Semmi az egész, de azért valami mégis, valamit elmondtam, valami elhangzott, amire majd érdemes lesz többször visszatérni, mert, ami elhangzott az igaz, nem úgy, hogy ezt most akkor meg kéne tanulni, nem valami kőbe vésett dolog ez, hanem amolyan szép igazság, hogy jól hangzik, de a „jó” sem jó szó itt, mert az olyan, mintha valami kézzel, pontosabban füllel fogható fizikai valami volna, jól hangzik – szépen inkább, vagy szemléletesen. A lényeg, hogy a dolgokról valamit állítottam, ami tulajdonképpen logikailag se nem igaz, se nem hamis, épp ezért még sok mindent mást is lehetne állítani, ami ugyanúgy se nem igaz, se nem hamis, vagy éppen hogy igaz is és nem is igaz. A lényeg, hogy megvádoltak a hazugsággal, hogy hülyeségeket mondok – vagyis mondtam. Mondataid bejárják majd az univerzumot – súgta nekem Anita egyszer, és ilyeneket mondtak mások is, aztán összeomlott minden. Gondoltam már sokszor, hogy elmegyek, mégis, a nyugalom sokszor a legváratlanabb helyekről tört rám. Most, a napokban például egy olyan könyv felől érkezett, ami a szörnyű igazságról értekezik, amit én most minden korábbi, elviselhetetlen személyes igazságom után csodálatosan nyugtatónak érzek. De a legeslegfontosabb mégis, hogy én most meg vagyok gyanúsítva, perbe fogtak, vádolnak, és már ezzel el- és meg is ítéltek, tönkretesznek.

Nem is konkrétan azt állítják, hogy hazudok, valami olyasmiről van szó, hogy a dolog nem úgy van, ahogy én gondolom, hogy nem hazudok, hanem tévedek, ami talán sokkal súlyosabb vád, azt hiszem. Pedig szerintem nem erről van szó, nem puszta mese, vagy merő kitaláció, amit én előadtam, hanem egy olyan valami, ami nagyon is létezhet, hatással van a dolgokra, még ha soha senki nem is látta, hallotta, tapasztalta, vagyis soha senki nem tudná bizonyítani. Talán egy halott ember, akinek az van a fejében, amit én gondoltam és mondtam, ő visszajöhetne és elmondaná, hogy kipróbálta, és hogy az, amit én állítottam valóban egy lehetőség. Meg hát miért is akarnék én bárkinek is rosszat. Jártam már én magam is ott, legalább olyan erősen éreztem a dolog jelenlétét magamban, egészen pontosan az én jelenlétemet a dologban, eleven volt, érezhető és valóságos, mert olyan érzelmeket éltem meg közben, amik nem lehetnek valótlanok, vagy puszta kitalációk, de főleg nem hazugságok. Így akkor az ember is puszta hazugság volna, mert szerintem állandóan ilyen erők között éli az életét, amire én is gondolok.

Hogy miket hadoválok én össze a világ végéről, meg a falról, meg a falon túlról, hogy ez teljesen érthetetlen és felfoghatatlan, és hogy én bűnös vagyok, és ilyet nem állíthatok – ilyeneket vágtak többen a fejemhez. Hiába mondtam el nekik mindent, nem tudtam bizonyítani a dolog ártatlanságát, ártatlan komolyságát – ahogy én magamban igazából gondoltam. Mondtam nekik, hogy egyfajta hit kérdése az egész, meg a képzeleté, kértem őket, hogy ne hirdessenek ítéletet egy küzdő ember nyugalmáról és a csodás összefüggésekről, melyekkel a dolgok kötelékeit felruházta. Miért ne lehetne igaz, amit mondok? Mert ez hazugság! – ennyi volt az érvük. Kiveszett már belőlük, kiveszett az ítélethirdetésükből a másik iránti minimális tisztelet, annak az elfogadása és megbecsülése, hogy valaki előttük feltárulkozik és kimondja a lelke mélyén rejtőző legkomolyabb elképzeléseit, vállalja, hogy esetleg hülyének nézik, vállalja, hogy nem fogadja majd el mindenki, ugyanakkor reméli, hogy a hallgatást, a megtisztelő odafigyelést legalább kivívja a jelenlévőkből. Nem, semmi, ezek a gépies nők és urak a meg nem értő, oda nem figyelő elutasítás pajzsát vették maguk elé, még csak maguk elé sem vettek semmit, néznek üveges tekintettel valahová a semmibe, a molekulák közé, vagy olyan helyre, ahol tényleg semmi nincs, csak az ő puszta és keserű, unalmas létezésük és innen figyelnek mindent, és nem hallanak meg semmit. Nem hallottak meg engem se. De ha legalább megpróbálták volna!

