A káprázatosabbnál káprázatosabb kéziratok még az ideút fáradalmait is elfeledtették. A rengeteg megaláztatást, vihart, ostobaságot, babonát, nyűglődést.
Illighaen fáradtan lapozott bele a legfelső kéziratcsomóba.
Puha lesz a húsa a megsiratott asszonyoknak,
langyos, omlatag. Hát ezért látod az esőt
szerelmesnek! Lopva vissza-visszatér hozzád,
hogy megcirógassa a holtakat: csecsemőt,
menyasszonyt, fuldoklót, parti fecskét,
akiket már nem cipel tovább az éjszaka.
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
Ki ez a költő?, kérdezte Illighen szörnyülködve.
Szerelmesek csak az egészségesek lehetnek – no, persze mások is, de azt inkább borítsa szégyen és irtózás, mint szemfödél a halott nőket. Odalapozott a kéziratköteg első oldalára, de csak ennyit talált: N. herceg: Rendezett eső. Ő, Illighaen aenkit sem ismert a művelt világban, akit N. hercegnek hívnak, és verseket hagyott volna hátra.
Vagy ez egy ostoba álnév csak?
Nem ígérek lehetetlent, hölgyem.
Ugyanaz a lassan öregedő kislány maradsz,
aki most itt vacog előttem. Félsz tőlem? Vagy fázik
a talpad a kőkockákon? Háromszor fordul meg
önmaga körül a hold, mire az emberek rád ismernek
újból. No, nézd csak! Ki az a fényes csillag
a Fiastyúk mellett? Figyeljétek csak az Udvarhölgyet!
Milyen tündöklőn, milyen állhatatosan ragyog!
Míg mi a dolgunkat tettük, ő megtelt szerelemmel.
Illighaen is szerette volna gombostűre tűzni a nőket, de sohasem merte. Még a saját feleségét vagy a kamaszkori álmokban látott nőket sem.
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid,
mint a tejfogak, hófehérek, és mindig mosolygásra
készek. Ó, Jeruzsálem! Annyiszor ölelsz át, ahányszor
az utcáidon végigmegyek. Fügefáid bölcsességet
teremnek, méznél édesebbet. Hogy tudna a szívem betelni
veled! Gömbölyű jóindulatodra örökké emlékezem.
De nézd csak a szolgálólányt! Hajlékony, mint a denevér,
és mint a bátortalan lelkek, ő is csak éjszaka él. Kitapogatja
a repedéseket a falon, és kihussan a szabadba.
Alig látod, mert csak egy maszatos folt a szoknyája.
Ő is hozzám igyekszik, akár az északi szél.
Jeruzsálem, mormogta Illighaen, mintha N. herceget rajtakapta volna valami tévedésen. No de régesrég végetért a kereszténység! Ha csak nem számítjuk a kőkunyhókat, a pásztorszállásokat és az emlékezet más barlangjait, ahol a nagyon öregek még őriznek egy-egy fakeresztet. Hétszáz éve, hogy Krisztus meghalt! És ha fel is támadt valamikor, a világ semmivel sem lett azóta békésebb hely. Ő, Illighaen senkit sem ismert, aki elzarándokolt volna Jeruzsálembe. Vajon ez az N. herceg…?
Odavonszolta magát az ablakhoz.
A köd felszállt, és a palota előtti terecskét vidám zsivaj töltötte meg. Pedig csak egyetlen kisgyermek van az egész szigeten, emlékeztette magát Illighaen. De most a suhancok épp éljeneztek valamit, talán épp azt, hogy a köd, mint valami jóllakott, lomha tehén, végre továbbvonszolta magát.
Méghogy titokzatos sziget? Ugyan már!
Az első napok az ő előfeltevéseit igazolták. Senki sem csodálkozott, mikor kikötött az egyik jelentéktelen öbölben. Ahogy partot ért, két toprongyos csavargó csoszogott oda hozzá, hogy bejelentsék, ők a parti őrség. Nem volna kedve Bandemag király színe elé járulni? Egy rendkívüli kihallgatásra? Késlekedés vagy ellenkezés nélkül…? Illighaen alig tudta a nevetését visszatartani. De Bandemaggal, az öreg és szószátyár királlyal beszélgetve sikerült végre a sziget történetét megértenie.
