A lakást anyám vásárolja, amikor bejutok az egyetemre. November közepéig a Kövesdombon élek még, addigra költözik ki az előző tulajdonos és a családja. A félpince-lakásban egy román házaspár lakik két kisgyerekkel. A szomszéd Bözsi néni feljelenti a férfit, mert látja, amint az ablakon át öt-tíz literes kanisztereket adogatnak be, gyaníthatóan üzemanyaggal teli. Tűzveszélyes, nincs választása. A románok háromszobást vásárolnak a főtér közelében, alig várják, mehessenek a nagyobb lakásba, én alig várom, hogy beköltözzek a kis birodalmamba. Egyetemről hazafelé néha útba ejtettem, nézem az ablakokat kintről. Az ablakból a nagyobbik gyerek bámul vissza rám.
A román nő fekete hajú, fehér bőrű, mint Hófehérke. Arca aggodalommal teli, a két kisgyerek gondja ráül a vonásaira. Meséli, nemrég sietősen kellett elutazniuk egy temetésre, mire hazajöttek, a két frissen kapott fizetés eltűnt a lakásból. Vigyázzak a szomszédokkal, mondja. A felső szomszéd fiának a biciklije tűnt el a földszinti szárítóból.
Vajmi keveset tudok románul, azt is helytelenül makogom, de az adásvételt lebonyolítom egyedül. Apám segít költözni. A románok még a foglalatokat is levágták a kábelvégekről. Amikor nagyjából mindent elrendezünk, rágyújtok egy cigarettára. Apám nem szól.
Az utca zöld, parkos, szemben csak házak, a nyugati ablakom szép, fehér, emeletes házra néz. A bajuszos román tulajdonos azonnal szól, ne parkoljunk a házuk elé, se a szomszédoké elé a járdán. A házat később rózsaszínre festi. Ekkor tudom meg, nem szabadott volna, mert műemlék.
A szomszédban Lili, a fekete kutya ugat naphosszat. Mindent ugat. Minden egyes ajtónyitást, minden koppanást. A szomszédok örülnek, hogy kutyával költözöm. Lesz kivel kutyázzanak a blokk előtt.
Az egyetem gyalog hét perc. Élvezem a szabadságot. Menet rágyújtok egy cigire, a sarkon már szédülök. Csak gyakorlatokra járok reggel, semmilyen előadás nem tud kiszedni az ágyból. Ha van egy lyukas óra, hazaugrom, be az ágyba a kutyám mellé. A tacskót reggel kiteszem az ablakon, amíg reggeli, zuhany, elvégzi a dolgát, veszem be az ablakon. Az ablak előtt virágágyás. Sok a baj vele. A macskák szívesen kaparnak a száraz földben. A közeli parkokból sötétedés után árvácskákat lopok, veszek néhány egynyári növényt a piacon, ibolyát ások, ültetek, locsolok. Amikor elutazom, kiszárad mind, a macskák visszatérnek. Őszire bűzlik a virágágyás, csak macskapiszok benne.
Napközben a szomszédok dolgoznak, Gyuszika iskolában. Bözsi nénivel kutyázok. A nyolc lépcsőfokon a falnak támaszkodva biceg föl, a falon szürke sáv, ahol a kezével végighalad. Állott szaga van a lépcsőháznak, a lakásukból ömlik kifelé, valahányszor nyílik az ajtó. Három generáció lakja a szomszéd kétszobást: Bözsi néni, a fia, Gyuszi, menye, Edit és Gyuszika. Gyuszika hétéves, amikor megismerkedünk. Éjszaka hangosan felsír, kiabál. Hülyék, hülyék! – hallom a falon keresztül. Anyja csitítja.
Gyuszi karja gipszben. Amikor beköltözök, fog, emel, cipel, lelkesen segít. Másképpen nem kapott volna szabadságot, mondja. Haver a munkaorvos, intéz két hét betegszabadságot. Építőmunkásként dolgozik, ötkor indul. Edit a varrodában. Ő is ötkor indul munkába.
