Egy szép nyári reggelen a tábor arra ébredt, hogy a kortárs magyar irodalom nagyságai kinyúlva fekszenek a nagyterem padlóján. Próbálták költögetni őket, de mindhiába, szemük ki volt guvadva, szájukból zöld hab ömlött, testük lemerevedett, többé nem ébredt egyik sem. A városi rendőrkapitány épp halászott, amikor szóltak neki, vállat vont, s inkább sógorát küldte az ügy kivizsgálására, egy nyugalmazott irodalomtanárt, aki műkedvelő detektívként lábatlankodott az őrsön. Az őszülő, tagbaszakadt, behemót férfi pontban kilenckor lépett be a terembe, végignézett a pecsétes asztalterítőkkel és kopott pokrócokkal letakart hullákon, és kivette a pipát a szájából:

–        No, ezek jól bepogácsáztak! – szólt a jelenlevőköz, és várta a hatást, de senkinek sem volt kedve a szellemességeihez. Hiszen a kortárs magyar irodalom legjava lett itt lefejezve, az isten szerelmére. A nemzeti kár felbecsülhetetlen.

Az öreg legyintett, és lassú léptekkel járta be a gyászos panteont, amiben a népszerű írók meg költők immár önmaguk viaszos bábújaként szerepeltek, s azon töprengett, hogy ki vagy mi képes ilyen ördögi pontossággal kivitelezett akcióra. Ugyanis csak a közismert szerzők lettek kiválasztva, a többi táborlakó, az amatőrök, a dilettánsok, a rajongók meg a helyi alkalmazottak ép bőrrel megúszták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy valószínűleg az egyik ellenséges imperialista állam terrorcselekményéről van szó, amivel szabotálni akarják hazánknak a szocializmusba vezető útját, de aztán eszébe jutott, hogy nyugdíjaztatása óta megváltozott a kurzus, s mostanság inkább Magyarországnak a nyugati tőke ellen folytatott szabadságharca lehet veszélyeztetve. De hát, miért is bajlódna a Világbank holmi írócskákkal. Nem, nem, itt más magyarázatnak kell lennie.

Tíz óra körül vesztegzárat rendelt el a táborban, és a gyanúsítottakat felsorakoztatta a hullák mellé, konfrontáció gyanánt.

Türelemmel és szakértelemmel vette kezelésbe őket, hogy a logikus motiváció nyomára bukkanjon. Legelőször az életben maradt, és kötettel rendelkező, de gyakorlatilag ismeretlen költőcskéket és firkászokat vádolta, hanem ezek inkább azon búslakodtak, hogy most már soha nem kerülnek be az ily módon végképp lezárt kánonba. Aztán a jelenlevő kritikusokat célozta meg, mert ugyebár a kritikusnak felcsapó fajzatok eleve gyanúsak. Majd a táskás szemű bölcsészhallgatókra próbálta rábizonyítani, hogy perverz és elrugaszkodott kísérlet formájában akarták kipróbálni, milyen is az, amikor a szerző tényleg halott. Ezt követően a szakácsot vádolta meg tömeggyilkossággal, mert kiderült róla, hogy titokban hőseposzokat írogat, de a főztjeit bepofázó irodalmi nagyságok még véleményt sem voltak hajlandók mondani a terjedelmes szövegekről, nemhogy publikálták volna őket. Végül pedig a kuktát támadta le, mert állítólag a jámbor fiatalembert háromszor vágták el magyar érettségin a lába előtt merev hullaként heverő posztmodern klasszikusokból. Még rá is ripakodott:

–        Maga haszontalan, hiába nyírta ki őket, attól még kortárs irodalomként fogják őket tanítani az iskolában még legalább ötven évig!

 

De egyik magyarázat sem tűnt kielégítőnek, a bűntett komor magasztossága nem egyezett a felvetett indítékok kicsinyességével. Az ősz behemót a terem közepén, lehajtott fejjel hümmögött, s kezdte gyanítani, hogy itt komolyabb nemzeti sorskérdésről van szó, ama jellegzetes és vétkes magyar finitizmus megnyilvánulásáról. Mert hogy isteni csapásnak lettek tanúi, az nem volt kérdés. Most már csak azt kellett kideríteni, hogy milyen természetű a beavatkozás: katasztrófa vagy örömhír?

