Címke: irodalom

Újhodni

Postafordultával érkezik is a válaszod, valami könnyed, hidegfejűnek gondolt, tehát túlzottan is műszaki jellegű oldal, hogy te megérted, persze, vagy már akartad ezt te átbeszélni, nem is baj ez a levélforma, sőt, még meg is köszönöd – győzni nem akarsz, semmi gőg, undok, harapós gesztus, és ezzel győzöl is, de rendben van. Tudtam, hogy sosem fogom elolvasni a választ, talán elrakom egy olyan kornak, mikor már a neved semmit nem mond, és néhány perc nosztalgia után gondtalanul dobhatom a szemétbe.
Ilyesmi gondolataim voltak, ahogy visszakanyarodtam a postára nyíló útról a mi utcánkba. Sarokház, fel a lépcsőn, az elsőre, a lift odalenn marad. Mióta nincsenek lakótársaim, nyugodtabban kalandoznak el a gondolataim, míg a kulccsal zörgök, nem kell félnem, hogy valaki spontánabb választ vár nálam egy ahánál. A napok is olajozottabb áttéttel forognak; ha úgy akarom, pörög az idő, ha úgy akarom lomha.
Voltaképpen ez kellett ahhoz, hogy tisztázhassam, mennyire időszerű lenne leválasztanom téged.
Egy országhatár és egy panaszolható postarendszer választ most el minket. A trükk az, hogy teljesen kiszámíthatatlan a levél befutása; megesett már, hogy két nap alatt megérkezett a küldemény, máskor meg eltelhet másfél hét is, mire kikézbesítik, és az is sűrűn előfordul, hogy nem tudod átvenni pár napig a postád. Ez a bizonytalan idő valami biztonságérzetet ad. Még a tiéd vagyok, de te már nem vagy az enyém.

Csak tudnám, melyik kulcs is nyitja. Ebben mindig rossz voltam, vagy inkább, mindig volt valaki mellettem, aki pontosan tudta a kulcsok rendjét. Elkényeztettek.
És tessék, fejben már megint veled beszélgetek, mondok néhány önsajnáló dolgot, te pedig rögtön gúnyolódsz a gyenge jellememen, aztán én védekezni próbálok, mire te magadat mented, és egyikünk se tudja, melyikünk mondta azt a bizonyos, komoly sértésnek hangzó dolgot. És micsodát.
Inkább elterelnéd a témát, mindig hülyeségeket találsz ki, teljesen oda nem illő, elrontott dolgokat, mondjuk, hogy játszunk kanasztát, vagy, hogy pénzt kéne váltani, de legtöbb esetben csak felteszel egy kávét, úgy, ahogy csak mi csináljuk. Néhány fahéjrost a kávé közé, aztán kotyoghat. Aztán a tej tilos!, ellenkezel automatikus mozdulataimra. Fejcsóválás, kávé, csók, szeretkezés egy bögre kávéval a kézben, teljes csendben,, ahogy csak mi csináljuk.
Dekadens gondolatok kergetőznek a kulcskarikán körbe. Körbe, körbe-körbe.
Végre megvan a jó kulcs, már csak a zár akad.
Most, hogy szabadon gondolkodhatnék, magam elől próbálok elbújni. A zárbetét is játssza a bújócskáját, mi is játszottuk néha, csak hogy felidézzük a gyerekkort, a hat-hét éves önmagunkat, meg mikor fűzfa árnyékában feküdtük át a nyári délutánokat, egymáshoz sem szólva-érve, hogy aztán búcsúzás nélkül menjünk, ketten kétfelé, mint a mesében. Valami késő udvarlás volt ebben, ahogy újrarendezted gyerekkorunk színeit, hogy megértsem, mindig is így volt. Aztán látod, mégsem lesz már így. Nincs minden úgy, mint a mesében, te már nem vagy az enyém, én még lehetek a tiéd, mégsem.
Együvé tartozás, halott gondolat.
Erre végre kinyílik végre az ajtó, nem is értem egy pillanatra, hiszen a kulcs nem fordult el, de a kilincset is más nyomta le. Bentről. A szoba sötétjében egy erős kéz, meg egy illat fúrja közelebb hozzám magát. Sikítani akarok.
De csak a kávéfőző kotyogását hallom, fahéj, meg hirtelen egy egész tucat dolog, amit csak mi csinálunk.  Sikítani akarok, de csak a szememből hullik valami hasonló, csók, szeretkezés, és egy levél a postán, meg mindez a fejemben, és csak úgy áll az idő a szív felett.

MEGY A MÉNES (Ходят кони – orosz népdal)

Megy a ménes a folyóhoz,

A sötétkék itatóhoz,
A magas oldalon,
Jaj, hogy jut le azon?

A folyóvíz csupa örvény,

Pereméhez nem visz ösvény,
Nincsen hasadék,
Csak a sziklaszakadék.

 

A szirt széle, jaj, de éles,
Nem ihatnék már a ménes,
Elnyelte a mély,
Az ordas meredély.

Vajdics Anikó fordítása

A népdal a Бумбараш című orosz film betétdala volt.


https://www.youtube.com/watch?v=8qciz7m6AW0

https://www.youtube.com/watch?v=fENlMYycSFI

Eszmélés

– Én nem tudnék úgy élni, hogy se férjem, se gyerekem! – dörrent a súlyos ítélet Éva szájából. Klári már megszokta, hogy a barátnője akkor sem tesz lakatot a szájára, amikor kellene. Mint például most, hogy Klárit elhagyta a legutóbbi barátja.