Nem gyanakszom. Tőlem – egyelőre – nincs mit elvinni. Egy idő után örülök, ha nem jönnek be a lakásomba. Gyuszika a szülinapján átkopog, adnék kiskanalat, amennyi van, mert nagy zsúrt rendeztek, sok a gyerek, a torta nagy, nincs elég kiskanál. Bözsi néni gyakran jön, kér két tojást kölcsön, mert palacsintát süt. Kapok én is belőle. Tudja, hogy falun két pár nagyszülőm él. Az elején vonattal járok haza, később, amikor bátyám elhagyja az országot, megöröklöm a család Dáciáját. Téli reggeleken csavarhúzóval állítok a relantinon. Többé nem járok gyalog egyetemre. Ezeknek mennyi pénzük lehet, gondolja Bözsi néni. És jön tojásért, kis cukorért, hozza a palacsintát. Lili ugat. Bözsi néni az ablakon át beszélget mindenkivel, aki valamit akar tőle. Az egész utca ismerőse. Szesszióban átkozom magamban a nyanyát és a fekete korcsot. Korán kelek, délután kellene kis pihenő a kémiából, aludni azonban nem lehet. Minden behallszik. Ha valaha saját házam lesz, olyan hálószoba kell, ahol mukk hangot nem hallok, aludhatok délután, mint a bunda, fogadom meg. Családi házról álmodom. Családról nem.
A tacskó a lábam között lakik. Amikor melege van, kimászik a párnára. Túrja a paplant, vissza, négy-öt kör éjszaka. Meleg, kedves. Ha nem vagyok otthon, nem ugat kopogásra, csengőre. Járunk a Somos tetőre sétálni. A csengő kábelét az első hetekben elvágom, hozzám legfeljebb kopogni lehet.
A konyhába bútort csináltatok, az északi szobát raktárnak használom. A nyugatiban, ami tágas és nyáron besüt a nap, egy hatalmas matracon alszunk a tacskóval. Az előszobába cipős szekrényt, fogast veszek. Mögötte penészedni kezd a fal. A lakás hűvös, nyáron betakarózva tanulok, zokniban járok. Az emeleten lakók irigyelnek, ők sülnek, főnek a téglablokkban. Télen a fűtéssel gond van, alig melegek a fűtőtestek. Gyuszi mondja, csapoljam meg a rendszert, a víz annyira meleg benne, legalább mosni lehet vele. Nem szellőztetem a csöveket, nem mosok a távfűtés vizével. A szomszédok gyakorlati tanácsai közül keveset tudok hasznosítani. A lakás átalakításánál saját gázkazánt szerelek, leválok a távfűtésről.
A két szoba közt ajtó, a lakás körbejárható. A fürdőszoba kicsinek tűnik. Ötödéven kiverem a falat, beolvasztom a konyha és a szoba közti folyosót, felcsempézem sárgával, fakeretes ablakokat rakok, a rácsokat eltávolítom. Az egész blokk a csodájára jár. Engedély kellett a polgármesteri hivataltól? – kérdik. Nem tartófal, amit kivettem, válaszolom.
Nyáron kismacskák költöznek az üres lakásba. Belakják a paplanomat. A fürdőszoba ablakán át jutnak be, sírnak, nyávognak, éhesek. A harmadik emeleti énektanárnő szívén viseli az utca macskáinak a sorsát, nagy nehezen kihalássza őket. Megkér, ne hagyjak ablakot nyitva, ha elutazom. Őszre az északi szobában kiüt a kondenz, penészedik a sarok, ismét meszelni kell. Miért nem hagytál egy kulcsot, mi szellőztettünk volna, így Gyuszi. Nem adok kulcsot senkinek.
Kimentettelek a pincéből, kiemeltelek a Varjasból, a sok alkoholista közül, mondogatja Haik. Asszonyt csináltam belőled, munkát adtam a kezedbe. Hálásnak kellene lenned, hallom.

