Egyedül

Hason fekve nézem a kaput, hogy ne kelljen folyton odafordulnom. Fényeket várok, ismerős formájú lámpákat. Kulcsért benyúló bal kezet. Tisztán látom a kapu sarkát. Nem kérdés az sem, hogy felakasztottam-e a kulcsot. A kutyákra nem bízom magam. Rég nem mennek elé, amikor érkezik. Nem várnak tőle semmi jót.

Én sem. Negyedik napja nem jön. Mégsem tudom levenni a szemem a kapuról. Hóemberünk belelóg a képbe. Fogat mosok és lefekszem.

Ismerős éjszakai neszek közt válogat a fülem. Tudom pedig, hogy nem jön ma sem. Van hová mennie. Advent utolsó hete, a teázóban egész héten tart a buli. Ilyenkor messzi földről hazaverődnek az emberek és ivás-maratonit rendeznek a találkozás örömére. A hangárnál alszik, az irodájában.

Az ajtó előtt fekvő kutya hangosan dobban, amikor elrugaszkodik. Hosszas ugatás követi. A macskát hallom, diót kerget. Üres a tálja. Felkelek, enni adok, hogy csend legyen. A gyerekek jól alszanak. Akár magukra is hagyhatnám őket. Legszívesebben autóba ülnék és behajtanék a városba. Halvány, kék láng táncol a parázs fölött. A kályhában hagyom leégni a tüzet, nem rakok több fát rá.

December huszonkettő. A leghosszabb éjszaka napja. Milán mondta tegnap:

– Mámá! Tudod, mi a jó abban, hogy tátá elment?

– Mi, szívem?

– Hogy nincs annyi veszekedés.

Az nincs. Viszont egyedül küzdök a nagy hasáb fákkal, tuszkolom át a kazán szűk ajtaján. Kesztyűt húzok, hogy ne üssem le a bőrt a kezemről. Nincs a másik, hogy váltson a begyújtással. Kétóránként táplálni kell a tüzet kint, bent a kályhát úgyszintén. Fatüzeléssel melegen tartani a házat folyamatos munkát jelent.

Csillog a tó jege. Nagy kínnal sikerül megnyitnom a vízvezeték csapját. Feltöltöm a kerti tavat, tetején leolvasztom a kiálló jégdarabokat, hogy korcsolyázni tudjunk. Utána ismét mélyre az aknába, leengedni, zárni a vizet, hogy ne fagyjon bele a csap. Ebéd után elhagy az erőm. A lányom ki akar menni a hóba. Felöltöztetem. Hámot rakok a két kutyára, szánkóra ültetem Tündét, kimegyünk az útra. A kutyák fegyelmezetten húznak, pórázon vezetem őket egy darabig. Hazafelé lejt az út, a kislány mögé ülök. Kurjantgatunk Tündével, visszhangzik a völgy.

Haik napok óta bulizik. Nem hiányzom mellőle, úgy tűnik. A gyerekeknek reggeli kell, ha buli, ha nem. Egyikünk megteheti, hogy nem kel fel vagy nincs itthon. Nem én vagyok az.

Nem várom a karácsonyt. A tavaszt várom. Mindig hosszú és sötét a november-december.

Ismét a kaput bámulom. A szemközti erdőt kémlelő hóember pocakja belóg a képbe. Megyek, lefekszem. Ezt már láttam.

 

Közös frekvenciák

– Apád mindig is ivott. Ha jól belegondolok… – mondja anyám. És jól belegondol.

Látom magam előtt apámat, aki valóban érkezik haza az iskolai bulikból furcsa léptekkel. Mindent megünnepelnek a kollégákkal, amire a rendszer alkalmat ad. Március nyolcat, a nőnapot például. De leginkább azt látom, ahogy esténként a műhelyben recsegteti a rádiót.

– Apukám matek-fizika tanár – mondogatom büszkén, a matematikára fektetve a hangsúlyt, mert mindenki azt utálja jobban. A fizikánál is.

