Ketten vagyunk a vadászlakban. A délután elviselhetetlenül meleg. A ventilátorok hasztalanul forgatják a levegőt, a hőség úgy feszül a falak között, akár egy pókháló. Arra gondolok, hogy talán abba kellene hagynom az ivást. A behűtött sör talán kellemes dolog, az alkohol hatása viszont a legkevésbé sem. Szinte már undorodok tőle.
Egy pillantást vetek a puskámra. Vén darab, ott nyújtózkodik a szafari-képek alatt. A szárított kígyótetemek mellett. Káromkodni akarok. Hangosan. De csak egy erőtlen motyogásra futja.
Karádi felnéz.
– Mit mondasz? – kérdezi.
– Semmit.
Észreveszem, hogy zavar a jelenléte. Utálom, ahogy kíváncsian rám pillant, miközben a tekintetében nincs értelem.
Végül Karádi bólint, és hátradől a székében. Inge kigombolva, hogy lássam, milyen sörhasat növesztett az elmúlt években. Erre még inkább azt gondolom, mennyire gyűlölöm őt. És undorodok tőle is, akárcsak az alkoholtól.
A forróságban már csak egy kevés választ el attól, hogy rémeket lássak. A vadászkunyhóban eltöltött hétvégék ezt hozzák ki kettőnk barátságából. Ha ugyan ezt barátságnak lehet hívni. Már teljesen feleslegesen járunk fel ide. Még vadászni sem lehet itt rendesen. Az erdők nagy részét kivágták, a kunyhót szabályosan körülmetélték.
– Este akkor merre indulunk ki? – kérdezi Karádi.
Ásítok.
– Nem tudom – mondom neki.
– Mert akkor kimehetnénk a lapos sziklához. Ott a pataknál.
– Ja.
–Emlékszel, a múltkor ott találtuk azt a régi petróleumlámpát. Mennyit is kaptunk érte, hallod, hat rugót, vagy mennyit?
– Ja.
– Most mit találunk ott, szerinted? – fecseg tovább. – Dinoszaurusz-csontokat? Aranyat?
– Fogd már be.
– Hogy mondod?
– Ja, ja.
Karádi mintha elbizonytalanodna. Olyan képet vág, mintha nem tudná, hol hagyta abba a mondandóját. Egy pillanatig csak néz maga elé, aztán vállat von, és visszaroskad a székébe.
Ebben a pillanatban furcsa károgás hallatszik.
Felnézek. Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Ezt a hangot a szék adta ki? – kérdezi Karádi.
Nem felelek. A forróság ellenére a kiráz a hideg. Hallgatózunk. Leteszem a poharat, felállok a székről.
Ekkor újra hallani lehet a hangot. Karádi alig észrevehetően összerezzen.
A hang kintről jön, furcsa ötvözete a macskanyávogásnak, a varjúkárogásnak, és az emberi halálsikolynak. A hangot követő csend szinte töretlen, csak a ventilátorok halk zümmögése hallható. A levegő súlyos teherként mozog a szobában.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezem.
– Valami madár lehet – mondja Karádi, és ő is felemelkedik a székéről, hogy odaléphessen az ablakhoz.
A fejemet ingatom. Rohadt hülye seggfej, fut át az agyamon, ki tudja, hányadszor.
A gyomrom kavarog az italtól. A fejem hamarosan darabjaira szakad. Ilyen szarul nem voltam azóta, hogy Enikő lelépett a szomszéd gyerekkel. Csak huszonhat volt az a kis tetves szarházi.
Aztán kiverem a fejemből az egészet.
– Mit látsz? – kérdezem inkább.
Karádi a függönybe kapaszkodik, úgy néz ki az üres pormezőre.
– Semmit – mondja. – A nagy semmit, és abból se sokat.
A következő pillanatban valami óriási dolog ütközik a vadászkunyhó falának. Váratlanul ér minket a tompa puffanás. Mindketten felkiáltunk, ahogy ijedtünkben összerándulunk a helyünkön.
Az ütközést követő vernyákolás elmondhatatlan.