Kérdéseik nélkülöztek mindenféle igényességet, nem is kérdések voltak ezek, hanem félrefordított fejjel odavetett ostorcsapások: Mi az hogy üldözte a naplementét? Mi ez a baromság? Ki az az öreg, akiről beszél, akit követett, hol van ő? Ne mondja, hogy maga az űrben járt, maga felelőtlen! Folyton valami olyasmire voltak kíváncsiak, olyat kerestek a mondandómban, aminek van foganatja, ami vonatkoztatható egy létező dologra, tárgyra, és borzalmasan nagy bajban voltam, mert én semmi ilyesmivel nem tudtam szolgálni. Én csak a saját elképzeléseimet tudtam előadni, a naplementével, az öreg professzor történetével, meg a mi közös utazásunkkal, bár én azt sosem állítottam, hogy jártam volna az űrben. Nem is tudom, nem is értem, hogy ők honnan vették ezt a kérdést, a problémát. Úgy veszem ki, hogy teljesen más mércével mérik a dolgokat, mint én.

Rosszul állt a szénám. Tovább erősködtek, hogy embereljem meg magamat és mondjam el értelmesen a dolgokat, hogy mit akarok, ne kerteljek mindenféle agyament baromsággal, hagyjam a kis meséimet és térjek a lényegre. És én újra előadtam, amit tudtam, de kicsit igyekeztem többet és jobban magyarázni, mondtam, ahhoz, hogy megértsenek, többre van szükség, mint színtiszta logikára, és nem, egyáltalán nem puszta asszociációk sora a dolog, hanem egy nagyon is lényeges belső összefüggés, hogy én úgy éltem meg az egészet, hogy ez így van. És igen, abban az értelemben, ahogy ők az igazságról gondolkodnak, abban az értelemben valóban nem igaz, amit mondok. Mondtam nekik egy példát. Mondjuk, mintha úgy lennék szerelmes, hogy igazából nincs nő, akibe szerelmes vagyok. Értik ezt? Hogy nagyon, de nagyon bennem van a dolog, mégsem tudom alakba önteni, mert az képtelenség, hogy volna a lényeg, mint a dolog. Persze, hogy ez egy buta példa, merthogy tapasztalat és a korábbi történések foganatja, hogy tudom, mi a szerelem, de a dolgok, az események összefüggéseit is mindig eszerint állítjuk fel, vannak elképzeléseink, láttuk már bizonyos cselekmények egymásutániságát, így aztán képesek vagyunk arra, hogy jövőben ezek alapján feltételezzünk ezt-azt. Mintha tudnám, mi a szerelem, de nem lennék szerelmes, abban az értelemben, hogy nem találkoztam a nővel, aki iránt bármit is éreznék, de mégis megtalált ez az érzés és állapot anélkül, hogy valós tárgya lenne. Láttam a többségen, hogy ettől még értetlenebbül és konokabbul viseltetnek irántam, néhány arcon viszont zavar tükröződött, amire úgy gondoltam lehetne valamit alapozni. Hogy én miféle barlanglakó vagyok, hogy legjobb volna engem azonnal elzárni és nem vagyok normális! Én pedig kezdtem azt érezni, hogy kifogytam az érvekből.

Furcsa módon azonban nyomát sem éreztem bármiféle elkeseredésnek, nem éreztem azt, hogy engem most valami komolyan megcáfolnak és megkérdőjelezik az én létezésemet, pedig tulajdonképpen ezt tették: én a legőszintébben, legnyíltabban és minden félelem és szégyenérzet nélkül feltártam nekik azokat az összefüggéseket, melyek szerint én az élhető világot elképzelem. Arra gondoltam, minek is erőltetem ezt az egészet, nem fogom tudni meggyőzni őket arról, hogy amit érzek, az valóban úgy lehet, és nem is az volt a lényeg, hogy a dolgok úgy vannak-e, ahogy én azt állítom, hogy vannak, mert én abban a pillanatban nem tettem fel magamnak a kérdést. Az összefüggés megpillantásakor sem valamiféle logika nem vezérelte a gondolkodásomat, semmi olyasmi, amire rá lehetne kérdezni. Mert ez nem is az a téma, ez nem olyasmi, mint hogy szükség van egy kerítésre, ami elzárja a kutyát az asszony virágoskertje elől, és előtte ki kell számolni és kimérni, és figyelni a lakkozásra, meg az újralakkozásra, és a kapunak is helyet kellene hagyni, meg hogy nyitni is lehessen kényelmesen, de hogy a kutyára se dőljön rá. Ezeket ki lehet gondolni, számolni és mérni, ellenőrizni és meg lehet csinálni és javítani, ha úgy adódik, de a világösszefüggés, amiről én nekik beszéltem az nem ilyen, az túl van ezen, nem is meggyőződés, hanem állapot, hangulat, de nem jelenti azt, hogy nem volna valóságos.

