Ébredés

 

 

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

 

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

 

 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia  

 

         Bezeg már napok óta szédelgett, nehezen bírta a járási levegőt, zihálva futott a csővonat után, hányingere volt a tompa hajnali fényektől és a legváratlanabb helyzetekben kezdett dorombolni. Addig oldalgott, hörgött reggelente, hogy a környékbeliek végül együttes erővel hívták ki rá a csőszt.

         Bezeg először a csősz csüngő hasát vette észre, ott állt fölötte, egy apró szeizmográfot tartott Bezeg mellkasa fölé, a szeizmográf által felrajzolt ábra szerint ordas nagy rendetlenség volt Bezeg érrendszerében. Át kell nézni belülről is, ropogtatta fogsorát a csősz, tessék megfordulni!

         Bezegnek még annyi ideje se volt, hogy méltatlankodjon, a csősz már kapta is a vizsgálati lenférget, a féreg fejére applikálta az apró kamerát, és beeresztette Bezeg egyik testnyílásába.  Bezeg nem érzett semmit, néha valami csiklandást az érfalakon, ahogy a lenféreg átsuhant.

         Most a bal csípője táján mintha valami zavar támadt volna, a kivetítőn csak az látszott, hogy a lenféreg irtóztató sötétségbe került odabent, nem tud továbbmenni. Némi matatás után halvány fénypászma világította meg a lenféreg útjában álló akadályt: Bezeg érrendszerét kartondobozok zárták el, a lenféreg hiába tuszkolta, lökte azokat a kartondobozokat, meg se moccantak. 

         Már csak az a kérdés – morfondírozott a csősz –, hogy a szervezete hogyan reagál a törpepoloskákra, mert egy pár hétig át kell engedni a terepet néhány jól kiképzett példánynak, biztosítani a szabad ki-be járást legalább két testnyíláson, és betartani a tűzvédelmi előírásokat, hacsak nem akar végzetes komplikációkat.

         Bezeg nem akart semmilyen komplikációt, ettől még gyanakodva méregette a hat törpepoloskát, amint a testbehatolás előtti csuklógyakorlatot végezték a priccs szélén. 

          

 

A törpepoloskák őrmestere imádta a rendet. Apró rohamsisakját le nem vette volna, olyan jól illett neki, abban evett, aludt, abban párosodott.  Mikor megbízták a Bezeg érrendszerében kialakult dugulás megszüntetésével, először alapos terepszemlét tartott. Megvizsgálta az emésztőcsatornákat, légcsöveket, bejárta a gyomor legmélyebb bugyrait, és arra a következtetésre jutott, hogy teljes körű felújításra, mi több, átalakításra lesz szükség.

A vaskos, bolyhos nyelőcső tisztításával alvállalkozóként két lompos farkú cickányt bíztak meg, Bezeg évek óta nem kacarászott és öklendezett annyit, mint abban a két napban, amíg a cickányok ki nem takarították a nyelőcsöveit. A gyomor mélyén lerakódott szőrszálakból, galacsinból, celluxból, mindenféle rongycafatokból kialakult göböket lángszóróval pörkölték apróvá, így már könnyűszerrel távoztak a végbélnyíláson.

Az egyetlen komolyabb fennakadást a vastagbél kanyarulatába fészkelt darazsak okozták, az őrmester már az első napon is csak a rohamsisakjának köszönhette, hogy a feldühödött darázsnémberek nem döfték agyon. Az átalakítás során egy kisebb csapat közelítette meg a darazsak bázisát, a fészekben csak két fejletlen csimpóca húzta meg magát, azokat könnyűszerrel csapták agyon, leverték a fészket, a bélfalat újravakolták.

Másnap azonban újra ott voltak a darazsak, és most kis híján odavesztek a poloskák. Az őrmester által elrendelt újabb terepszemle során felfedezték, hogy a gyomorfalon ismeretlen körülmények között keletkezett nyíláson közlekednek a darazsak, Bezeg hiába győzködte az őrmestert, hogy az a nyílásnak látszó mélyedés az ő saját köldöke, megvárták, amíg a darazsak kiröppentek Bezegből, és cementtel, mésszel tömték el a nyílást.  

A többhetes munkafolyamat befejeztével kisebb ünnepség keretein belül adták át Bezeg felújított szervezetét, két szakértő rövid szteppszámmal mulattatta az egybegyűlteket, a felügyelő unokahúga genyőtelepényt szolgált fel, általános volt a jóérzés.

Bezeg köldökét feszegette a szikkadó malter, gyomra alig tágult, a fényesre sikált nyelőcsöveken úgy száguldott végig egy-egy falat, hogy alig érzékelte testében a genyőtelepényt, az máris távozott belőle. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor alkonyattájt óvatos zümmögést érzékelt a vastagbél irányából.  