Egészen szokványos történet volt – olyasféle, amit más krónikások már ezerszer feljegyeztek. Az ír testvérháborúban I. Nagy Bandemagnak sikerült megkaparintania ezt a kopár földdarabot, ahol megvetette a lábát, de elég volt harminc-negyven év, és a hideg, az éhség, a betegségek megtörték a kolóniát. A királyné megőrült, az asszonyok meddők és soványak, a gyerekek nem hajlandók megszületni, vagy ha megszületnek, nem hajlandók a felnőttkort megérni. Ma már csak egyetlen férfi van a szigeten, aki nem ezen az elátkozott földdarabon született.
Most is néhány szedett-vedett, rongyos és sovány fickó masírozik a parton, a király hadserege, vagy a parti őrség netalán. Amúgy meg mit csinálhatnának? A képzelet is magába roskadna, ha egymagában, minden játék nélkül kéne boldogulni. Maga a király, II. Bandemag amúgy nem tűnt őrültnek, csak reménytelenül öregnek és csüggedtnek. Egy cseppet sem csodálkozott Illighaen érkezésén: egy hercegi főkönyvtáros, hát mi sem természetesebb. Hagyományainkra büszkék vagyunk, hiszen királyok vére csörgedezik az ereinkben. Az édesatyja természetesen számos csodás kódexet hagyott rá örökül, és ő gondosan őrzi az összeset… Hát hol másutt, mint a könyvtárban? A királyi könyvtárban, tette hozzá önelégülten.
Az úgynevezett könyvtár, a „palota szíve” egy kiselejtezett rokkákkal, rossz edényekkel teli kamra volt volt. De a törött ibrikek közül Bandemag tényleg pergamenlapokat húzogatott elő, és Illighaenen ekkor suhant át először, ezen a szigeten mindenki elfelejtett olvasni.
De végre magára maradt, és egyedül megszemlélhette a királyi könyvtár elrejtett kincseit. Régi lúdtollak, habverők, csuprok, rozsdás hímzőtűk. Mi szükségük is volna a szigetlakóknak habverőre, ha nincsenek tyúkok, akik tojásokat tojjanak? És mire mennek az alattvalók egy hímzőrámával? No, de egy tökéletesen hasznavehetetlen tárgynál mi lehet titokzatosabb?
Makulátlanok a falaid, Jeruzsálem! Házaid, mint a tejfogak…
Most már ingerülten arrébb söpörte a senki által nem ismert N. herceget. Amúgy nem is tartotta valószínűnek, hogy fél évszázaddal ezelőtt I. Bandemag király a kecskék és az asszonyok társaságában a szigetre cipelt volna egy életunt, titokzatos herceget. Vagy ez az N. herceg korábban élt? Illighaen zavartan felegyenesedett. Most élte át először, hogy az idő semmit nem jelent.
De a titokzatos N. hercegen kívül más furcsa lények is élnek a szigeten. A szorgok, ezek a szőrtelen, két lábon járó, a felnőtt férfiaknak csak a vállig érő lények, akiknek meghatározhatatlan violaszínben játszik a pupillájuk. Talán a meztelenül a parton ugráló törpék miatt gondolhatták a sziget mellett elhajózó írek, hogy ezen a földdarabon őrültek élnek. Vagy halottak, akik már nem érzik a bőrükön a hideget…
Ám ezek a szorgok vajon nem emberek? A violaszín pupillájuk, a kis termetük, a gyerekekre emlékeztető szőrtelenségük vajon nem lehet egy örökletes betegség eredménye-e? És nem azért élnek-e üregekben, mert már a nagyapáik is hozzászoktak a hideghez? Ha az emberek fél évszázad alatt elfelejtenek olvasni, akkor mért ne fordulhatna elő, hogy elfelejtenek beszélni? Amúgy meg mi mondanivalója lehet egy nyomoréknak, aki üregekben áttelelve tölti az életét…
És talán Bandemag népe is nagyon jól tudja, hogy a szorgok emberi lények: kínozzák, ütik-verik, kinevetik őket, de még az éhség idején sem jut eszükbe, hogy levágják és megegyék őket… És van más bizonyíték is az emberszerűségre, gondolta Illighaen szégyenlősen. Mikor megérkezett, a krónikási címétől lenyűgözött Bandemag király egy nőstényt rendelt melléje. És ő, Illighaen ahhoz fogható gyönyört nem élt át, mint a megérkezése utáni első éjszakán.
Kőkoporsók őrzik a királynőket.
De nemet ők sem mondanak.