Uraim, szerintem hagyjuk egymást! Vagy önökből hiányzik valami, ami elvezethetné önöket a megértéshez, vagy én vagyok híján a nyelvnek és annak a képességnek, hogy kifejezzem, mire is gondolok, így hát tényleg, a legjobb, ha nem akarom önöket meggyőzni semmiről, de ha emellett sem tudok érvelni, hogy én igazáról semmiről nem akarom meggyőzni önöket, csak beszélni akarok, s csak ennyiben vegyenek tekintetbe, akkor vessenek inkább egy sötét verembe, zárjanak el a világtól, és akkor talán elérnék valóban, hogy őrületnek és valótlannak lássam a „fejemben lévő” dolgokat. De most komolyan, vessenek egy sötét verembe és kiölhetik belőlem ezeket az egyszerűen beteges képzelgésnek nevezett dolgokat! Erre már nem mondanak semmit, pedig tudom, hogy igazából ezt kívánják.

Azt mondják, hogy vessem én saját magamat ebbe az úgynevezett verembe és igyekezzek saját erőmtől visszatalálni a normális emberi útra, ellenkező esetben komoly következményekkel kell majd számolnom. Józanodjak ki, és ne álljak elő és prezentáljak többé ilyen ingatag világmagyarázatot. Gondoljam át a dolgokat, szálljak le a földre az űrből, mert arról még szinte nem tudni semmit, nemhogy falakról, meg utazásokról, meg ki tudja, miről beszéltem én, amik odafent lennének. Nem rejtőzhetek ilyen vékony igazságok mögé, nem élhetek ilyen törékeny életet. Éljek valóságos életet, törődjek a kis dolgokkal, törődjek a tárgyakkal, mert így tényleg komoly baj lesz, foglalkozzak inkább a testemmel, mert az sokkal hálásabb, mint lélek, és hiába mondom én, hogy ez a kettő nálam – mindegy, nem számít, csak törődjek vele, egyek és basszak sokat, versenyezzek, építsek házat, dolgozzak a testemen és a képességeimen és akkor talán eljuthatok az űrbe ténylegesen, ha ez a vágyam, „ha minden áron ez a vágya!”, és felejtsem el azt a messzi-messzi távolban húzódó óriási, megkerülhetetlen, jeges falat, ami szerintem ott van.

Beláttam persze, hogy igazuk van, hogy a kis dolgoknak, a kis összefüggéseknek, a minden lényeget nélkülöző, pusztán csak létező tárgyaknak is lehet örülni, nem csak a csodás utazásoknak és a mindenség molekulái közé látott végeláthatatlan, igazságértéküket tekintve megítélhetetlen összefüggések gyártásának, melyek valóban elvezethetnek az őrületig – az én jeges falamig, ahogy ők értelmezték. Mégis, mintha arra kérnének egy festőt, hogy hagyjon fel a szer használatával, melynek hatása alatt csodákat művelt, valóban csodákat, melyek egyszerre jelentenek számára menedéket a világ hülyesége felől, ugyanakkor vissza is vezetik őt oda, amiatt, hogy sikeres lesz, és amiatt, hogy előbb-utóbb rádöbbenti ez a világ, hogy ő: nem normális, ennyiben fenomenális.

