elvégre ma végérvényesen kinyírta magát, s ehhez a tetszhalotti állapothoz jobban illene egy rostélyos meg egy liter vörösbor, mint pár ondolált ribanc, de aztán megerősítette a lelkét, és tovább bandukolt a Lengyel Intézet felé, ahol aztán taxit fogott.