Kisiskolás zsúrokon, a teadélutánokon, apám szolgáltatja a zenét. Magnószalagról. Fényorgonát fabrikál mellé sárga, piros és lila égőkkel, így villanyozza fel az osztályteremet. Az ötnyolcas bulikra pedig, amikor meg kell oldani a felügyelő tanárt, ő a „jófej”. Azok a tanárok számítanak jó fejnek, akik elvállalják a péntek délutáni bulik felügyeletét. Büszke vagyok rá, hogy apámat jófejezik. Engem közben nem nyaggat soha a matek házival, hogy megírtam-e rendesen vagy egyáltalán. Ő persze nem ússza meg a nyaggatást.

– Menj, nézd át, mit csinál a gyermek, kell-e neki segíteni! – így anyám. Mert ha már tanár van a háznál, hát tanítson.

A négyszobás tömbház lakás úgy épült, hogy került belé haszontalan zug. Alig egy méter a szélessége, hossza sem több másfél méternél. Ez az apró, ajtótlan, ablaktalan helység a műhely. Apám műhelye, ahonnan mindig égett gyantaszag szivárog. Benne asztal, rajta cinező pisztoly, zöld kínai gumicukros dobozban ón, réztekercsek, ellenállások, kütyük. A földön körbe az egész lépcsőház elromlott elektromos holmija, amit apám javításra vállalt, az orosz kistévétől a magyar porszívóig. Az esti leckébe belerecseg a hangpróbán éppen áteső rádió. A műhely kicsinek bizonyul, telik a lakás a mindenfélével. Mert erős dohányos, kihordja a konyhába a javítandó holmit, a lakásban cigarettázni csak ott lehet, az ablak mellett. Néhány konyhasarok is megtelik lassan. Anyám látni se bírja, utálja a kütyüket. Amint felfedez egy-egy új gyűjtőhely-kezdeményt, hordatja le a garázsba.

A kilencvenes évek elején a Nyugat hirtelen felébred, hogy ezek a szegény románok a diktatúrából jövet, azt se tudják, mi a kóla, pepsi, semmijük nincs, benyomnak hát az országba több kamionnyi segélyt. A műhely tele kartondobozokkal, benne ruhák. Felpolcozva plafonig, hogy több férjen. A műhely költözik a garázsba. Az erkély is megtelik dobozokkal, abban is ruhák.

Apám tanári fizetése mindig eltörpül anyám keresete mellett. Amikor aztán anyám – ügyesen – saját patikát nyit, a különbség fényévnyire tágul. Az első számítógépünket, a Comodore hatvannégyest felváltja egy négynyolcvanhatos IBM, majd jobbak követik. Az új technikát anyám finanszírozza, a gépek egyre többe kerülnek. Apám a windows98-ig képes tartani a lépést. Az angol hibaüzenetekkel hozzám fordul megfejtésért. Amikor bejutok az egyetemre, bátyám pedig egy éve Kolozsváron, nincs senki, aki a hibaüzeneteket megválaszolja.

A háború nem mindig zajlik hang nélkül. Apám lerohan, iszik egy jó kortyot a rejtekből, nagy lélegzetet vesz, felmászik a harmadikra és elmondja, hogy ő itt rosszul érzi jól magát. Nem, nem így mondja, hanem azt, hogy anyám munkamániás, aki soha egy könyvet a kezébe nem vesz, és aki három éve kiköltözött a közös hálóból. Amikor aztán bátyám a második diákvízumos amerikai nyara lejártával elfelejt hazajönni, én pedig Vásárhelyen kóstolgatom az élet élhető oldalát, a kétszemélyes háború elmérgesedik. Anyám nemcsak kiköltözik a bátyám szobájába, de magára is zárja az ajtót minden éjjel. Kulccsal.

A nagy lakás-átalakításnál anyám kitöreti a falat, apám műhelyét beolvasztja a bátyám szobájába. Mivel nem képes egyedül eldönteni, milyen színűek legyenek a falak, engem kérdez. Ekkor már nem szívesen járok haza. Gyermekkorom szép emlékeit megváltozott viszonyuk átírja lassan.

– A nappalit narancssárgára festeném – válaszolom sietős hanyagsággal. – Bátyám szobáját lilára. Északi, hűvös, az találna oda.

A gyermekeim szeretnek Csíkba járni, rendszeresen beköltöznek apám tanári vakációjába. Olyankor a lila szobában alszanak anyámmal. Hárman. Ott a legnagyobbra nyitható ágy. Ilyenkor anyám nem zárja az ajtót.