De az én esetem nem ilyen vészes. Majd lesz valaki, aki belátja annak a lényegét, amit és ahogy mondtam. Addig persze raboskodnom kell a saját magam gyártotta űrben, egy börtönben, amiből majd előbb-utóbb persze szabadulok, és végül megtisztulok attól a kellemetlen káosztól is, ami engem ide juttatott. A legjobb lesz – kértem végül a hallgatóságomat –, ha hagynának most elmenni, ha engednék, hogy, mondjuk, most fussak egy nagy kört a város szélén, vagy lefuthassak a kikötőig, a cipőmet a kövekre téve beugorhassak a vízbe és úszhassak egy jót, ami aztán visszavezetne a tárgyak közé valóban, mert éhes lennék, mert a futástól szomjas lennék, és miután pótoltam az elemésztett energiát elfogyna az agyamból a vér, ami szüli ezeket a csodás-förtelmes képeket, és akkor rám törne az alvás is, ébredéskor aztán a nő forró nyári talpa ébresztene, ahogy hozzám ér, meg a torkomba szippantott hajszálak, és kedvet kapnék hozzá, de tudom, hogy így az egész nem érne véget. Mert olyankor az ágyban fekve, a párolgó nedvek és hangulatok között, a legtökéletesebb jelen idő megélése után felmerülne bennem újból egy gondolati építmény lehetősége, és akkor kimennék az erkélyre, kigondolnám, leülnék az asztalhoz, felállnék, járnék egyet a vízparton, és a gondolati izgalomtól csapzottan ülnék le az asztalomhoz és felrepülnék újra a levegőtlen sötétségbe, aztán ide, egyenesen önök elé újból, hogy meg- és elítéljenek, miközben ez az egész semmi, de azért valami mégis.

Azt a sötétkék ruhát vette fel, amit aznap viselt, amikor először találkoztak. Angéla még egyszer megnézte magát az előszoba egészalakos falitükrében: a keret nélküli képet úgy nézte, mintha már az elkészült festményt vizsgálná. Tetszeni akart a fiúnak, de egyben azt is érezte, hogy most valami olyan készül, amire aztán büszke lehet. A régi dámák jutottak eszébe, akik a múzeumok falán lógnak. Éjfélre talán belőle is ilyet varázsol Francesco, a fiatal művész.

Gondosan bezárta az alsó és a felső zárat is, majd nagy levegőt vett, mint aki valami jelentőségteljes lépést készül megtenni. Maga is érezte a helyzet nevetségességét, mosolyogni mégsem volt kedve. Ha a Laci hamarabb hazaér, mint mondta, minden kiderül. Ezt pedig már csak azért sem szeretné, mert akármit is érzett éppen, a férfit nem akarta megbántani.

Az augusztus a vége felé járt már, így sötétedett, mire Angéla kilépett a zuglói bérház kapuján. A szellő sem volt olyan lágy, mint júniusban, amikor először találkozott Francescóval a budai hegyekben.

A fiú egy padon ült, elmélyülten bámult hol egy fát, hol pedig készülő szénrajzát. A lába mellett egy híres amerikai színésznő arcképe mosolygott, alatta pedig a felirat: Portrékészítést vállalok. Angélának megtetszett a bozontos hajú, festékfoltos pólójában magabiztosan alkotó fiú. A korát hirtelen nem tudta volna megmondani: huszonéves? Harminc?

Francesco észrevette, hogy bámulják, és barátságosan integetni kezdett a lánynak. Angéla zavarba jött, elszégyellte magát, amiért ilyen nyíltan megnézte a fiatal művészt, de mivel rajtuk kívül nem látott sehol senkit, aki megmosolyogná a jelenetet, bátran elindult a fiú felé. Még így, visszatekintve is meglepődött azon, milyen gátlásossá vált akkor még idegen emberek előtt.

De a festő más volt. Nem nevette ki semmiért, minden szavát figyelmesen hallgatta, és a válaszaiban, vagy észrevételeiben mindig elgondolkodtató szavakat talált. Semmi modorosság, vagy hátsó szándék nem érződött a fiú hangjában, amikor megkérte, hadd rajzolja le. Angéla szabadkozott, hogy neki nincsen erre pénze, de Francesco rögtön, olaszos vehemenciával magyarázni kezdte, hogy valójában neki kellene fizetnie, amiért modellt ül neki.

Így kezdtek el beszélgetni. A fiú még csak tanonc volt egy jó nevű művésziskolában, ahol rendszeresen kellett emberalakot, vagy testrészeket rajzolniuk. Ilyenkor nők vagy férfiak pózoltak nekik, amit az iskola honorált, csinos összegekkel. A fiatal festő felajánlotta, hogy megkérdezi a mesterüket, mit szólna, ha Angéla is eljönne néha.

