Címke: irodalom

Nyolc nappal később (1.)

 Könyvtáros vagyok. A hét minden napján. Még vasárnap is.

         Hétfőn megöltem egy pókot. Véletlenül.

Julcsi odajött hozzám. Szerintem szintén véletlenül.

Ott álltunk az ötös és a hatos főosztály polcai melletti asztalnál, amelyen könyvek sorakoztak. Galileo Galilei műve, a Matematikai érvelések és bizonyítások volt legfelül. Arra kentem rá a pókot.

Julcsi azt mondta:

         – Le kellene menned a raktárba, ha van időd. Őrület, mi van itt fent, nem igaz?

         Nem válaszoltam. Nem is néztem rá.

         – Jövő kedden jön az az író, az a hogy is hívják – folytatta. – Nem tudom, Margiték mit esznek rajta, mert tudod, ilyen öreg, meg mindig, amikor jön, olyan bagószag lesz ott hátul, hogy mindig szellőztetni kell utána. Senkinek nincs olyan szaga. Szerintem szivarozik, vagy nem is tudom. Mi a fene az ott?

         A pók felé biccentett. Kidugtam a nyelvem egy pillanatra. A halott pók. Lábai szétterültek. Volt, amelyik leszakadt. A testéből kibújt a trutymó.

Egy nap belőlem is kibújik, gondoltam.

– Egy pók.

– Tudod, baromi sok pók van mostanában errefelé – mondta Julcsi, és közelebb húzódott, mintha valami titkot akarna elárulni. ­­­–  Akármelyik könyvet veszed le, jön utána a pókháló. Ha engem kérdezel, szerintem pihenj egy kicsit. Még nem is mentél el ebédre. Mennyi is az idő?

– Kettő lesz – mondtam.

– Kettő lesz. Na jó, mit mondjak, te aztán elvagy itt.

– Elvagyok – mondtam.

– Igen? És ez mégis mit jelentsen?

Vállat vontam.

– Miért kellek a raktárban? – kérdeztem.

– Jött egy vén fickó, egy csomó régi újságot fel kell hozni neki holnapra. Tibi bácsi azt se tudja, mi hol van. Nem értem, a Margit miért nem olyan embert küldött le oda, akinek van legalább egy hangyányi tapasztalata.

Eltűrt egy tincset a szeméből.

– Na jól van – mondta aztán. – Hagyjad ezt itt, menj el ebédelni, aztán siess a raktárba. Ezeket majd én elintézem.

Hát elmentem ebédelni. Oda, ahol adnak lángost.

Amikor megettem, azt mondtam a fickónak, hogy ez volt a legjobb lángos, amit valaha ettem. Megköszönte.

Ahogy sétáltam visszafelé, megláttam egy fiút. A padon ült és gitározott. Hosszú haja volt. Lassan pengette a húrokat, külön-külön.

Szomorú dalt játszott.

Aztán valaki meglökött.

– Nézzed már, hova mész, basszad meg.

Ránéztem. A fickónak alacsony homloka volt.

– Elnézést – mondtam neki.

A pengetés mellettem abbamaradt. A távolban gyerekek kiabáltak. Arrébb léptem, hogy kikerüljem azt, aki meglökött. Nem engedte. Odalépett elém.

– Mi az, hogy elnézést? – A fejével felfelé biccentett, miközben ezt mondta. Száját pedig lebiggyesztette. – Valami bajod van esetleg?

Tudtommal nem volt semmi bajom, ezért csak megráztam a fejemet.

– Válaszoljál rendesen, ha én kérdezlek, gyökér! – mondta erre.

Ekkor a zenész fiú felállt, és odasétált hozzánk. A gitárját a padon hagyta. Neki magas homloka volt. Azt kérdezte:

– Valami probléma van, Dancsó?

Az alacsony fickó felnézett a magasra. Mintha nem értette volna. Ezért a zenész elmagyarázta neki:

– Persze, hogy ismerlek. Ismerem a bátyádat is.  Ezen a környéken nem balhézhatsz. Ez itt Vertigó területe. Nem szereti a pattogást, ha érted, mire célzok.

Erre Dancsó hunyorgott, aztán belém jött megint, ahogy elsétált mellettem. Nem valami jó kedvvel.

– Hihetetlen, mennyi az izgága faszfej errefelé – ingatta a fejét a zenész, közben rágyújtott. Kifújta a füstöt, és a kezét nyújtotta. – Patrik vagyok.

Megmondtam neki én is a nevemet. Nem mintha számítana.

– Franc tudja, miért szóltam közbe – mondta. – Nekem ehhez semmi közöm, végül is. De nem szeretem, ha kötözködnek az emberrel. Tudod, elég szar volt nekem, amikor tizenhárom voltam, meg ilyesmi. Állandóan basztattak. Mindegy is.

Ekkor végre egyenesen rám nézett, mert addig csak körbe-körbe járatta a tekintetét. A legmeglepőbb az volt ebben, hogy a gitárjára egyszer sem nézett vissza, mintha tudta volna, hogy senki nem fogja onnan elvinni. És most rám nézett, pontosan oda, ahol én álltam.

– Tudod, a bátyját én látom el a cuccal. Feszültnek tűnsz.

– Nem vagyok – vontam vállat.

– De, de – mondta, és lassan szívott-fújt megint, miközben le sem vette rólam a szemét. Megnyalta a száját, és bólogatott. – Szerintem szétbasz az ideg. Látszik rajtad. Megijedtél a faszfejtől, mi?

– Nem, nem igazán.

– Totál be vagy szarva. – Megkocogtatta mutatóujjával a mellkasát. – Adrenalin, haver. Pörögsz, mint egy kolibri.

Elpillantottam a válla fölött, amerre éppen indulnom kellett volna már.

– Igazából, szerintem a kolibri nem is…

– El kellene lazulnod – emelte fel a kezét. – Tiszta ügy. Mennyi kéne, kettő?

– Kettő micsoda? – érdeklődtem.

– Két-gé. Kettővel kihúzod hétvégéig, ha csak neked lesz. Bár fasz tudja. Ahogy így rád nézek, én a helyedben felszívnék egy egész futballpályát. Jó fejnek tűnsz, neked most így először olcsó lenne.

– De micsoda? – fakadtam ki.

Erre furcsán nézett rám. Mintha én is furcsán néznék rá. Furcsa helyzet.

– Fű, te kretén. Gandzsa. Itt ülök egész nap, és nem tudom kinek elnyomni. Ezen a rohadék, szar helyen. Megyei könyvtár, meg a kis faszom. Legalább ennyit tegyél meg, ha kimentettem a seggedet.

Úgy éreztem, elszédülök.