Harmincöt éves volt. Ahogy mondják, a finisben táncolt, legalábbis férjhez menetel és gyerekszülés szempontjából. Nem volt csúnya, sem kövér, és nem volt buta sem. Csak eddig valahogy elrohant mellette az élet. A kapcsolatai leginkább azért mentek tönkre, mert ő már szeretett volna megállapodni, a partnerei viszont nem. Tipikus mai modern civilizációs probléma. Persze, attól még, hogy ezt felismerte, nem lett boldogabb.

Évával gyerekkoruk óta a legjobb barátnők voltak. Egy ponton azonban, amikor Éva nyolc éve férjhez ment, majdnem tönkrement minden. Na, nem Klári miatt. Ő szívből örült a barátnője boldogságának. Az esküvő után azonban Éva magához rendelte, és könnyek között ecsetelte neki, hogy úgy érzi, mostantól egy világ választja majd el őket egymástól, hiszen az ő élete révbe ért, míg Klárié, nos, mondjuk úgy, hogy döcög, és senki sem tudja, merre tart. Klári ahelyett, hogy megsértődött volna barátnője őszinteségén, ezúttal is erőt vett magán, és megnyugtatta Évát, hogy ő továbbra is szeretne részt venni az életében, és nem hiszi, hogy egy esküvő közéjük állhat. Amikor Éva terhes lett, Klári mellette állt mindenben. Még csak pár hónapos volt a kislány, de ha Évának el kellett szaladnia valahova, és éppen nem volt kire bíznia a csöppséget, Klári ebben is a segítségére sietett. A második gyereknél már olyan profi pótmama vált belőle, hogy Éva, valahányszor ugrasztotta barátnőjét egy kis bébicsőszködésre, nevetgélve jegyezte meg, milyen jó lenne neki is egy gyerek. Azt az aprócska tényt, hogy Klárinak éppen nincs társa, figyelmen kívül hagyta. De miért is törődött volna Klári érzéseivel? Hiszen ő elfoglalt feleség és anya, nem ér rá állandóan lelkizni, mint „azok a szingli lányok”! Különben is, „azok a szingli lányok csak magukkal vannak elfoglalva, önzők, egoisták mind, aztán meg, amikor eljár felettük az idő, sírnak, hogy egyedül maradtak!” – szavalta. Hogy a barátnője is szingli volt? Kit érdekel? Hogy nem minden egyedülálló nő önző és egoista? Ez meg sem fordult a fejében. Miután elhadarta szokásos monológját, tyúkanyóként tutujgatta csemetéit. – Látod? – kérdezte Kláritól, arcán büszke mosollyal. – Azok a nők nem tudják, miről maradnak le!

Klári barátnői ki nem állhatták Évát. Ők pontosan látták azt, amit Klári egyszerűen nem akart tudomásul venni. Ha összejövetelt szerveztek, úgy intézték, hogy Évát még véletlenül se kelljen meghívni. Nem volt nehéz dolguk, hiszen Éva amúgy is folyton anyai kötelezettségeire hivatkozott, valahányszor Klári megpendítette, hogy megismerhetné a barátait. Látniuk sem kellett Évát, elég volt csak hallgatniuk Klári történeteit. Ám hiába győzködték őt arról, mennyire érzéketlen, önző és felszínes ez a nő, Klári minduntalan a védelmére kelt. – Biztos fáradt! – mondta. – Sokat van a gyerekekkel, egy kicsit beszűkült a látóköre, ezért nem veszi észre, ha megbánt.

– Ja, persze! – replikázott egyik barátnője. – Irigy, gonosz, és rosszindulatú. Olyan ember, aki senkire nincs tekintettel, saját magán kívül! Kár, hogy nem látod ezt.

És Klári valóban nem látta. Tudat alatt legördített egy függönyt maga előtt, valahányszor Éva „beszólt” neki. Csendben, mosolyogva hallgatta a legdurvább, az érzéseit totálisan semmibe vevő megjegyzéseket is.

– Ez most miért lépett le? – kérdezte Éva, barátnője legutóbbi lovagjáról.

– Azt mondta, éretlen még egy komoly kapcsolathoz.

– Hány éves volt? – hangzott az újabb kérdés.

– Harminchat.

– Aha – felelte Éva, majd roppant tudományosnak ható hümmögésbe kezdett. – Nem gondolod, hogy esetleg benned lehet a hiba, ha mindegyik lelép mellőled? Nem lehet, hogy nem vagy nekik elég jó, elég szép, elég csinos? Tudod, én úgy gondolom, hogy egy harminchat éves férfi már teljesen érett a családalapításra, és ha megfelelnél neki, akkor biztos, hogy bele is vágna a dologba, neeeeem?

Zuhany. Jéghideg zuhany. Nem is. Inkább ütés. De nem ám egy. Sok–sok jókora ütés. Jobbról, balról sorjázva, hogy mindjárt a padlóra küldjék. A függöny ezúttal nem gördült le.

– Ide figyelj, te érzéketlen, gonosz, irigy trampli! – kiáltotta Klári, s egy pillanatra maga is meglepődött saját magán, a kikerekedett szemekkel arcába bámuló, lemerevedett Éváról nem is beszélve. De folytatta.