 

 

Több mint egy hét telt el, mire rászántam magamat, hogy elszívjam életem első marihuánás cigarettáját.

         Nem akartam ezt munka előtt megtenni, mert benne van a szabályzatban, hogy nem szabad. Szóval előtte azért bementem dolgozni, ahogy szoktam.

         Miközben pakoltam a könyveket, megöltem egy pókot.

         Szándékosan.

         Arra gondoltam, hogy ezért talán rossz ember vagyok. Arra gondoltam, hogy a pók soha nem gondolta volna, hogy így végzi. Csak sétál fel a polcon és hirtelen kilapítja a Pseudo-Antisthenés.

         Tessék, ennyit ér az élet. Még elbúcsúzni sem volt ideje a többi póktól.

         Aztán kimentem a ruhatárba. Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén szándékosan.

         Kivettem a táskámból a könyvét.

         – Visszahoztam a Lét elviselhetetlen szörnyűségét – mondtam neki.

         Julcsi felvonta az egyik szemöldökét. Nem tudom, hogy csinálta.

– Könnyűségét – mondta.

         Lenéztem a könyvre.

– Ja, igen… persze. Bocsánat. De nem hiszem, hogy…

         Visszaadtam a könyvet.

– Úgy érzed, nem neked való? – érdeklődött Julcsi.

         – Nem is tudom. Talán előbb valamiféle egyszerűbbel kellene kezdenem. Olyasmivel, amit sokan szeretnek, meg könnyű olvasni.

– Mondjuk a Harry Potter?

Elgondolkodtam rajta. Ismerős volt a név.

– Nem abból lesz valamikor film a mozikban? – kérdeztem.

– Most megy a nyolcadik. A hét per kettő.

– Ahha – bólogattam. – Akkor olvassam el azt?

         Julcsi nem válaszolt, csak furcsa arckifejezést vett fel. Nem értettem. A beszélgetésünk, úgy tűnik, kifutott, mint a tej.

         – Amúgy… te olvasott vagy – szólaltam meg aztán.

         Láthatóan tetszett neki, hogy ezt mondtam, mert elmosolyodott és egy kicsit hátradőlt, hogy nagyobbnak tűnjön a melle.

         – Igen.

         – Mit ért ez a Kundera az alatt, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége”? Úgy értem, hogy ha valami könnyű, az nem jó dolog?

         Julcsi eltűrt egy tincset a szeméből, és mintha kicsit jobban örült volna.

         – Jaaaj, hát tudod, hogy van ez. Te sosem voltál úgy, hogy nem tudod, mihez kezdj jó dolgodban? Hogy már megőrülsz attól, hogy rájössz, mindened megvan, és amire vágysz, az már csak luxus?

         – Nem tudom, hogy van ez.

         – Azért, na – kacsintott Julcsi. – Te is szeretnél néha valami őrültséget csinálni. Valami illetlent? Ha már eleged van a semmittevésből.

         Közelebb került hozzám, de észre sem vettem, hogy csinálta.

– Valami disznóságot – tette hozzá suttogva.

Elgondolkodtam, majd feleltem:

– Egyszer a gimiben megittam két liter Trombi Dumbit fogadásból. Arra voltak kíváncsiak, kihányom-e.

Julcsi hátrébb lépett, és megint eltűrte azt a tincset, amit egyszer már eltűrt, de a nagy ide-oda mozgolódásban visszarakoncátlankodott.

– Nem egészen ilyesmire gondoltam – mondta. Sietősen körülnézett. – Legjobb lenne, ha ezt nem itt és most beszélnénk meg. Még elkaplak!

Kacsintott, és elszaladt. Jött a Margit, ugye.

– Lazsálsz, mi? – szólt rám. – Az, hogy még a gyakornoki idődet töltöd, nem jelenti azt, hogy csak itt lébecolhatsz kint.

– Nem is lébecolok, csak…

– És még felesel is, beszarás! – kiáltott fel Margit. – Nem is tudom, hogy sikerült ide bekerülnöd.

Nem várt választ, mert azonnal továbbment, de még egy viszonylag egyszerű, de sokat jelentő mozdulattal jelezte, hogy menjek vissza dolgozni.

Visszamentem.

Amikor vége volt a munkaidőnek, azonnal összepakoltam, és úgy elindultam, hogy Julcsi se tudott elkapni.

Kifelé összefutottam Patrikkal.

– Na, baszatta a cucc? – kacsintgatott.

Megragadtam, és arrébb húztam, ezen aztán jól meglepődött, de szerintem én is.

– Még nem csináltam vele semmit. Meg kell mutatnod, hogyan kell.