Végre felülemelkedek az apátiámon, és most izgatottság és rémület keveredik bennem. Valami odakint a ház falát verdesi és olyan undorító hangon károg, mintha földöntúli fájdalmai lennének.
Nem sokáig nézelődök, azonnal a puskámhoz nyúlok. Jóleső érzés a fegyvert a kezemben tartani. Ennek láttán Karádi is előhúzza a pisztolyát az övére csatolt tokból. A teremtmény odakint látszólag nem akarja abbahagyni viaskodását a fallal.
Hallani lehet, hogy hangos, puffogó léptekkel szaladni kezd, és időnként hajmeresztő károgással nekivetődik a falnak. Aztán Karádi kiált.
– Az ablak felé tart!
Pisztolyát odairányítja, és pont ebben a pillanatban az állat nekizuhan az ablaküvegnek, aztán el is tűnik – folytatja útját a ház körül.
Karádi reszket. Majdnem elsütötte a fegyverét. A ravaszt meghúzta, de a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Gyorsan pótolja mulasztását.
– Láttad ezt? – kérdezi.
– Láttam hát.
Karádi észrevehetően hegyezi a fülét. A dolog odakint kezd felhagyni a hangoskodással.
Nem láttam tisztán, hogy mi ütközött az ablaküvegnek, csak annyit vettem észre az egészből, hogy fekete. Szinte biztosan madár. Tollai vannak. Az ablakon valamiféle vörhenyes váladék csúszik lefelé, abban pedig apró, fekete pihék tapadnak egymáshoz.
Most már hányingerem is van. Hogy a látvány, vagy az izgatottság teszi, esetleg a sör, nem tudom. Szédülök is, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy az ájulás kerülget, amolyan zsibbasztó érzés, ahogy a tudat elválni készül a testtől. A valóságról már nem is akarok tudomást venni, gondolatok és emlékek tolakodnak az agyamba.
Enikő, meg az a rohadt Tankcsapda-pólós hülyegyerek, az. Ez a seggfej Karádi, ez. Ez a gyönyörű puska a kezemben, a rohadt életbe, ez itt. Meg az az undorító izé, ott kint, az.
– Ugye szerinted is madár? – szólal meg Karádi.
Fegyverét előreszegezi, és odalép az ablakhoz. Kinéz rajta.
– Figyelj – mondja aztán. – Kimegyek. Leterítem.
Összeszedem magam. Azt mondom neki:
– Jól van.
– Fedezhetnél.
Előkészítem a puskát – két kezemmel úgy szorítom, mintha az lenne minden vigaszom a világ bajaira.
– Persze. – Hangom gyenge, reszketeg. – Menj!
Karádi az ajtóhoz lép, és a kilincshez nyúl.
– Most nem hallom – szól vissza. – Hol lehet?
– Menj már, idegesítesz!
– Jól van, jól van.
Karádi lenyomja a kilincset.
Az ajtó a szokásos mérges nyikordulással nyílik. Odakint még nagyobb a forróság.
Karádi int.
– Erre. Valahol itt, ezen az oldalon hallgatott el.
– Meg fogom ölni – hallom magamat. – Egész egyszerűen meg fogom ölni.
– Jól van, haver. Egy irányban menjünk, vagy te inkább a másik oldalról közelíted meg?
Kizökkenek egy pillanatra, aztán azt mondom:
– Körbemegyek.
– Jó. Vigyázz magadra.
Elindulok. Lassan lépkedek előre, tarkómban valami fájdalom. Egy-egy másodpercre az egész valóság elhomályosodik.
Mindennek Karádi az oka. Vele ragadtam le, miután egyedül maradtam. Ha ő nem lenne, most nem kellene ezt a szörnyeteget üldöznöm.
Fogom a puskámat, erősen szorítom.
Hirtelen kiáltást hallok. Karádi az. Meg a madár. Sikoltoznak. Nem tudom megkülönböztetni őket.
Rohanok, hogy megnézzem, mi történik.
Aztán odaérek, és látom, hogy Karádi úgy viaskodik a madárral, mintha táncolnának.
– Szedd le rólam – kiáltja. – Ki akarja tépni a szememet ez a vadállat.