– Azt hiszed, te különb vagy bárkinél is, csak azért, mert férjed van, és gyerekeid? Az meg sem fordul a fejedben, hogy van, akinek nincs szerencséje a kapcsolataival? És olyan is van, hogy valaki csak későn találja meg a boldogságot? Tudod, hányszor aláztál meg a gúnyos megjegyzéseiddel? A nulla empátiáddal? Bocsánat, idegen szó, majd nézd meg az értelmező szótárban, hogy mit jelent! A férjedről meg csak annyit, hogy hónapok óta rendszeresen együtt látják egy huszonéves szőke bombázóval! Úgy turbékolnak, mint egy gerlepár! Nem akartam szólni, mert féltem, hogy kizökkentelek az álomvilágodból! De tudod, mit? Ébresztő! Neked is, és nekem is! Életem legnagyobb hibája volt, hogy szóba álltam veled! – hadarta, majd fogta a táskáját, rá sem nézett az elképedt, levegő után kapkodó, dúló–fúló Évára, csak kirántotta a bejárati ajtót, és teljes erőből bevágta maga után.

A lépcsőházban, miközben lefelé rohant, egy percig úgy érezte, hogy ezt a férj–dolgot talán nem kellett volna elmondania. De annyira feldühítette ennek a nőnek a pofátlansága, hogy képtelen volt uralkodni magán. Előbb–utóbb úgyis megtudta volna. Hát, most úgy alakult, hogy előbb.

Még mindig magából kikelve, indulatoktól fűtve keresgélte a kocsija kulcsát a táskájában, és próbálta elemezni, hogy mit érez. De legnagyobb megdöbbenésére semmiféle elégtételt nem érzett. Csak szánalmat. Undorral vegyes szánalmat Éva iránt.

– Túléli. Elválni soha nem fog, mert ahhoz gyáva és sznob. Elveszített egy barátot. Na, bumm, és akkor mi van? Majd vesz magának egy új mosogatógépet – gondolta Klári, és fütyörészve szállt be az autójába.

 

Orfikus himnuszok


Genezis
(Kozmosz aiodosz:
Orpheusz születése)

Mikor megszülettél, sötét volt.
Végeláthatatlan sötét.
És csöndek csöndje lebegett feletted:
fekete kökörcsin ég.
Képek nyaldostak, fojtogató hangok:
nem hall. Nem lát. Nem ért.
Korszakok teltek el, még mindig
sötét van. Talán meg sem születtél.
Félrebiccenő fejjel hallgat,
énekel téged az Éj.

Ez a kék
(Mnémoszüné)

Ez a kék
még mit se tud
Goethe, Maeterlinck, Mallarmé
nem ismeri
a befagyott értelem
arktiszi kristályfényét,
sem az elsüllyedt tünde álmokét.
Egyetlen leányod szeme kékje,
s születésekor minden gyermeké.
Ez a kék leginkább
egy hajdanvolt pillanatra emlékeztet,
amelyben először vált el egymástól
föld és az ég –
noha e percben
múlandóbbnak tetszhet
e gyönge áprilisi nefelejcsnél,
újra s újra szólítod:
MNÉMOSZÜNÉ!


Kert a hegyen
(Phoibosz elhívása)

Bár sűrű volt az éj,
és nem csillapult,
imént állt el a szél:
csak felépült.
A hegyfokról szelíden ereszkedő
lankák, a sziklagyep, a gyümölcsös.
A hegyormok izgatottan
suttogó pinea-csoportjai.
A sugárzó istenek,
a márványba öntött hajnalképek.
A kövek közt kacskaringózó,
hullámzó utak.
S a rózsalabirintus!
Illatok, fények, fuvallatok
olyannyi találkahelye,
a könyvereklyékkel telihintett,
szőlővel futtatott filagóriák.
Az érkezés. A kőkapuk tövében
sötéten csillogó tükrök.
Az emlékezés melegvizű,
magasban fakadó forrásai.
És kristálypartjukon és mindig csak onnan.
A kilátás. Lelkek teraszai.
Az egymásba nézők horizontjai.
Már dereng az ég alja,
lassan felszáradnak a rétek.
Hamarosan felébred a drága,
s nekivágtok a hegynek.
Mennyire gyönyörű.
Még így is, félhomályban,
vibráló szemhéjkupolák alatt.
Hát még amikor kinyílik,
ahogy telicsordul fénnyel.
Ahogy a szemedbe néz,
ahogy fölismer.
Ahogy megelevenednek,
ahogy életté lesznek holtnak hitt szavak.
Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia!
Jöjj és láss. Ím, az Ország.
Gnóthi szeauton.
Ismerd meg önmagad!

 

(borítókép: Dino Buzzati: Képes poéma – részlet)

Haza, haza (Fordított idő)

Ahol nincsenek romló-bomladozó városok, ott nehéz menedéket lelni. És ez a tisztaság! Dániában még a csillagok is úgy ragyognak, mintha hétről hétre kisuvickolnák őket.
– Csak a lótolvajok és gyilkosok menekülnek novemberben, nem a becsületes emberek  – mondták a hajósok a kikötőben. – Várjátok meg a tavaszt! Béküljetek meg a királynővel!
De békülés helyett Riolda megint a szolgálatot választotta.  Hiszen még a királyi udvarhoz leghűségesebb családokban is vannak életunt kamaszok, akik rászorulnak egy idegenből jött lány figyelmére.
– Gazdagok, akik nem találják a szájukat! – dünnyögte Sjön.
Talán tényleg nem találják, gondolta Riolda.
Mert nem az ütések, nem a sebek, nem a daganatok gyilkolnak, hanem az elfertőződött titkok,a hallgatás, ami nem hagyja beforrni a sebeket. Így ahogy alkalom nyílt rá, elfogadta Knut sógorának meghívását egy Hjelmarkinden melletti várba.
Másfél-éve-emészti-a-kórság.
Nem-tudok-mit-csinálni-a-lányommal.