Apám napközben a konyhában bütyköl, Tündével beszélget. Tünde ilyeneket kérdez tőle:

– Nagytata, miért kopog az eső?

– Nagytata, mi az, hogy villámlás?

– Már megint miért dörög az ég, nagytata?

Ettől apám boldog. Tündével – kicsi tanítványával – végre egy húron pendülhet. Közös frekvencián. Alig várja, hogy ezekről is beszélhessen.

Férfi nélkül

Utolsó napjaiban alkalmam nyílt megnézni, amit mama nem akart gyerekkoromban megmutatni, amikor nem engedte magát lerajzolni a fürdőkádban.

Mire leállítom a motort a ház előtt, Apám nyitja a kaput Almáson. Autócsere. Mert ő reggel megy az anyjához falura. Beteszem a kocsit az udvar legmélyére, a kutyaól elé. Kutya nincs már. Szép német juhász keverék lakott a kutyaházban, amit Dezső unokabátyám szerzett, nemrég elpusztult egy agresszív és gyors lefolyású daganatos betegségben. Három évesen. Dezső hozott tápot a kutyának átlátszó műanyagzsákban. Piros bogyók voltak benne. Anyám is vásárolt olcsót valahonnan. Nyáron kihívtuk az állatorvost, levette a daganatot. Őszre a nyakát újabb csomók borították és fogyni kezdett. Mártott puliszkán tartott elődjeivel sosem volt ilyen bajunk. Utolsó kutyánk, Fuxi, élt vagy tizenöt évet, ha nem többet. Esténként belelefetyelt a moslékba. A kutya temetéséről kép jelenik meg Facebookon a családunkban:

Anyám: „Ma eltemettük szegény Tóbit.”

Apám: „Én voltam a sírásó. Anyu a kántor és a pap.”

Három kutyám a komposzton is szépen elvan. Jó tápot esznek, és csak annyit, hogy ne hízzanak tőle. Minden nap végigtapogatom az oldalukat, érezzem, a bunda alatt mennyi a szalonna. Szilva kapja a legkevesebbet. Őt kénytelenek voltunk ivartalanítani.

Apám mama esti pisiltetésénél eljátssza a részeg fizikatanárt, aki hülye gyerekeket tanít a semmire. Kiküldöm a szobából. Másnap reggel mondja, hogy ő délelőtt indul az anyjához. Ül az előszobában. Cigarettázik.

– Azt mondtad, reggel – válaszolom mogorván.

Anyám csitít, hogy szükség van férfierőre az emelésnél, ne bosszantsam föl.

Kis leleményességgel azonban boldogulunk magunk is. Mama alá törülközőt csúsztatunk, hórukkal egyszerre emeljük. Fel kell állnom az ágyra, a súlypontomat éppen az emelendő test fölé helyeznem. Ennyi.

Apám hív faluról. Telefonon, kétszer. Hogy az anyjával találkozott az úton, éppen ment templomba. Mondom, örülök, hogy jól van. Másodszor, hozzon-e a körtefa alól vad csemetehajtásokat. Tudja, hogy szenvedélyem a kert. Mondom, ne hozzon nekem semmi vadat.

Délután már ismét körülöttünk lábatlankodik. Ül a kanapé sarkán, és mesél valamit, ami egyáltalán nem érdekel, nem tudok figyelni. Mondom, dolgozom, hagyjon most. Megsértődik. Mondom, a részemről mehet, mert itt teljesen nélkülözhetőnek bizonyult. Csak idegesít mindenkit. Anyámat és nagyanyámat vőlegény kora óta. Engem mindig, amikor értetlenkedik.

Józan még. Beül a kocsiba és elrobog haza. Anyám félti a kocsit, a patikáé az is. Megjegyzem, erre jó a full Casco.

A kokain

A fehér port Jenibahar, Haik barátja teszi egy borongós tavaszi reggelen a legnagyobbik konyhakésem hegyére.

Hajnali ötkor jönnek haza a férjemmel. Az ágyból hallom Jenibahar nyájas hangját. Rögtön, ahogy belép a házba, engem szólít:

– Hol vagy, asszonyka? Alszol?