Csak állok, és nézem őket. Jó ég, mekkora hangzavar. Ez a nyomorult akkora ricsajt csap, hogy talán három megyével arrébb is hallani lehet.
Belefájdul a fejem. Elegem van belőle.
Felemelem a puskámat. Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A madár károg, Karádi jajveszékel.
– Meg fogom ölni – hallom megint magamat.
Mintha nem is én mondanám. Annyi biztos csak, hogy én érzem helyesnek.
Aztán meghúzom a ravaszt.
Tökéletes lövés. A hangzavar abbamarad. Csak nézem a végeredményt. Undorító.
Végül a vállamra támasztom a puskát, és besétálok a vadászlakba. Leteszem a puskát, kibontok egy sört.
Örömmel tapasztalom, hogy elmúlt a rosszullét.
Visszaülök a székembe, és töprengeni kezdek. Micsoda felfordulás! Olyannyira nem tudtam megkülönböztetni őket, hogy már arra sem tudnám a választ, képzeltem-e valamelyiket. De hát két jómadár, egyre megy már. A lényeg itt van végre.
Az áldott, nyugalmas csend.

Vége a játéknak!
A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír.
Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. Ez a harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.
Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán. Be a házba, egyenesen fel az emeleti lakásba, a nagy ablakokkal. Miután betöröd az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehér testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben ül a rohadék. A vámpír. Mielőtt bármit is tehetne, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút, és karosszékéhez szögezed a szarházit. A végén még a részleteket is kidolgozod: a karó egy nyitott könyvet szegez a vámpír mellkasához. Címe: Prüfung.
Miközben erre gondolsz, eszedbe jut, vajon most mit csinál most a lány? Kinézel az utca túloldalán álló régi házra, a sötét ablakokkal. Aztán egy flepnisre pillantasz, aki a rózsaszín neonfénnyel körbefuttatott pultnál ül. A flepnis egykedvűen szívja cigarettáját, és a pult mögötti tükörben nézegeti magát. Aztán benyúl a pult alá, és letépi az odaragasztott csomagot. Porrá őrölt serkentőt szór az italába.
A képre gondolsz, amit a megbízód nyomott a kezébe. A kép platinaszőke, puha arcú embert ábrázol, vörös lencsés napszemüvegben. Elmosódott arc, egy klubban készülhetett. Akkor az volt az első gondolod: ez nem vámpír, hanem egy buzeráns. Mégis szárazon nyeltél a kép láttán, hiszen sosem volt dolgod vámpírral. Mit is tudsz róluk? Vért vedelnek, képesek a hatalmukba keríteni, és az elevenedbe hatolni. De ez csak amolyan városi legenda. Ki ez a tag? Kérdezted az olajfoltos munkásruhát viselő pacákot. Nem válaszolt a kérdésre, csak vigyorgott széjjelrohadt barna fogaival. Megbeszélésetek egy lepratanyán zajlott, hasonló a Dervishez. A zenétől és a küszködő ventillátoroktól alig lehetett hallani valamit. Közelebb hajoltál, hogy értsd mit dumál a másik. Kinek dolgozik? Kérdezted. Fruit Long? Kitérő válasz:
‒ Ahogy megbeszéltük haver. Kivárod, hogy megérkezzen a fazon. Egyszerű fejvadász meló. A végén felnyalod érte a stekszet. Itt foglak várni. Ha tiszta munkát végzel, akár alkalmazhatunk is. Remélem, világos a dolog, szépfiú? ‒ Engedelmesen bólintottál, nem tehettél mást, le voltál égve. A dagadt folytatta: ‒ Több címe is van a városban, nekünk egyet sikerült felderítenünk. A csomagban, amit hamarosan átadok, benne lesz a cím. Ide csak lányokat szokott felvinni, este kell csinálnod, akkor találod otthon.
Miután befejezte, a kövér pacák átcsúsztatott egy csomagot az asztal alatt. Benne volt az átalakított fegyver, a célszemély címe és némi előleg. A pénzt erősen megszorítod. A tapintása puha és meleg.
