Milyen is az összeomlás?
Kirobban a nyár, eltelik a június, a július, lassan elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de forr az idő, a hőség nem tud lecsillapodni.
– Ez az átkozott háború! – jajgattak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!
A herceg nem szólt közbe, nem volt értelme szóvá tenni, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.
– Megérdemeljük a bukást, mert barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly közigazgatásunk, hadszervezetünk, de még csak igazi levéltárunk sem. Nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!
No de mije van a szélnek, hogy állandóan fúj?
Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

Miért nőnek a fenyőfák szálegyenesen?
Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, megnyugtatta a tudósokat, apródokat, asszonyokat, de még az egyszerű mihasznákat is, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre…hogy most együtt, mindhalálig…
A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és nem vagy többé gyáva katona, rossz férj mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel költők és krónikások osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek több tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, páncélos katonákról és elefánt  nagyságú harci lovakról. Láttál már harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. Ezek a vérzivataros idők megőrjítették őket.
Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. A mórok legyőzhetetlenek. Az idő magatehetetlen.
Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. A védekezéshez hiányzott a száműzött Wingishildek karja, Feketelábú Erik fríz harcosai, de a legeslegjobban mégiscsak az unokaöccse árulása fájt. Henrik herceg megüzente, hogy nem tud a segítségére sietni, Szászföldön hadakozik, meg kell torolnia egy régi sérelmet… a kötelesség nemdebár…
Vilmos életerős normann volt, fiatal feleséggel, egy kislánnyal, két kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött a foga? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy nevük és sorsuk legyen.
És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.
Öreg? Nem tartotta számon az éveit, ezért nem öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el – vagy az a láthatatlan szerv, amit becsületnek neveznek.
Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet: Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. És ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem az asszonyodról, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, majd agyonverik az első feleségét, és utána szép kényelmesen éli tovább az életét?
De mit kellett volna tennie? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy rémülten a nevedet sikoltozta?
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.
A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, mert abszolút nevetséges, de…
No de fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő első felesége szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy katona egy negyvenéves hercegnére?
Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.
De most fel kell készíteni a gályákat. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja miattuk ölni a fiait.
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.
Te soha, soha-soha-soha… te-nem-is-szeretsz-igazán?
Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.
Egy-férfi-ezt-nem-értheti-meg… A-halálod-pillanatáig! Mindörökre!
Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De ezeknek a régieknek mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük nyugodtan a végére érjen az intelmeknek.
De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához rántotta.
– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan szétrebbentek. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.
Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: Én-soha-soha-soha! Egész-hátralévő-életemben!
Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, és ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!
ÓóÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.
És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz majd, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra… hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok , akik a férfiakkal majd mindörökre,-mindhalálig… Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!
A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.
Hát jöjjön! Úgyis képtelen ebben a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.
Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…
A kis öreg türelmetlenül legyintett.
– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Miért nem zilálod szét az előőrseiket? Miért nem vagy igazi férfi, herceg?
Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt, mintha betanították volna. És talán be is tanították. – Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek. Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.
A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.
– Itt maradunk – mondta a herceg.
Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! És legyetek nyugodtak, apa megvéd titeket! Egy szabadcsapat ki sem igazodna a zsombékok közt. De legalább férfias mulatság lehetne! A mórokkal a évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jöhet az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…?  –, de ő szó nélkül sietett a kikötőbe.
A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.
Az ő kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el.
Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.
De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.

Bíbor aranyszínű karján megcsillant a lemenő Nap sugara, ahogy a sétálóutca alattuk lassan kiürült. Szél csattogtatta a zászlókat a kifeszített damilon. Felnőttek és gyerekek zsúfolódtak össze a téren, hogy megtekintsék a tüzijátékot. Kisebb gyerekek anyjuk karjaiban aludtak, a nagyobbak türelmetlenségükben toporogtak, erre-arra nézelődtek vagy kezüknél fogva húzták szüleiket, közelebb a sétálóutca kijáratához, ahol jobban lehet látni a sárga, fehér, kék, zöld és piros színű csóvákat, ahogy pörögve szétoszolnak majd az éjjeli égbolton. Galambok repkedtek a sokaság feje felett, a verebek már ott ugráltak a csoportok körül, hogy az elszórt morzsákat felcsipegessék vagy megugatva rebbenjenek el, ha egy kutya úgy találja, nincs szükségük erre az éjjeli eleségre. A szemetesekből kibuggyanó szemét láttán a köztisztaság ügyeletesei karba tett kézzel várták, hogy véget érjen az utcai bámulás, hogy aztán minél gyorsabban végezhessenek, minekutána nyugovóra tért mindenki. Egyedül kettőnket nem érdekelt a látványosság. Nem osztottuk a felcsigázott érdeklődést, a várakozás túlfeszített pillanatait. Nem volt rá szükségünk. Itt lakunk elmondhatatlan ideje.

