Címke: irodalom

Másnap

 

S. A.-nak

 

„Túlságosan kék reggelek délutánra és estére

rossz időt jelentenek.” (François Mauriac)

 

Olyan megtévesztően tiszták

a reggelek. A nap illedelmesen

beköszön az ablakunkon, ledörgöli

a tárgyakról az éjszaka szurkát,

elmesélhető képekbe rendezi az

álmainkat, vicces mintákat fest

a falról a homlokunkra, a hajunkkal

babrál, játszik, hízeleg, mint a gyermek,

majd úgy nő fel előttünk az égre, mintha

kizárólag a mi kedvünkért tenné. Isten,

szeretnénk mondani, de csak annyit

mondunk, arany. És belevakulunk.

Sárga lángtenger az ég. Egybeolvad

vele az egész világ. Estére válik csak

tőle szét, amikor a folyók és a tavak

medre már félig üres, és a nap már

újra a földön kujtorog. Az arca vörös

és puffadt. Magát keresi, és hogy nem

találja, szétkergeti az égen a csillagokat,

nekiesik a feljövő holdnak: mitől olyan

nagyképű, adja csak vissza a kölcsönfényt,

nem hihette, hogy örökbe kapta. Választ

nem vár. Egy darabig még eldülöngél

magában a tó partján, majd sisteregve

a víz alá bukik. Sápadtan néz utána

a hold. Sokáig keresgéli a vízben, de

csak a saját eltorzult tükörképét látja.

Mint a kút mélyére szorult csend,

úgy gubbaszt kint az éjszaka.

A homlokom az ablaküvegen.

Mintha valakit keresnék.

Szörnyeteg, akarom mondani,

de csak annyit mondok, Istenem.

Most este van. Majd reggel lesz,

és este lesz megint: a sokadik nap.

 

2013. december 5.

Ne beszélj zöldségeket!

Pópopó jókedvűen indult aznap óvodába. Egész úton ugrabugrált, szökdécselt a sárga macskaköveken, és arról mesélt Sapának, aki őt kézen fogva vezette, hogy milyen izgalmas volt a tegnapi óvodai kirándulás, és hogy a sok összegyűjtött gesztenyéből ma állatkákat készítenek.

– Egész a Nagyerdőig sétáltatok? – csodálkozott Sapa.

– Egész a Nagyerdőig! Bírtunk volna még egy kicsit tovább is gyalogolni, csak Sári, az a sárga hajú, nyafogós, szólt, hogy ő már nagyon fáradt. Ezért csak a gesztenyefákig mentünk. Szedtünk sok-sok gesztenyét és zavarócskáztunk is – mesélte Sapának Pópopó, miközben a járdaszegélyen egyensúlyozott, akár légtornászok a cirkuszban.

Pópopó alig várta, hogy Sapa kísérje el az óvodába. Főként a menet közbeni ugrándozás miatt szerette az ilyen reggeleket. Sanya ugyanis nem engedte neki az ugrándozást, nehogy orra bukjon és tönkretegye a nadrágját, Sapa viszont megengedte, sőt, néha ő maga is ugrándozott Pópopóval együtt. De nemcsak ezért szerette Pópopó, amikor Sapa kísérte, hanem mert Sapával mindenféléről lehetett beszélgetni. Olyasmikről, hogy miket szoktak játszani Hubával, a legjobb barátjával, meg hogy hogyan sikerült az utcabéli gyerekekkel az utóbbi focimeccs, aztán arról is, hogy ő nagy titokban naponta gyakorolja a futást, mert az őszi futóversenyen szeretne egy bizonyos lánynak imponálni az oviban (a lány nevét persze nem árulja el, és Sapa sem kérdez rá, szerencsére), vagy akár erről a gesztenyegyűjtésről. Hogy ő a legszebben fénylő gesztenyéket gyűjtötte össze, és hogy mi mindent szeretne belőlük készíteni.

Az óvoda kapujában Sapa, miközben intett, még utánaszólt, hogy ő nagyon megörülne egy igazi gesztenyelónak.

Uzsonnáig Pópopó egész állatseregletet fabrikált. Tehenek, sünik, zsiráfok, madarak, százlábúk sorakoztak Pópopó munkaasztalán. Mindegyik állatnak szép egyforma fogpiszkalába és cingár fogpiszkanyaka volt.