A Dervisben semmi érdekes nem történik. Egy hete itt dekkolsz minden este. Csak a hőség nagyobb. Kinézel az ablakon. Túloldalt egy szedán kúszik elő a mélygarázsból. Sötét krómja, mint a sikló bőre tükrözi vissza az utcai fényeket. Aztán egy meztelen nő hajol ki az egyik emeleti ablakon. Melleit a párkányra nyomja és cigarettázik. Jobb szemedhez kapva rögzíted a képeket.
Ekkor a lány csusszan melléd:
‒ Szia, széparcú. ‒ Hangja, mint egy hangszóró basszusa. ‒ Mondd csak, jó vagyok nálad egy italra? Lángoló szemei jelzik, felturbózta magát a mai estére. Szolgálatkészen előveszel egy marék pénzt (könnyű kézzel szórod az előleget), és minden lazaságodat latba vetve a lány elé kínálod:
‒ Rendelj valamit – mondod neki, és gondolatban hozzáteszed, én már úgyis meguntam ezeket a majmokat. Aztán a lányhoz fordulsz, aki már félúton jár a pult felé, és megkocogtatod az egyik üres üveget jelezve, hogy neked is hozzon. Már négy sört megittál az este, mellé elszívtál vagy másfél doboz cigit.
Míg a lány elvan, eszébe jut, hogy talán valaki figyel. Hogy a vizsgák már csak így mennek. Egy ideje – a megbízatás kezdete óta – rögeszméddé vált, hogy valaki követ. Ki lehet a megbízó? Fruit Long? Ki más? Ha ő az, nem hibázhatsz. Bizonyítanod kell, hogy helyed van a pályán. Semmi töketlenkedés.
A lány visszatér két sörrel. Most jobban megnézheted: rózsaszín miniszoknyája alig takar valamit a fenekéből. Testhezálló lila blúzt viselt, sminkje kissé elkenődött a hőségben, a párás városi dzsungelben, vörös haja befonva. Hüvelykujjaddal megtörlöd alsó ajkad. Bízol benne, hogy erre rá fog harapni a szemétláda. Nincs más választásod. A lány a te legnagyobb adud.
‒ Tessék a söröd, széparcú – Szemmel láthatólag nehezen viseli az ugráltatást. Melléd ül. Lehellete dögszagot áraszt, talán speedet nyomott a pultnál. Undortól hajtva ráparancsolsz, hogy inkább szembe üljön.
‒ Hogy te mekkora paraszt vagy – berzenkedik a lány, de végül engedelmeskedik.
Előveszed a cigidet, és rágyújtasz. Megkérdezed, rágyújt-e? Udvariasságod csupán formaság.
A lány visszautasítja, de látszik rajta, hogy majd’ megdöglik egy szálért. Ez az a fajta, akit könnyű lekenyerezni. Szívsz a cigiből, és elnyújtózol, hogy érezze, mekkora király vagy. A lány összefonja a karját, mint aki fázik.
‒ Azt hittem keresek egy kis készpénzt. De te egy istenverte fasz vagy. Ráadásul elárulnak a gondolataid, hiába adod itt a megfejthetetlent – tüntetőleg oldalt hajtja a fejét, nem néz rád. Tudod, hogy hamarosan megtörik. Nem régóta ismered, de az összes mozdulata ott van az agyadban, behunyt szemmel is meg tudnád rajzolni ezeket a dacos gesztusokat.  Megnyugtatod egy közhellyel, és kinézel az ablakon. Kurvának kurva, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy van egy csalid, amire az a perverz ráharaphat. Megkérdezed milyen éjszakája volt. Kell az infó. Nem véletlenül stichhel  egész éjjel.
‒ Szar – mondja, miközben egyfolytában a cigarettáddal szemez.
Tovább faggatod.
‒ Semmi. A pasid nem jelentkezik. Én meg végigkorzózom a környéket miattad.
Erre a pénzzel érvelsz. A lány elmosolyodik. Félelmetes a mosolya:
‒ Szerintem átvertek – mondja. ‒ Nem is lakik itt vámpír. Különben is láttál te már olyat?