Először olyan nagy a csönd, hogy úgy kell meggyőznöm magamat – nem vagyok süket. Fekszem az ágyban, üveges szemmel bámulom a plafont és minden izmom megfeszül, ahogy lazítani próbálok. Szép lassan felélednek a zajok. Nem sokkal jobb, mint a csend. Motozást hallok. A falakból jön. Itt-ott megreccsennek az ezeréves bútorok. Vagy a padló. Valami nyikorog a kertben. A falióra túl hangosan ketyeg a konyhában. Visszhangzik… Győzködöm magam, hogy mindez teljesen normális. Öreg házak gyakran adnak ki ilyen hangokat. Hirtelen nagyon hiányzik az otthoni utcák folyamatos zümmögése.

Már éppen sikerülne elszundítanom, amikor egy hangos puffanás hallatszik kintről. Első gondolatom, hogy rohanni kéne, gyorsan és messzire. De nem teszem. Tovább fekszem, megmerevedve. Két lehetőségem van. Egy: úgy teszek, mintha nem hallottam volna semmit és alszom. Annyira feszült vagyok, hogy tudom, ez nem fog menni. Kettő: felkelek és megnézem, mi történt. Ez sem hangzik túl kellemesen, de jobb ötletem nincs. Ráharapok az ajkamra, és kikászálódok a takaró alól. A hideg padlóhoz érő talpamtól kezdve felszalad a libabőr a lábamon, mint harisnyán a szem. Felállok, kinyitom a hálószoba ajtaját, és kidugom a fejemet. A folyosón szinte nappali világosság van, mert az ablakon bevigyorog a hold. Még villany se kell.
A puffanás a nappali felől jött, hát elindulok a folyosón.
Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem itt, most mégsem tűnik ismerősnek a ház. Alacsonyabb a plafon, szűkebb a folyosó. A polcok sötét zugaiban ismeretlen tárgyak húzzák meg magukat. A nagymama mindig tudta, mi hol van. Most az sem tűnik egyértelműnek, hogy mi az, ami kézzel fogható, és mi az, ami csak árnyék. Inkább nem nézek a polcokra.
A nappaliban tornyokban áll a doboz és a mindenféle kacat. Tegnap éppen csak elkezdtem a szortírozást. A nagymama egy életen keresztül gyűjtötte ezt a rengeteg holmit. Nekem talán egy, vagy két hetembe kerül majd kiválogatni a használható dolgokat és kidobni minden mást. Körbejáratom a tekintetem, hogy megkeressem, mi okozhatta a puffanást.
A kanapéról megviselt, félszemű maci bámul vissza rám. Emlékszem rá. Kicsinek különböző történeteket találtam ki arra, hogy mi történhetett a másik szemével.
A falakon fekete-fehér képek lógnak. Távoli családtagok vannak rajtuk, régi ruhákban, természetellenesen merev pózokban. Még az arcukat sem ismerem. Aztán meglátom a nagymamát. Egy földúton áll, kofferrel a kezében. Szél lengeti a szoknyáját és ő mosolyogva pillant hátrafelé, a válla fölött. Göndör haja vadul kavarog az arca körül. Kísértetiesen hasonlítunk egymásra – anya szerint az ő vérvonalát örököltem.
Elszakítom a tekintetem a nagymamáétól, és végre kiszúrom, mi a baj az összképpel. A sarokban szanaszét hevernek a könyvek. Tegnap raktam külön őket, párat haza akarok vinni. Vajon mitől dőlt föl a gondosan elrendezett kupac? Közelebb lépek. Mozgást látok a szemem sarkából és azonnal elönt a pánik. Majdnem visszatérek az A tervhez, a futáshoz. Szerencsére hamar felfogom, mit látok. Egy macskát.
Sziszegve fújom ki a levegőt. Tehát van logikus magyarázat. Nem mintha kételkedtem volna benne.
A macskák mindig könnyen beszöktek a házba, mivel sok a rosszul záródó ablak. A nagymama szívesen etette őket, bár egyik sem volt az övé. Ezeknek a vidéki macskáknak nincs gazdájuk, sokan elkergetik őket, de a nagymama szerette gyűjtögetni nekik a maradékokat. Így volt kiről gondoskodnia.
Letérdelek a fekete kis jószág mellé, mivel az láthatóan nem fél tőlem.
–  Jaj, cicus. Megijesztettél – mondom neki megrovóan.
–  Sajnálom – feleli a macska.
Fuldokolva riadok fel. A hajnal szokatlan, szürkés fényt vet a szobára. Pislogva mászom ki az ágyból. Csak a vén faliórát hallani, a ház most megint csöndes. A folyosó is ártalmatlannak tűnik, mintha gúnyolódna rajtam. Fejcsóválva belépek a konyhába kávét főzni. Rozsdás tűzhely, lepattogzott zománcú hűtő, koszos-sárga csempe ódivatú virágokkal. Ez csak egy öreg ház.
Előkeresem a kék pöttyös bögrét. Repedezett a szája, mégsem innék másból. Ez az enyém, mindig ebben kaptam a kakaót, és valami gyerekes kötődés fűz hozzá. Miközben kávét töltök, az éjszaka emléke visszakúszik a gondolataim közé. Bögrével a kezemben újra végigsétálok a folyosón, és bekukkantok a nappaliba.
Egy pillanatra a tüdőmben reked a levegő, és megszorítom a bögrét. A kiválogatott könyvek tornya összedőlve hever a sarokban. Túl gyors mozdulattal fordítom el a fejem, a macskát keresve. Rájövök, hogy valószínűleg nem fogom megtalálni. Hideg bizsergést érzek a tarkómon. Tekintetem összeakad a nagymamáéval. Mintha a saját szemembe néznék, ahogy magamra mosolygok.