– Hát, az a helyzet, most nincs pénzem – magyaráztam neki. – Csak annyit hoztam ki, amennyiből egy lángost megeszek és… hát van egy kis apróm, ha kellene, de…

– Jézusom, minek nézel te engem? – pöccintette el a cigarettáját Patrik. – Valamiféle koldusnak, vagy mi a szar? Olyannak, mint ezek, he? Mint a Dancsó-félék? Van egy cigid, mennyi az idő? He? Olyannak?

– Dehogy is, eszembe sem jutott – válaszoltam. – De most tényleg nem tudok, mennem kell… vissza kell mennem dolgozni.

Fejemmel a könyvtár felé biccentettem.

– Könyvtáros vagy? – kérdezte.

– Igen – mondtam. – A hét minden napján.

– Az kurva jó. Szeretek olvasni. Te miket olvasol?

Letöröltem egy csepp verítéket a homlokomról.

– Nem is tudom. Mostanában nincs sok időm… tudod.

– Aha, aha. – bólogatott. – Még ezt megbeszéljük, haver. Én itt leszek. Gondolom, nem jár el a pofád.

Nem értettem először, aztán felvilágosított:

– Fű, meg minden, a francba is.

– Ja, nem, nem – ráztam a fejem. – Nem jár el.

– Hát, ajánlom is – mondta. – Két gé, egy áráért. Első alkalmi kedvezmény. Ha meggondolnád magad. Haverom termeszti, minőségi.

Rábiccentettem és otthagytam. Mentem vissza dolgozni. Julcsiba ütköztem visszafelé.

– Jaj, te! – kiáltott fel, aztán elnevette magát. – Huh. Meleg van, mi?

Mutatóujjával kissé elhúzta a blúzát, és így még több látszott a melleiből.

– Ne felejtsd el a raktárt – mondta. – Itt fent elrendeztem mindent. Azt hallottam, az igazgató meg a gazdaságis gépe kipurcant, most erre mit mondasz?

– Igazából, semmit.

– Valamiféle vírust kaptak el, őrület. Nem is merek bejelentkezni fészre. Mi lesz, ha valaki ellopja a képeimet, meg minden?

A homlokomat ráncoltam, és próbáltam jelezni, hogy szeretnék továbbmenni. Amikor láttam, hogy választ vár, azt mondtam:

– Bárki letöltheti a képeket, amit felteszel, nem kell ahhoz feltörni semmit.

– Ó, tényleg, de hülye vagyok! – nevetett fel. – Hát de érted. Azért mégsem merek most a gép közelébe menni, a végén még csak elrontok én is valamit, aztán kapok a fejemre. De majd este beszélgethetünk, ha feljössz csetre.

– Igazából, a barátnőm szerintem korán le akar feküdni, szóval…

Erre nagyot bólintott, mint akinek most jut eszébe, hogy barátnőm is létezik. Mintha csak most írták volna bele a történetünkbe.

– Na jó, nem azért mondom ám, ne hidd, hogy én… mindegy, menj csak a raktárba, Tibi bácsi már tiszta ideg.

Leszaladtam hát a lépcsőn a raktárba, ahol nem volt már annyira meleg, mint ahogy odafent Julcsi szerint.

Tibi olyan volt, mint akit kivégzésre szólítottak. Évekig gondnok volt, úgy tűnt, ennyi idősen már nem tud megbirkózni az összetettebb feladatokkal. Nem értem, hogy vették fel ide.

– Figyelj, fogalmam sincs, mennyi itt az annyi – nyafogott. – Ezt az egészet úgy rendezték össze, hogy senki ne találja meg, mi hol van.

Fél perc alatt megtaláltam neki, amit keresett.

– Gyere, ülj le, segíts ezekkel is – mondta aztán. – Addig is beszélgetünk, ami csak jó.

Vállat vontam, és leültem. Pecsétet kellett belenyomnom a könyvekbe.

A pecséten az volt, hogy „ÁLLOMÁNYBÓL TÖRÖLVE”.

– Szerinted Julcsinál lenne esélye egy olyan magam fajta vén rókának? – kérdezte Tibi.

– Nem tudom.

Egy ideig hallgatott, aztán az asztalra csapott.

– Nácik, azt mondom. Ezek ott fent. Jézusom. Meg a sok cigány. Őrület, mi van itt.

Erre nem tudtam, mit mondani.

– Olyan szótlan-féle gyerek vagy te, mi? Fiatal vagy még, nem tudod, milyen kommunista világ van még mindig itt.

Tényleg nem tudtam. Pecsételtem tovább.

– Mármint… – Tibi közelebb hajolt, hogy ezt elmondja. – Múltkor jöttem a tanácsból. Ezek nem csinálnak semmit. Hiába mondja el ésszel az ember, nem értik, egyszerűen nem értik.

Én sem értettem. Aztán hirtelen úgy gondoltam, témát váltok:

– Figyeljen, Tibi bácsi…

– Tegezzél, az úristenedet, kollégák vagyunk.

– Mindig elfelejtem – mondtam. – Az érdekelne, hogy szívtál-e már füvet.

Erre abbahagyta a pecsételést, és rám szegezte a tekintetét.

– Hogy kábítószereztem-e, azt kérded? Hogy megszegtem a törvényt? Szerinted kommunista vagyok én is?

– Nem úgy értem, csak…

– Szerinted úgy nézek én, ki, mint egy drogfüggő? Mint egy börtöntöltelék?

– Egyáltalán nem, engem csak az érdekelt… de bocsánat, tényleg, nem úgy gondoltam…

– Az ilyen liberális gondolkodás. Attól megy tönkre ez az ország. Mert mindent megengednek mostanában ezeknek a fiataloknak. Ezek a kurva fiatalok meg el is hiszik, hogy mindent szabad, ezek a kurva fiatalok. Így gondolod, te is, mi?

– Igazából én is még csak huszon…

– Hát úgy nézek én ki, mint aki kábítószerfüggő? Mondjad meg most őszintén! A seregben is voltam. Meg önkénteskedtem a tűzoltóknál. Azok nem engedik meg az ilyesféle fegyelmezetlenséget. Hát szerinted lenne nekem munkám, ha állandóan csak az ivás meg a heroinozás, meg ezek mennének? Meg az a izé, amit a filmekben mutatnak. A metamfetamin. Volt valaki az utcánkban, akit azzal csuktak le.

Pecsételtem csendben. Rádöbbentem, nem kellett volna felhoznom a témát.

– Ki ne próbáljad az ilyen kokaint, te gyerek, mert ha megtudom…

Majdhogynem két árnyalatnyival vörösebb lett az arca, mint mikor ideértem.

Egy ideig csendben pecsételgettünk tovább, végül valamivel nyugodtabban megszólalt:

– A marihuána. Az azért csak csínján, az úgy…

Elmélyülten bólogatott.

– Egyszer hozott a Ferkó. – Megrázta a fejét. – Hát semmit nem éreztem, nem tudom, miért vannak oda. De rászokni, soha. Ne is gondolj erre, fiam. Semmi jó nincsen benne.