A férjem nyitja-csukja kályhaajtót. Mire kijövök a hálószobából, Jenibahar a konyhaszéken ül, sötétben, az ebédlőasztalnál, a fiam helyén. Haik az asztal túloldalán a padlón elterülve. Alszik. Majdnem sikerült elérnie a kanapéig. Párnát teszek a feje alá, betakarom. A szemüvege nincs rajta.

Villanyt gyújtok az asztal fölött, gyertyát is. Teát főzök, fát rakok a tűzre, zenét töltök a hangfalakba. Táncolok közben. Iszunk egy pálinkát Jenibaharral. Leülök az asztalhoz, a helyemre. Kilencven fokos szögben találkozunk, csak az asztal sarka választ el egymástól.

Mindig úgy tűnt, igazán hall engem, ért engem. Azt is láttam rajta, hogy csípi a fejem. Haik barátai közül senkivel nem voltam olyan felszabadult, mint Jenibahar társaságában. Egyszer régen jól leittuk magunkat kettesben.

Felszívom a kokaint. Nálunk felé úgysincs sok benne, legtöbb harminc százalék tiszta anyag. Egyszer egy ismerősöm bevizsgáltatott egy mintát Vásárhelyen. Amúgy meg nekem nyolc. Elég jól vagyok bármi nélkül. A fűtől bepörgök, de rémesen cinikussá tesz, úrrá lesz rajtam a szarkazmus. Utálom, mert nem jó, amit látok. Döglött halakat, halandó, mulandó festményeket. LSD-t vagy más hallucinogént nem próbáltam soha.

Knoll József igen. Olvastam. Tőle tanultam morfint, egyebet. Anyámtól örököltem a két szép, ciklámen borítójú kötetet, ami a hatástanról szól. Erről ennyit.

Sürgök-forgok, ahogy szoktam reggel. Jenihabar elkap. Ölébe ültet.

Halálfélelmet érzek.

Férjem a földön, betakarva, kómásan.

Fel akarok állni. Jenibahar nem enged.

– Engedj el!

Felállok. Tartja a derekam. Szenvedek nagyon. A tenyere valamiért úgy húz, mint a mágnes. Meleg és ismerős. Legszívesebben bóbitává válnék és eltűnnék benne.

– Mondtam, hogy engedj el. Nem érted? – villogtatom a szemem. – Itt most én vagyok itthon!

Erre elenged.

Elvágyódik

– Annyi szép hely létezik a világon – mondja egy nap a férjem, miközben pucolom a tűzhely ablakát. – A vásárhelyi lakásodat eladnánk, vehetnénk belőle egy házacskát valahol. Svájcban például. Néztem a Google Earth-on, van egy hely az Alpokban, Hetvenkét vízesés a neve. Kis falucska a hegyek közt. Vehetnénk egy telket, rá kulcsos házat vagy panziót könnyű szerkezetből. Én szervezem a turistákat, te pucolod ügyesen a kályhaablakot, készíted a reggelit. Mit szólsz?

Szóhoz se jutok. Miért pucolnám vendégnek patyolatra a kormos üveget, ha megtehetem magamnak, magamért, itthon. Persze, tudom. Ebben az országban nehéz és sokszor bosszantó élni. Ha társaságban a kivándorlás kerül szóba, mondom mindig, amikor én is elhagyom az országot, lehet a villanyt lekapcsolni mögöttem. Második oklevelemért megküzdöttem, hogy ne eladóként kelljen ülnöm a patikában. Az a tartalék ász a zsebemben. Ha valaha is külföldön kell munkát keresnem, klinikai gyógyszerészként könnyedén jutok jó álláshoz. Különben azt vettem észre, hogy aki itthon nem találja a helyét, az máshol még annyira sem.

Székely vagyok, nem mehetnék. Örmény vér, nyughatatlan. No meg a bagoly és pacsirta. Későn fekszik, későn kel.

Korán kelek és kályhát pucolok. Meleg legyen, mire a gyerekek előbújnak a paplan alól.

 

…. …. ….

Barkaszentelő előtt egy nappal vagy kettővel senki nem számít ilyesmire. Épp csak bomlani kezd a fagy, kicsit korábban, mint szokott. A piszli kutya a nap egy adott szakaszában a lépcsőre telepszik, afféle készenléti pihenés olvasható le helyzetéről, ahogy menekülésre is készen szűrni kezdi szemével a kissé jeges fényt. És nem tudni biztosan, merre is néz: a horizont havas csúcsai felé, vagy a kert sarkában zörgő málnakórók bozótját kémleli (macska vagy madár?), esetleg csak a puszta nézést élvezi.