1.

Hatalmas tömeg verődött össze, mégis sikerült megfelelő helyet találnom, ahol észrevehet. De nem is keresett, már a szégyenkordén is csak állt büszkén, tekintetét az ég felé meresztve.
Körülöttem a tömeg eggyé vált hangja jól elkülöníthető mondatokra foszlott: boszorkány, máglyára vele, égessétek, pokolra való.
Hosszú, sötét haját a vallatáskor levagdosták, több helyen sebes maradt a fejbőr. A kezeit hátra kötötték az oszlop körül, de így is láttam, hogy a csuklóján és a bokáján bilincsek nyomai vöröslenek, ujjait szétroncsolták, több körmét leszaggatták.
Míg a hóhér dolgozott, az inkvizítor a nézőknek prédikált. Felvezette a kivégzést, dicsérte a Jézus Krisztust, az Anyaszentegyházat, de elsősorban a saját maga munkáját. Majd a bűnös asszony lelkéről beszélt, és amikor látta, hogy a pribék épp a nyakára köti a hurkot, megkérdezte a lányt, beismeri-e vétkét.
A nyelvét még a kínzások során tüzes vasakkal tönkretették, de jól láthatóan megrázta a fejét, le sem véve a szemét a ragyogó égről. Így a pap nem imádkozott érte, a bakó – hiába fizettem meg – nem fojtotta meg a kötéllel, az emberek pedig még dühödtebben kiáltottak halált.
A gyújtás igen szakszerűen zajlott, ahogy a lángok a nő lábát nyaldosták, mintha valóban az ördög cinkosa állt volna a tér közepén. Ezt már nem bírta méltósággal. Üvöltött, szavakat akart formálni a fájdalomra, de képtelen volt. Az egész nem tartott sokáig, a füst által hamar bekövetkezett a fulladás.
Az égett bőr szagától és a terjedő szürkeségtől alig vettem észre, hogy egy öregasszony felém mutogat: ez itt vele hált, a cinkosa! Több férfi elindult az irányomba, a városőrök is felkapták a fejüket. Elvettem az ingujjam az arcom elől, igen, mondtam, ez a boszorkány engem is megbabonázott. Feleletemre együtt érzőn megveregették a vállamat, magamra hagytak.
Nem akartam, hogy bármi közöm legyen tovább ezekhez. Minél előbb szabadulni akartam tőlük. Ha lefognak, viselnem kell a szorításukat is. Nem kívántam magamat feláldozni. A legfontosabb már elpusztult. Felébredek.