– Túl van tárgyalva – mondtam neki.

Aztán percekkel később otthagytam, mentem vissza a kölcsönzői részlegbe.

Ledolgoztam a maradék időt. Mielőtt hazaindultam volna, odamentem Julcsihoz.

– Azt hiszem, szükségem van egy kis változásra – mondtam neki.

Feltekerte ujjára a hajtincsét, majd le is tekerte róla.

– Igazán? Miféle változásra?

– Nem is tudom – sóhajtottam. – Nem érzed úgy néha, hogy minden napod egyforma?

– Ki nem? – nevetgélt Julcsi.

– Arra gondoltam, talán olvasnom kellene. Tudod. Ha már könyvtáros vagyok.

– Igen, értem.

– Mert… ugye, ritkán olvasok. Bármit.

– Ó, értem én.

– Többnyire semmit. Soha semmit, inkább. Te pedig…

Julcsi tekintete felragyogott, vagy hogyan is mondják.

– Hogy ajánljak valami igazán jót? – Rám kacsintott. – Pont most végeztem egy nagyon jó kis könyvvel, melegen ajánlom.

Odatipegett a ruhatárhoz, benyúlt a táskájáért, és kivett egy könyvet. Ránéztem, megköszöntem, eltettem. El is felejtettem rögtön, mi volt az.

– Szerinted azok, akik olvasnak, gazdagabbnak látják a világot? – kérdeztem, miközben sétáltunk a könyvtártól a buszmegállóig.

– Nem is tudom – mondta. – Szerintem, aki olvas, többet álmodozik, és ez azzal jár, hogy többre is vágyik. Innen nézve sokkal szegényesebbnek tűnik majd a valóság, amiben élsz.

Vállat vontam.

– Ezt egy kicsit nehezen tudom elképzelni.

– Pont te beszélsz – húzta el a száját Julcsi. – Hiszen neked még barátnőd is van.

Aztán mégis elmosolyodott, és ez a mosoly beleragadt az emlékezetembe, egészen addig, amíg haza nem értem.

Otthon minden feltűnően csendes volt. Enni akartam, aztán a konyhában megtorpantam.

Egy fecnit raktak a hűtőre. Ez volt ráírva:

 

 

Nekem ez már nem megy. Hazaköltözök. És nem akarok visszajönni. Sajnálom, hogy így kell elmondanom, de te sose figyelsz, ha el akarok mondani valamit. A reakcióidtól kiráz a hideg. Ez fontos: ne keress!

                                                                                

 

         Aláírás, Reni.

Rövid gondolkodás után ezt a kis szövegdarabot úgy értelmeztem, hogy a barátnőm elhagyott.

Így múlt el a hétfő.

 

 

 

 

A könyv Facebook-oldala: http://www.facebook.com/nyolcasok

A szerző honlapja: http://www.balazsfarkas.com

Álom havában

Gábriel egy hosszú ima után

szárnyait elégette és elköltözött.

Felmondását ímélben küldte el.

A betlehemi csillag

még az újkenyér havában

lehullott.

Meteoreső, így mondták a hírekben.

János a Jordán vizében

Magányosan mézet majszolt.

Heródes nem őrjöngött,

nem mészárolt.

Saulból nem lett Paul.

A leprások leprások maradtak,

a vakok pedig vakok.

A templomokat ellepték a kufárok,

a kereszten nem feszült

a Bűntelen.

Mária elvetélt.

Azt mondják, sokat stresszelt,

pedig szedte a terhesvitamint

és az ultrahang sem utalt semmi gondra.

Nem született meg Immánuel.

Nincs Karácsony,

a fenyőállítást meg betiltották.

Hogy gyógyító nélkül mivé lesz

a beteg világ,

csak az Öregisten tudja…

 

És nem történt még

annyi-annyi minden,

elmaradt a szeretet ünnepe.

Bár a szupermarketek

polcai roskadoznak,

évről-évre több a műanyag.

De boldog karácsony helyett

maradt a „kellemes ünnepek”

A történet elejére már nem

emlékszik senki.

Bejgli és fahéj illat,

csodás…

új légfrissítő.

Csillagködben II. (Repülő!)

(Repülő!)

Éppen akkor értem oda, amikor a Nagy ott járt, hogy a csoport létszáma tizenhárom, nem hiányzik senki, felmentést ne… ja de felmentést kér a Boldog, javított gyorsan. Ja de felmentést kér, ismételte meg a Herczeg, ja de miért kér felmentést a Boldog? Tán a fejecskéje fáj? Vagy a hasikája fáj? Vagy micsodája már megint??? A kis lelke, mi? Boldog! Tán csak nem hogy szomorúak a boldogok? Mert nem vigasztaltatnak meg, he? Nézze meg az ember!

            Néztem én, és láttam, hogy nincs jó kedvében a Herczeg, pedig idén még nem is kértem felmentést, csak egyszer, akkor is a térdem volt felhorzsolva, de tényleg, de ő láthatóan azt sem hitte el, és mégsem engedte meg, hogy megmutassam neki. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy anyád, de aztán csak annyit válaszoltam, hogy a torkom, az fáj. A hangom rekedtes volt, pont, mint egy hétpróbás szimulánsnak, pedig tényleg fájt. Akkor már minden fájt. Á, a torka, így a Herczeg, jól van, akkor pihenjen csak a kisasszony, kímélje a becses hangszalagjait, bár ez itt nem énekóra, itt kuss van, nem igaz? Néhányan röhögcséltek, de a kérdésre válaszul mindenki elhallgatott. Az a helyzet, folytatta a Herczeg, Boldog, de nem rám nézett, hanem a tornasoron futtatta végig a tekintetét, hogy ha nem kérsz ma felmentést, magam kértelek volna meg rá, hogy legyél kedves tartózkodni a tanórán való aktív részvételtől, ugyanis ma test-nevelés órát fogunk tartani, érted, test-nevelést, nem pedig holmi labdázást, egy kis lóti-futival, meg jó sok lazsálással, és semmi kedvem 10 perc után a mentőt hívni érted. Érted?

            Értettem. Még mindig nem rám nézett, hanem a tornasorra, és a tornasor kezdett rosszat sejteni. Pénteken a közmegegyezés szerint kosarazni szoktunk, most is mindenki erre számított, nem pedig test-nevelés órára. Ami a labdázást, a lóti-futit meg a lazsálást illeti, ilyenkor én a Kútásót szoktam fogni, ő meg engem, ami úgy néz ki, hogy le-föl sétálgatunk, tisztes távolból követve az egyes támadásokat, és közben megtárgyalunk ezt-azt. Olyan is volt már, hogy a Kútásó véletlenül kosarat dobott, én meg egyszer elvettem tőle a labdát, de aztán a Mohácsinak adtam, mert kérte, és a többiek majdnem megvertek. Nem volt valami nagy fair play ez a Mohácsi részéről egy rövidlátóval szemben, de a csapatom szerint én voltam a hülye, hiszen ők is integettek. Tényleg mindenki integetett, de én annak dobtam, aki a legközelebb volt, mert bár látni már nem láttam el odáig, dobni még csak-csak el tudtam. Többet inkább nem szereztem meg a labdát a Kútásótól.