Miután mindenki elvonult, ott maradtunk a nyitott, hideg térben. Hallanunk kellene mindent, azonban Bíbor nem jött rá, hogyan tudnánk megszabadulni az átok alól. Nincs tücsökciripelés, nem hallok bagolyhuhogást, nem motoz vad a berekben, hiányzik Bíbor lélegzetvétele. Tulajdonképpen egyedül lógok itt, Bíbor pedig a sarkon túl, mégis úgy motyogok magamban mindenki felett, mintha hallaná, sőt felelni is tudna. Bízom Bíborban. Ha összeölelkeztünk, a világ nem fért át köztünk.

Elegem van ebből a bizonytalan függésből. Az emberek egyszer ilyenek, másszor olyanok, értelmét vesztette minden szavam, nincs ami megvédene a többiektől. Egy nesz nem sok, annyi sem kúszik fel ide. Az örökös és megbonthatatlan látvány előttem olyan, mint az a mondat, amit először tanítottak meg. Úgy hangzik, mintha lenne árnyéka, holott nincs. Az ostobáknak ígérget, a tanulékonyokkal elhitet, hogy van előrébb. Minden a hangokon múlik. Ha hallják, hisznek. Akár az én mondatomat, akár másét. A siketségben elveszítik ezt s az nem enged lennem. Az égbolt sötéte lehetett  ilyen távoli, mint ez itt előttem. Álmodni sem tudom a megoldást, Kötöny volt álompásztorom, de már nem létezik. Ahogyan én sem.

Az éjjeli világítás pár pillanat alatt felpattan az izzóban, madarak felszállnak a kandeláberekre, macskák osonnának utánuk. A távolodó tömeg mormogását felkapja a szél, játszik vele, majd végiggörgeti az üres sétálóutcán. Csoszogás, sistergés, csilingelés, zakatolás, sóhajtás, orrfújás, szellentés, ásítás, torokköszörülés, szipogás, cipősarok kopogás, hangvisszaverődés összegömbölyödik a szél markában, ahogy ellopja a térről elcsorgó sokadalomtól, hogy csendben tudjanak hazamenni. A zajok hangos hangkásaként fortyognak, kilövellve néha egy elnyomott beszélgetésfoszlányt. Az éjjel lehűti a zörejmasszát. Halkan sziszeg a valóság potmétere, a mutató fel-le cikkan, leír egy kört. Egy arc jelenik meg közvetlenül a fénycsóva alatt, de nem lehet kivenni a vonásokat. Mindössze egy mosoly gurul szét az arcán, mint megannyi üveggolyó, amikor felnézve a sarkon meglátja a két bukottat. Egy állkapocscsont, tetején girbe-gurba fekete szőrszálak merednek előre, egy orr. Szőrők lógnak alá a megsatnyult bajuszra. Arcára lövészárkokat ásott az idő. Szájához emeli a kezért, kürtőt formál, hangja, mint a kavicsok egymáshoz ütődése:

– Pancimanci, Panci-manci, Pan-ci-man-ci!

Az ismételgetésbe bele-belecsúszik az ütemtelen röhögés hangszerkezete. Hurkaival, nyársaival darabokat tép le kiáramolva a tüdőből. A szélbe kilökött hanghullámok fehér pamacsokká tekerednek, szállingóznak a sétálóutca felett, mint a nyárfa termése. A csend megtekerte hüvelykszorítóját, beszorítva ezzel az ugráló hangjait a damilok választóvonala alá. Odafenn a siketség tapasztja kezét a függőkre.

Kötöny fékezi magában a magányt. Bíbor jár a fejében. Felidézi magában a hamisan csengett szavakat, a tekintetek eltéphetetlen csomóit, az anyajegyek körgyűrűit. Ujjával végiggyalogol Bíbor ütőerén, a lány fúj, ahogy a felületek lassú ütemben érintkeznek. Apró pihék hajlonganak, az ujjbegyek hegye a Nap, keresik fényét, melegét. A testen nincs csapásirány, mégis lefedi a férfi tenyerének ponyvája. Alatta simul és türemkedik ki minden. Így sóhajt Bíbor. A lány nem Hold, ezt tudja. Aranyba foglak fürdetni, fuvolázta a lánynak egyszer, mikor arról faggatta, hogy mit tenne vele, ha gazdag lenne.

Bíbor vívódott annak gondolatával, hogy valaha is megszabadulnak-e innen. Csak előre nézhet. Nem tűnődött a múltbéli szabadságon, mintha délibáb lett volna, a befejezetlen fonásokon, kibomlott magától a szoros szőttes.

************************************

– Ingyom bingyom táliber tutáliber máliber! – énekelte a szőke kislány, miközben ugrándozott.