A lány először nem akart menni, hiszen dolgozott, és amúgy is sejtette, hogy Laci nem örülne neki. A fiú erre meglepődött. Azt hitte, gondtalan egyetemistával van dolga. Erre Angéla – maga sem tudta, miért nyílik meg ilyen könnyen az őszinte tekintetű fiúnak – elmesélte, hogy a gimnázium után nem tanult tovább. A szülei nem tudták segíteni, a barátja sem keresett annyit, hogy elég legyen, így munkába állt. Reggel hattól délután kettőig dolgozott egy büfében. Lacival ketten annyit keresnek, ami elég egy olcsó lakásra, meg az ételre. Ezt a kék ruhát is egy éve kapta, ebben volt a ballagási ebédjén. Most is csak annak évfordulójára vette fel, hogy érettségizett.

Francesco szó nélkül végighallgatta a lányt, majd csöndesen megjegyezte, hogy az órák, ahol szükség lenne Angélára, este hattól nyolcig tartanak. Talán tudna új ruhát venni a pénzből, csak Lacit kéne meggyőzni.

Ez szinte lehetetlen, mondta mosolyogva Angéla, és elmesélte, hogy a barátja rettentően féltékeny, biztosan nem engedné, hogy őt akár ruhában, akár anélkül idegenek lássák. Szegény egész éjszaka dolgozik, kora délután már elmegy, és hajnalban ér haza. Együtt élnek, de alig látják egymást, csak hétvégenként, de olyankor meg leginkább alszanak, vagy nézik a tévét, annyira fáradtak.

Francesco hosszan nézte a lányt, aki próbálta állni a tekintetét, de akaratlanul is elpirult, és inkább a fákra meredt. A fiú törte meg a csendet, bár csak annyit szólt, hogy az órák este vannak.

Ahogy a villamoson ülve Francescóhoz igyekezett, Angéla az új cipőjét nézte, amit nemrég vett, de csak délután merte hordani, azon kívül pedig a szekrénye aljában tartotta egy régi dobozban, nehogy Laci észrevegye. Minden fillérnek helye volt, és a férfi nem tudta, hogy kedvese plusz keresetre tett szert. A lány titokban, egyedül moziba járt, beült egy olcsóbb helyre vacsorázni, óvatosan elköltötte a plusz pénze nagyobbik felét, a többit pedig félrerakta egy borítékba. Kellemetlen érzése volt, mint aki tilosban jár, de sem egyetlen falat hús, sem egyetlen perc a drága filmből nem esett rosszul neki. Megérdemelte.

Modellt állni ugyanis nem volt könnyű. Akár egy órán át mozdulatlanul kellett ülnie, vagy állnia, hiszen tizenöt ember munkája múlt rajta. Eleinte ruhában pózolt, azt hitte nem is kell már levetkőznie. Ennek nagyon örült, hiszen ez is nehezére esett. Az első alkalommal be sem akart menni a terembe. De Francesco elé sietett, és pár duruzsoló, suttogó mondattal bátorságot öntött belé.

Mire fehérneműre kellett vetkőznie, már egyáltalán nem volt lámpalázas, sőt büszkén vette le a ruháit. Az előtte ülő művészek pedig hamarosan a barátai lettek: tudta a nevüket, együtt nevettek a vicceken, többen neki akarták adni az elkészült munkájukat (Laci miatt ez persze elképzelhetetlen volt) és mindenki egyértelműen dicsérte csinos alkatát, vagy a mellének domborulatát. Elképesztő módon tudtak beszélni a csípőjéről, mint valami remekműről. Nem udvarlásnak szánták, nem volt tolakodó, Angéla inkább úgy érezte magát, mint egy kiállítás népszerű darabja. Ehhez képest otthon Laci kéjsóvár pillantásai, füttyentései otrombának és ízléstelennek tűntek.

Mire Francesco elé állt az ajánlatával, Angéla már nem tudta tagadni maga előtt az érzelmeit a fiú iránt. A festő azt kérte tőle, hogy jöjjön el hozzá a lakására, és álljon neki modellt egy egész alakos képhez. Ez ugyan több időt vesz igénybe, és szeretné, ha a ruháiból is többet levenne majd, de természetesen megfizeti az árát. Van rá pénze az utcai portréfestésből.

Olyan összeget mondott, amire Angéla két hónapja is nehezen mondott volna nemet. Akkor még ugyanis elhajtotta volna, és arcátlannak nevezi. De mostanra ingyen is elvállalná. Ezt azért nem mondta meg a fiúnak, hiszen a lopott órák az egyszerű fényűzésben egyre fontosabbak lettek neki.