A tizennégy éves Otridot feleségül ígérték egy izlandi harcoshoz, Hjalmarsson vagy Ingerborsson vagy valami hasonló fiához. De a család szeme fénye, az édes, kicsi Otrid nem volt képes az apai parancsnak engedelmeskedni. Talán én sem találnám a számat, ha egy ismeretlenhez kéne indulnia Izlandra.
De a baj énnél is nagyobb volt.
És Otrid apja, ez a mélabús nagyúr aggodalmasabb, mint azt sejteni lehetett az első beszélgetéskor. A lányt tizenkét éves kora óta gyötörte barnás vérfolyás, kóros álmatlanság és – az apja szavaival – a „túlzott” szégyenérzet.  Az „izlandi vőlegény csak amolyan metafora voltak, Knut sógora ezzel akarta leplezni, hogy mennyire aggódik egyetlen gyerekéért.
Egy olyan országban, ahol az aggódás felér egy felségsértéssel.
Én már hagytam meghalni egy vérfolyásos gyereket, gondolta Riolda. Mert az az átkozódó, magányos ír lány a tengerparton még azt sem engedte, hogy a kezét megfogjam. De ha megfogtam volna… ugyan mit csináltam volna a halálos kórral? Csak a fájdalmat lehet csillapítani, nem a méhben vagy a lélek legmélyén lapuló fertőzéseket.
Én-nem-vagyok -gyógyító, nem-tudok-csodát-tenni.
Csak menj és beszélgess vele!
Otridot még nem sötétítette úgy el a félelem, mint a többi haldokló gyereket. És nem is volt annyira „aggodalmas”, mint szegény édesapja. A görcsök szüneteiben kíváncsi volt, hogy Riolda hasában mozog-e a kisbaba, hogy a lányok hogy hordják a hajukat Normandiában… De az arca ráncos volt, a szeme karikás, a hasa duzzadt, mintha valami gyanús fertőzés vagy valami kimondhatatlan bánat gyengítené.
No de minek vesződni egy beteg gyerekkel? Ha Otrid – valami csoda folytán – jobban lesz, őt, Rioldát elkergetik. És szerencséje van, ha nem adják át a királynőnek.
De minden nap életet jelent. És ez a dán lány, Otrid ugyanúgy élni akart, mint a magzat hasában. Higgye el, kegyelmes úr, semmi szükség porrá tört rubinra vagy kígyóméregre.
Jóslókövek, főzetek, varázsigék híján maradtak hát a szavak. Először „csak úgy” a szerelemről, aztán a kisbabákról, végül Otrid édesanyjáról, akit a várat elfoglaló varég kalózok erőszakoltak meg, és aki hamarosan belehalt a szégyenbe. Aztán Otrid féltestvéreiről, akik valami járványnak estek áldozatul, és szegények itt haltak meg egymás hegyén-hátán a vár kapujában. És végül a legeslegszörnyűbb dologról, hogy apja búskomorsága miatt nem maradnak meg a várban a háziállatok. Se kutyák, se birkák, se madarak, senki, senki
Ez a lány talán tényleg nem találja a száját.

Megpróbálták hát szépen, lassan szétszálazni az összegubancolódó történetszálakat. Ülni a sötétben. Beszélgetni, beszélgetni, elmondani újból, aztán megint elölről kezdeni. Hogyan is történt? Anya, apa, féltestvérek, varégok… Három magányos, rettenetes tél a várban, míg apa Bilgerdis királynő udvarában próbálja a dán nyelvet és hagyományt a káros múltba nézéstől megtisztítani. És mikor szegény Otrid végre megkönnyebbült, akkor beszélgetés közben eljutottak egy hét évvel ezelőtti vendégségbe. Ahol a málnabokrok között egy fekete csuklyás férfi… nem is egy férfi… De ezt már nem bírom…! Menj-innen, hagyj-békén, ne-akard-hogy-meghaljak…
Riolda nem akarta. Idegen volt itt, ezért még csak a csuklyát viselő férfi nevére se volt kíváncsi. De férfi vagy férfiak? Milyen járvány az, ami életerős féltestvérekkel végez, de a „kicsi lányt”meg életben hagyja? Ahol egymás hegyén-hátán pusztulnak el a fiúk, mégpedig nem akárhol, hanem épp a „vár kapujában”?
Mi volt az a „szégyen”, amibe Otrid édesanyja belehalt? Mit vétettek a fiai? És miért olyan melankolikus Otrid édesapja?
– Most már ha meg akarsz gyógyulni, meggyógyulsz, Otrid. Csak ne felejts el minden nap sétálni! Barátkozni, beszélgetni, énekelni! Ha nem kelsz ki minden nap az ágyból, ha nem mosakszol, ha nem fésülködsz, a démonok is gyorsan rád találnak.
Sjönnel együtt egy kutyát akartak a várba csalogatni, ami ha a kalózokat nem is, de a hajnali rémálmokat elűzi.
Ám Otrid nem tartott tovább igényt a szolgálataikra.
– Csak akkor vagy bizalmas barátnőm, Riolda, ha a titkaimat jó messzire elviszed magaddal. Hallottam, hogy a királynő el akar küldeni a kalifa országába.
Riolda a kezébe temette az arcát, Otrid gyengéden elmosolyodott.
– Hát mért nem szöktök el, Riolda? Mért nem keresitek mega tengeri embereket, akik télen is hajóznak, és nem tartoznak a mi királynőnknek semmivel?  Egy tengeri ember épp itt kötött ki a kastély fölötti öbölben.