2.

Forgolódom az ágyban. A lázálomban egy máglya ég. Neked gyújtottam, halott barátomnak.
A vihar aznap nem volt hatalmas, csupán a te hajódat, a Don Juant pusztította el. Ó, hogyan is lehettem ennyire öntelt, hősöm nevét még a fővitorlára is ráírattam! Persze, utáltátok, a betűket kivágattátok, de a csónakot mégsem kereszteltétek át.
Mire a víz a partra mosta testedet, alig maradt valami az angyali vonásaidból. A halak apró harapásai kikezdték lágy arcodat, csak a zsebedben talált Keats kötetről tudtuk, hogy te vagy.
Mindig imádtad a vizet (s lám, most az ragadott el!) és a Napot is, tudom, tetszett volna a szertartás, amit rendeztünk. Mary ragaszkodott hozzá, hogy Rómában temessünk el, a gyermeketek mellé, de mivel a vízbefultakat nem szállíthattuk oda, el kellett téged hamvasztanunk. Egy hónapig várakoztattak, így mire a parton fellobbantak a fenyőhasábok, addigra a tartósító fűszerek, a bűz, az égett test szaga – nem bírtam elviselni, a tengerbe vetettem magam, és csak úsztam, míg a napsütés meg nem fájdította fejemet.
Csak a szíved, csak azt nem fogta a láng. Mary azóta is magánál hordja egy cédrusdobozban.
Íme, elment hát megint egy nagy ember, akit a világ komiszul, elvakultan és brutálisan félreismert. Majd most, talán, igazságot szolgáltat neki, amikor már semmi haszna belőle.
De nem sokára követlek én is. Az orvosok kívánságom ellenére sorra eret vágnak rajtam, állandóan lázálmok gyötörnek: kint vagyok a fronton, harcolok szegény Görögországért. De tudom, hogy Julian és Maddalo, ahogy emlegettél minket, hamarosan újra együtt fog csónakázni.
Most aludni akarok. Felébredek.

3.

A buszon izzadtság és vizeletszag terjengett. A metrón olcsó kölnik keveredtek. Először a tömegközlekedést hagytam el. Korán keltem, gyalog jártam mindenhová. De kezdtem büdösnek érezni az utcákat is. Bántott a csatornák kipárolgása, az autók füstje. A szag lassan az otthonomba is befészkelte magát. Érzékennyé váltam a régi lakás kiszellőztethetetlen, dohos bűzére, eszeveszetten sikáltam a szőnyegeket, törölgettem a bútorokat, kifestettem mindent tisztára, hiába.
Mindent hátrahagytam, egy kisebb városba költöztem. De itt sem lett jobb, csak kevésbé büdösebb. Tovább menekültem.
Egy párezer fős faluban vettem házat a falu szélén, messze a főúttól. Elzárkóztam, az udvarom üresen állt, mégis a szél disznószar szagát hozta, és ha néha boltba mentem, az utcán bor és cigaretta bűze csapta meg az orrom a szembejövő férfiak trikójából vagy bőréből. Minden ember büdös.
Az erdő közepén állíttattam fel egy teljesen új fakunyhót. A munkások nem dohányozhattak, amíg készült. A saját holmim szaga is zavarni kezdett. A ruháimat állandóan mostam, de az öblítők sem tetszettek már.
Végül elégettem mindenemet, semmi nem szennyezi már a levegőt. Egyedül kuporgok az egyetlen szobám padlóján, meztelenül. Azon merengek, mi az otthon? Hontalan vagyok. Gyökereim semmiképp nem maradtak.
Még mindig büdös van.
Először nem veszek levegőt.
Aztán kapkodnék érte, szájon át, de nem jön. Felébredek.