– Ez tűpárna lett? – mutatott az egyik százlábúra az óvó néni. Éppen arra, amelyik úgy festett, mintha tövisverembe esett volna.

– Nem. Ez lábszázú – vágta rá Pópopó dacosan. Rosszul esett neki, hogy a legszebb százlábúját tűpárnának nézik.

– Miféle lábszázú? Ne beszélj zöldségeket! – nevetett az óvó néni, de úgy, hogy kétoldalt kis gödröcskék jelentek meg az arcán.

Marika óvó néni nem csodálkozott volna ennyire, ha tudja, hogy a szótekerítgetés Pópopó és Huba kedvenc játéka. Mint a legjobb játékoknak, a szótekerítgetésnek sem voltak különösebb szabályai. Mindössze a szavak végét kellett az elejére tekerinteni. Egészen vicces dolgok kerekedtek így. Krumplikás papri, gombás szilvóc, csúszdás ória, cipős csámpa, üttel tökött, meg hasonlók. Pópopó és Huba csúszdázás közben játszották ezt legszívesebben. Aki tekerintett valami vicceset, soron kívül lecsúszhatott.

Az óvó néni azonban mit sem tudott a szótekerítésről, így hát megkérdezte, hogy miféle lábszázú, és azt is mondta, hogy Pópopó ne beszéljen zöldségeket.

– Hogyan lehet zöldségeket beszélni? – szeretett volna viszontkérdezni Pópopó, de hát még mindig duzzogott. Már pedig nem beszélhet, aki duzzog. Éppen ez a nem-beszélés a duzzogás lényege.

Így hát Pópopó duzzogva fabrikálta tovább a megkezdett gesztenyelovat, és nem kérdezett rá a zöldséges beszédre.

Olyasmiről hallott már, hogy valaki zöldségeket vásárol, zöldségeket hámoz, vagy zöldségeket eszik. De hogy valaki zöldségeket beszél?

Hazaindulás előtt Hubával megtárgyalták az esetet.

Egyszer az anyukája olvasott neki egy mesét, amelyben egy királylány rózsákat nevetett. Csak úgy dőlt ki a sok rózsa a száján. Rózsaszínűek meg sárgák. Le is volt rajzolva jó nagy halomnyi – mesélte Huba.

Valami efféle lehet akkor a zöldségekkel is. Hogy beszéd közben csak úgy potyog ki a sok paradicsom, paprika, uborka meg kelbimbó az ember száján – vélekedett Pópopó.

Huba borzas üstöke alól pislogott. Hüvelykujját megakasztotta kockás nadrágtartójában, ami nála a töprengés jele.

– De hát a te szádon nem potyogott ki egyetlen zöldség sem – jelentette ki.

Pópopó megborzongott annak gondolatára, hogy zöldségek sora potyog ki a száján.

– Még szerencse! Annyi zöldség épp elég, amennyit Sanya belémtukmál otthon – válaszolta, majd eliramodott.

Az óvoda kapujából, Sapa kezét fogva, intett csak vissza búcsúzóul a barátjának.

 

Első titok: Pópopó a Sapának készített gesztenyelovat mégsem adta oda Sapának. Azt füllentette, hogy a gesztenyeló, amint elkészült, leugrott a szőnyegre, kicselezte a rémült óvó néni harisnyás lábát, átfutott a folyosón, ki az udvarra, és elvágtatott a kertkapun át. Sapa úgy tett, mint aki elhiszi a történetet. Pópopó örült, hogy Sapa hisz neki. Szégyellte volna elővenni a zsebében lapuló, sánta, ferde nyakú gesztenyelovat.

 

Második titok: Hubát, Pópopó legjobb barátját, a szülei Töhötömnek akarták keresztelni, csak a nagymamája ellenezte. Így kapott egy másik honfoglaló vezér után rövidebb keresztnevet. Huba mindig nagyokat mond, olyasmiket, hogy állatkertet kapott szülinapjára, meg hogy unalmában bárányfelhőket szelídít, és hogy a Plútó bolygó ura volt korábban. 

Szikla

A véges ez, a kővé vált remény.                             

Nem hangolható húr zengéséhez,

csak üres álmot formáz. Vakhit.

Boltíves kriptában szálka, sebfehér

tekintet, mi maga nem látható.

A szétroncsolt tüdő és a máj.