A fekete arcú hajóssal Sjön beszélt először.
– Mintha várt volna – mesélte Rioldának –, de csak a sziklákon ugrálva beszéltünk, mert nem léphet ki a szárazföldre. Azt mondja régtől ismer téged.
A ködben elbújva várakozó, fekete ember Rioldában furcsa emlékeket ébresztett. – A jó öreg Noric! Ő hozott engem Normandiába!
De Noricot – ha ugyan így hívták a hajóst – egy cseppet sem érdekelte, hogy Riolda mire vagy kire emlékszik. Csak a szabályok, amik tizenhárom év alatt sem változtak. Nem-szabad-este-indulni. Nem-szabad-a-hajón-ugrálni. Nem-nem!… Fecserészni sem kell! Jobban tennék, ha mind a ketten aludnának utazás közben. A saját biztonságuk érdekében. Riolda elképedt, hogy a fekete hajós nem kíváncsi arra, mi történt Illighaennel vagy az édesapjával, ahogy arra sem, most honnan jönnek, és miért menekülnek.
Ám Sjön nem képedt el. Gyorsan beszállt a hajóba, maga alá húzta a lábait, és felkészült arra az unott révületre, arra az állatias bizalomra, ami minden tengeri átkelést megkönnyített.
– Te nem bántál meg semmit? – kérdezte tőle suttogva Riolda. – Nem sajnálod az anyádat? A testvéreidet? Nem bánod, hogy másfél éve csak menekülünk?
Sjön ki sem nyitotta a szemét, csak félálomban dünnyögött valamit.
Mert nem ugyanabból az anyagból szövik az álmainkat. A vikingek a tengeren alszanak téli álmot, a medvék a barlangban, a denevérek a hasadékokban. Miután kikerülte a szirteket, aludni látszott a fekete ember is, a feje előrebukott, a válla összegörnyedt, mintha csak szenderegne az északi szélben. Ha egy gálya vagy hadihajó jönne szembe, azt hinnék, gondolta Riolda, két halottal és egy meg nem született élettel sodródik a megsemmisülésbe.
De hát nem így van-e?
És a hasában ott a meg nem született gyerek, ami úgy hajtja előre a hajót, ahogy a szív korbácsolja egyre magasabbra, egyre messzebbre a madarakat.
Félálomban elsodródott mellettük a Kék kövek szigete, aztán egy szomorú földdarab, aminek a dánok nem adtak babonából nevet. Ám lassan a hasában alvó gyerek is elfáradt az örökös ringásba. Riolda térdét a harmadik nap maszatos lé öntötte el.
– Ó, istenem! Még korán van … Ki kéne kötni!
A tengeri ember megrázta magát. – Nincs itt más, csak Szirben szigete!
Riolda könyörgött, hogy keressék meg a szigetet, keressenek meg bármilyen szigetet, csak álljanak meg, de a tengeri ember csak nevetett. – Szirben szigetén nem lakik senki. Egy asszony jár oda, a széllel jön-megy, megsüti a kenyeret, megágyaz, talán és várja a házában a gyerekeket. Azon a szigeten csak gyerekek élnek.
– Tudom – mondta Riolda. – Jártam már ott. Emlékszem a víz ízére. Oda akarok visszajutni.
A tengeri ember megfordult, és rátette a hasára a kezét. – Még korán van. Csak ha velünk van egy eleven gyerek, akkor tudunk a partján kikötni.
– És ha senki sem találkozott még a sziget úrnőjével, akkor honnan tudjuk, hogy Szirben a sziget neve?
– Ezt már kérdezted tizenhárom éve. De ne félj! Minden hullám közelebb visz a megsemmisüléshez.
A görcsök Rioldát már egész testében rázták. – Ha már mindent tudsz, akkor áruld el, kik a szüleim? Hogy mért kellett a saját szigetemről eljönnöm? És mi lesz majd Sjönnel? Látod, a kíváncsiság még nem enged meghalni.
A tengeri ember visszasüppedni látszott a korábbi közömbösségébe. – Nem olyan könnyű meghalni – felelte a tengeri ember.
De akár nehéz, akár könnyű volt a halál, az éles hideg, a tomboló rugdosódás elviselhetetlen volt. Talán azért küzd ennyire ez a gyerek, mert neki egy lélegzetvételnyi élet sem jutott? Mit mondott N. herceg a szigeten hallott versekben? A meg nem született gyerekeket a tenger tartja fogságban.
A nemlét megaláztatása. A könyörtelen, halálos hideg.
– Fogódzkodjatok össze! – szólt rájuk a tengeri ember. – Ha összekapaszkoddtok, akkor nem fagytok meg!
Sjön félálomban magához húzta Rioldát. De ő is hideg és kemény volt, mint a szigetek szélén sodródó faágak. Pedig minden test üzenet.
A hullámok végül elkábították Rioldát.

