Lilla mindig is arról fantáziált, hogy megerőszakolja egy titokzatos, jóképű idegen. Megismerkedik vele egy kávézóban, az utcán vagy házibuliban, hazaviszi, csak egy italra, természetesen. Aztán jól megbassza. Látta maga előtt a jelenetet, ahogyan a férfi nekivágja az ajtónak és lefogja a kezeit. Beszívja Lilla illatát a haja tövénél, miközben a tarkójánál megragadja, és letépi a felesleges ruhadarabokat. Odadobja az ágyra, majd mindenféle előkészület nélkül beteszi a farkát. Már a gondolattól, hogy valaki ilyen dominánsan beléhatol átázott a bugyija. Nem bírt magával. Persze Lilla más dolgokra is vágyott, nagyon is, hiszen kifejezetten érzékeny lélek volt. Egy olyan férfit képzelt el maga mellé, aki szerelmet vall neki, akire lehet számítani, és mindenben megértik egymást. Egy igazi lelki társat szeretett volna. A hálószobában mégse fantáziált ilyesmiről. Ott csak egy erős férfinek volt hely, olyannak, aki elveszi, amit akar. Az erőszakolás azonban csak fantázia maradt, amíg meg nem ismerkedett Tamással.

Tamás sikeres író volt, legalább két-három regény boldog szerzője. Egy üzleti megbeszélésen találkoztak Lillával, akinek azonnal megakadt a szeme rajta. Magas volt, atléta termetű, és tipikus erőszakoló feje volt, mint minden kortárs írónak. Magától értetődően még aznap éjjel Tamás lakásán kötöttek ki, és Lilla nem csalódott. A férfi tudta mit akar, nagyon határozott volt, ő pedig adhatta a kis ártatlant. Bár a ruhákat nem szaggatta le róla, a lány bugyiját sikeresen letépte egyetlen mozdulattal. Egyébként Tamás elárulta a nagy titkot, szóval ha érdekli az olvasót, most leírom. Igazság szerint, ha nem, akkor is. Tehát a bugyiletépés művészetének titka, hogy határozottan átfogjuk a bugyit az elejénél, kézfejünk a nő vénuszdombját érinti, majd egy csavaró mozdulattal megtekerjük és kifejezetten erős mozdulattal oldalirányba rántjuk. Ilyen módon látványosan és fájdalommentesen eltávolíthatjuk a bugyit. Hol is tartottam? Ja igen, Tamás éppen betette a farkát.

Sok szempontból jelentős este volt ez Lillának. Nem csak élete leghosszabb, egybenyúló orgazmusát élte át, de az affér folyamán teherbe is esett. Bár alapjáraton nem terveztek komoly kapcsolatot, és sokat vitatkoztak, hogy megtartsák-e a gyereket, Tamás végül úgy döntött, ideje megtapasztalnia az apaság örömeit. Teljesen megváltozott, az őrült, szenvedélyes íróból igazi nyugodt férfiemberré vált! Csak a hálószobában maradt meg vadállatnak, Lilla nagy örömére. A gyerek december végére volt kiírva. Tamás végig mellette maradt, fogta a kezét a vajúdás alatt, szóval igazán romantikusan viselkedett. Egyébként gyorsan lefutott az ellés, pár óra múlva Lilla megszülte egészséges kölyökkutyáját, akit ott helyben Brutusként anyakönyveztek.

Tamás élete legboldogabb időszakát élte. Brutus igazi apás fiú volt, mindig körülötte sertepertélt, eljártak labdázni, mindenben szót fogadott a falkavezérnek. Már egészen korán, 9 hetesen, szobatisztaságra nevelték, büszkék is voltak, elújságolták az egész rokonságnak! Nevelési problémák egyáltalán nem jelentkeztek az általános iskoláig, ahol Brutus rendszeresen megette a házi feladatát, amit a tanárok nem néztek jó szemmel. A sok beírás miatt Lilla gyakran vitába keveredett a fiával, ám nem tudta jobb belátásra kényszeríteni. Egyik délután addig lovagolt a témán, míg Brutus megelégelte, és a lecke helyett Lillát ette meg inkább uzsonnára. Tamás a munkából hazaérve nem lepődött meg a dolgon különösebben, vacsorázni a KFC-be vitte kisfiát. Ezután újra boldog periódus következett az életükben, ám néhány hónap múlva sintérek jelentek meg a házuknál. A kigyúrt férfiak hivatalosnak látszó papírokat lóbáltak és ketrecbe zárták Brutust, mondván, el kell altatni, hiszen veszélyes a társadalomra. Tamás nem értette mi ez a hacacáré, egy kis hirtelen felindulásból elkövetett falás még nem a világ vége, de a sintérek hajthatatlanok voltak. Ekkor látta utoljára édes gyermekét. Hosszú gyászidőszak következett, hetekig csak ivott és a közös emlékeiken merengett. Végül nagy nehezen túltette magát a tragédián, és elkezdett dolgozni a harmadik vagy negyedik regényén, ami később a Libri top 10-es eladási listáján is szép eredményt ért el. Mint mondják, ami nem öl meg, az megerősít.