            Herczeg azt is közölte még, hogy ezentúl minden hónapban tartunk legalább egy normális test-nevelés órát, és akinek ez nem tetszik, az nyugodtan kérhet felmentést, nekem mindjárt fel is ajánlotta az összes soron következőre, pedig meg sem mukkantam. Aztán kiléptetett minden második embert, és kiküldte őket a szertárba medicinlabdáért, majd pedig mindenféle válogatott borzalom következett: volt sánta róka, négyütemű fekvőtámasz meg lépcsőzés, ahová engem is kihajtott, és odaállított ahhoz az oszlophoz, hogy számoljam a megtett köröket, de hogy kíméljem a torkomat, nem bekiabálnom, hanem mutatnom kellett, és még így is aggódott, nehogy meghúzzam az ujjamat a végén, mert az nyilván nagy tragédia lenne nekem, vigyorgott. Aztán újra bementünk, és előkerültek a kötelek is a bordásfal mögül, meg a zsámolyok, zárásul pedig következett a mélypont, a tűz, víz, repülő. Aki elrontotta, annak ki kellett állnia, és akár erejük fogytán, akár készakarva, a többség gyorsan kihullott, hamarosan már csak hárman ugráltak lihegve. Akkor a Herczeg belefújt a sípjába, Jóború 2, Mózes, Petike, sorolta a talpon maradtakat, majd elküldte őket zuhanyozni, a többieknek meg három kör békaügetést rendelt levezetőnek. Erre a Joború 1, aki csak egy pillanattal hamarabb dőlt ki, mint a 2, nem bírt magával, és felnyögött, hogy ez nem igazság, és a Laczkó már túl későn rúgta bokán, mert a Herczeg felhorkant, hogy valóban, úgyhogy legyen négy; és ha még egy nyikkanást hallani, akkor öt. Hajrá, aki készen van, leléphet.

            – Csak okosan, a segédem mindent lát! – és a sípot letette a padra, hogy csak úgy koppant, részéről lezárva ezzel a testnevelésórát, majd felém fordult, és nyájasan megkérdezte, hogy jobban vagyok-e. Mondtam, nem. Erre ő, hogy látszik rajtam, elég pocsékul nézek ki. Mondtam, tudom. Nem úgy érti, mondta, hanem úgy, hogy látszik, hogy valami bajom van; ő végig figyelt engem, és még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor bejöttem: hullasápadt arc, vérvörös fülek, higgyem el, ez nem normális. Elhittem. Javasolta, hogy menjek el orvoshoz, ő majd szól a Szentmiklósinénak. Most-most, mire várok. És menjek szépen haza, és pihenjem ki magam. És néha kocogjak a nővéremmel, az jót fog tenni. És ne szívjak mellre mindent, és ha most rossz is, azért még olyan is lesz majd, hogy jó, neki elhihetem. Jó. És köszönöm. Csókolom.

            Mire kicsöngettek, már az utcán, mire be, a rendelőben voltam. Körülöttem üvöltő csecsemők és gyerekek és anyukák, nagy részük alig valamivel idősebb a nővéremnél, de a szemük fele akkorának tűnt, mint az övé, a szájuk kicserepesedett, és a hajuk sem volt különb állapotban, mint az enyém. Ott volt köztük a Feri felesége; ő is eléggé rosszul nézett ki, és nemcsak a Sziszivel vagy a korábbi önmagával összehasonlítva, hanem úgy általában is. Így utólag elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ültem ott egy órát a taknyos bőgőmasinák között egy hülye igazolás miatt abban az állapotban, alighanem képtelen voltam felállni, de aztán egy kisfiú lehányta a cipőmet, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy kimozdítson a holtpontról. Amíg lemostam a vécében, egyúttal levakarva róla a friss festés nagy részét, szólítottak, de helyettem a hányós kisgyerekkel mentek be, aztán mire kijöttem, egy nő már ott állt szorosan az ajtónál, hogy ő csak gyógyszerért jött, a következő meg csak injekcióra, az pedig soron kívüli, ha nem tudnám, én meg inkább nem álltam le vitatkozni, féltem, hogy egy tanítási napon belül másodszor is megütnék egy édesanyát, azt pedig már nehéz lenne kimagyarázni. Aztán már csak a Feri felesége volt hátra, meg a kislánya, őket meg nem tudom, miért, de előre engedtem, igazán nem vártam köszönetet érte.

            Dél körül aztán bejutottam, a doktor néni pedig nagyon meglepődött, hogy itt lát, és hogy jó ég, mekkorát nőttem. Egészen elérzékenyült. Végre valaki, aki nem taknyoz össze, gondolhatta, és én igyekeztem megfelelni ennek a kimondatlan elvárásnak. Bár az elmúlt évben biztosan nem nőttem egy centit sem, ráhagytam, lehet, hogy azóta nem is jártam nála, különben is, már régen tudtam, hogy ezt a nagyotnövést ahelyett mondják, hogy nahát mennyit híztál, és milyen pattanásos lettél – bár erre is volt példa. Hogy akkor mondjam el, mi fáj, kért, miután arra a kérdésre, hogy mi újság a suliban, nem reagáltam. Akkor nyeltem egyet, a torkod, ugye, kérdezte, én pedig bólogattam, és hogy mondjak egy nagy Á-t, hát mondtam, ő meg hümmögött, hogy végül is egy kicsit piros, most menjek szépen haza, és feküdjek le, szedjek C-vitamint, mára ad igazolást, ha holnapra rosszabb lesz, jöjjek vissza, ha jobb, talán néha eljárhatnék kocogni a nővéremmel, az biztosan jót fog tenni. Higgyem el, ha most rossz is, hamarosan jobb lesz, csak fel a fejjel. Jó, mondtam, és köszönöm. Csókolom!

            Naná, hogy jobb lesz, gondoltam, és mire hazaértem, azt is kitaláltam, hogy fogom csinálni. A kutyát kiengedtem, de amikor rám ugrott, odébb rúgtam, és eltökélten továbbmentem. Kinyitottam a konyhaajtót, aztán elvettem az asztalról a konyhakést, és végigmentem az apa szobáján, aztán át a folyosón, aztán az anyáén, be a miénkbe, és ledobtam a táskát a földre, aztán a kabátomat is, és letérdeltem a szőnyegre, oda, ahová besütött a nap, mint valami rivaldafény, és felhúztam a pulcsim bal ujját, és nekiálltam. Jó sokáig csináltam, egyre vörösebb lett a bőröm, én pedig egyre dühösebb, végül beláttam, hogy nagyon hülye vagyok. Felpattantam, és kirohantam, de a folyosón egyszer csak apába ütköztem, még jó, hogy fel nem nyársaltam.