 

Ezért az öreg ráparancsolt mindenkire, hogy telepedjenek le a földre, és várjanak türelemmel. Mert bizony a Jóistenre nem érvényes a vesztegzár. A táborozók leültek és vártak. Olyan csend lett a táborban, mint egy elhagyott kolostorban, vagy egy abszurd drámában. Délután három óra tájékán, amikor a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, a kukta megkockáztatta a kérdést:

 

–        Mire is várunk mi itt?

–        Hogyhogy mire? Hát a hullaszagra, fiam, a hullaszagra!

 

És azóta csak ülnek, és csak várnak, várnak, várnak.

 

 

Otthonosan léptem be Rékáék házába. Már tudtam, hogy a kezemmel arrébb kell söpörnöm az ajtóban lógó színes szalagfüggönyt, különben a szellő az arcomba tapasztja őket. A legyeknek is ilyen érzés lehet, amikor teljes sebességgel belerepülnek a légypapírba? Szerettem az illatot, ami a házuk minden helyiségében ugyanolyan volt, csak a fürdőben keveredett némi tisztálkodó szerrel, a konyhában ételszaggal, a szobákban pedig olyan volt, mint a meleg pattogatott kukorica illata. Miután egész délután játszottunk és annyi mindent összefogdostunk, mindig ragacsos kézzel mentem haza. Megnyaltam az ujjamat, kicsit sós íze volt, mégsem rohantam azonnal kezet mosni.

Egyik délután bunkert építettünk a szoba közepére. Sokszor játszottunk felnőtteset, mindent másoltunk, amit a tévében vagy magunk körül láttunk. Fogtunk egy hatalmas plédet, és a székre terítettük. A négy sarkára könyveket pakoltunk, bevittük az asztali lámpát, hogy lássunk is valamit, meg a babákat. Mindkettőnknek hatalmas Barbie-gyűjteménye volt. Persze csak egy-két igazi volt köztük, a többi olcsó utánzat. Nálunk csak egyszer építettünk sátrat, már nem is emlékszem, hogy hol és mikor, csak hogy jó idő volt már. Talán a nappaliban, mert bár a mi házunk sokkal nagyobb volt, a szobám mégis kisebb.

Rékáéknak volt az udvaron egy roggyant házikójuk, ahol háztartást vezettünk. Műanyag gyümölcsformákban homoklevest készítettünk, meg homokpudingot. Történeteket találtunk ki, miközben kanalaztuk a levest. Ha közben jött valamelyik unokatesó, bevettük őt is. Nehéz volt az újakkal felvenni a fonalat, de gyakran ők is hozzátettek valamit a történethez, és másféle irányba terelték.

Később kisajátítottam magunknak azt a melléképületet is, ami a mi udvarunkon volt. Sokkal nagyobb volt, mint Rékáéké, rozoga, poros szekrények és biciklik voltak benne, ha vásárolni mentünk, innen toltuk ki őket. Mindig hideg volt az ülés, amikor ráültem, mert a házikóban még nyáron is sokkal hűvösebb volt, mint akárhol máshol. Csak délután forrósodott föl, amikor a nap megállás nélkül besütött a csupasz ablakon. Voltak rágcsáló lakótársaink is. Kis tálkákban tettünk ki nekik piros színű bogyókat, de az áldozatokat én sosem kerestem. Azt anyáékra bíztam. Hogy otthonosabb legyen, a falra gipszképeket szögeltem. Futószalagon készítettük a mesebeli házakat, húsos tulipánokat ábrázoló képeket. Mindig izgultam, mert gyorsan kellett beleönteni a gipszet, hogy meg ne kössön. Fehér cérnát tettünk bele, aztán vártuk, hogy megkeményedjen. Amikor kivehettük a formából – szinte mai napig érzem a kezemben, ahogyan a forma és a kemény gipszfigura kettéválik – kifestettük vízfestékkel. Ma sem tudnám szebben kifesteni, mint akkor. Csak a festék sokszor megfakult, és az élénkpiros szirmokból sápadt rózsaszínűek lettek. Ki volt téve egy a konyhába is, de inkább csak a tarisznya, amit az óvodai ballagáson kaptam, meg a Nők Lapjából kitépett kétoldalas falinaptár. Már egészen megsárgult a vasárnapi főzésektől párás levegőben.