S kérdéses, hogy jelenthet valamit a horizont vonala neki, melyre egy ember úgy teszi rá hideg tekintetét, mintha tudná, ő kicsoda, s hogy mi a hegy.

Nos, a piszli kutyának, úgy sejtjük, nincsen szüksége efféle tudásra. Csak hát korlát az, hogy nem kérdezhetjük meg tőle, így van-e valóban, ahogy elképzeljük. S ha már meg nem kérdezhetjük, hát eleve érteni se akarjuk. S rúgjuk aztán hasba. Ahogy falun az szokás. Pedig egész más lehet az, ha egy kutya néz bele a tájba, út nélküli nézéssel, ahogy csak egy kutya tud nézni.

Aztán meg egy ilyen horizont alatt az öntudat is dióbélnyire zsugorodik, a kerítés nélküli ház (nem olyan rég ez még a telep őrháza volt), olyan meztelenül áll a többi között, mintha csak vázlatként rajzolta volna oda valaki egy tervbe vett idillhez. Kormos Feri teste is csak ilyen vázlatosan látszik, ahogy fölkel az ágyból felesége mellől, mert a szobakonyha függönyén csak alig téved be a hajnali derengés. Nyúl a nadrágja után, majd könyököl kicsit a térdén még a tegnapelőtti fáradtsággal is tagjaiban, de tartva magát, mert ha ráereszkedik, lebillen az ágy, s akkor ebből a billenésből árnyékolódhatik elő Marina, aki meg is riadna, ha. És ilyen nyálasan derengő lesz az idő a szóban forgó események napján is, mintha tejüvegen át nem-jönne a fény. Csak hát ugye ezt így előre nem szabadna még tudni

Mindenesetre ha a Gödrös út felől jövünk, az előttünk álló enyhe kanyar miatt rézsútosan látunk rá. S ha elkapjuk a megfelelő pillanatot, még mielőtt eldöntenénk, hogy a szegénység vagy az ideiglenesség bizonytalansága teszi-e vonzóvá a kerítés nélküli házat, észlelni fogjuk, hogy van a szemnek valami pihentető ebben a szabálytalanságban. Hogy éppen ott megtörik a kerítések vonala, s legalább képzeletben beljebb léphetünk, hisz különösebb merészkedés nélkül kopoghatnánk is akár. Észlelhető a házfal intimitása, s az is, ahogyan körülöleli a szereplőket. Eleve esélyünk lesz közelebb kerülni hozzájuk, elhagyhatjuk a kikövezett földút barna sávját, s átléphetünk a megdolgozott, szigonyos sáncmarton, hogy ott is legyünk náluk, ugyanolyan illetlenül, előzetes szándék, ok, előkészítés nélkül.

Amit róluk tudni lehet, az sokkal kevesebb. Például, hogy Kormos Feri eszkavátoron dolgozik a közeli fatelepen, s néha bemegy az Icaboltba venni egy sört. Van egyfajta kerthevederre könyöklés is ilyenkor, meg a hozzá kapcsolódó nézés. De nem az a tipikus, Isten tudja, mibe bámulás, a kutyanézés felhősebb változata, mivel róla azt is tudni lehet, hogy siet mindig, az eszkavátor motorját ki sem kapcsolja, míg a sört issza. Vagyis csak alig egy fél pillanatra tekint bele a pillanat semmijébe, s utána rögtön mond is valamit, ahogy visszafordul, lehetőleg vicceset. Vagy még egyszer megígéri a boltosnőnek, hogy holnap majd tényleg hozza a sör árát. Szóval mintha a saját figyelmét terelné el arról a bizonyos valamiről, ami nem látható.