            Te meg mit csinálsz itt, kérdezte, és a kést nézte a kezemben, mire én belekezdtem, hogy az úgy volt, hogy a Herczeg elküldött az orvoshoz, mert szarul voltam, az orvos meg haza, és mivel anya csak egy után jön, vágni akartam magamnak egy szelet kenyeret, de akkor meg eszembe jutott hirtelen valami, és beszaladtam, a TV miatt volt, be akartam kapcsolni, hogy legyen zene, és ennyi. És csend volt, egy légy zümmögött csak bele a magyarázkodásba, hát ezek sosem döglenek meg? Aztán meg hallottam, hogy jön valaki, és megijedtem, pontosítottam még. Aha, mondta apa, hát akkor ha beteg vagy, feküdj le, de előtte tekerd fel a fűtést, egy jégverem ez a ház, meg lehet itt fagyni, mondta még, most rohannom kell, csak hazaugrottam valamiért.

            Jó, mondtam, és kikísértem az ajtóig. A szél belekapott a körtefa lehullott leveleiből összehúzott kupacba, nézd, mondta apa, aranysárkány, és rám mosolygott, hát nem szép, kérdezte még, és elment. De, tényleg szép a kertünk az őszi napsütésben, gondoltam, hát akkor gereblyézd is össze újra, amit a szél most szétfújt, és holnap égesd el, addigra talán kiszárad, és közben gondolj a bogarakra, akik benne égnek, és integettem még neki, hátha visszanéz, de nem. Úgyhogy most már egyenesen a fürdőbe mentem, és átkutattam minden zsebet, de már nem bírtam tovább, és sírva fakadtam, hogy egy kurva penge sincs ebben a rohadt házban, csak villanyborotva, meg epilátor, meg kisolló, talán a szemöldököm kéne leborotválni, de inkább beszaladtam a jéghideg szobába, és leroskadtam a szőnyegre, arra a meleg napfoltra a közepén, és csak sírtam, amíg csak bírtam, és csak sírtam, és sírtam.

            Aztán visszamentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcom. Kifújtam az orrom is, a zsepi tiszta vér lett, szóval van még remény, gondoltam, csak lógatni kell a fejemet, estére talán elvérzek. De már csak fél óra, jutott eszembe rögtön, és anya hazaér, és mire ezt kigondoltam, már be is hegedt a seb. Visszamentem szépen a szobába, és elővettem a fiókom mélyéről a vastag spirált, amire megtévesztésül azt írtam, hogy Gyakorlófüzet. Nem baj, gondoltam, ha senki sem szeret, legalább van miről verset írni, ez a lényeg, és már írtam is a címet, Csillagködben, és aztán a verset, hogy kibe szerelmes reménytelenül az, aki odafönt van, és egyáltalán minek.

            Gyorsan kész lettem vele, és akkor elolvastam újra, és egészen jó lett, csak egy szót kellett kihúzni, kettőt lecserélni és a végére még egy sort beletenni. És bekapcsoltam a magnót, és énekeltem, hogy nagyon szép, a haja lobog, és feltekertem a hangerőt, aztán a fűtést, és felültem a kályhára, és néztem, ahogy a kismadarak a kertben kaparásznak. És aztán kibújt a nagy fekete kandúr balról, a meggyfa alól, mellén a fehér folttal, jött puhán lépkedve, bajsza megremegett. A szívem majd kiugrott, úgy szurkoltam, de éppen a legjobb résznél bejött anya, töviről-hegyire kifaggatott, pedig már régen tudott mindent, és az ágyba parancsolt. Hozott C-vitamint meg körömvirágteát, aztán kiment, én pedig végre elgondolkodhattam rajta, hogy hétfőtől kezdve minek járok iskolába, de mielőtt még bármit is kitalálhattam volna, elaludtam, és álmomban futottam, és nagyon szép voltam, és a hajam lobogott, és sikerült végre a fektetett dobás is, és mire felébredtem, fent voltak a csillagok az égen, szép volt. 

Mönch von Salzburg: A csordakürt

Jó dolga van
annak, aki nyáron
zavartalan
szundít szalmaágyon
a kiscselédnek
az oldalán:
az ilyen élet
de szép is ám!

 

A kiscseléd
kebelére vonja
a kedvesét,
s oda búja-gondja –
de serken már a
lány hirtelen
a kürt szavára
a rejteken;

 

hogy a gulyát
a csordás kihajtja:
„Kifele hát!
Hé, kifele, rajta!” –
kedvtelve fáradt,
most felijed:
fejésre várnak
a tehenek.

 

„Édes társam, maradásom nincsen,
túl soká aludtunk, válni kell.”
„Menj, kedves, ha úgy akarja Isten,
de én bizony nem engedlek el.”
„A tehén még nincs megfejve,
azért sietek:
megszólnak, ha szégyenszemre
utolsó leszek.”

 

Egy talpraesett kiscseléd
jól tudja, mi való:
hogy miképp tölti örömét,
azért ne érje szó.

 

„Én szívemnek drága kincse, érzem,
hogy te hozzám milyen csalfa vagy.”
„Nem maradhatok tovább: ha késem,
kiadják tüstént az utamat.

 

Havasi Attila fordítása

KNUT ØDEGÅRD: Iskarióti Júdás

 

1.

 

Egy félreeső helyről jött, a júdeai Kariótból,

ahol egy ivóhely – mint síró szem a homokviharban –

tartott életben néhány nyikorgó, szamár húzta kordés

gazdát. Profetikus szavak érkeztek

 

egy imaházból, melyet türelmesen építettek homokból s enyvből, hogy ellenálljon a fekete

szélnek, amely csak úgy jött, majd elült Kariót fölött, fullasztó volt,

mint a Holt-tengerről jött óriási, haldokló madarak verdeső szárnya –

de néha a szél visszatartotta lélegzetét, és az ivóhely – holmi kutacska – szeme

világosan látta odafönt a hömpölygő csillagképeket éjszaka a fekete

 

óceánban. Aztán a falu reggel életre kel, a nap

még a holtakat is melengeti a temetőben, és fiatal nők

tűnnek elő a homokbefútta házakból, mellük tejtől súlyos,

és vizet húznak a kútból. Megmosdatják és bekenik Kariót legifjabb

zsidó lakosait a jó szellőben. Aztán a szél feltámad megint

 

és profetikus szavak szállnak föl, hogy találkozzanak e széllel, mely öregebb,

mint a világ, a semmiből jön, és a semmibe

tart, és e homokszemekből több van, mint égen a csillag,

amikor az Úr megengedi, hogy megszámoljuk őket, több, mint az összes csapás,

amit az Úr választott népének el kell viselnie: sáskákat és skorpiókat

végtelen vándorlásaink során a pusztában, és Róma hitetlenek alkotta légióit

 

és a táj vibrálni kezd a perzselő sivatagi szélben

Kariót fölött.