Próbálsz nyersen válaszolni, ehelyett valami béna dolgot mondasz. Aztán hallgattok egy sort. Te a házat figyeled, az öngyújtójával kattogsz, meg az agyad is kattog közben, és egymás után szívod a cigarettát.
‒ Már meg akartam kérdezni tőled, széparcú – töri meg a csendet végül. ‒ Mi van a szemeddel?
Jobb szemedhez kapsz, vagyis a jobb szemed helyén lévő érmenagyságú implantátumhoz. Azt mondod, hogy emlék. Igen, egy emlék őrangyal korodból. Biztos állás, biztos megélhetés. De ezt már nem teszed hozzá, csak gondolatban. Egy meghitt másodpercig elnosztalgiázol magadban a régi szép időkön.
‒ Őrangyal voltál? ‒ mosolyog a lány. Ezt jól összerakta. ‒ Zsaru?
Élesen ránézel, erre ő megvonja a vállát.
‒ Jártam egy fiúval. Neki rugalmas acélszálakkal vagy mivel erősítették meg az izomzatát. Ő is őrangyal volt.
Megkérdezed, honnan tudta, hogy őrangyal?
‒ Az elején titokzatos volt, mint te. Aztán felszívódott. Amikor újból találkoztam vele, nyíltabb lett. Akkor mesélt a munkáját. Elmondta, hogy a szervezet befuccsolt és nem vették ki a testéből azokat a huzalokat. Gyógyszerre nem volt pénze, és iszonyatos fájdalmai voltak. Azt hiszem csak azért segítettem neki, mert bevallotta, hogy őrangyal. Ez imponált benne. Neked nem fáj a beültetett kütyüd?
Minden álmos éjszaka újabb kínszenvedés… De csak annyit mondasz, hogy minden implantátum más. Csak azok a rohadt rémálmok ne gyötörnének. A szemed képeket vetít a homloklebenyedre. Halottak, te nyírtad ki őket, de közben élnek is. Ezt a halott dolgot persze megint megtartod magadnak.
‒ Szóval imponált nekem ez a fiú… a munkája miatt – Legalább eltereli a gondolataidat az élőhalottakról ‒ Persze ez nem jön be mindenkinek. Mégiscsak egy szemét zsaruról beszélünk, ahogy a helyiek mondanák. Úgyhogy nem árt, ha óvatos vagy.
Úgy érezed a „szemét zsaru” neked szól. Inkább nem is reagálsz. Kitérő manőverként megkérdezed mi lett az őrangyallal.
‒ Semmi. Nem tudom. Szereztem neki anyagot, megköszönte és elment. Újra. Cserébe egy csomó dolgot megtudtam rólatok.
A lány közelebb hajol. Meg akarja érinteni a szemedet, de még időben elkapod a kezét. Azt mondod, hogy ezt még egyszer ne merészelje. A lány visszahuppan.
‒ Bármit tesztek is, a stigmáitok megmaradnak.
Van benne valami nyugtalanító: egyáltalán nem ismerted, nem tudod, megbízhatsz-e benne. Elképzeled azt a szerencsétlen őrangyalt az acélbetétes izomzatával. Persze nem ismerted őt. Az őrangyalok nem sokat tudnak egymásról, azt leszámítva, hogy léteznek más őrangyalok is. Elképzelhető, hogy összeakadtak az útjaitok, de ha dolgod volt az ügynökségen, csupán üres irodákat találtál, unalmukban iratokat megsemmisítő alkalmazottakkal. Sejted azonban, hogy a történetnek ez csak az egyik oldala. Hogy a lány egy rakás szerencsétlent bepalizott már. Információkat szerzett, hálózatokat építgetett, és a többi. Elképzeled a lakását: bútorok híján hegyekben állnak a könyvek és a magazinok. A padlón ott hányódik a saját acélvázától csontig rágott férfi, a lány körötte sertepertél. Cigarettázik, zenét hallgat, olvas meg ilyenek, miközben a férfi száraz torokkal felé fordul, könyörögne neki valami fájdalomcsillapítóért, hangok helyett azonban csak összetapadt nyál csorog a padlóra. A lány, aki eddig ügyet sem vetett rá, fölé hajol és a füstöt az arcába fújva azt mondja: „Ja, hogy te is itt vagy?” Ismét szédelegsz, rá kell gyújtanod. A lány rád néz, aztán a cigis dobozra. És újra rád.