Ha megitta, leteszi az üveget a lépcsőre, elköszön a boltosnőtől, s ami ez után történik, az már szinte túlzás, ha a többnapi sáros munkaruhát, a borosta szemmel is olvasható motorolaj-szagát, gyerekesen alacsony termetét, az egész figura rajzfilmszerű fürgeségét vesszük. Mert ahogy fellép az eszkavátor kabinjába, még a fölkapaszkodás lendületével párhuzamosan jut ideje belenézni a kabin üvegébe és hátrasimítani blaszfémikusan női mozdulattal a drótossá keményedett, valóban szarvszerűen kandikáló hajtincseit. Hiszen ha csak ez a tickes mozdulat volna! De hogy látni kívánja még a saját arcát, mely már egy másik ember számára szinte kivehetetlen, annyira a testével él, annyira elnyelte már az arcot az, amit a ráolajosodott salapétával, a fürgén is kissé durva mozdulatok szelvényeivel együtt a testeként idézünk fel – nos, ez tényleg meglepően személyes. Inkább lehetne olyasmire számítani, hogy az ilyen embernek a keze az arca: ahogyan megfog valamit vagy kezet ad, abban megkérdőjelezetlenebbül az, aki. De hogy a kezét így az arcához emeli, mintha ki akarná takarni egy láthatatlan lepel alól, melyet egy ilyen kéznek érinteni sem szabadna – ez mintha csak tévesztés lehetne, de amelyben mégis önmagára emlékezik. Egy ilyen pillanat is elég, hogy valakit megszeressünk, s hogy ugyanebben a pillanatban úgy engedjük el végleg, tehetetlenül, mintha a legjobb barátunk lett volna.

Tudni Marináról sem tudunk sokkal többet. Formás barna arc, mélyéből két fekete szem világít, s a tisztább kökénység árulkodik idegen, regáti származásáról. Meg persze a kiejtése, nyelve, ahogyan a kenyeret kéri a boltban. Az „oláh menyecske”, így emlegetik a szomszédok, munkatársak. Valamiért egy gyereket is képzelünk a bal karjára, ami meglepő ezen az apró „menyecskén”, mintha szépségét, fiatalságát túl hamar kellett volna (ki tudja, miért) bele menekítenie az anyaságba. Egy másik asszonyt is látunk, amikor Marinára gondolunk, a kolozsvári vasútállomás átjárójánál álló fiatal anyát 2013 februárjának valamelyik napján, amint két rendőrrel vitatkozik: egy idősebb, testesebb, rangosabb alakkal és egy fiatal novíciussal. Az idősebb az, akinek a mozdulatából kiérezhető egyfajta gyengédség vagy játékosság, amint húsosan csontos öklével állon „tologatja” az anyát, aki szintén gyereket tart a bal karján. S ez a gyengédség persze csak azért tűnik föl, mert érezzük, hogy több van ebben az ökölben, ebben a testben. Hogy akár ott helyben egyetlen ütéssel a földre küldhetné, mindenki szeme láttára, sőt meg is erőszakolhatná. Megtehetné. S mi ámulnánk csupán. Szóval az állon tologatás csak üzenet, mozgásszínház, a hatalom testpoétikája, amivel tudtára adja az anyának és nekünk is, akik az utca túlsó oldaláról nézzük a jelenetet, mintegy a város zaján át, hogy ugyan már, most még csak baszogatom, de tudjuk, hogy többre is képes vagyok. Mintha lenézne bennünket, mégpedig puszta eleganciából. Elvégre ő rangidős már ebben, bízzuk csak rá.

Előbb azt rögzítjük, hogy na, most olyasmi történik, mint a színházban, mikor asszisztálni kényszerülünk egy rosszul megírt, de a lehetőségekhez képest hibátlanul eljátszott szerephez, és mégsem vagyunk elég bátrak ahhoz, hogy félbeszakítsuk az előadást. Hiszen maga a szöveg rossz, meg az egész rendezői koncepció. De ez így gyenge, hisz itt egy pillanatra a színfalak mögé látunk valóban. Mert közben a rendőr is számít az egyetértésünkre: nyilvánvaló, hogy csak egy cigány anyával lehet ezt a jelenetet eljátszani, hisz őmiattuk senki sem fog különösebben felháborodni, szót emelni. Mint amikor valakit elgázol a vonat, mellyel Csík felől tartunk Gyergyó fele a délután fél három előtt öt perccel induló személyvonattal, de a székely munkások, akikkel utazunk, rögtön tudják a varázsmondatot, mellyel elfojtható, semmissé tehető a zsigeri felindultság, hogy éppen szétroncsoltak az alattad zakatoló kerekek egy élő testet. Csak egy cigány volt biztos, mondják megnyugtatólag. Épp a puszta mezőben udvar nélkül álló, ajtó, ablak nélküli ház mellett haladunk el. Nem is túl nagy sebességgel. És az elfojtás, semmissé tétel sikeres, öt perc múlva már mindenki máson nevetgél, hiába, bejáratott a módszer, a hagyomány.