A húsfekete, horizont nélküli táj,

hol vad füvek hajlongnak a szélben,

miközben só marja a szemet.

   Engedj közel egy csillogóbb delet,

mikor nem tudom, mi lehetne,

hogy mondhatnék-e bármit!

Érints ígéret nélkül meg, vagy ígérj,

ígérj nagy szelet. Jégeső verje el

éveim vetését, tisztuljon, párázzon

a rothadó gabona. Süket fal meredjen,

mész ragadjon fölsebző ujjamra.

Porzó szél emelje magasra a kezet,

múljon el minden, égő gyerekszáj,

éhség és szerelem, szülők és sebek.

Múljon el éveim vetése, repüljenek

a kövek, mint a Jupiter holdjai.

   De lehet, csak moha, csak hab,

szűrt fényben lobogó lakhatatlan város,

hegszínű köd, jégtűfal királysága.

Sziklára horgolt csipke, ennyi a nyelv,

nem lehet ima, nem lehet átok.

Csigaházamból a hideg kőre látok.

 

 

 

 

 

 

A könyv

Gondolataiba merülve gyalogolt végig a Liffey partján. Már sötét volt, a vízen sárgás foltokban csillant vissza a város. Csak a pubokból hallatszott ki a szokásos kocsmazaj. Szerette ezeket a tavaszi estéket, a folyó felett beúszott Dublinba a tenger sós, nedves illata. Ujjai a zsebében egy öngyújtót forgattak. Talán előző este rakta el véletlenül. A csaj egy zsúfolt tetőtéri lakásban lakott a túlparton. Dús vörös haj, fehér bőr, halvány szeplők. Az egyik kocsmában szedte össze és dicséretesen hamar kötöttek ki a lakásán. Cseszettül jól smárolt. Végignézte, ahogy elgurul mellette egy szakadt Merci, megigazította a haját és elnevezte a lányt Gingernek. Ezzel csak az volt a baj, hogy Írországban rohadt gyakori a vörös haj, és már legalább nyolc Ginger volt a telefonjában, sorszámozva, az egyikhez még helyet is kötött: Ginger 3 a pubból. De melyikből?

Megállt, nézte egy kicsit a folyót, rágyújtott. Nagyon szerette a várost,egy ideje viszont nem találta a helyét. Állandóan mehetnékje volt, amivel kezdett a haverjai agyára menni. A csajok már nem mozgatták meg a fantáziáját úgy, mint két éve. Bulik helyett értelmetlen lerészegedések voltak. A banda jól ment, a munkái jól fizettek, valami mégsem volt kerek. Majd elmúlik, gondolta, és tovább sétált. A Parliament Streetnél jobbra fordult, és néhány méter után megállt egy omladozó vakolatú kapualjnál. Az ajtó nehezen nyílt. Lábával tolta be, aztán hangosan csapódott be mögötte. Tornacipője csoszogott a lépcsőfokokon, visszhangzott a csendben. Sült csirkeszaga töltötte be a lépcsőházat. Megkordult a gyomra, egésznap nem evett. Belépett a lakásba, felakasztotta a dzsekijét, kulcsát ledobta az asztalra a pizzásdoboz mellé. Felnyitotta a tetejét, maradt még két erősen száradásnak indult szelet. A sonka szélei már barnásra oxidálódtak, a sajt egybefüggő gumiréteggé aszalódott. A kopott kanapéra dobta magát, maga mellé tette a dobozt. Csócsálta a pizzát, váltogatta a csatornákat, aztán megállt egy régi angol sorozatnál. Könyvesbolt, másnapos szakadt fickó hajtja ki a vevőit és egy bolondnak magyaráz. Erről eszébe jutott, a Kerouac regény. Az előző próbán odaígérte Kierannak. A pizza szélét visszadobta a dobozba és feltápászkodott, hogy megkeresse a könyvet. Akkor olvasta, amikor Dublinba költözött. Tehát valahol nagyon mélyről, kétévnyi könyv, ruha és mindenféle kacat alól kell kibányásznia.

