A hajnal a rovarokat is megszelídíti.
Az éjszaka utálatos rémeiből, az alvók körül cirregő, motoszkáló, csattogó, surrogó, pittyegő szörnyekből reggelre ártalmatlan bogárkák lesznek, a levegő apró játékszerei. De engedd szabadon ezeket a rémeket éjszaka! Próbálj meg a kis ártatlanok közt, a nagy zümmögésben, pittyegésben, cirregésben álomba merülni! Vagy ezek nem ugyanazok a lények, mint akiket reggel nevetve elhessegetünk?
És talán a nőkkel is így vagyunk, töprengett Illighaen. Talán csak a sötétség engedi felismerni igazi természetüket. Mert kevés az igazán feszes, vonzó test, na de ha beborítasz egy nőt fekete lepellel, akkor mindjárt ellenállhatatlanul csábító lesz. Nem egy nő, hanem egy csábhegy, húshegy – rejtőző paradicsomkert. Vagy egy fekete rongyaiban motozó, cirregő szörnyeteg.
Cádizban vannak női utcák és férfi utcák, ahogy női házak és férfi házak is természetesen. Persze a női házakban is laknak férfiak, mert errefelé magányosan (be- és letakarás nélkül) csak egy öregasszony élhet, ezért aztán még a szegény utcákban is férfiak őrzik a nőknek mondott szerelmi kúpokat, dombocskákat, kiszögelléseket. Ámde az illatuk akkor is ott lebeg a szobákban, ha átengedték a vendégeknek az ülőhelyeiket, ha fekete varjak módjára kivonultak a konyhába sütögetni a süteményeiket. Méz, mandula, pisztácia, rácsok, kúpok, dombok, kockák, kosárkák, falatkák – már csak az ízekben érzed a testüket. Talán mert a nők vonzóbbak ízekké szedve, mint a maguk valóságban.
És nemcsak női utcák, női házak vannak Cádizban, hanem női órák is, töprengett Illighaen. Éjszakai órák, mikor ezek a nővé vált kísértetek a mit sem sejtő férfiak körül motoszkálni kezdenek. Az álmomba merült Cádiz tele van ilyen fekete ruhás lepképel, motoszkáló kísértettel – no de kinek jutna eszébe egy ilyen kis zizegőt a múltjáról vagy az ízléséről kifaggatni? A nők nem számítanak. Ha tudnak beszélni, akkor egyfolytában hazudnak, és csak elkábítanak a surrogásukkal. Az igazán feddhetetlen asszonyok nem beszélnek, nekik ugyan mi múltjuk lehetne?
Illighaen unta már a várost, unta a lármát, és unta ezeket az álmok idején settenkedő asszonyokat. Neki egyetlen feleség sem jutott, csak egy homályos zug egy geográfiáért bolonduló, magát tudósnak képzelő kereskedő házában. Ő még igazhitűként sem kapott fedelet az udvarban, mert ugyan mi dolga lett volna a toledói bölcseknek egy olyan északi tudóssal, aki hírből sem ismeri Arisztotelészt, és még a kódexeket is csak szükséges (és nem túl értékes) használati tárgyaknak tartja. Aki csak azért jött, hogy megmártózzon a napfénybe és hogy magyarázatot leljen néhány északi babonára. De a muzulmánok, gondolta Illighaen, mindent szétválasztanak, nemcsak a nőket és a férfiakat, nemcsak az édes és a sós ízt, hanem a hagyományt és a tapasztalatot is. Így aztán nem fordulhat elő, hogy egy hithű muzulmán a történelem irányát vagy az idő mibenlétét kutatja. De a nagy katonai összeesküvés tervét sem találta Toledóban, csak a Koránt, ezt a sugárzó könyvet, amit a meghalni mindig kész muszlim katonák életereje tartott életben.
Hogy mi az idő? Ez nem tudományos kérdés, jelentette ki ElFaíq, a nagyvezír főfilozófusa. Hogy hova tart az idő? Hogy hogyan lehet-e a jövőre emlékezni? Öreg szakácsnők morfondíroznak efféléken, miközben a könnyen megdermedő, cukros masszákat kevergetik. Térképek? Ugyan! Az öblöket, a tengeráramokat, a szeleket azért teremtette Allah, hogy a Szavak akadálytalanul terjedhessenek. Hisz egy-két emberöltő múlva a fák nekünk nőnek, az egész világ szelestül-öblöstül a miénk lesz. Az összes kupolájával, az összes hajójával, az összes feketeruhás legyecskéjével.