Aztán reggel elzsibbadt tagokkal hallgatta, hogy Sjön és a tengeri ember árpasörökről vitatkoznak.
Árpasörökről. Teremtett lélek nem látta még a tengeri embert kenyeret enni vagy vizet inni. De hát mi az, amivel Sjön a legrettenetesebb emberek rokonszenvét is elnyeri? Ahogy végeztek a sörökkel, rátértek a kisbaba születésére. Hogy kinek a szemét, száját, pupilláját, vállát fogja majd a gyerek örökölni? És hogy fogják majd a születést megünnepelni… Egyelőre Sjönnek nincs semmije, úgyhogy lehet, hogy csak egy tánccal fog a fiának kedveskedni…
Észre se vette, hogy egy viharfelhő felé hajókáznak a novemberi ködben, és egy tengeri embert próbál rábeszélni, hogy jelenlétével tisztelje meg az ünnepséget… legalább egy félórára! Mert egy órácskára a tengernek se hiányozhat annyira… Egy elátkozottnak mondott sziget felé tartva, kölcsönbundával a vállán, fagyoskodva és éhesen, boldog és büszke… Mégiscsak és mindazonáltal
És még a vérfolyás is elmúlt, mintha sohasem lett volna. Az éjszakai rosszullétre már csak egy folt emlékeztette a szoknyáján.
A tengeri ember elnevette magát: – Mi ez a kis vihar? Gyorsan túlleszünk rajta, és meglátjuk Riolda szigetét!  Aztán kiderül, lesz-e kedved gyakorolni a tánclépéseket. De mielőtt fogadnánk a gyerek fülcimpájára, Sjön, jegyezz meg valamit. A legtöbb gyerek nem egyetlen anyára vagy apára hasonlít, hanem mindazokra, akik gondoltak rá, amikor megszületett. Nézd csak meg a feleséged tenyerét! – Riolda felsikoltott, és a háta mögé rejtette a kezét, nem mintha Sjön nem látta volna még a furcsa, pókhálószerű mintákat. – Minden test üzenet. Ennek a szigetnek a bolond királynője evvel a furcsa ábrával üzent a nővéreinek. Az egyik meghalt, mielőtt Riolda odaért, a másik pedig gonosz lett. De mit számít? Minden jelet meg kell fejteni. Mert ha valamelyik elveszik, az idő is megzavarodik.
Az áthatolhatatlan ködfüggönybe furcsa folyosót vágott a napfény.
– Most már nem kell sietnünk – mondta a tengeri ember. – Akinek oda kell érni, az odaér.

forditott3

Csóka Kata

TÖRIK, SZAKAD

Knut itt, Knut mindenhol. Csak szólj, ha nem érted! Csak szólj, ha kényelmetlen! Ha nem elég világos, ha nem elég sötét, ha fázol, ha valami baj van, ha nem találod… Nagynénje, a dán királynő, Bilgerdis ugyanilyen tolakodóan szívélyes volt. Csak mondd, mi a kedvenc ételed, rögtön megfőzetem. Ne szégyelld magad, egyetlen szavadba kerül, gyermekem… De Rioldának nem volt kedvenc étele – hogy is lett volna? –  ezért csak hümmögött, bólogatott, és próbált vigyázni magára.
Ez a lármásan nagylelkű udvar kivel téveszti össze?
Mi folyik Dániában? Egyetlen szavadba kerül, erősködött mindenki – de ő tudta, itt egyetlen szó nem deríthet fényt minden rejtélyre. Az is lehet, hogy csak bódultak, vélekedett Sjön. Ha a méhserbe szárított bogyót vagy virágszirmot keversz, akkor csak vigyorogsz, és nem érzel fájdalmat.
Riolda szívesen elhitte volna, hogy néhány bogyó vagy szirom is elég az általános és tökéletes boldogsághoz – de ha ez így van, akkor más bajkeverők mért nem élnek vele? A frankok, a mórok, a szászok, a görögök? Mire jó a háború, ha már néhány szem áfonya vagy aszalt ez-meg-az is gyógyítja nyugtalanságot?
Akár a konyhai praktikáknak, akár Bilgerdis jóindulatának köszönhetően a dánok soha nem voltak feszültek vagy dühösek. Talán a napköveik miatt? Az is lehet. Aki minden alkonyatkor egy kristályon át megpillanthatja a felhők fölött diadalmasan vonuló napot, az talán mégiscsak boldogabb. Meglehet, jó valamire az egyistenhit: talán mégiscsak helyes és hasznos, ha valaki a pillantását egyetlen pontra szegezi…
Ám Bilgerdis királynő nem tűnt vallási fanatikusnak. Megtermett asszony volt, de csak távolról emlékeztetett a bizánci császárnőkre, akik egyetlen nyavalyás kép miatt máglyára küldik az alattvalókat.. Igen, igen néha rosszalkodnak a fiai, hadakoznak a szelekkel, de aztán hazatérnek, mert jól akarnak lakni az anyjuk főztjével… Bilgerdist a normann politikai viszonyok sem érdekelték, hosszan tanulmányozta viszont Riolda tenyerét, mintha jeleket keresne rajta.
Vagy egy halott rokona üzenetét.