 

Dávid házából származott, s így távoli

rokona volt annak, akit később Messiásnak hívtak.

 

Azokban a napokban történt, hogy megjelent Augustus

császár rendelete, miszerint mindenkit az égvilágon össze kell írni

egy népszámlálás során, és ment mindenki a maga városába

gyalog, szamárháton vagy kordén, hogy összeírassék. 

Simon felment Kariótból Dávid városába,

Betlehembe, feleségével, Judittal együtt,

aki várandós volt, és az asszony leányával, aki

egy idegen katonától fogant. A katona is a széllel jött.

 

De úgy esett, hogy amíg ott voltak, eljött az ideje

a szülésnek.

És életet adott fiának, az elsőszülöttnek, bebugyolálta

és egy jászolba fektette, mivel nem akadt szoba számukra

a fogadóban.

 

Volt néhány pásztor kint a földeken,

őrizték éjjel a nyájaikat. Azt mondták, egy angyal

állt meg előttük, és az Úr dicsőségének fénye ragyogott

köröttük, és megrémültek.

És az angyal így szólt: „Ne féljetek!

Mert nagy örömöt hirdetek nektek,

és az lesz az egész népnek.

Ma megszületett nektek a megváltó, Krisztus, az Úr,

Dávid városában.”

 

És Judit látta, hogy a pásztorok bejönnek az istállóba,

de egy másik jászolnál állnak meg: a „názáreti József

és Mária” neveket hallotta, míg első, újszülött fiát

feltartotta a pásztorok fekete hátának.

 

Júdás így nézett bele először Jézus szemébe

a csecsszopók homályos, életlen pillantásával –

mint amikor valaki kútba bámul.

 

 

2.

 

Őt felszögezték.

Én pedig nemsokára itt

himbálózom: a fejem

kékes-lila lesz, szemem kiguvad,

a nyelvemből kígyó lesz,

ami a sivatagi homokba lő ki,

s kék, merev vesszőm fehér magvát

kilövelli a szél

üresen tátongó combja közé.

De Ő volt az, aki elárult.

 

Van egy sárga szél, amely 

sosem csitul bennem: az Ő árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

 

 

3.

 

Nevettek rajtam, mert nagyon későn választottak el.

Amikor jött két kistestvérem, Anyának mindig maradt nekem egy kevés

a mellében. Engem jobban szeretett, mint őket.

Édes tejével a nyelvemen szorosan összezártam

ajkamat, amikor kimentem az örök szélbe.

Az iskolában senki sem volt jobb nálam. Kötöm a csomót a kötélen,

és Anyára gondolok: úgy volt, hogy én szerzek megbecsülést a családnak.

Az ellenségünktől fogant nővérem szégyenét én mostam le

kemény munkával az iskolában.

Már nem emlékszem Apám bőrére: homok és só

jut eszembe, meg pergamen és barna izzadság.

Anyámat és szégyenletes nővéremet örömmel fogadta be

papi családjába.

Mint prédikátor jó hírnek örvendett a juhtenyésztők között

Kariótban és a környező falvakban.

 

Másfél fejjel magasabb voltam a többieknél.

Fel kellett nézniük rám.

Szép fürtű gyerek voltam, aki történelmi

könyveket olvasott: ebben telt örömem,

de dühöm is ezek okozták, és meg akartam menteni ezt az országot.

A dalokat fejből tudtam. Most is itt égnek bennem, ahogy összefonok három szálat:

A kötelet fonom.

A tanítók jobban szerettek, mint a többieket: senki

buzgóbban nem készült a Messiás jövetelére,

hogy igazságot hozzon az elnyomott népnek.

Fel kellett nézniük rám.

Tudtam, hogy a keskeny állam miatt kinevetnek.

 

 

4.

 

Amikor láttam, felismertem Őt,

mintha már láttam volna korábban: gondoltam,

Ő az, akinek jönnie kell. Árulása

az enyém volt.

Nem akartam, hogy így legyen.

Azt mondták, az Ő Anyja is

rovott múltú. Sutyorogták,

hogy nem József az apja.

Ekkor úgy éreztem, még erősebb köztünk a kötelék.

 

Ifjoncként nyurga voltam és vékony.

Magas hangon énekeltem, és pengettem húrokat: akár a mirha,

akár a balzsam, édes, mint a méz és a tej, mondta Anya.

Éjjel van. Ülök a fazekas földjén, fekete gyűrű

a telihold körül. A kötél szálai mint

kígyók tekeregnek a kezemben.

 

Hagytam lenőni a szakállamat az alsó ajkam alatt

a nyakamig, amikor láttam Őt három éve.

Több százan sereglettünk Köré, megismertük

a lélek szelét, amikor beszélt hozzánk.

Amikor kiválasztotta a tizenkettőt, én is köztük voltam.

Kettesével indultunk útnak, hatfelé, s hirdettük,

hogy közel az idő.

 

A sárga szél most már nem annyira gyötör.

Itt ülök ezen a földön, giliszták és bogarak között,

a szél belemászott a testembe.

De amikor bizalmasan suttogott a sima képű

Jánossal, és hátradőlt a szószátyár Péter felé,

Akkor éreztem, hogy a kénköves szél

beszivárog az orromba.

 

Én nem kételkedtem. Amikor a tömegek ellenünk

fordultak, én nem mentem el, mint mások.

Amikor hazatértem Kariótba és prédikáltam,

a tanítók azt mondták, hogy Ő Júda ellensége.

Még szülővárosom porát is leráztam lábamról.

 

Elhagytam Érte Apámat, Anyámat meg a tanítóimat.

Most már Ő volt a mindenem.

 

Olyan különös szeme volt, korábban mintha homályos tükörben vagy kútban

láttam volna már : irdatlan csillagfény-robbanást pillantottam meg benne –

mennyei dalt odalent a mélységekben.

Ő adta nekem az erszényt, én vigyáztam a pénzre.

A legrosszabb az volt, hogy el kellett hagynom Anyát.

 

 

5.

 

És éjszaka volt.

Gyorsan kiment, de mindegy, merre fordult,

úgy látszott, hátat fordít

a város fölött a csillagképeknek: nem látott mást, csak a saját

végtelen árnyékát, amely – mint valami fekete nyelv – siklott az ösvényeken

és házak sötét körvonalain, majd ki a sötétségbe.

Aztán a kutyája halkan morgott, és a hajnali kakas

kukorékolt a fazekas házában.

 

Tudta, hogy a Halak Júdea jele,

a Szaturnusz meg Izráel csillaga, tanult ember

volt itt a földön. Most nem látott

világosan, a Halak jelét nem látta, mert susogtak

a levelek és a sárga szél csípte

a szemét, jól megragadta a kötelet,

amit a kutyája rángatott mögötte, rá is szorult

a kutya nyakára.