Hogy ez ilyen egyszerű lenne? Illighaen sokat töprengett ezeken. Hiszen a nappal és az éjszaka, a szárazföld és az ég csak ennek a csodálatos déli tengernek a partján válik szét ilyen pompás egyértelműséggel. Márpedig a ráolvasásszerűen vagy tűzzel-vassal terjesztett hit csak az ilyen egyszerű ellentétek fölött tud diadalt aratni. Mert hiszen néha még a lüktető idő is megbokrosodik, hiszen vannak olyan helyek és helyzetek a földön, ahol a köd és a kétség minden egyértelműséget felbomlaszt.
–Majd felszáll az köd, ha eljutunk északra – jelentette ki a kalifa geográfusa.
Na de hogyan? Hogyan száll fel? Allah felcsippenti a mutatóujjával? Egyetlen intésével megszünteti az ár-apályt, és elsüllyeszti az ár-apály lüktetésében vergődő szigeteket? No de honnan támadnak a szelek? Csak nem az ár-apály lüktetéséből vagy a köd bugyraiból? És szelek híján mi porozza be a fenyőfákat, mi teremti a szerelmet, ki vagy mi szórja szét Allah gondolatait?
És vajon az asszonyok, ezek a letakart húshegyek tényleg olyan gondolat nélkül cikázó bogarak, akiket csak álmok és félelmek lökdösnek? Illighaen megriadt. Allah – és persze Jézus, de ami azt illeti, a görög filozófusok is – mindig valami állandóan változatlan emberi lényegben gondolkodtak. Változatlan nőkben, változatlan férfiakban.
Ezek szerint nem lehetsz bölcs túl sok tapasztalattal.
Illighaen, akit a kommentároknál és a vallásoknál jobban érdekeltek az emberek, már a fejtartásukról és a járásukról meg tudta különböztetni az asszonyokat. Mert másként lépdel az, aki szabadon, vagy az, aki rabságban született. Más a szaga annak a nőnek, aki parancsolhat, és más annak, aki a tányérokat súrolja a gazdája konyhájában. Pedig a lényegüket illetően… no de Illighaen vénségére már kételkedett abban, hogy ez volna a lényeg. Ha Allah mindenható, akkor minden kis nyílvesszőt, amit kilő, egyenként kézbe vesz. Hiszen mi más magyarázata lenne, hogy az emberek olyan reménytelenül különböznek?
Cádiz utcáit mostanában elárasztották a fekete leplekben cirregő normann nők, Illighaen honfitársai. De még ezek az új Dzsamilák és Fatimák sem maradtak felismerhetetlenek. Hórihorgas vízimadarakként lépkedtek a piros, sárga, rózsaszín gyümölcshalmok között, a cádizi piac mindent megszégyenítő ragyogásában. Látott mór testőröknél is magasabb, suta gyereklányokat, akik – a karjukon illedelmes kis kosárkával –, majd összecsuklottak a fény- és illatáradatban. Talán már ízekre szedve. Talán már túl a személyes megsemmisülésen. Ugyan kit érdekel Platón vagy Arisztotelész? Ennyi szín, ennyi élet is felfoghatatlan a maga valóságában.
Cádizi kereskedő-pártfogója társaságában Illighaen vendégségről vendégségre járva végigkóstolta a legomlatagabb gyümölcsöket. Mennyi meglepetés! Olyan csudát, mint a gránátalma a maga illetlen magjaival egyetlen költő sem találhatott volna ki. No de ezek a gránátalmák mind sajnálatosan egyformák voltak. Egyformán lédúsak, egyformán pirosas-sárgák és ormótlanul hatalmasak. És milyen egyforma az íze azoknak a csodálatos kis magocskáknak! Az északi mesékben egyetlen satnya kis alma is elég, hogy egy herceg örökre halhatatlan vagy boldogtalan legyen, vagy nekivágjon a kíséretével a tengernek.
– Ami a mozgást illeti, Zénón érvei a legtanulságosabbak – folytatta Illighaen vendéglátója –, és talán ezek az érvek adnak magyarázatot az ár-apály illúziójára.
Talán, gondolta Illighaen. Talán. A honvágynál, az ide-oda rebbenő gondolatoknál nincs semmi alattomosabb.
