Címke: irodalom

A legerősebb hullám, igen (Patrick de Mela: Fordított)

 

A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Nem vetnek, nem aratnak, nem hajladoznak. Nemcsak válogatott csemegékkel etetik őket gyerekkorukban, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha a szokás megtörne, és egy parasztkunyhóban mégis egy szép, sudár lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. Ezek a szép lányok aztán szép gyerekeket szülnek, majd sudár, szép fickókat nevelnek, akik aztán szemlét tartanak a szegények kertjeiben.

Isten igazságos. Hitet tesz az övéi mellett.

A szépsége miatt látszik minden hatalom örökérvényűnek.

 

Az Óvatos Hajó hercegnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Púpos kis törpe volt, aki felhúzott térdekkel az ágyán visítozott: hercegnő vagyok, nehogy a közelembe gyertek! Ne gyertek, ne merjetek…! Ne-gyertek, mert-akkor-én-kikaparom, mert-akkor-én-megátkozom… ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok… mert-akkor-nektek…!

Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. Csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De nem is a csúf kis vakarcs miatt fészkelték be ide magukat, hanem mert a kis hajó tele volt élelemmel: liszt, szárított hal a ládákban, mazsolaszőlő a kosarakban, méz a csuprokban, a polcokon öregasszonyosra fonnyadt körték és almák.

Nézd, Sjön! Egy alma még öregen éretlen. De érzed, milyen délutáni íze van a körtéknek? A húsuk is már zölden is kásásabb, érettebb. A hajót, ahova betolakodtak, ők nevezték el Óvatos Hajónak, mert olyan szürke volt, olyan kicsike, mintha szertefoszlani akarna a hullámverésben.

Pedig nem hajó volt, hanem egy vízen ringatózó, ravaszul elrejtett gyerekkoporsó.

De ki rejtette el ilyen ügyesen? És ki hagyta itt ezt az óbégató szerencsétlent?

Sjön nem törte a fejét ilyesmin. De ha már befészkelték magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Rámosolyogni, megigazítani az ágyát, akár friss vizet hozni. Mit számít, hogy mit fecseg? Lehet, hogy őrült, akit a szülei rejtettek el, vagy itthagyták ezen furcsa hajón, rábízva őt a sorsra vagy a parton portyázó idegenekre.

 

De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy a lány siránkozását hallgatta, a  gyerekkorban hallott szavak megint megteltek értelemmel. Minden kilencedik hullám én vagyok, rikoltozta a hercegnő. Először nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, de mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor már rémlett, hogy valamikor úgy hallotta, mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb. Hogy felejthette el? Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de csak addig szerethette, míg a tengeristen vissza nem kergette őt a tenger mélyére egy irtózatosan nagy hullámmal. Talán épp a kilencedikkel.

Hát nem az emlékezet a legkülönösebb? Elvesz, visszaad… elvesz, visszaad…

– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a lány, és a véres takarót az ölére húzta.

– Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.

A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen nem szokott fájni semmije sem. De vizet hozott, megigazgatta a takaróit, és együttérző arcot vágott a közelében – lehetnél persze hálásabb, gondolta, de ha nem vagy, az se számít. A lány szitkozódott, ha a közelébe mentek, Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja tőle az álmait.

Talán fertőző beteg lenne? Vagy egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták látni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek – hol gyengéden, hol kegyetlenül. Kishúgunk tizenöt évesen a tündérek nyomába eredt…azóta hírét sem hallottuk szegénykének… Mert mit is lehet tenni egy túl hosszan, túl fájdalmasan haldokló, fiatal hercegnővel? A hárfa a sarokban, a virágdíszek az ágy körül jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. Ha a bárka a nyílt tengeren ringatózik, Riolda elfogadja, kifinomult, titkos kivégzést lát. De ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – talán egy olyan emberé, aki egyszer még – dolga végeztével – vissza akar ide térni. És mit keres egy tizenkét-tizenhárom éves ír lány Normandiában? A második vagy harmadik nap megpróbálta a lányt hercegi csemetéknek kijáró tisztelettel kifaggatni: ha-nem-haragszol-mondd-meg…, de a lány tovább átkozódott, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.

Mintha mindenkit el akarna árulni, szép sorban mindenkit, de nem a szüleit.