Az elkerekedő szeme emlékeztetett az elmúlt hét eseményeire: akárhányszor nekiálltam kicsomagolni az anyagot, mindig hiányzott valami. Cigarettapapír. Aztán azt néztem, túl kevés az anyag egy cigarettához, és eltöprengtem, hogy vajon tesznek-e hozzá mást is. Kiderült, hogy rendes dohányt.

Elolvastam az interneten.

Csak ezen a napon jutottam el odáig, hogy tudjam, hogyan is kellene, de most, hogy összefutottam Patrikkal, egyszerűbbnek láttam őt megkérni.

– Mit, nem tudod, hogy kell megtekerni? – kérdezte.

– Hát nem tekergetni akarom, hanem elszívni.

Erre valamiért elnevette magát.

– Baszkikám. Ha ezt előbb mondod, úgy adom. Készen, felrolnizva, mint egy török szőnyeg. Miért nem szóltál?

Vállat vontam.

– Akkor segítesz?

         Zsebre tette a kezét, körülnézett, majd biccentett a fejével, hogy kövessem.

         – Leugrunk ide a parkba – magyarázta. – Eltolunk egyet, aztán lehet, jönnek a haverok, meg hoznak pár tyúkot is. Ahogy elnézlek, az is rád férne.

– Nem vagyok éhes – mondtam. – A társaságot se nagyon szeretem, igazából.

Egy ideig úgy sétáltunk egymás mellett, hogy hosszan bámult rám, aztán sóhajtott és azt mondta:

– Ha már az éhségnél tartunk…

– Ó igen, a marihuána-használat egyik jellemző következménye a megnövekedett éhség, melynek hatására a használó gyakrabban és többet étkezik a számára szokásosnál.

– Haver, mi a f…

– Wikipedia.

Patrik a fejét rázta.

– Neked sürgősen fel kell szívnod ezt a szart.

Egy sötét parkban kötöttünk ki, de mielőtt beléptünk volna, a közeli villanyoszlopnál megálltam, mert felraktak rá egy hirdetést.

Családi ház eladó a kertvárosban, telefonszám a letéphető fecniken.

Letéptem egyet.

– Tip? – kérdezte Patrik.

– Magamtól – mondtam neki. – Gyűjtöm az ilyen telefonszámokat.

– Hogyhogy gyűjtöd a telefonszámokat? Erre való a telefonkönyv.

Megráztam a fejem.

– Csak amelyeket így írnak ki, fecnire, amit le lehet tépni. És akkor nem tépem le, ha már csak egy van, ez amolyan szabály.

– Te tudod. – Odanyúlt, ő is letépett egyet. – De kelleni fog egy a cigihez.

Erre mondjuk nem is gondoltam, de bólintottam és követtem.

Jó mélyre mentünk, ahol senki sem jár. Valami erdő szélén lehettünk. Találtunk egy régi padot, ami fel volt gyújtva, félig. Félig még megmaradt, ezért le tudtunk rá ülni.

– Amúgy cigizel? – kérdezte Patrik.

– Nem. Egyszer kipróbáltam, nem volt valami jó.

– Tolj el egyet. – Megkínált. – Szokjad csak. Ne szerencsétlenkedj itt nekem a lényeggel.

Ő is bekapott egyet, egy másikat meg elkezdett szétcincálni.

Hát rágyújtottunk. Nem köhögtem annyit, mint vártam. Intett, és kellett egy pillanat, hogy leessen: a füvemet akarja. Odaadtam neki.

Figyeltem, miféle kifinomult, bonyolult mozdulatokkal alkotja meg a cigarettát Patrik. Kettőt is csinált. A maradék füvet visszaadta.

– A következő lesz – mondta. – Elnyomjuk az egyiket, aztán pihenésképpen egy sima cigi. Aztán kicsit várunk és jöhet a következő.

Miközben szívtuk, életre szóló tanácsokkal látott el.

– Piciket, piciket, sssz-há… sssz-há.

Amikor megvolt ez a fajta cigi, meg az a sima fajta cigi, meg aztán még egy, az az ez a fajta cigi, vagy hogyan is van, kicsit belezavarodtam, szóval amikor elszívtunk mindent, amit el lehetett szívni, akkor Patrik elkezdte nyomkodni a telefonját és zenét varázsolt elő belőle.

Szerintem valamiféle indiai rapzene lehetett.

– Durva jó, mi? – kérdezte.

Ezt még el kellett döntenem. Próbáltam felfedezni bármiféle változást, de nem sikerült. Észrevettem, hogy már nem nagyon érdekel, hogy összegyűjtök-e harminc fecnit harminc nap alatt, és azt is, hogy kezdek álmosodni.

Esetleg az lehetett az érdekes, hogy lenyűgözőnek találtam a két szemközti fa közötti tér strukturális elrendezését.