4.

Már utaztam ebben az autóban. Csomagtartóban, csuklyával a fejemen.  Most a hátsó ülésre mutattak helyet, a szememet is szabadon hagyták. Rám sem ijesztettek, meg sem ütöttek, nem is fenyegettek. Pedig nem fizettem ki a tartozást. A két kigyúrt férfit a hajuk színéről különböztetem meg. Az egyik szőke, a másik fekete, különben egyforma kék pulóverük és farmerjük van, katonai bakancsot viselnek. A szőke vezet, a fekete mellettem ül.
Kiérünk a város határán túl, elhagyatott telek mellett parkolunk le. Ismerem ezt a helyet: itt ásatták meg velem legutóbb a síromat, be is húgyoztam. Nagyon kiröhögtek. Az ásót alig tudtam már tartani, ráborultam és zokogtam, akkor mondták, hogy ha fizetek, nem temetnek belé. A pénznek csak a töredéke lett meg időre, azt eltették.
Szótlanul a gödörhöz vezetnek, ahogy nézem, büszkeség tölt el, legalább szabályos, egyenes falú. A fekete állványra állít egy kamerát, bekapcsolja, ellenőrzi. A szőke maszkot húz, odavezet a készülékhez, és amikor a fekete a hüvelykujjával jelzi, hogy jó a kép, a szőke oldalról rátalpal a térdemre. Hallom a reccsenést, mintha egy ág tört volna el, majd a saját hangomat, ahogy a fájdalomtól üvöltve kegyelemért könyörög.
Ezután módszeresen jön a két karom, az orrom, néhány fogam. Amikor elájulnék, fellocsolnak. Igen precíz munkát végeznek. A sírba már csak mellékesen, mint egy zsákot hajítanak bele. Minden fáj, a sok apró rész eggyé olvadva lüktet.
Apám régen sokat vitt az erdőbe. Minden növény, minden madár, rovar nevét tudta, leveléről, hangjáról ismerte. Én nem tudnám a nevén nevezni a környezetemet, amibe kerültem. Apám otthon volt benne, én idegen vagyok itt.
Hallom, ahogy dolgozik az ásó. Az első rönkök a lábamra esnek, halkan puffannak. Lassan betemet a föld. A szám telemegy a nyirkos, fémes ízzel.
Eltűnnek a csillagok. Felébredek.

5.

A műszerek fényei gyér világítást adnak. Repedezik a plafonon a vakolat. Átizzadt az ágyneműm, a pizsamámban inkább meg se mozdulok. A formátlanná dagadt testem egyébként sem engedi.
Mindig ugyanazok az álmok követik egymást. Újra sorra veszem az értelmüket, hogy megnyugodjak, nem ez a valóság. Nem így.
A szerelem, a barátság, az otthon, a test halott.
Tegnap megosztottam ezt az éjszakás nővérrel is. Ő az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Megkérdeztem, mit gondol arról, hogy csak lélektelen nemi szervek találkoznak, az embernek ismerősei vannak, akik üzenetet küldenek a születésnapján, gyökértelenül tengődünk a világban, a testünk pedig végül börtönként zár be egy-egy ilyen kórházi szobába. Kelletlenül hallgatott, egy ideje nem tudtam neki pénzt adni. Végül azt mondta, elég régóta van az osztályon ahhoz, hogy tudja, mindenki egyedül hal meg. A szavaira rácsapta a korhadó faajtót.
Ilyen hangja van a koporsófedélnek is.
Minden halott. De a szellem még küzd.
Olvasok, friss és éber akarok maradni, őrizni amit lehet. Minden éjjel úgy alszom el, hogy azt remélem, így halok meg.
Vagy talán ebből is felébredek.