De Bandemag a lelkére kötötte, hogy nehogy valamelyik szorgnak nevet adjon. Mert ha nevet ad nekik, akkor visszatér beléjük az erő, és birtokukba veszik a szigetet…. Az ilyen megjegyzésekből következtetett arra, hogy a szorgok talán a sziget őslakói lehetnek, akiket az írek rabszolgasorba kényszerítettek.
Ötven vagy hatvan éve? A szigeten senki sem tudta az életkorát, és senki sem akadt, aki számon tartotta volna az éveket. Urraca királyné, a normann Marcenda húga – állítása szerint – pontosan háromszáz éves volt, egy fekélyekkel borított öregasszony pedig arról mesélt, hogy Rómában töltötte ifjúságát, és azokért a régi gyönyörökért kell vezekelnie…
Méghogy Rómában, dohogott magában Illighaen. Miért ne lehetne az elmebaj, akár a violaszínű pupilla, örökletes? No de kitől hallhatott egy egész életében faggyas birkahúst zabáló vénasszony Rómáról? A fiatalabbak nem meséltek magukról ilyen borzasztó képtelenségeket, de azért ők is borzasztóak voltak… megfejthetetlenek és elviselhetetlenek.
Soha nem hallott a szigeten a háta mögött lépteket. A szigeten élők mintha csak lebegnének a köveken. Megérintik a csúszós sziklákat a lábfejükkel, de mintha a pára tartaná a magasban a törzsüket. Illighaen nem embereknek látta őket, csak emberszerűeknek. Még a makogva társalkodó, szőrtelen és ruhátlan szorgoknál is idegenebbeknek… És kezük visszataszítóan hideg és nyirkos, mintha semmilyen érzelem nem melegítené őket.
És mért nincsenek a szigeten egészséges gyerekek? Talán mert a szorgok nem eléggé vagy mégsem igazán emberek. És ha az első írek összekeveredtek velük… A lónak és a szamárnak születhet utódja, de egy öszvérnek és egy másik öszvérnek… pfúj! Förtelem… Ám neki, mint krónikásnak az a feladata most, hogy megtalálja az értékes kódexeket. Bekukkantott a rokkák mögé, remélve, hogy a könyvtár nyavalyás verseken kívül komolyabb kódexeket is rejt. És tessék! Talált is egy Kitalált lények címet viselő furcsa kódexet, aztán egy leírást a tündérek és az emberek hetvenhét évig tartó háborújáról… mese, mese, meskete. Aztán kezébe akadt egy elég jó állapotú kódex, de ez is csak egy erotikus mesegyűjtemény volt, amely egy Aldora nevű nőszemély Írországban átélt kalandjait meséli el – hát ami azt illeti, I. Bandemagnak meglehetősen bizarr ízlése lehetett…. De a név megállította: Aldora! Mielőtt útnak indult volna, hallotta, hogy megérkezett Írországba a vizigótok elüldözött királynője – ő is Aldora, és ő is Hispániában született. De talán ez csak egy elcsépelt regényhősnő-név, amit nagyravágyó anyák aggatnak a lányaikra… És ekkor egyszercsak felbukkant a történetben Al Tárik neve. Al Táriké! Aki egészen pontosan két éve és hét hónapja szállt partra Gibraltáron!
Illighaen szédelegve leült. Hogy kerülhettek lejegyzésre ezek az események egy olyan szigeten, ahol mindenki elfelejtette a betűket? És honnan tudhatta I. Bandemag, hogy a mórok beveszik Hispániát, és a királynéjük Írországba menekül?
Illighaen zavarában visszacsúsztatta a bödön mögé ezt az elátkozott pergamentekercset – hiszen így tesznek a történészek, gondolta rezignáltan, ha a tényekbe bele nem illő dolgokra bukkannak. Illendőség, illetlenség – valami furcsa okból megint a szigeten töltött legelső éjszakája jutott eszébe.
De ahogy az ajtóra pillantott, a reszketeg Bandemag királyt látta maga előtt. Talán nem is a lábain érkezett, talán csak idesodorta a köd. És Illighaent szinte elviselhetetlen vágy fogta el, hogy megint a saját otthonában, a saját gyerekeivel legyen, hogy megint ajtócsapódást halljon, ambituson végigrohanó lépteket, hogy nagy sebbel-lobbal előrohanjon a felesége, és leteremtse a gyerekeket…
Vajon ez az örökös köd teszi annyira nesztelenné ezt a szigetet?
Bandemag szenilis jóindulattal tekintett rá, és az ujjaival szeretettel végigsimított az asztalon hagyott kódexen:
– Ugyan miért ne lehetne a jövőre is emlékezni, Illighaen?