– Jövő héten el kell jönnöd Ecuadorba – mondta Patrik.

Erre nem tudtam, mit felelni.

– Haveromnak születésnapja lesz. Csütörtökön. Ráérsz?

– Én ráérek – mondtam. – Hol van Ecuador?

– Az Ecuador egy hely a városban – mutatott valamerre. – Partizóna. Café Ecuador. Ahogy nézem, itt ma már semmi nem lesz. Pedig szoktak lenni. A picsába, ember. Le kell jönnöd. Szükséged van arra, hogy kimozdulj.

Arra gondoltam, neki van rá szüksége, de aztán azt mondtam:

– Rendben van. Ha akarod, elmegyek.

Erre elvigyorodott, megütögette a vállamat.

– Ez a beszéd, haver.

Végül is elmentünk onnan. Kétféle irányba mentünk, ő erre, én meg arra.

Elsétáltam egy könyvesbolt mellett, láttam, hogy nyitva van. Visszasétáltam a bejárathoz és bementem.

Megnézegettem egy csomó könyvet. Furcsa volt, hogy nincs bennük pecsét, meg minden. Újak voltak. A tapintásuk fantasztikus. A betűk csak úgy vibráltak a szemem előtt.

Eljutottam végül egy olyan részre, ahol nagyon színes borítójú kötetek sorakoztak. Köztük rengeteg Harry Potter, egész tornyokban álltak.

– Segíthetek? – kérdezte egy nő.

Fiatal nő. Inkább lány. Mint én. Mármint én fiú vagyok, de olyasmi lehetett korban, mint én.

– El akarom olvasni a Harry Pottert! – mondtam neki akkora eltökéltséggel, hogy el is bizonytalanodott tőle.

– Talán rosszul van, nem kér egy pohár vizet? – kérdezte aztán.

– Hogyhogy?

– Kicsit sápadtnak tűnik. A szeme…

Erre elpirult, majd suttogóra vette:

– Jézusom, ember, te be vagy szakadva.

– Miért, mert el akarom olvasni a Harry Pottert?

Erre nevetgélni kezdett.

– Na, de tényleg, segíthetek?

Lenéztem a könyvekre.

„HARRY POTTER ÉS A TŰZ SERLEGE”. „HARRY POTTER ÉS AZ AZKABANI FOGOLY.” „HARRY POTTER ÉS A HALÁL EREKLYÉI”.

– Hogyan vannak ezek sorban?

Rám nézett.

– Te tényleg komolyan gondolod! – Csettintett a nyelvével. – A bölcsek köve. Az az első. Szerintem nagyon jó kis könyvek.

Le is hajolt érte nekem, és átadta. Nekem.

– Csak nehogy ilyen állapotban kezdd olvasni, mert a végén kiugrasz az ablakon egy seprűvel – mondta. – Még sosem láttalak itt.

– Ha tudom, hogy ilyen kedvesek az eladók, minden nap ide jövök – feleltem.

Milyen innovatív vagyok ma!, gondoltam. Össze tudnék szerelni egy hatalmas hajómakettet is! Ezt fogom csinálni! Bemegyek a játékboltba és veszek egy hajómakettet!

– Hahó! – szólt rám a lány.

– Öm, tessék?

– Azt mondtam, nagyon aranyos tőled, hogy ezt mondod.

Összezavarodtam.

– Mármint egy makett? Szerintem semmiség. – Felemeltem a könyvet. – Hol tudok fizetni?

Mosolygott, megmutatta, fizettem, kimentem.

Hazafelé letéptem az összes fecnit, ami az utamba került, még azokat is, amiket egyszer már leszedtem, és azokat is, amelyeken már csak egy darab volt.

A hajómakettemet elfelejtettem.

Messziről megéreztem a gyros illatát, és amikor odaértem az árushoz, kérnem kellett egyet. Szerintem ilyen gyorsan nem ettem meg még gyrost. Illetve, életemben először ettem, mert annak idején Reni úgy gondolta, hogy nem engedhetem meg magamnak. Megettem, és kértem még egyet. Azt nem ettem meg olyan gyorsan, inkább kiélveztem.

Annyira jó volt.

Így a minden napos bevásárlásomat is kihagytam. Előtte pedig nem busszal mentem haza. Észre sem vettem, már otthon is voltam.

Fogtam a maradék füvet, zacskóval együtt, bedobtam a vécébe és lehúztam, mint a filmekben.

Ekkora felesleges pénzkidobást ilyen értelmetlen, semmire sem való hülyeségre, hát ilyet még nem láttam.

Hátradőltem a kedvenc fotelemben, és olvasni kezdtem a Harry Pottert. Addig fel sem keltem, amíg végig nem olvastam.

Így múlt el a szerda.

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com