Mandulás és ki-tudja-még-miféle finomságok után sörbetet szolgáltak fel az ide-oda suhanó rabszolgalányok. Van déli álom sörbet, van hajnali csillag sörbet is, csak éppen fiatalok nincsenek. Az ilyen árnyas palotákban, az ilyen kényelmes kertekben csak vénemberek bölcselkednek. A fiataloknak az a dolga, hogy kis katonákat nemzzenek, vagy elessenek a hit védelmében. Illighaen elnyúlt a kereveten, őt aztán nem érdekelték az érvek, ahogy az sem, hogy egyszer majd nyíltan is tuskónak titulálják majd – az ő útja is végetér egyszer.
Mint egy frissen mosott lepel, az este rásimult a városra. Fűszeres szellő viháncolt a fák közt; talán kalózok fogták be, talán ők hozták lepecsételt korsókban Cádizba, hogy szabadon engedjék egy málészájú tudós palotájában. De lám csak! Hullám módjára verdes a szél. Mintha a fák között valaki vagy valami próbálgatná a szárnyait.
– Bocsássatok meg, vendégeim! Kedves, egyetlen, drága vendégeim! Az unokaöcséim türelmetlenek, és épp egy időgépet építenek a kertemben.
Időgépet! Illighaen a homályba merült szökőkút felé sandított. Talán csak metafora ez az időgép, szemkápráztató illúzió, ravasz lírai lelemény. Azért olyan jó költők ezek az arabok, mert a háborún, a szavakon túl semmi mással nem foglalkoznak. Ezért nincsenek találmányaik és nagy haditerveik.
– Míg lefutja Akhilleusz a tíz kört, tíz lépést halad előre a teknősbéka… és amíg lefutja Akhilleusz azt a lépést, addig egy könyöknyit halad előre a teknősbéka… és így tovább, a végtelenségig, ameddig csak Allah akarja…
Az egyik sevillai tudós bölcsen megjegyezte, hogy nem Akhilleusz, hanem Omár szalad a teknősbéka után… Omár…! Ne feledjétek!
A vendégek lelkesen bólogattak.
Illighaen Omárral és Akhilleusszal mit sem törődve az egyik sörbettel csetlő-botló lány homlokát figyelte. Nem is könnyű munka ez a felszolgálás! Nem is olyan könnyű ellenállhatatlannak és csábítónak mutatkozni, és közben mindenkivel elhitetni, hogy szívvel-lélekkel, testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül a középen ülő hájpacnihoz tartozunk… Milyen szép is ez a lány! No de túl boltozatos a homloka, hogy szláv legyen… És micsoda csontos ujjak! Talán pár hónapja még hajókötelet fontak vagy kardokat fényesítettek.
Csillogtak-villogtak a lány testén a karpereckék, a gyűrűcskék, a láncocskák, de volt valami furcsa alattomosság (vagy talán kábaság?) a lány mozgásában. A nőkön meglátszik az erőszak: mintha egy tüzes korbáccsal suhintanának rajtuk végig, míg bele nem tunyulnak a megaláztatásba, ez a seb a ruhájukon is átsejlik. Vajon a herceg második felesége, Hildi lenne ez a boltozatos homlokú lány?
Nem, ennek a leányzónak gyerekesebb a csípője. A filozófiai vita és a lassan araszolgató teknősbékák védelmében Illighaen odasúgott pár szót a normann rabnőnek.
Az álmatagon lezárt, gyöngyházszínű szemhéjak lassan megemelkedtek. Milyen illatos, milyen friss, és talán nincs is tizenöt éves!
De Illighaen semmi meglepődést nem látott az aranypöttyöcskékkel telehintett, kék szemekben.
– Mikor kerültél ide? Hogy hívnak, gyermekem?
A gyönyházfényű szemhéj megint leereszkedett. A titkok, melyeket fiatalon annyival nehezebb elrejteni, mint öregen, megint bezárultak ebbe a majdnem áttetsző, tündöklően fényes kagylóba.
A lány olyan kába volt, hogy szinte fel sem fogta, hogy normannul szólnak hozzá.
–Dzsamila vagyok – felelt motyogva.
Hány leple, hány titka van még ennek az estének? Egyszercsak égtelen robbanás rázta meg a kertet. Mintha az a szárnyait próbálgató valaki vagy valami nagy hirtelen megemelkedne.
Az időgép! Illighaen mit sem törődve a kötelező udvariassággal, a lassan loholó teknősbékákkal, a kerevet köré helyezett tálcákkal és párnákkal, kirohant a fák közé.
Csóka Kata fordítása
Régebbiek:
Az erőszak, ha gondosan végzik ?????????????
http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/
Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)
http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/
//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/
http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/