És megakad a szemem egy cikken, a képen ott van ő. A haja sűrű és fekete, a szeme tele fénnyel. Három vagy négy éve történt, a teraszon álltam a túlmelegített kávémmal és egy szál piros marlboróval, és hirtelen tudtam, hogy szerelmes vagyok. Az a tavaszi reggel volt, amikor már a nyár ígéretét hordja a szél. De nem mondtam el neki. Elmúlt, mielőtt elmondhattam volna.

Talán még az akkori törzshelyemre is elmentünk együtt fröccsöt vagy kávét inni a filozófushoz. A filozófus törékeny ujjai között mindig cigaretta égett és általában csak annyit mondott: fáradtnak tűnsz. Volt benne valami a felszín alatt, amit soha nem mutatott, és tudni akartam, pontosan mi az, mert éreztem, hogy bennem is megvan ugyanez – és sosem mutatom.

Három hétig tartott. Aztán egy belvárosi ház kivilágítatlan gangján azt mondtam neki, hogy többet nem akarlak látni és kinyomtam a telefont. A házban egy csomó külföldi egyetemista ünnepelte a kedd estét, és engem nem is hívtak, csak a Bálintot, aki az előző héten eladott nekik valamennyi füvet. Bálinttal gyakran játszottuk azt, hogy együtt vagyunk. Néha minden előzmény nélkül megfogta a kezem, mintha próbálgatná, hogy milyen is lehet egy lánnyal. Aznap éjjel egy darabig szótlanul sétáltunk át a Margit-hídon. Akkor könyörögtem neki először, hogy menjen rehabra. A kisfiú mosolygott az arcáról, akit tetten értek valami apróságon, amiről igazán nem tehet. Megrázta a vállig érő szőke haját, és énekelni kezdett. És csak lépkedett mellettem tovább a táncoló járásával.

Az egyik nap lyukasórám volt megint, de amikor a szokásos időben a kávézóba értem a fröccs ízével a számban, a filozófus sehol se volt. Állítólag a barátnője vágta le a kötélről. Bálintot pedig két évvel később láttam utoljára. Másfél órát késett, éppen elindultam, mire a megállóba ért. Amikor kattant a csuklóján a bilincs, már a hatvanegyes villamosról bámultam a hűvösvölgyi úti fákat azzal a gyomorszorító érzéssel, hogy többet nem találkozunk.

Amikor Erzsébet asszony szétosztotta az összes kenyeret, nem maradt más a kötényében, csak néhány rézszínűre száradt rózsaszirom. Talán ezen kívül is akadt volna összecsomagolni való holmija, de nem látta értelmét cipelni. Egy szeles reggelen tehát a csillogó, törékeny szirmokkal, istenhozzád és útravaló eleség nélkül elindult a Vörös Hajú Hegyek irányába. És amikor megérkezett az őszi erdő szélén álló városba, még meg sem melegedett a helye, azonnal munkához látott: először is kemencét kell építeni, aztán ellátni a sebesülteket.

Schuster tanár úr is hasonlóképpen vetődött ide valamikor nagyon régen. Annyira régen, hogy mindenki azt gondolta: egyidős ezzel a hellyel, és életében nem járt soha messzebb a Vörös Hajú Hegyek gerincénél. Sőt, nem is lát tovább az ott tenyésző galagonyabokrok sáros tövénél. De ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy megtanulja csodálkozás nélkül tudomásul venni azt, amire annyit várt, hogy nemcsak lemondott már róla, hanem egészen el is felejtette, mi az.

Erzsébet asszony érkezésén – ami nem volt feltűnő, viszont visszafordíthatatlan következményekkel járt, akárcsak az első hajnali derengés – fölöttébb meglepődött, sőt kicsit zavarba is jött. Még a Paradicsomot is összecserélte a Purgatóriummal, és ilyen állapotban hagyta fel az olvasmányokat. Így aztán minden következő heti órája félresikerült (mármint szerinte), mert a diákok egészen más szövegrészt készítettek elő, mint amire ő gondolt. Elvégre nem mindegy, hogy hol tartanak: kinyílt-e már az a rózsa a történetben, vagy még nem. Gyorsan összefoglalta, amit a terv szerint olvasni kellett volna, és nem vette észre, hogy örül mindenki annak, amit – ilyen módon egészen véletlenül és úgymond fölöslegesen – olvasott.