images

Minden pompás. Minden nagyszerű. Megy minden, mint a karikacsapás. A halottak nem is halottak, csak eltévedtek a királyi várat körülvevő ködben. Mindenki alig várja, hogy visszatérjenek, és végre megkérdezhessük, mit kívánnak ebédre. No, igen, Vilmos herceg hősi halált halt a mórokkal hadakozva – ha már halál, akkor az csak hősi lehet – de Bilgerdis gondoskodott róla, hogy a trónra az özvegy visszatérhessen.
A legelső lakomán Riolda még célozgatni próbált, hogy az arabokat a normannok hívták be, hogy a dánok árulókat támogatnak végtelen nagylelkűségükben, de nem hallgatták végig. Hogy te micsoda rosszindulatú kislány vagy, néztek rá a dánok. Nem szabadna ennyi zsírosat enned, figyelmeztette jóságosan Bilgerdis, még a végén megzavarja a szívedet. És megint felajánlotta, hogy megfőzeti Riolda kedvenc ételét.
De Riolda, mint mindenki más, csak ürücombbal és szóvirágokkal lakhatott jól a királynő lakomáin.
Talán azért ilyen kényszeredettek és udvariasak, mert épp túléltek egy szörnyű polgárháborút, gondolta. És megfogadták, hogy mind úgy tesznek, mintha a halottaik elkóboroltak volna. És mivel annyi halott „kóborolt el”, annyi szenvedésről kellett megfeledkezniük, ezért úgy döntöttek, leteszik a hatalmat a nagy túlélő, az anyakirálynő kezébe.
– A vajas-áfonyás tekercset szereted-e? – kérdezte Bilgerdis jóságosan.
Riolda bólintott, de ahogy a fogolypecsenyét gesztenyével, vagy a kagylós tintahalat korzikai módra, úgy ezt a nevezetes tekercset sem szolgálták fel soha. Három tagbaszakadt szakácsnő dolgozott a konyhán, ők sütötték az ürühúst, a lepényt, mégpedig pontosan úgy, ahogy a legelső vikingek.
De azért minden étel pompás volt. Lenyűgöző, csodálatos, mi több, változatos. Mint ama nevezetes, messze földön híres perzsa almák, amiből egyetlenegyet Riolda is megkóstolt Vilmos herceg asztalánál.

 800px-Autumn_Red_peaches

 

A perzsa alma húsa elomló és selymesen lágy, a bőre hamvas, a magja pedig különleges, kemény, már-már fúrtonfúrt, mesélte Knut hercegnek. És az íze! Ilyennek képzeli az ember a reménységet.
Knut nem vitatkozott. Reggel óta Riolda nyomában járt, és most szétfeszítette a lány tenyerét, hogy belecsókolhasson a csillagszerűen szétfutó barázdákba. – Én szeretem az olyan gyümölcsöket, amik nem emlékeztetnek semmire.
Riolda bókot várt, de Knut – egyedüli dánként – megpróbált komolyan beszélni vele. – Te is tudod, Riolda hogy a szégyen pusztítja el a leggyorsabban az embereket. A farkas megérzi, hogy a többi állat fél tőle, de nem akar mentséget a tetteire. Akár győz, akár veszít, nem szégyenli magát. Viszont mi, emberek, győztesek és vesztesek, akármit teszünk, csak bánkódunk utána.
– És feltaláltátok a köntörfalazást? Amivel óvni próbáljátok a többi dán becsületét?
– Nem a becsületét. Hanem az életét – felelt a herceg.
Az életét? Talán bizony nem halunk meg többé, ha nem mondunk ki bizonyos szavakat? És megváltozik-e az emlékezet, ha egy királyné betiltja a folyamatos múltat?
– Nekünk szerencsére már nincs szavunk a szégyenre, Riolda. De van egy váram, gyere el, és ott vitatkozz velem! Oszd meg velem az életedet! Én majd titokban tartalak, folyamatos titokban, szeretni foglak, és többé nem engedlek el.
– Ha jól értem, egy dán herceg nem engedhet meg magának fekete hajú feleséget.
Knut bólintott. De persze ő nem gondolta volna, hogy sértő lehet egy ilyen ajánlat! Hiszen Riolda úgysem akarna udvarhölgyekkel, cicamicákkal cseverészni. Akkor az egész mit számít…?
–Téged, Riolda, egy zavart és tudatlan mamlasz nem érthet meg. Mindenki látja, hogy egy méltatlan semmirekellőre pazarlod az életed. Neked egy komoly ember kell, aki melletted áll az összes tapasztalatával, minden tekintélyével… Ne feledkezz meg róla, hogy nemcsak a szavak védenek! Hanem a kőfalak, a származás, a magabiztosság….
Minden-tekintélyével… Minden tapasztalatával …
Talán ilyen egyszerű minden. Belépni egy nagynénje udvarában unatkozó, egy ilyen nem egészen törvényes örömökre áhítozó nagyon-nagyúr meséjébe.
No, de a valóság mindig szilárdabb és biztosabb, mint a legkáprázatosabb ígéretek. Azok a reggeli rosszullétek már egy valóságosan érkező kis lényt jelentettek.
És hét meg kettő egyenlő kilenc. A dánok nem beszélnek megbánásról, nem beszélnek szégyenről, de osztani, szorozni talán képesek.
– Sjönnek én jelentek mindent.
– Derék fiú, ügyes fiú. Majd talál egy másik mindenséget.