Rékáéknál voltunk többet. Az Adj király katonát! náluk játszottuk, mert a házuk előtt nagy füves terület volt. Volt egy hatalmas fájuk, amiről egymás után szedtük a meggyet. Mindig ránk szólt Klári nénje, hogy ne együnk többet, mert nem marad kompótnak. Akkor feljebb másztunk, minél közelebb a felhőkhöz, mert a fa tetején mindig édesebb a gyümölcs. Illetve másztak, mert én sosem tudtam fára mászni, csak az alsó ágakba kapaszkodtam, hintáztam néhányat, és körbetapogattam a fát, amíg a tenyerembe nem nyomódott a kéreg mintája. Hadd legyen legalább ennyi fa-élményem. A homokozót jobban szerettem az udvar közepén, ahol mindig ott voltak a játék nyomai, ha más nem, legalább egy kiásott üreg.

Minden alkalommal jócskán besötétedett már, mire hazakeveredtem. Réka sosem maradt nálunk sokáig, már nem is tudom, hogy telefonon hívták-e haza, vagy a szófogadás belső hangja volt ilyen határozott. Én mindig telhetetlennek éreztem magam, mint amikor éjszaka a hűtőből még bekapunk egy szelet sütit, mert egyből úgysem lehet baj. Utána még néhány szeletet, hiszen olyan kicsik, hogy szinte észrevétlenül eltűnnek valahol a gyomor fekete lyukában. Akár fürdésre is ott maradtam, álltam a fürdőben, és néztem, ahogyan Réka ledobálja a ruháit – azt hiszem, elfordulva, vagy kicsit takarva magát, mert szemérmesek voltunk – és a kádba mászik. A hab szinte az egész testét ellepte. Már mindennek esti családi hangulata volt, a puha pizsamának, a papucs nedves klattyogásának, a tévének, ahogyan a vacsorához bevilágította a szobát, miközben mindenkin az esti készülődés izgalma érződött.

Gyorsan szaladtam haza, majdnem szemben laktunk, egy háznyi csúszással. Vártam már, hogy otthon legyek, hogy nekünk is legyen puha pizsama és nedves papucs, meg tévé, amiben, a mai napig meg vagyok győződve, a műsorvezetők mindent láttak, ami nálunk történt; bár soha nem hagyták abba egy percre sem a mondandójukat, még akkor sem, ha nem figyeltünk rájuk, még akkor sem, ha a hangos szavak elnyomták az ő hangjukat. Úgy éreztem magam, mint aki nem is haza érkezett. Idegen volt minden, kimaradtam a közös életből. Nem tudtam, maradt-e ebéd, telefonált-e valaki, történt-e valami, ami feszültséget okozhatott. Úgy éreztem, hogy ez a néhány órás kimaradás több fordulatot hozott, mint várható lenne. Éreztem, hogy más lett a levegő, a bútorok, pedig minden ugyanott volt, mint amikor elmentem. Talán csak a kimondott szavak sokasodtak meg, és tették olyan sűrűvé a levegőt. Anyám a szobájában volt, az ajtó bezárva, apám a kanapén feküdt, nézte a tévét, fél szemmel rám pillantott, amikor megérkeztem, nem köszönt, nem mosolygott, nem kérdezett semmit. Én sem erőltettem, gyorsan a szobámba mentem.

Másnap megint jó kedvvel játszottunk Rékával, most nálunk, de másfél óra után átmentünk hozzájuk, mert nekik nagyobb a homokozójuk és lehet meggyet eszegetni a homoktorta tetejéről, és náluk csönd is van, nem nyomja el a játék hangjait semmilyen zajongás. Amikor nagyon elfáradtunk, elővettünk valamilyen régi videó kazettát, és végigbeszéltük a filmet. Réka mondta, hogy a polcon lévő hátsó sor kazettáira még csak ránéznünk is szigorúan tilos. Kíváncsian kérdeztem, hogy miért, mire Réka azt felelte kuncogva, hogy mert azok az apja pornókazettái. Én is nevettem, tudtam, hogy azokkal tényleg nem szabad semmit csinálni, mert kikapunk, de nem voltam teljesen biztos abban, hogy miért nem. Meztelen férfiak és nők, mi van abban, mi is meztelenek vagyunk, ha fürdünk, és meztelenek akkor is, ha felöltözünk, és amikor megszülettünk, akkor is meztelenek voltunk. Ha strandra megyünk, épphogy nem vagyunk meztelenek. Már a szó önmagában is félelmetes, por-nó, jelzi, hogy ezt nekünk nem szabad.