– Kati, gyere Kati!

A mézcsepp végiggördült a sétálóutcán, elfutott.

************************************

Eddig beszélhettek, most már nem. Bíbor nagyon jól tudja, hogy kit kell keresni. Lát, de nem hall, ezért nem hisz. Nem fog letelni az idejük. A tűz mögé nem bújom többé. A pattogó tűzrevaló, a füst illata, a barlang visszhangja, a szürkés-kék égbolt a megbizhatatlanságukra emlékeztet. Sokáig szöszöltem, hogy visszatérjek a valóságba, de való igaz, hogy ez az esti műszak, ahogyan az emberek nevezik, nem az igazi. Érezni akarom a valódi világosságot, nem akarok többet a félhomályban botorkálni. Azt akarom, hogy mások is megértsenek, hogy halljanak, hogy a történetemet elmondhassam valakiknek. Ugyanúgy fogoly vagyok, mint azelőtt. Az átok nem teljesedett be. Kettejük élete valóban megállt, az enyém a csatornarendszer vak szuszogásában botorkál előre. Gyáva ahhoz, hogy visszaforduljon, retteg attól, hogy megálljon, fél attól, hogy meggondolatlanul törjön előre. Megtalálhattam volna a módját, hogy eltegyem őket láb alól. Csak a feltételeket nem közöltem Kötönnyel. „Ha szerződést kötsz, ügyelj a kondíciókra”, csíptem el egyszer egy beszélgetésmorzsát. Nem tettem, így most a hátralevő időben tengek-lengek fel s alá. Bárcsak egy gyerek figyelné a lépteimet, követne, bújna a cipőmbe, emelné lábát az első lépésre, hogy utánam eredjen, mert én lennék az apja.

            A valóság ott zajlott az orruk előtt, mégsem velük történt. El volt rejtve egy függönnyel, amin nem tudták átdugni a fejüket. Mint mikor a mutatványosok a faluban jártak, jutott Kötöny eszébe. Itt ketten alkotják a közönséget. Hóeséskor az utca öreg lakói hamut szórtak az útra. Sisteregve hűlt néhány szem még izzó parázs a hóban.

************************************

Bíbor meghallotta saját szívverését.

************************************

 Zaj szinusza és koszinusza robogott a térben egytől mínusz egyig. Az ötvonalon túlnyúló, pótvonalakat követelő morajlások és sírások felrohanása és leesése a zörej görbéin. Saját szívverésének  hangja átboxolta magát Bíborhoz. Ütemtelenül dobogott, a lány a hiányzó ritmust odaképzelte, hogy ne essen pánikba. Él! Talán Kötöny is él. Szabadulni fog. A felelőst keresi. A leskelődőt. A hangfalatok lassan töltötték meg gyomrát. Éhesen szűkölt, hogy mindent hallhasson végre. Habzsolt, várt, habzsolt, várt.

Miután az emberfolyam különböző mellékágakon lefolyt, Pancimanci előmászott csatornából. A hangok függvényei meredekebbé váltak, Bíbor fülét többször ütötte meg szívverésének monotonitása. Pancimanci torkaszakadtából kezdte üvölteni a nevét. Nia, cin, camp, nicpa, nicma, cancan, pi, mi, picnic, aman, impi, mica, can, nip, pin, an, pic, panic, inn, cam. A szavak megidéződtek Bíbor fejében, azonban hatástalanok maradtak. Az átok lassan oldódott ki az agy ezen rétegéből, a jelentések nem képződtek még meg. A korrodálódott beszédközpont lassan kezdte eggyéfércelni a szótagokat. Panc, ic, man. Ez sem az. A zaj továbbra is megakadályozta, hogy megértse az egyetlen szót, az alatta toporzékoló alak nevét, szabadulásának a kulcsát. Az összement véglény az öklét rázta az égre, mikor Bíbor mechanikusan kattogó gondolatgépe kiköhögte a szót, Pancimanci.

Bíborról lehámlott az arannyal körbefuttatott réteg, függesztékei leengedték őt a földre. Karmazsin haja körülötte örvénylett, újra és újra sikoltotta a nevet:

– Pancimanci, Pancimanci, Pancimanci!

A manó az első szólításra szurokká csomósodott. Bíbor a havas utcakőre érkezett, bucskázott egyet a mesterséges fényben, majd megtántorodott. Elesett, teljes testében lüktetni kezdett. Hasa vérzett, piroslott az öv. Egy rőt szál szállingózott le a havas latyakba. Felette szétrobbant Kötöny. Bíbor a sebéhez nyúlt. Megértette, szerelmük záloga, az öv, leírta a kört.

Előzmények:

http://tiszatajonline.hu/?p=20842
http://tiszatajonline.hu/?p=20842

Illusztráció: Remedios Varo