Így aztán a rendőr is tudja, hogy az ő pártján állunk, föltétel nélkül számít egyetértésünkre. S a novícius? Ő most praktikán van, és tökéletesen értenie kell a tanulói szerepet: bármikor közbelép, vagy szemet huny, ha kell, benne van ez a testében, hogy megvédi a rangidős kollégát, ha netán sérelem esne rajta, ha esetleg az elegancia túlzottra sikerülne. Azaz ő sem csak engedelmeskedik, hanem jelen van, ahogy egy színházban mondanák. Na meg egy szál rendőr kiszolgáltatottnak tűnhet, mintha netán túlkapás történnék, de kettő: az maga a társadalom, az állam. S az állam, az „mi” vagyunk, ha valami kell legyen egyáltalán. Szóval: a Cigány madonna két rendőrrel című kép. Ami nem egy Cézanne – hogy igazságtalanul pontatlanok legyünk –, csak egy hétfői publicisztika.

De Marinát sem a nemzetisége kapcsolja ehhez az anyához, hanem az elszántság, ahogyan a mondott kényszerek ellenére tartja a gyermeket, mintha idegen lenne még tőle, mintha nem értené még egészen, hogy ő az anya, s – hogy ennek ellenére is szinte állatiasan elkötelezett, a végletekig. Míg szét nem tépetik. De persze normális esetben semmi sem ennyire drámai, s talán máskor sem, mert valós időben sokkal lefojtottabb és egyben áthatóbb a folyamat, ahogy mindez történik. Alaposabban, kitörülhetetlenebbül eszi bele magát az erőszak a tények szövetébe. Emiatt aztán marad az, hogy elvétett mozdulatokból kénytelen következtetni a krónikás. Megemlékezve róla, hogy Marina volt az, aki futórózsát ültetett a lépcsőkorláthoz, s a kerítés nélküli ház így mégis gondozottnak látszott, ahogy oda pillantottunk, csak hát meztelen maradt így is, s még inkább azzá tette az a darab buggyos, zsíros papírka, mely fennakadt a futórózsán. Amitől ez a kép is olyan, mintha másegyebet akarna ábrázolni.

Ennyit tudunk nagyjából a körülményekről, vagyis elég, ha tudunk ennyit. Olyanok voltak, Kormos Feri és Marina, hogy nem igazán lehetett észrevenni őket, ahogy a kissé ágrólszakadt embereket általában, de ha valaki mégis megfigyelte volna, nem túl tolakodón, csak úgy kedvtelésből, talán elmosolyodott volna, hogy jé, mégis csak lehet élni, ha akar az ember. Mocskos ruhákban, fáradtan, jókedvűen. Hisz egy pillanat az egész, s akárkinek összejöhet, hogy boldog legyen e sok jelentékeny semmi közepette. Ha épp csak egy fél pillanatra tekint bele a pillanat semmijébe, hogy tudja. S utána hajvékony szálon hozza egyensúlyba az egész elcseszett hóbeleváncot. Még a gyerek is belefér. Noha mindvégig jelen van az a kerítés nélküli elsáncoltság, hogy aki így él, azt nem lehet megvédeni. Mert egyetlen rossz mozdulat elég, hogy baljóslatúvá váljék az egész díszletezés, s hogy aztán fölfedezzük az eddig észre nem vett naiv részleteket, melyekből a törékeny életterv összeállt. Megérkezni egy faluba, idegenként, feleségül menni egy falubeli fürge árvához, két-három évig látni azt a másik jövőt, ami tart feléjük. Szerencse? Érzék? Vagy tudás? Mert erre sem akárki képes. Míg aztán egy tavaszi napon hiába várni haza Kormos Ferit, s zajra lenni figyelmes sötétedés után, ami a fészer környékéről szivárog. A kutya akkor már nincsen ott a lépcsőn.