„Szigorúan tilos kenyeret osztogatni a diákoknak” – ez meg micsoda szabály, gondolta zsörtölődve Schuster tanár úr. És ha ez úgyis tilos (az sajnos eszébe sem jutott volna, hogy ennek ellenére bármikor megtörténhet), akkor magyarázzon nekik rózsákról a bánat. Vagy részéről a szerencse, akár az öröm is, de ő ezzel befejezte. Szép mondatokat készített elő mindig: „A rózsa nem önmagától olyan, amilyennek mi látjuk. A szöveg teszi azzá a rózsát, ami.” Ilyeneket mondani bezzeg nem tilos! Mikor már évek óta nem látott egyetlen rózsát sem.

Ami szintén akármikor megtörténhet. És meg is történik, egy rózsa ugyanis nem fog azzal törődni, hogy a jó tanár úrnak éppen alkalmas-e a pillanat, vagy még mindig a Purgatórium utolsó énekénél tart, és nem látja a fáktól a Vörös Hajú Hegyek meztelen hátát. Minek tekintettel lenni az olvasmányaira, elvégre már úgyse tanít többet, hanem Erzsébet asszony kórházában dolgozik.

Mert sok a munka, és sok a beteg. Van, akinek a sebeikről más is eszébe jut, nemcsak a rózsák. Erzsébet asszony pedig még fiatal, és törékeny, és hamar elfárad. Ezért kell segíteni neki. Segíteni, az nem tilos! (Pontosabban arról nem tesz említést a szabályzat.) És követ kell hordani a Vörös Hajú Hegyek gyomrából, tűzgyújtót kell hasogatni, és mélyebb kutat kell ásni, mert Erzsébet asszonynak a vízhordásban és a hajladozásban folyton lecsúszik rezesen csillogó hajáról a fehér főkötő.

Tiefe Brunnen muss man graben,
wenn man klares Wasser will,
Rosenrot, oh, Rosenrot,
tiefe Wasser sind nicht still.

Erzsébet asszony kemencéjében reggelre odaégett az összes kenyér. Több füstje lévén, mint lángja, ezt még a rózsák rézzé változásánál is nehezebb lett volna eltitkolni. És Erzsébet asszonynak egyrészt mindegy volt, hogy kiderül-e, mert a betegei mellett eléggé megszokta már a szenet is, meg a forróságot is. Másrészt pedig – a nagy jövés-menésben észre se vette senki – másnapra hűlt helye maradt csak, a kórház lépcsőjén hagyta összecsomagolatlanul mind a huszonnégy évét, a főkötőjével együtt.

Schuster tanár úr nézte egy darabig, ahogy az ügyetlen nővérek és az önkéntes diákok elseprik a hamut, és várta, hogy hátha lesz még alatta parázs. Mert aki egyszer megégette a száját, az azután a hideget is összetéveszti az égő pokollal.

Elhatározta, hogy tovább fogja vájni és hordani a köveket a Vörös Hajú Hegyek testéből. A türelem rózsát terem, majd csak lesz valahogy. És amikor folytatta a munkát, csodálkozva vette észre, hogy sehol nem talál egyetlen szürke követ sem. Az összesnek kenyérszíne volt és borszíne, mintha Erzsébet asszony kemencéjében kiégetett téglákat hordozna magában a hegy. Ennek megörült. Talán soha többet nem lesz hideg a kórházban, ha ilyen kövekből építi újra. De nem is. Inkább épít valami szebbet, nem a betegeknek, hanem egyedül és csak Erzsébetnek. Egy gyönyörű házat rózsakövekből, ha esetleg egy napon visszajönne, és újra magára öltené mind a huszonnégy évét, talán főkötő nélkül. De azért azt is, a főkötőt is, gondosan félreteszi neki ebbe az új házba, hogy biztosan megtalálja majd, ha erre jár.

Munkája végeztén leült, nézte a kút vizét, és vöröses hajában – feltűnően, viszont következmények nélkül – megjelentek az első ősz szálak. És akkor hirtelen eszébe jutott, hogy mire várt annyi ideig ebben a városban, a Vörös Hajú Hegyek lábánál.

Sie will es und so ist es fein,
so war es und so wird es immer sein!
Sie will es und so ist es Brauch:
was sie will, bekommt sie auch.

Most övé az egész rézerdő, őszi levelei haján az első dérrel.