És az állat meg is találta az utat az utcaköveken.

 

Az volt a küldetése, hogy megakadályozza ezt az árulást.

 

 

6.

 

Nálam volt az erszény, nagy bizalom jele. Takarítottam meg pénzt,

hogy erőt adjak az összetörteknek.

Azt mondták, elvettem a pénzből, de ez nem igaz.

Egy keveset félretettem, amíg megérett az idő,

És amikor kitört Rajta a téboly, szükség volt rá.

 

Azt mondták, csodákat tesz.

Én nem láttam a vízen járni, egyébként is mi értelme

a trükköknek?

Nem ő volt az egyetlen, aki betegeket gyógyított, viszont

tényleg meleg volt a keze, meg kell hagyni.

 

Mondták, hogy feltámasztotta a halott Lázárt.

Én nem voltam ott, de azt hallottam, beteg volt.

Az emberek tán azt hiszik, mennyei lény –

talán elkezdenek nyelveken beszélni, a légiósok meg ezrével özönlenek

be az országba, hogy véget vessenek az őrültségnek.

 

De tudtam: azért születtem, hogy megosszam az életem ezzel

az emberrel, mintha tejtestvérek lettünk volna,

amióta szoptuk az édes tejet,

ami le-lecsöppent ránk fiatal anyánk melléről

a szent Júdea fölött ragyogó hatalmas csillagok alatt. Arra gondoltam:

Mindent föl fogok áldozni az Ő szeretetéért.

Tudtam, hogy választott vagyok.

 

Nevezzük tébolynak vagy épp betegségnek, ha tetszik,

ami úrrá lett Rajta, miután olyan férfias lendülettel elkezdett

új életet lehelni eltunyult népünkbe.

 

Ott voltam, amikor felborogatta a kalmárok asztalait

a templomban, és kötélostorral szétcsapott közöttük.

Ott voltam, amikor így kiáltott: „Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre, hanem kardot!”

 

Voltak asszonyok, akik ott csüggtek Rajta.

Mint az a Mária Magdanéna: „Mitévők

legyünk a tébolyával?”,

kérdeztem.

Nem voltak hajlandók meghallgatni. Péter

odahajtotta a számhoz hatalmas, csupa zsír fülét.

János elpirult annak a világító arcnak a fényében,

amelyről egyértelműen lerítt a téboly

minden normális felfogású ember számára.

 

Megkérdeztem, hova fog ez az egész vezetni.

Hova vezet ez, amikor a pénzt

Mária kenőcsökre meg illatszerekre herdálta,

amikkel bekente az Ő testét:

lenge öltözetben fölé hajolt,

ringó mellekkel. Elfordultam. Itt ülök

 

és hallom az ágak ropogását, a rovarok és a varangyok

zizegését, zörrenését, ahogy másznak körülöttem a földön.

De a kutya nyugodtan hever a lábamnál. Leszedem a

pórázt a nyakáról, jó hurok lesz belőle,

egy csomóval a kötélhez erősítem: aztán a durva

végét átvetem egy fekete, levéltelen ágon,

amely alatt a kutya bámul a sárga szemével.

 

 

7.

 

Nem kerülték el az álmok.

Gyakran álmodta, hogy elkerülik a szavak.

Elhagyatott csecsemő egy

sötét istállóban. Álmodott szénaillatról, a

tej szagáról, trágyabűzről, lóhugyszagról

meg boldog lónyihogásról, kotkodáló tyúkokról

meg horkoló disznókról.

Álmodott anyjáról, aki  háttal feküdt neki,

Aztán a saját sikolyaira riadt (álmában),

És belenézett egy másik gyerek szemébe,

aki ott feküdt.

A másik gyerek őrá tette

a kezét, és afféle bölcsőtestvériség alakult közöttük,

és álmában megcsókolta a másik gyereket.

Mikor fölébredt, rájött, kié volt az a szem,

És ilyen álmok után a csillagok gyötörték,

Mert mintha belülről szúrták volna a szemét, mint a homok.

Ilyen napokon alig beszélt, és az Ő közelében

maradt.

 

Angyalokat soha nem látott.

 

 

8.

 

Ott voltam az ünnepségen Lázár otthonában

éppen húsvét előtt. Mária Magdaléna

vitt el bennünket híres bátyjához

Betániába.

Úgy volt, hogy csak mi leszünk, a tizenkettő meg Ő

az összejövetelen, a nők pedig, Mária és a nővére, Márta

készítik az ételt és szolgálják fel.

De egy bandányi neveletlen fickó összegyűlt

odakint, a ház előtt, hogy lássák a csodatévőt és Lázárt,

miután fölkelt a sírból bűzlő halotti ruhájában.

Nem voltam jól, álmodtam aznap éjjel,

villództak a fejemben a fehér homokszemek.

Megint próbáltam lehunyni a szemem,

de éreztem, hogy odébb megy Ő, amikor kezemmel

illettem a köntösét.

 

Ettünk és vörösbort ittunk, és az,

aki korábban minden jel szerint halott volt,

kövér combját csapkodta, még többet ivott, és nevetett

Péter képtelen történetein a kék cetekről, amik

a Genezáret-tóban akadtak a horgára.

 

Aztán szúró, félig nyílt szemeim résén át láttam,

amint Mária M. intett Neki, hogy hagyja el az asztalt,

és lehúzta egy szőnyegre.

Ráfeküdt, szétterpesztett lábbal feküdt Rajta, és gömbölyű hátsófele

az égnek meredt, és leeresztette hosszú sörényét, ami csak úgy Ráomlott:

kezdte bedörzsölni az Ő lábát a Himalájából hozatott eredeti nárdusolajjal,

és csak haladt fölfelé a testén, a combjain, bedörzsölte

keskeny ujjaival, és a saját hajával

törölte meg Őt!

 

Égett a szemem, a fejem

akár a darázsfészek, de valakinek véget kellett vetnie

ennek az őrületnek, és kétségbeesetten felkiáltottam,

hogy eddig és ne tovább, ez azért már túlzás,

azok a csöppek drágák,

háromszáz dénárt érnek legalább: Miért? Miért

nem adták el ezt a fölösleges, hívságos olajat,

és a pénzt mért nem adták a híveknek Júda törzséből?

 

Fehér darazsak zúgtak a szemem mögött

és a helyiség csordultig telt

a parfüm illatával s nekem elakadt a szavam

s homály borult a szememre, de nem álmodtam,

tán csak pár pillanatig tartott, aztán láttam,

hogy e szégyenletes szerelmi aktust nem hagyták abba,

s mintha ezt hallottam volna Tőle: Hadd tegye,

hisz ezt az olajat a temetésemre tette félre.