Mit is mondanak a halálról a keresztények? A szenvedés nemesíti a lelket: van egy halhatatlan részünk (talán épp a szeretet), amely ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint szerelemhez hasonló vágyak sodornak ide-oda minket – a haldoklás pedig nem más, mint mikor a madár megtalálja a saját ritmusát, a saját légáramát, és többé nem tér vissza.

Egy, kettő, három, négy, öt… Sjönnel éjszakánként felváltva számolgatták a görcsöket.

Ám ez a lány még a hűsége ellenére sem hasonlított semmiféle mesebeli tündérkirálynőre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek. Csúnya volt és gonosz, nem várt semmit és senkit, és talán már meg is feledkezett azokról, akik meg akartak róla feledkezni. Mondom, ne gyere közel, mert miszlikbe, mert cafrangokba… Mondom, ne gyere közel… Ne gyere közel, ne lélegezz, te csak egy szolga vagy Azt parancsolom, hogy többé ne nézzetek egymásra…

Riolda és Sjön már régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük fölött és a liszt a ládákban. De hát nem rabolhatjuk ki, és utána nem hagyhatjuk ebek harmincadjára, mert annyira undok, annyira kibírhatatlan, vélte Sjön. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy megátkozza Írország összes királyát, ahogy a görcsök közben az összes név egyetlen sipítássá, egyetlen fájdalmas hullámmá olvad össze: Ochenondionlyndanaomgren…  Orchenondionlyndanaomgren…

– Nem tehet róla – mondta Sjön. – Beteg szegényke.

De a megtagadott-megátkozott nevek mégis beragyogták ezt a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, melyek aztán megint királylányokat lepnek meg – szép, egészséges lányokat, apuka-anyuka egyetlenjeit. Ám ezek a csodás történetek túl messze voltak, hogy bármit is jelentsenek. Összeverték és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt csak? Ahhoz még túl fiatal. Olyan lassan, olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda már biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.

A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó teremtésekhez. Mert ennek a lánynak mintha penge lett volna a szájában, ha enni nem is tudott, harapni akart, sérteni, vágni, marcangolni. – Gyere ide! – parancsolt Rioldára. – Gyere, kutya, ha mondom! – Riolda rámeredt Sjönre, aztán odalopakodott – Te nem vagy ember, hiába pislogsz! Te-nem-vagy-ember-látom-a-szemeden. Corchenondionlyndanaomgrenda…

Neki csak a ködből vett istennevek maradtak, és ez a két véletlenül idetévedt fiatal.

Ködből vett nevek? Riolda kétségbeesetten ébredt rá, hogy az ő sejtjeit és emlékeit mintha ugyanabból a fonálból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különleges?, kérdezné Sjön. Te is ír vagy. Ugyan mért ne ismernéd az összes tengerparton dülöngélő, nyavalyás ír istent! És ő túlságosan zavart lenne, hogy megmagyarázza, mennyire nem igazságos, hogy a rég halott királyokra jobban emlékszik, mint a szüleire.

És mi értelme is lenne őt nyaggatni ezzel? Sjön megrántaná a vállát, aztán odamenne az ágyhoz, és megigazgatná a lány takaróit. Ő pedig ott maradna az ablaknál, és számolgatná, hogy a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

De honnan kezdje el a számolást? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? Már csak az igazság és a pontosság okán… Mert a sok tengerparton számolgató-himbálózó-dülöngélő ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát is – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről. Talán örökölte volna a múltját valakitől? Vagy mindennap elindulnak a lányok, ugyanúgy ahogy ő, ugyanazokkal a szigetekről? De hát a nőkkel mindig ugyanaz történik:  férj… gyerekek…, álom… ébredés…

De egy valami nem történhet meg velük soha. Nem lehetnek csúnyák, büdösek, nem rághatják a körmüket, nem tapadhat csomókban a hajuk, nem szitkozódhatnak, nem átkozódhatnak, nem mondhatják azt egy másik nőnek, kutya vagy, ne gyere közelebb. De Riolda már megértette, mért háborúzik ez a lány velük és az emlékezettel. Hogy a saját szüleit védje..

Ne- merj-pislogni! Ne-merj-lélegezni-mellettem! Egyedül akarok átlépni a sötétségbe.