‒ Tudod – mondja. ‒ Hasonlítasz rá.
Megkérdezed, miért is.
‒ A te kezedet sem szabad elengedni, mert elsüllyedsz a pokolban.
Bár kicsit hatásvadász, el kell ismerned, hogy plasztikus körülírása jelenlegi helyzetednek. Aztán elhessegeted minden démonodat, mintha erre a pillanatra vártál volna, hogy végre kijózanodj. Olyanokat mondasz a lánynak, hogy elég volt a bájcsevejből, ideje, hogy megdolgozzon a pénzéért. A magad megnyugtatásaként azt mondod, hogy biztos bejön neki, a vámpírok perverzek. Pszichopaták. Sokért nem adnád, ha végre felbukkanna az a rohadék.
‒ Csak látnám már azt a pénz – mondja a lány elmenőben, mert közben felállt és elindult az ajtó felé.
Megnyugtatod, hogy ma este eljön a tetű.
Kinézel az ablakon.
A lány átvág az úton.
Jön egy újabb kattogás.

Harmadik módszered az, hogy elképzelted hogyan fog végződni: Elhagyod a Dervist, átrohansz az utcán, be a házba, egyenesen a felső emeleti lakásba a nagy ablakokkal. Miután betörted az ajtót, a szemedbe ültetett gyors helyzetfelismerő program segítségével egy szemvillanás alatt felméred a terepet. A lány ott hever a padlón szétszabdalt lila blúzában, kihűlt, fehérbe játszó testtel. Szemben bársonyborítású karosszékben a vámpír. Könyvet olvas, és szivarozik. Hosszú ujjain, hosszú piros körmök vannak. Még mielőtt megmoccanhatna, felrántod a kezed ügyében lévő RGU 10-es karóvetővé átalakított kéziágyút (a reflexeid még a régiek), és az elsütőbillentyű lenyomásával karosszékéhez szögezed a vámpírt. Hülyén vigyorog holtában, mintha azt akarná mondani: rábasztál haver. Nem kell több magyarázat, tudod miért vigyorog az a seggfej. Valóban rábasztál…
Nem emlékszel? Csak néhány részlet van meg? A kettesével vett lépcsőfokok, a rúgásától valósággal szétrobbanó ajtó, és a szédülés, ami aztán fogott el, hogy beléptél. Egyszerűen elernyedtél, mint akit leeresztettek. Az a tetű megelőzött.
Most a padlón heversz, moccanni sem tudsz. Nem érzed a végtagjaidat. Egyedül csak a szemed tudod forgatni. Bassza meg, ennyi. A lakás híján van bútoroknak. Mindenfelé könyvek és magazinok hevernek. A falon együttesek poszterei: Bizarro, A Modern Helsingék. Női láb úszik a képbe bőrcsizmában, követed a lábak vonalát: rózsaszín szoknya, lila blúz, nagy vörös lencsés napszemüveg. Meg valami stukker, amilyet idáig nem láttál. A lány fel-alá járkál. Telefonál.
‒ Egész jó állapotban van, miszter. Még ma este le tudom szállítani. Szem implantátum. Nagyon érzékeny kütyü. Mennyit ajánl érte?… Nyolcvan? Pompás.
Miután leteszi odajön hozzá, és föléd hajol.
‒ Szarul nézel ki, széparcú. Te tényleg elhitted, hogy léteznek vámpírok?
Nevet. Lehunyod a szemed. Sötét nevetés.
VÉGE A JÁTÉKNAK!
ÚJRAJÁTSZÁS?
TÖLTÉS…

A várakozás elviselhetetlenségére nincs gyógyír. Három módszered van az unalom elűzésére. Először az öngyújtód fedelét kattintgatod. Aztán (észrevétlenül siklasz a másodikra) egy mondatot őrölsz magadban. Ha e kettőn túl vagy, jöhet a harmadik. A harmadik módszer: elképzeled hogyan fog végződni.