Bilgerdis palotájában hét szoba volt, és a hét szobának a hét égtájra nyíltak az ablakai. Mert a bölcsek szerint hét kapuja van a testünknek: a hetes szám jelenti a teljes odaadást. A csodás hét égtájat a legenda szerint egy sárkány mutatta meg a dánoknak. – Ez a híres sárkány reformálta meg az igeidőket? Ő őrködik az illemen? – kérdezte Riolda pimaszul az ebédlőben.
A grimasz a királynő arcán gyorsan átváltott üdvözült mosolygássá.
– Az a szerencséd, Riolda, hogy az ilyen gúnyolódás nem zavarja Knutot, az unokaöcsémet. Ha az ágyasa leszel, akkor majd kedvedre köszörülheted a nyelvedet. De jól figyelj! Akár Sjön, akár a herceg a gyereked apja, a magzatot nem tarthatod meg. Te idegen vagy, az a drága-drága kisbaba nem a mi fajtánk lenne. Megértettél, ugye, gyermekem?
–Ki vagy te? Hogy merészelsz?
Az uralkodónői mosoly most bocsánatkérővé szelídült.
Mert hiszen ő, Bilgerdis nem az a sertepertélő, mindenbe beleakaszkodó fajta. De Riolda megértheti: egy jó gazda nem keveri a kecskéket a bárányokkal, az embereket a szorgokkal. Hiszen róluk mindenki tudja, hogy nem férfi és nő öleléséből, hanem a tenger mocskából születnek. – De ha te visszaadod a tengernek a gyermeked, ha helyesen és udvariasan viselkedsz, akkor közöttünk maradhatsz egész életedre. Megértettél, ugye?

Nem volt mit megérteni, hisz kezdődött a vacsora.
Ünnepélyes lárma támadt, ahogy a szakácsnők körbehordozták az ürühúst. A királynő nagylelkűségét, a királyi konyha változatosságát dicsérve, mind a hét irányból sereglettek az udvaroncok. És nemcsak az udvaroncok, hanem a követek, a sógorok-sógornők, a kedves unokahúgok-unokaöccsök. És leghátul végre feltűnt Sjön.
Mint mindig: boldogan és éhesen.
– Nagy nap ez a mai, gyermekeim! – kezdte a királynő ünnepélyesen. De mivel az ő udvarában minden nap egyformán nagy és ünnepélyes volt, ezért a leglelkesebb udvaroncok sem figyeltek. Bilgerdis gyorsan megkocogtatta az ezüsttálat. – Mi, dánok, figyelemreméltó levelet kaptunk a córdobai kalifától. Aki amellett, hogy legeslegmelegebben üdvözöl minket, részletesen beszámol az udvarában folyó kutatásokról. Mennyi-mennyi izgalmas hír! Míg mi itt a napköveinket csiszolgatjuk, ők az idő titkait fürkészik!
Ám hiába volt minden igyekezete, az asztal körül csak ernyedt csámcsogás hallatszott.
– De most lássátok, gyermekeim, micsoda ajándékot küldött a mi fényességes barátunk!
És azzal az egyik testőr egy letakart kalitkából egy nevetségesen horgas csőrű, rikító színű madarat eresztett szabadon.
– És csak annyit kér tőlünk a kalifa, hogy küldjük el hozzá Rioldát, a mi normann vendégünket!
– De én nem akarom! – ordított Riolda. – Nem akarok elmenni! Nem akarok a rabszolgája lenni!
Az ordítást elnyomta az ajándék-madár felháborodott rikácsolása.
Nézd-csak-azt-a-kék-foltot! Nézd-csak-a-bóbitáját! Micsoda-vicces-micsoda-dühös-madár!
–Nem értem a dühöngésedet, Riolda. Hiszen élvezheted a kultúrát, a tudományt, és még világot is láthatsz! Ahogy tanítómestered, a nagy Illighaen. Úgy tudom, ő ajánlott téged a fényességes kalifa figyelmébe.
–Nem akarok Hispániába menni! Nem akarok! Ott kiveszik a szívemet!
– Ha valamelyik férfi igényt tart a szívedre, az más dolog, gyermekem. Megírhatom a jóságos kalifának, hogy bánatunkra nem tudjuk viszonozni az ajándékát, mert te már Knut háza népéhez tartozol. És ha betartasz néhány apró szabályt, akkor én soha nem leszek annyira szívtelen, hogy egy szófogadó, gyengéd lányt elküldjek az ismeretlenbe. A derék Knut! Mit gondolna rólam? el sem tudod képzelni, gyermekem.

Riolda a kamrájában zokogott tovább. Ostobaság lenne menekülni, hiszen a dánok királynéja mindent lát. Az ő kamrácskájában is hét apró ablak van – ez jelképezi a mindenséget és a teljes odaadást.
Bilgerdis keze pedig elér Hispániáig vagy azon túl, a képzelet legszélső határáig. És hova menekülhetne? A kőfalon túl itt a tél és a holtan is ellenséges tenger. És már nincs egyedül. Egy egészen pici, mindentudó sárkány növekszik a hasában, aki belelát az álmaiba, és éjjel-nappal figyeli. De ez a nyavalyás Bilgerdis talán nem tudhat mindent! És ahol víz van, onnan menekülni is lehet…
Illighaen szerint a kuporgás mindenkit beletörődővé tesz. Ezért kényszerítette magát, hogy a hátát kiegyenesítve végignyúljon a kőpadlón.
– Te most mit bőgsz? – kérdezte a szobába benyitó Sjön.
Enyhe sörszagot, és közben mégis valami földöntúli nyugalmat árasztott. Lassan, megfontoltan körbejárta Rioldát. – Minek így nyúzni magad, ha úgyis menekülni kell.
–Te maradhatsz – mondta Riolda. – Knutnak a királyné azt ígérte, hogy mint valami nemesembert, befogad a kíséretébe.
Sjön legyintett. – Ezek reggeltől estig csak ürühúst zabálnak, talán ettől ilyen szívtelenek. És mit képzelsz, Riolda? Miért maradnék itt? Hisz te vagy a feleségem.

(Illusztráció – Győrfi András: Játékosok)