De a töménytelen szitok, a rengeteg ismétlés és ez az alvilági bűz Rioldát megőrjítette. Nem lenne jobb ezt a rettenetes, óbégató teremtést bedobni a tengerbe? Egyszer s mindenkorra… Odadobni a hullámoknak? Vagy csak egyetlen egy hullámnak, a kilencediknek? Aztán összeszedni a mogyorót, mazsolát, a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt van ez az ügyesen felszerelt hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.

 

Egy ütés a fejre nem lenne ajándék?

Hát-nem-megmondtam-hogy-ne-gyere-közelebb!

A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyhoz közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórácskát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni, már amennyit a borzalmas görcsök engedtek. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem  fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat, egyetlen daganat rabja lesz három ember? Egy-kettő-három… Egy-kettő-három-négy…

Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

 

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a párnái közt a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt élltek összenőve-összeforrva, elválaszthatatlanul –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni, és közben azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük, csak most egy ölelés erejéig megfeledkeznek róla. Egy boldog, jó családé, ahol senki sem ábrándozik agyonverésről, ahol, ha hétfőn beteg vagy, másnap minden bajt lerázol. Ahogy a tenger is nap mint nap, óráról órára… változatlanul…

És ez a boldog óra szabadította meg őket a haldoklótól. – Lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – végre utolérte a legeslegutolsó, a kilencedik. És ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az összemocskolt ágyon, aki olyan könnyen markolta a takaróit, mintha inteni akarna nekik.

De hát rendet kell csinálni. Felmosni, letörölgetni, kiszellőztetni. A halottat megfésülni, aztán a szárazföldön valami csendes, nyugodt zugot keresni. Nem kell mélyre ásni, járvány van, egy halottal több vagy kevesebb, ma nem számít. A fény erőre kap, kigyógyul a téli sápadtságból, és akkor Sjön és Riolda… végre valahára…

 

– Mit kerestek itt? – kérdezte egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóból. – Mit akartok  ti a szegény kislányomtól? 

Riolda megpördült, és lassan-lassan végigmérte a sötét ragadozómadárhoz hasonló férfit. A hősök hőse, aki csak úgy betoppan, az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta. Micsoda megkönnyebbülés! Mert még nem volt ideje bánatot színlelni, gondolta Riolda.

Pedig a férfi készült, igenis felkészült, hiszen az igazi ragadozók mindig figyelnek, mindig készülnek, mindig résen vannak. Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és talán már el is készült a mondókájával. Mert ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója! Míg a szegény lány, az a szegény-drága-kicsike betegeskedett, míg feldúlták a vidéket az arabok, a történelmi, sőt tragikus együttállások, ő Halix király fiának a nyomában járt… És rettenetesen, kimondhatatlanul sajnálja, hogy jobban nem siethetett.

De valamilyen ajándékkal tartozik a szolgálataikért, ez magától értető… természetesen

Háborúban persze az ilyen ajándékok csak jelképesek, de reméli, hogy azért elfogadják tőle, egy bajba jutott hercegtől ezt a csekélységet, ezt a kis kenyeret, és legalább a gesztust látják benne… Ilyen éhínségben ugyebár… Amely gesztus nem fejezheti ki tökéletes módon a háláját, de tekintettel a körülményekre… Hiszen a fele birodalmát is, minden önző szívfájdalom nélkül… Ám most szeretne a kislánya tetemével mielőbb útnak indulni….

 

– Itt az idő! – és próbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.

Ne gyere kutya közeleb!  Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!

A herceg szeme összeszűkült. Aztán gúnyosan elnevette magát, mert olyan kipróbált páncél volt az ő önbizalma és pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át. Se Sjön, se Riolda, se a kislánya.

– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg!

Riolda még annyira sem alázta meg magát, hogy bólintson.

– Hát csalódni fogtok, gyermekeim. Lesz nemulass, én megígérem. Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.

 

Új normann herceg?

 

Riolda gúnyosan a szeme közé nevetett.

 

 

 Kush katonak

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Menni, el

Van egy levendulapárnám.

Anélkül, hogy bárkit is provokálni akarnék: fehér alapon lila pöttyök vannak rajta. Egy nénitől vettem részegen egy aluljáróban.