Az történik meg, amitől az egész olyanná lesz, mint egy jól kiszámított előjáték egy hétfői akciófilmben. Kormos Feri valami vitába keveredik, bizniszel valakikkel valami gyanús ügyben, ami eleinte nem látszik gyanúsnak, s amin mindenki veszít végül, de ő a „leggyengébb láncszem”, vagy „rossz helyen van rossz időben”, vagy rossz emberekkel húz ujjat, vagy valami ilyesmi. Barkaszentelő előtt néhány nappal aztán Marina megtalálja hátul a fészerben, s megállapíttatik, hogy öngyilkosság. Csak ugye felakasztották, átlátszóan öngyilkosságnak álcázva, s ezt Marinánál jobban senki se tudhatja. De persze tudják mások is, hogy Kormos Feri nem lett öngyilkos, a csíkszeredai román rendőrök azonban, kiket kiküldenek az ügyhöz, nem sokat bajmolódnak szájhagyománnyal, tanúkkal, kihallgatással. Jobbnak látják nem bolygatni nagyon. Fölveszik a jegyzőkönyvet, majd semmit sem kérdezve, tudva (akarva) elpályáznak. A szomszédok meg azon sem jutnak túl, hogy értelmezzék az egyszerű tényt, hogy megjelent egy rendőrautó az utcájukban, amitől rögtön ők maguk is bűnösnek érezték magukat. Hiába, a jelenlét ereje, az állam. Így aztán az egészből csak erre az egyre fognak emlékezni alig valameddig.

 És ez a rész már nem olyan, mint egy hétfői akciófilm, ahol legalább megpróbálják kideríteni az igazságot. Mert errefelé inkább a szükségszerűségben hisznek, nem az igazságban. „Így volt megírva”, „A Sors akarata”, „Hát mit lehessen tenni?”, sőt: „Biztos megérdemelte”, „Olyan szerencsétlenek voltak”. És így tovább. Van, aki népi bölcsességnek, túlélési ösztönnek, az egyszerűség varázsának hívja az ilyesmit. Mert jobb nem tudni az igazságot, jobb élni nekünk, csakugyan. Csak közülünk melyik él, ugyebár? És nem mindegy az sem, hogy hogyan. Mert közben mindenki olyan elegáns, mindenki Pilátusnak képzeli magát, aki fölényes depresszióval kérdezheti, hogy „Ugyan, ugyan, hát micsoda az igazság?” Ugye a gyilkosság, az. Ha nem lenne olyan észrevétlenül megnyugtató, tágas, elegáns a kérdés, mint ahogy a patkány mar a lesből.

Ott áll a ház. Azóta már a telep tulajdonosa bekerítette, a festetlen deszkák már meg is barnultak kissé a naptól. Nekik ez csak albérlet volt, amihez tudni kell, hogy falun az albérlethez kell azért némi bátorság, remény, kitartás. Tűrni a tulajdonosi szemlélet természetes arroganciáját. Marina és a gyermek is elköltözött persze, de vajon hová. Barkaszentelő előtt egy nappal vagy kettővel senki nem gondol ilyesmire. Majd utána, húsvétkor sem, meg azután.

Annak a piszli kutyának pedig, aki rövid időre odaszokott a házhoz, vajon mi volt mindehhez a köze? Már nem kérdezhetjük meg, miképpen Kormos Feri felakasztása ügyében is homályban maradnak a részletek végleg. Ahogyan ünnepnapokon is szokott az ilyesmi történni. Nekünk meg marad az, hogy hiába nézzük a horizont vonalát, egyre csak tűrődik a testünkre a tér, mint az a több rétegnyi szakadt ruha, melyből valahogy csak kilátszik itt-ott a test színe, fonákja. Rögzítjük, hogy a végtelen elem nem gyászol, mert közönyös az életre, halálra. Más szóval: engedelmes. Csak az ember rakja úgy össze a tájat, hogy az tudja gondolni, az majd helyette is elmondja, amit el kellene mondani. S így az se lesz véletlen, ha álmában esetleg majd látni fog egy keresztre feszített kutyát, melyet aztán nem tud elhelyezni sem egy bűnügyi elbeszélésben, sem a húsvéti passió begyakorolt rituáléjában.

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…