Újra ijesztő hangok visszhangoztak a fülemben, hogy mi lehet most otthon, mire érkezem majd haza. Ha veszekednek, azt már az ajtó előtt hallani fogom. Most már a fürdés előtt eljöttem, nem tudtam tovább más esti életét élni, a sajátomat akartam. A türelmetlenség lendülete hajtott előre. A mellékutcából váratlanul kikanyarodott egy autó, majdnem elé rohantam, de az utolsó pillanatban a lábam az aszfaltra tapadt, mintha beragasztózták volna. Nézz már a szemed elé legközelebb, ordított ki az ablakon egy öblös férfihang, majd tovább hajtott. Éreztem a szívemet, levegő után kapkodtam, a kezem és a lábam úgy remegett, hogy alig bírtam megtenni egy lépést is, hogy végre ne az utca közepén ácsorogjak. Újra csönd volt, csak a tücskök ciripeltek körülöttem. Az ablakaink sárgák voltak a lámpafénytől, benéztem, anya lassan fel-alá sétált, apa az ágyon ült, lemondóan a földet nézte. A mozdulataik nyugodtnak tűntek, az arcvonásaik viszont kemények és szigorúak voltak. A tévé mellett ott állt az a bőrönd, amit nyaranta vittünk magunkkal, ha a Balatonra mentünk. Gondoltam, hogy most nem a Balatonra fogunk menni, főleg, hogy csak egyetlen bőrönd állt indulásra készen, az apáé. Nem akartam bemenni, nem akartam, hogy ugyanazzal a lemondással rám nézzenek, mintha az enyém is lenne az a kudarc, ami őket érte. Bementem a kis sufniba az udvaron, vaksötét volt, mégsem féltem. A szekrényen volt egy elemlámpa, pontosan az ilyen helyzetekre hagytam ott. Eléggé halványan világította meg a körülöttem lévő kis teret, de legalább nem fenyegetett az a veszély, hogy döglött egérre lépek. Megborzongtam, ahogy elképzeltem a puha kis szőrmókot a lábam alatt.

Arra ébredtem, hogy anyám az ölében vitt, és a kezemet nem tudtam a szememhez emelni, hogy megdörzsöljem. Teljesen elzsibbadt. Azt akartam, hogy tegyen le, ejtsen le, de bevitt a szobámba és betakart. Nem tudtam tiltakozni. Megpuszilta a homlokomat, az ajka forró volt, és ott hagyott a sötétben egyedül. Még hallottam, ahogyan bemegy a szobájába. Többet már nem is akartam tudni a mai napról.

 

Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.

A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.

A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.

Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.

– Úristen, nézzétek!

A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.

– Mama, ez… Alex?

A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.

– Igen, ő az…

– Ismered?

A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.

– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…

– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!

Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.

– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?

– Ugyan már!

– Legalább kap valamiféle segélyt?

– Tudtommal nem…

– Akkor miből él?!

– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…

Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.

– Mi történt vele?

Rezignáltan vejére emelte tekintetét.

– Hosszú történet…

– Nem kellene segíteni rajta?

Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.

– Jó lesz ő…

A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.

A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.

 

*

 

Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.

– Adjon isten…, szomszéd!

– Neked is, fiam.

– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…

Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.

– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.

– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!

A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.

A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.

– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…

Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.

 

*

 

Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.

– Nesze!

– Kösz…

– Egészségünkre!

Mindketten jól meghúzták az üveget.

– Az öregnél voltál?

– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…

Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.

– Egész nap így kellett melóznom… Te?

A másik férfi megrázta a fejét.

– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?

– A napokban járt nálam.

– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…

– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…

– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.

– Ahogy mondod…

A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.

– És aláírtad?

– Alá…

– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…

– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…

A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.

– Láttad?!

– Nem semmi a csaj…

– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.

Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.

– Még mindig nagyon jól tartja magát…

– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…

– Fáj a segge a világra!

– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?

A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.

 

*

 

A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.

– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…

– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!

– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?

– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?

– Engedj be…

– Még mit nem akarnál?!

– Engedj be…, ha mondom…

– Minek?!

– Beszélni szeretnék… veled…

– Majd holnap megbeszéljük.

– De… én most akarok!

– Részeg vagy!

– Hát aztán…

– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…

– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?

– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.

– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…

– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…

– Nem megyek innen sehova!

– Alex…

– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…

– Tűnj el innen azonnal, mert…

– Mert mi lesz?!

– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…

Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.