Hogy jobban tudjak aludni.

Tudok is, azóta sokkal jobban, és egyre többet. Nem insomnia, de gyakran csak úgy lefekszem egy padra, a fejem alá gyűrök egy ruhadarabot, mondjuk egy pulcsit, és rettenetesen mély hasadékba zuhanok. Mindig megnyugvással tölt el a remény, hogy nincs visszatérés. De mindig van visszatérés.

A párnára teszem a levendulát, pont az orrom elé.

A kutyák a gazdák itt-ott hagyott használt zoknijait, cipőit szokták így szagolgatni: kinyújtott nyakkal bele ebbe a jellegzetes szagba, ami olyan, mint egy simogatás. Bár múlik, ahogy az álom elhatalmasodik, ahogy az álom beleszivárog és elmos, ahogy az álom valami kimondhatatlanba és megragadhatatlanba von, ahogy az álom kinyírja a tudatot.

Szóval a szag, az illat: múlik.

Fordított arányossággal azzal, ahogy az alvás: nyílik.

MONDHATNÁD, HOGY ENNEK SEMMI ÉRTELME, ÉS TELJESEN IGAZAD LENNE. DE TÉGED CSAK ÉN TALÁLTALAK KI, TE ÁLTALAM LÉTEZEL, ÉS MIVEL:

ÉN MÁR NEM AKAROK LÉTEZNI SOKÁIG, ÍGY TE SE FOGSZ. FOGD HÁT BE A POFÁD, KÉRLEK.

Néha el akarnék indulni, de valamilyen apróság mindig visszatart: ez, az, amaz. Ilyen-olyan panaszok az embertársak részéről, akikhez pedig semmi közöm. Felmegyek a MÁV honlapjára, és minél messzebbre induló, így időben is később érkező vonatokat kutatok. A Volánnál is vannak ilyen kedvezményes utazások.

Felszállnék egy járatra, leszállnék a járatról, és egyszerűen elfelejtenék visszaszállni rá.

Rám sem emlékezne aztán senki, ami nem is volna baj, ez semmiképp sem elvárás, elvégre milyen elvárásaim is lehetnének nekem másokkal szemben, mikor magammal szemben sincsenek. Leülnék a tükör elé, és az a másik, aki benne megjelenne, megemelné a kalapot üdvözlete jeléül. De itt senkiben nincs alázat, főként pedig magamban nincs.

A GŐG A ZSÍRSZÖVETEKBEN RAKTÁROZÓDIK, ÉS ITT MINDENKI ELKÉPESZTŐEN HÁJAS.

Még a kutyám is az. Én valahogy nem tudok hízni. De ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok gőgös.

A gőg tart vissza? Nem hiszem. Talán pont az, ami arra sarkall, hogy elhúzzak innen végre, véglegesen. Hogy finoman szólva “fügét mutassak”, és valahogy tovább éljen bennem, ami méltóság és élet.

Ez mind a levendulától van, talán. Amióta megvettem a nénitől részegen, akinek nem voltak fogai (már a néninek), és aki ordibált velem, meg alkudozott, én meg megaláztam szegényt, mert csak 1000-esem volt, de ő vagy 2000-ért akarta volna árulni a csomagot, mert ez egy egész szett kérlek, van egy nagyobb párna (azzal alszom), meg vagy nyolc kisebb (azokat teszem a ruháim közé, a táskámba), szóval én megaláztam őt, de talán ő az egyetlen ezen az egész világon, aki valami valóban jót tett velem, és azóta változott meg az életem, legalábbis ezt olyan könnyű mondani így:

“…AZÓTA VÁLTOZOTT MEG AZ ÉLETEM…”,

mert ez így kellően sablonos, mi meg kellően gőgösek vagyunk, hogy olyatán fontosságot tulajdonítsunk saját szaros kis életünknek, amikben vannak események, amiket piedesztálra emelve logikai kapcsolatot létrehozván közöttük, mások szájába tömjük a baromságainkat.

ŐK MEG BEKAJÁLJÁK.

A kutyám a cipőm mellé hajított zokniba tolja az orrát, és így alszik el. Én a levendula felé nyújtom a nyakam, és nyugodtan állíthatom: e között a két gesztus között – ahogy a kutya, az a szelíd és jó állat, és ahogy én, ez a nem szelíd és nem jó állat, kinyújtózunk valami felé, hogy aztán megszűnjünk pár szentséges órára, létezni -, semmi, de semmi különbség nincsen.