Elővett egy sört a hűtőből, kinyitotta, a kupakot odahajította a túltömött kukára. A tetejéről leugrottak a zsebkendőgalacsinok. Nagyot húzott az üvegből, végignézett a nappalin. Megsárgult tapéta, giccses csendéletek a falon és lepukkant bútorok. A polcok tömve az előző lakótó rongyosra olvasott sci-fijeivel. A fal mentén és a kanapé mögött könyvtornyok, beléjük ékelődött zenei magazinok. A lakásnak enyhe könyvtárszaga volt, keverve a kanapé alá bemászó zoknikéval. Egyetlen növény volt az egész lakásban, egy fuldokló aloe vera, az ujját kenegette vele, ha a gitár húrjai letépték a bőrét. Félt, hogy kiszárad, ezért folyton túlöntözte. Volt egy kicsi kandalló is, gázzal működött, télen imádták a csajok. Hangulatos lakás. A fürdőszoba csempéjére száradt ismeretlen eredetű koszt úgy tűntette el, hogy teleragasztgatta újságokból kivágott cikkekkel, zenészek fotóival és koncertjegyekkel. Reggelente szívesen olvasgatta a vécén ülve. Egy hálószoba is tartozott a lakáshoz, amiben a másfél személyes ágyon és egy komódon kívül semmi nem fért el. Csak akkor aludt ott, ha felhozott valakit. Bírta azt a szétült kanapét.

Merre lehet az a könyv?Az ablak alatti könyvkupaccal kezdte, valószínűleg az halmozódott oda a legrégebben. Reklámújságok, szórólapok alól bukkant fel az NME 2010. februári száma, tele volt Marina and the Diamonds debütáló albumával. Érdekes lemez volt, a Mowgli’s Roadot szerette róla, Tibi gyakran játszotta a Fészekben a szerdai rock diszkókon, de hamar kikopott. Félredobta, beleivott a sörébe, és tovább ásott. Felváltva jött egy-egy vámpíros és zombis DVD réteg, pár római korban játszódó ponyva, még több zenei újság.

Sóhajtott, átfordult a következő stóchoz. Nagyrészük az ír történelemmel foglalkozott erősen radikális nézőpontból. Rátalált az egyik kedvencére, gael mondák bőrkötésben 1952-ből. Egy belfasti bolhapiacon találta, meglepően áron alul. Itt sem találta. Az elhagyatottság angyalainak első, csak Amerikában megjelent kiadása, benne egy olyan utószóval, ami a későbbiekből kimaradt. Kieran nagy rajongója volt Kerouac regényeinek.

A harmadik halom leginkább ír undergrond zenei magazinokból állt. Mikor ideköltözött, a legigénytelenebbeket is összevásárolta, kiolvasta az utolsó betűig, hogy képben legyen. Találomra belelapozott néhányba. A legtöbb bandára már nem emlékezett, eltűntek a süllyesztőben. Néhánnyal viszont dolgozott együtt a stúdióban.

Újabb regények jöttek, jó részükről megfeledkezett. Már majdnem a kupac aljánál járt, amikor meglátta az ismerős piros borítót. Közelebb emelte. Igen, emlékezett a csúnya grafikára az elején. Tipikus 60-as évekbeli amerikai dizájn. Egyszínű borító, robosztus tipográfia. Kinyitotta, hogy felelevenítse a történetet. A tömény kiábrándultságot, ami áthatja az egészet. Hasonló keserűséget érzett ő is, mikor olvasta. Átpörgette a lapokat, a könyv egy pontra ugrott, ahol benne maradt valami. Egy polaroid kép. Kivette. A fény felé tartotta, hogy jobban lássa, ráncolta hozzá a homlokát. Egymásba gubancolódott, szétcsúszott arcok, széles vigyor. Ahogy nézegette, minden eszébe jutott arról az estéről. Kemény buli volt. Az egyik legjobb koncertjük Tibivel, aki a képen egy random lányt ölelgetett. Közvetlenül mellettük állt ő is Szofival. Mennyire szexi volt aznap este abban a szoknyában! Megfeledkezett erről a képről, miután kiolvasta a könyvet, de most visszajött ugyanaz az érzés, mint akkor. Szabadság utáni vágy, bűntudat, keserűség, hiány. Sokáig ült ott törökülésben, nézte a képet.

Felkelt. Kinyitott még egy sört, és visszavetődött a kanapéra. Maga mellé rakta a könyvet, tetején a fotóval, és üres tekintettel bámulta a tévé színesen villódzó képét. Kavarogtak a gondolatai, az agya zsibbadt. Egyre lejjebb csúszott, már majdnem vízszintesben volt. Hajnalban rántotta le a fáradtság, elaludt ruhástul, cipőben.