A lakás a belváros egyik elegáns részén volt, egy emeletes téglaház tetőterében. A liftből kiszállva még egy szintet kellett menni, de oda már csak gyalog lehetett eljutni. Kopott fa ajtó fogadta Angélát, amire egy ócska matricát ragasztottak, jelezve, hogy ki a lakó: Kovács Ferenc „Francesco”. A lány megszédült: persze eddig is elgondolkodhatott volna azon, hogy a fiú arca, vagy alkata egyáltalán nem olaszos, és ráadásul akcentus nélkül beszél. Kissé csalódottan kopogott be, és az elé ugró, vidám mosolyú fiút száraz szervusz Ferenc köszönéssel üdvözölte. De a festő kedve ettől nem változott, csak megjegyezte, hogy a Francesco ugyan csak művésznév, de ő igaziként használja, mindenki így hívja, még az anyja is.

Angéla kért egy percet a fürdőszobában. A fiú erre megjegyezte, hogy azzal nagyjából akkor meg is nézi a lakást. Igaza volt, a szűkös előszobából jobb oldalra nyílt egy apró konyha, amiben leülni már nem lehetett volna, a bejárattal szembe pedig az egyetlen szoba állt, abból nyílt a fürdő. Ahogy végigment a szobán, a lány láthatta, hogy az egyszerre szolgál nappaliként, amit egy félig üres könyvespolc képviselt, a keret nélküli, foltos ágyneművel teledobált matrac miatt hálónak is nevezhetnénk, és a középen felállított festőállvány miatt műteremként is funkcionált. A fürdőben áporodott szag, lepattogzott falak, sárgafoltos kád, repedt fedelű WC és néhány átöblített alsógatya alkotta a berendezést.

Angéla nem akarta, hogy mindez befolyásolja. Már döntött, eljött otthonról, felvette az új fehérneműjét, és egy drogériában a tesztparfümök közül az egyik legdrágábbal fújta be magát. Megigazította diszkrét sminkjét, majd tervével ellentétben inkább nem nyitotta fel a WC repedt fedelét.

Francesco felkapcsolta a szobában az összes villanyt: égett az ócska csilláron az öt izzóból három, egy kislámpa a könyvespolcon, és még egy az állványtól nem messze a földön. Angéla megkérdezte, nem lenne-e hangulatosabb gyertyafény mellett, de a fiú, mint aki nem érti a célzást, finoman közölte, hogy akkor nem lennének elég jók a fényviszonyok.

A lány várt egy kicsit a ruha szegélyét babrálva, hátha Francesco maga veszi azt le, de csalódnia kellett. Ehelyett Ferenc sürgetően rászólt, hogy kezdjen vetkőzni, mert kevés az idő.

Angéla hazafelé a villamoson olyan megalázva érezte magát, hogy ültében inkább hasonlított törött szárnyú galambra, mint dámára. Teljesen meztelenül pózolt három órán át a festőnek, aki végig mosolytalanul dolgozott, sőt még egyszer rá is szólt, nyersen és keményen, hogy ne mozogjon. Azután már csak annyit mondott: felöltözhetsz.

Büszkén mutatta meg a képet, ami valóban remek akt volt. A lány elképedve nézte, milyen gyönyörű teste van, még szebb, mint az otthoni tükörben látta. Szinte hallotta, ahogy a fiú tanára elismerően hümmög a lenyűgöző combíveken, a finoman lesikló karokon, vagy a barokkosan csigaformás hajtincseken. Mégis, csak annyit tudott kimondani, küszködve a fojtogató hányingerrel, hogy szép. Nagyon szép.

Aztán felkapta a táskáját, és Lacira hivatkozott, hogy mennie kell. Erre a fiú még utána szólt, és mint egy utcalánynak a munka után, leszámolta a pénzt. Szép estét kívánt, és be sem csukta az ajtót, rohant a képéhez, hogy még valamit igazítson rajta a csípőnél. Ez is rosszul esett. Jó az a csípő, ahogy van.

Ólomsúly húzta a lábait az albérlethez vezető lépcsőkön. Nem engedte meg magának, hogy sírva fakadjon az utcán. Azt a kis időt, amíg hazaér, meg tudja várni. Már a torkában volt a fájdalom, miközben a lakáskulccsal babrált. Bedugta a zárba, de hiába próbálta elfordítani, nem ment. Megremegett a lába, miközben lenyomta a kilincset. Az ajtó nyitva várta.