Talán annyi, hogy ő, mármint a kutyám, nem gőgös.

Szóval tojok a világra, fügét mutatok neki etc., és elmegyek innen hamarosan, de elébb még meghallgatom embertársaim panaszait, akikhez semmi közöm nincsen amúgy, és az ez-az-amaz még visszatart. Azért kijegyzetelem az időpontokat, a vonatokét és a buszokét, amik messzi, messzi, rohadt messzi, gatyarohasztóan meleg és elképesztően más, tehát ÉRTED?, MÁS

(MÁS, MÁS, MÁS!!!!!!!!!)

helyekre vinnének, ha végre eldönteném, hogy elidnulok, és felszállnék végre rájuk.

 

 

 

Baigaagui Alchoor versei

Narának‘


Csöndköntösöm mélyén hallgat egy dallam,
Hívtam,
jött is,
nagy karimájú felhőkalapban.
Nem láttam már oly rég.
Lombkabátja gombjai kék színű ég.
Vállain három picinke cinkefiók,
Zsebéből folyton harkály kopog,
Lába előtt napsugarú sárgarigó szalad,
Szelíden rám néz, s nagyokat kacag:
– Jöjj! Gyere fel a dombtetőre! –
Mentem, mentünk, s hogy ottan – vállvetve ülve –
hosszan nevettünk
Múltra, Jelenre, Jövőre.

 

 

Létfejtő

 

Hunyorgó magány, téged vártalak,
s hogy itt voltál,
tenyerem őrzi vénülő utadat,
őrizője voltál a mindent elemésztő éjnek,
tétova,
lassú léptek,
ásító kapuk tornáca,
kezdete van a felejtésnek.
A harangok örök mozdulatlanságában
álmodó jelen,
fel-felvillanó gyáva kétségek között
állandósuló, néma gyötrelem.

 

 

Heidegger erdeje


„Wir kommen nie zu Gedanken.
Sie kommen zu uns.”
Martin Heidegger

úttalan szórt unalmak
zavaró bizonytalanság
a semmist dicsőítő
ámító önfeláldozás
újra és újra
egy eszmélő ének
pillanat távolsága
a hazavitt emlékezésnek
újra és újra
magában forgó gondolat
keskeny az ösvény és ingatag
gyökeret eresztenek az emlékek
az utak mindig visszatérnek
újra és újra
a megfelelésre késztetés
félelem hogy kudarcot vall
egy kitekintő ölelés
magasztos tölgyet köszönt
lemondásra biztató
feloldást hallgatagon hordva
járása végesség
újra és újra
jelenlevő a jelenlét
szótlan a szó
a tartózkodás igazsága
újra és újra
fogva tartó kiválasztás
borítsa lángba
a mélység őrzőit
újra és újra
fák törzsei közt suhogó szárnyak
lassúságában összezárva
nő a bölcsesség nagysága
újra és újra
már megint mögöttünk jár
aranyos színben tetszelgő
pókhálófonál

 

Törcsi Levente Balázs fordításai

 

(‘Nara: női személynév, jelentése Nap – a ford.)

 

Baigaagui Alchoor (1977–) mongol költő, drámaíró. A kora gyerekkorában történt
események meghatározóak költészetében. Árvaként egy buddhista kolostorban
nevelkedett, a szerzetesi rend elhagyását követően tanulmányait Ulánbátorban és
Berlinben végezte. Itt ismerkedett meg Heidegger filozófiájával, amely – akárcsak
Urjanhaj költészetében – több versében is visszaköszön. Képeiben, motívumsoraiban
erősen képviselteti magát a német filozófus. Színdarabokat, kísérleti színdarabokat és
filmnovellákat ír.

 

 

A nőnek, aki elmaradt

Mother_EarthKIMÉRTEN

 (A nőnek, aki elmaradt)

 

Látod, elmúltak az évek, meglettem,

a sok menekülésbe mégse haltunk bele.

Sok dolog átszivárgott már bennünk, de

a vonalak mindig megmaradtak:

a zöldek, a kékek,

a pirosak főleg. Hiszen sosem

volt színhiány, akkor sem amikor

a kert mögül titokban vártalak,

vagy amikor csalódottan

gyűjtöttem a köveket.

 

Emlékszel, volt idő, hogy lelkesen

festettük a fákat, még van két óránk,

mondtad, s én nem akartam megszokni,

hogy mennem kell haza. Alig fogyott a festék,

megöleltél, nincs mit tenni. Egész úton

fogtad a kezem, megigazítottad a

a nadrágom pántját, kisgyerek vagy,

felnőtt sem érti, mit s miért.

 

Most ahogyan itt állunk a papíron

a vonalak hallgatnak, zajuk nem töri át

a finoman rajzolt odúink jegét.

Minden egyszerű és könnyed, akár

a hangyák. Egyik jön, másik megy,

vonal alatt, vonal felett.

Hallgatsz édesanyám, én is hallgatok:

Legszebb pillanat a figyelem, amikor

két út között van a harmadik.

 

A FOLYÓVIZEK, URAM, A FOLYÓVIZEK

 

Ma ismét egyedül,

mint mindig, mint szoktad.

 Elkészíted a következő kávét,

caffe latte sok tejjel meg habbal,

 kiszámolod a visszajárót,

1 lej 20 bani.

Egy fél élet eltelik így,

egy apró vissza, és egy kis csubuk

neked, mert vagy.

 

A szünetben ott felejted magad,

adod a fagyit, mindig valamit,

összhangban a vadkacsák véjével

és az örökös vándorlással.

 

A szemét az asztalon marad,

rutinos mozdulatokkal lesöpröd.

Letelik az idő, fénylik az éjszaka;

mindenki tartozik valamihez:

én a padlóhoz, te az asztalhoz.

Holnap, már folt sem marad,

két kávé után.

A homokember

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után már részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon, az endorfin. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a hév elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz mégis áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt.

 

 

 

Szóval egy pár éve jött ez a homokember és magával vitt, azóta száraz a szám és egyetlen időmértékes verssort ismerek csak, amit sosem elemeztem, mert lehet mégsem az. Azért szépen hangzik, ha akarod meghallgathatod: Kéjesen törlöm a számat, mint egy jámbor alkoholista.

 

Szóval elolvastam, és akkor pont olyan volt, hogy kellett nem egy példakép – akinek példaképei vannak, azzal valami baj van – nem egy bálvány – ez csak azoknak van kitalálva, akiknek rossz a fantáziája? – nem egy idea, nem, nem ezek. Van egy furcsa kor, amikor a gyereknek kell valami kép, az irodalomórán a tanmenetben mindenkinek kell választania egy költőt, írót, hogy na, igen, én olyan vagyok, mint ő. Valójában azért azt gondolja, hogy valójában ő olyan, mint Ő. Ezek fontos dolgok, aztán amikor érzi, hogy más úton halad, akkor többnek képzeli magát, mint azt, aki a képen van. Zsenibbnek, aztán végig ez az érzés kíséri, egészen addig amíg már nem akar meghalni ő is 27 évesen. Sosem hallottam még, aki azt mondta volna, hogy 33. Vagy 77, vagy bármi, pedig Hemingwayt sokan szeretik.

Szóval ez a homokember ahelyett, hogy betett volna egy nagy zsákba és elvitt volna magával az éjszaka közepén, egyszerűen csak leült mellém szótlanul, elvette az üveget előlem és töltött két pohárba, pedig én csak egyet készítettem ki és bor sem volt az asztalon, mert én még kiskorú voltam és nem adták ki a bort a boltban. Töltött és felvizezte, felszikvizezte, aztán megitta az enyémet is. Mert előtte megitta a sajátját. Aztán töltött, aztán még egyet. És így. Utána tett be a zsákjába. Amikor felkeltem, fájt a fejem, mintha leütöttek volna. Ott ült mellettem és  nézett maga elé. Böfögött. Aztán büfögött. Kicsiket és nagyokat és közben Muszorgszkijra hasonlított és egy nagy kosár árnyékra. A maga módján megfoghatatlan volt. Fény kezdett szétömleni a padlón, ő eltűnt, én meg kimásztam az asztal alól. A terítőt megemelve láttam, hogy már világosodik és, hogy milyen porosak a befőttesüvegek, milyen sok kosz és vízkő van az aljukon, az aljukban, lebeg a levágott fikusz-palánta bennük. Kimásztam az asztal alól és még mindenki aludt. A poharak eltűntek, a homokember elvitte őket. A padlón olyan foltok voltak, mint mikor felszárad a pocsolya és nyomot hagy maga után. Olyan volt, mint a befőttesüvegek alja. Vízkőszerű, száradt üledék. A talpammal elsöpörgettem és közben sercegett a talpam alatt. Bementem a szobámba, bemásztam az ágyamba, belefeküdtem. Üledék volt mindenütt, most már mindenhol az volt. Úgy éreztem magam az ágyban, mint amit akkor gondoltam, amikor kinéztem az asztal alól a poros befőttesüvegekre. A fejem is olyan volt. Üledék, üledékecskék, düledékpaloták és száradó, még enyhén nedves homokvárak és homok ott, ahol már nagyon forró volt a fejem. A jobb szemem mögött. Megijedtem, mert rájöttem, hogy a homokember ott lakik mostantól a jobb szemem mögött. Ott gubbaszt abban a kis gödörben. Abban a pici lyukban. Szomjas nagyon és csak iszik és iszik és iszik és megissza azt is, ami előtted van. Nem barátkozik, nem beszélget, csak ül melletted, aztán leüt, amikor már kínosan érzi magát, mert elveszi előled azt, ami előtted van. De vigyáz rád, amíg nem emlékszel. Amikor felkelsz, ott ül melletted, csak utána megy el. 

Publius Ovidius Naso: Tristia (I/2)

Tengeri- s égi lakók, mi marad más, mint a könyörgés?
  Gyönge hajóm testét óvja a gondviselés!
Esdem, a nagy Caesar dühe általatok ne dagadjon,
  míg egy isten mar, gyakran a másik ad írt.
Vulcanus Tróját támadta, de védte Apollo,
  Teucert óvta Venus, Pallas utálta vizét.
Aeneast nem, míg Turnust Saturnia védte,
  Aeneas bezzeg vénuszi kegynek örült.
Hány neptunusi kínt tűrt el leleményes Ulysses,
  és ettől hányszor védte Minerva meg őt!
És nekem is, noha köztünk ég és föld a különbség,
  míg egy isten sújt, mért ne segítene más?
Én nyomorult, kár is szólnom, szavaim csak enyésznek,
  Tengeri vad viharár csap föl az ajkaimig.
Bezzeg a durva Notus veti-hányja szavam, s a könyörgést,
  és kikhez küldöm, nem jut az istenekig.
Így a szelek, nehogy egy okot adjon a kínra a sors csak,
  jó ég tudja hová űzik a szót, a hajót.
Én nyomorult, hány s hány hullámhegy támad a habból,
  már-már azt hinnéd csillagokat nyal a víz.
Hány s hány völgykürtő tárul, ha kinyílik a felszín,
  már-már azt hinnéd Tartarus-éjig elér.
Bárhova is nézek, nincs más, csak az ég, csak a tenger,
  száz felhő fenyeget, horgad a tengeri ár.
Köztük a roppant izmú szélviharok dulakodnak,
  már nem tudja a hab, melyik uralja vizét.
Eurus a rózsálló hajnaltól kapja hevét már,
  és Zephyrus tombol, küldi a kései éj.
Szikkadt északról a jeges Boreas dühe gerjed,
  és Notus épp szemből nyitja a frontvonalát.
Izgul a kormányos: hol tartson, hol ne hajózzon,
  látva a kettős vészt, már tehetetlen az ész.
Itt van a vég immár, meddő a remény szabadulni,
  míg ezt elmondom, arcom a vízbe merül.
Szívem elönti a hab, s ama száj, a hiába könyörgő,
  kényszerkortyokként issza a durva halált.
Számkivetettségem fájlalja kegyes feleségem,
  egy kínomról tud csak, s amiatt kesereg.
Nem tudván, hogy a testem a végtelen ár veti-hányja,
  nem tudván, mar a szél, nem, hogy a végzet igéz.
Mekkora kegy, hogy nem szállt énvelem ő is a vízre,
  mert úgy kétszeresen törne reám a halál.
Hogyha a végzet elér, őt semmi veszély sem ijeszti,
  s fél részben legalább élhetem életemet.
Jaj nekem, oly hevesen keverednek a lánggal a felhők,
  Már a világtengelyt nyűvi zajos recsegés .
Oldaldeszkáink rohamozza ezerszer a hullám,
  mint csak a várfalakat záporozó lövedék.
minden hullámnál szörnyübb hullám tör elő most,
  Túl a kilencediken, s nem tizenegyedikül.
Nem számít a halál, csak a módja oly elkeserítő,
  vesszen a hullámsír és a halál: adomány.
Jobb, ha a sors vagy a kard révén odaveszve az ember 
  sziklaszilárd talajon halva a földre omol,
szólni szeretteihez, bízván, hogy sír fedi el majd,
  hogy nem a tengeri hal tart tetemén lakomát.
Sújtson a sors, ha ilyen kínt szánt nekem, ámde a bárkán
  más is van, s őket mért veri vétkeimért?
Égilakók s zöld isteneink, ti, a tenger erői,
  mindkét táborotok hagyjon el ennyi csapást!
Élni hadd élhessek, hol a császár annyira jámbor
  mérge megengedi még, én nyomorult, legalább.
Vagy netalán ti kivégeznétek szívesen engem?
  Bírám úgy ítélt, bűnöm azért kevesebb.
Hogyha a styxi habokhoz akarna leküldeni Caesar, 
  ahhoz nem kellett volna segítenetek.
Vérem nem kívánja kiontani mégsem a császár,
  ámde ha kell, mindent elvesz, amit csak adott.
És ti, kiket nem sértett eddig még soha vétkem,
  már ne gyötörjetek úgy, ennyi csapás is elég!
Bárha az életemet vágynátok menteni mind a halálból,
  én nyomorult, bűnöm senki se mossa le már.
Hogyha a tenger elül, ha a jó szél hajtja hajómat,
  bárha ti óvtok meg: számkivetett maradok.
Nem pénzsóvárgás, nem a kalmárság örömével
  szántja hajóm széles sávban a végtelen árt,
és nem Athén vár rám, hova egykor csalt a tudásszomj,
  és nem a rég látott Ázsia városai,
és nem Alexandrosz pompázó városa hív most, 
  hogy, csacsogó Nílus, lássam a bájaidat:
bármily furcsa is, azt kérem csak a drága szelektől,
  sarmata révbe vigyék végre kikötni hajóm.
Bal partjára a zord Pontusnak kéne elérnem,
  fáj, hogy Rómától ennyire messzire van.
Mit tudom én, hogy a föld mely részén lelni Tomit meg,
  kérem az isteneket, légyen az út rövidebb.
Hogyha szerettek még, tartsátok féken a tengert,
  óvja hajóm kegyesen isteni gondviselés.
Hogyha utálnátok, hadd várjon a számkivetett sors,
  bünhődésemnek része az ottmaradás.
Szálljon a bárka, heves szelek! Itt mire várnék?
  Auson partot mért néz a vitorla csupán?
Caesar mást óhajt! Mért veszteglünk, ha elüldöz?
  Lássa meg arcom hát végre a pontusi föld.
Így rendelte – legyen. Hisz nincs jogom és nem is illő
  védeni újra a bűnt, mit maga már elitélt.
Hogyha az emberi tett sose csapja az isteneket be, 
  tudjátok, tettem bunben aligha fogant.
Tudjátok, hogy esett: tévúton jártam idáig,
  szívem túl buta volt, ámde korántse gonosz.
Hogyha az udvarnak segitettem, s ért valamicskét,
  s Augustus minden rendeletét követem,
és neki tömjént áldoztam, s valamennyi utódnak,
  mondva, az ő idején jött el a boldog idő,
hogyha ez élt lelkemben, védjetek isteneim meg,
  hogyha hazudnék, hadd nyeljen a hab maga el.
Tévednék, vagy tán a komor felhok tünedeznek?
  Enyhül a tengeri düh, lanyhul a tengeri ár?
Nem véletlen, egek! Ti, akik sose tűritek azt, aki álnok,
  most igazoltatok, és van menekedni remény!

 

Csehy Zoltán fordítása

(Palimpszeszt XVII)