 

Ez hat nappal volt húsvét előtt. Amikor magamhoz tértem,

meghoztam a döntésemet.

Senki nem állhatott közém és a nagy tett közé.

Másnap egy nevetséges szamár hátára ült,

és mint egy vesztes nyugat felé indult a földeken át

a három kilométerre fekvő Jeruzsálembe.

 

 

9.

 

Ezt Őérte tettem

szerettem, pedig elárult

 

Aki már szeretett, nem teljesen magányos, itt van

nekem a kutya

 

Volt még valami más is?

 

A hurok a nyakam körül, a kötél

az ágon, lábujjhegyen állok

a kutyán. Volt még valami más is?

 

A kutya hátrafordítja a fejét, és megnyalja a lábam,

ő így ken be engem.

Amikor feláll és elmegy, nincs már semmi más

 

Amit tettem, megtettem

Kértem őket, hogy nézzenek utána Neki

Harminc ezüstöt adtak, nevetséges összeget

Eltettem az erszénybe

 

Tudós emberek voltak, akárcsak én

Olvastuk Hippokratészt, tudtunk görögül és latinul

Beteg volt, őrült

Egyensúlyhiány állt fenn nála a sanguis, a phlegma,

a chole és a melaina chole között,

racionális empirikus analízis

Be kellett zárni, ezt akarták a tudós emberek

Nem Ő volt, akire korábban gondoltam

de azért szerettem

 

A szemük nem árult el semmit

Csak valamivel jeleznem kellett nekik, hogy melyik Ő

 

A kertben megcsókoltam utoljára: a jel

Az ajka puha volt, mint a csecsemő az álmomban,

tej- és mézíze volt

 

Árulás-e az őrület? A kutya

a lábam alatt hever, mégis

inkább árulás az őrület miatt

néz rám a sárga szemével

mint a telihold a fazekas földje fölött

 

Átadták Pilátusnak

Nem akartam, hogy így legyen

 

Ott voltam, a kutyával

Hallottam az emberek kiáltozását

 

 

10.

 

Meglehet, Poncius Pilátus egyenes ember volt.

Az egyik legjobb római családból származott, tanult

jogot, bölcseletet és katonai stratégiát meg szónoklattant is.

 

Tiberius Julius Caesar Palesztina helytartójává

nevezte ki huszonhat évvel a nagy népszámlálás után.

Egyébként forrásaink bizonytalanok, mintha bámulnánk

lefelé egy zavaros vizű kútba, hogy meglássuk az arcunk.

Josephus és Philo, e zsidó szerzők kemény szívű, kapzsi

embernek látták.

Lukács, a görög orvos és író gyönge, de igazságos embernek

mutatja be, aki Jézust el akarta engedni

némi dorgálás és pár korbácsütés után.

János, egy zsidó-keresztény szerző (és apostol?) ideges

értelmiségit csinál belőle, aki megverette Jézust, korbácsoltatta,

tövissel koronáztatta, bíborpalástot tetetett rá,

és aztán megkérdezte: Mi az igazság? 

 

Pilátus nem szerette a zsidókat meg a jeruzsálemi fullasztó hőséget.

Vékony, fehér bőre volt, és a tenger mellett lakott, Caesareában,

ahol hűsítő szelek fújtak kéken a nagy víz felől.

Hivatali kötelességei közé tartozott, hogy törvényt üljön Jeruzsálemben,

a városban, ahol sok a szűk utca, az émelyítő hőségben izzadság és bűz,

és annál a műveletlen kiskirálynál kellett megszállnia, Heródesnél, akit megvetett.

Izzadtan szól:

 

Mi az igazság? – miközben folyik le a vér a másik

ember arcán.

 

Júdás a júdeai Kariótból, Dávid törzséből, ott állt a nép között,

amely úgy ordibált, mintha stadionban volna

és követelte, hogy a bíró bocsássa szabadon Barabást

de ölje meg Jézust.

A kutya rámeredt a töviskoronás emberre, a tömeg

minden oldalról nyomakodott előre és vért kívánt

meg keresztre feszítést.

A homok karcolni kezdte belülről a szemét, amikor a napfény

megcsillant a légiós aranysasán, és mindent úgy látott, mintha

egy aranylárvákból és rovarszárnyakból álló darázsfészek belsejéből látná:

 

Pilátus szája

lassan mozog,

 

mint egy elszáradt levél

lassan

lefelé, hullik bele

 

egy kút fekete sötétjébe, iszap

nyelv nélkül, nincs többé

 

A száj lassan az iszapban a kút fenekén.

Júdás ezt olvasta a béka-ajkakon:

Iesus Nazarenus Rex Iudaeorum.

 

 

11.

 

A tikkasztó hőség mint valami fedő

borult rá, és Pilátus alig bírta

mozdítani a száját. Éjjelente kint, a hűs folyosón feküdt

 

de amikor ott feküdt és bámult föl a Halak

csillagképre, akkor is száraz homokot lélegzett be. Úgy rémlett,

minden élet elsorvad, a vér megalvad

a növények ereiben, aztán homokká porlad.

Ekkor álmodott csakugyan?

Úgy vélte, nagyon távolról mennydörgést hall,

de amikor fölült, látott egy félig-meddig elmosódott árnyékot

odalent: egy embert meg egy kutyát, amint eltűnnek a templom irányába.

Mély hangú morgás maradt az utcaköveken, ő meg levegő után kapkodott.

 

A kutya megállt a templom előtt, a férfi

elengedte a pórázt. Álltak mozdulatlanul

virradatig. Júdás

 

egy kicsit tétovázott, kézbe vette a pórázt.

A férfi meg a kutya visszament a térre,

ahol már gyülekeztek az emberek.

Péntek reggel volt.

 

A tárgyalás és Jézus méltatlan elővezetése után

Pilátus megint lefeküdt hűs folyosóján. A levegő

még tikkasztóbb volt, savanyú izzadság szivárgott

minden pórusából. Az új öltözék, amit a római

szabó küldött, a testéhez tapadt. Nyújtotta

a kezét a borospohár felé, és ismét hallotta a távoli

mennydörgés moraját,

és gondolatban rövid időre visszatért a názáretihoz,

de a bor olyan volt, mint az epe, és a poharat

a kőpadlóra ejtette.

 

A lég most nem mozdult, olyan volt, mint a zselé,

és Pilátus igyekezett feltápászkodni,

amikor közelebbről hallotta a morajlásokat.

Még mindig látta odalent az embert meg a kutyát, amint

eltűnnek a templomkapunál. Midőn az első csöppek

 

elgyötört homlokára hullottak, ember

és kutya ismét kijött a templomból, s mentek

a fazekas irányába, és hirtelen sötétebb

lett. A mennydörgés most csattant, s villám

hasított csapást az égen: a sötétség

lepelként borult Jeruzsálemre, s a zselészerű leget

elmosta a lezúduló víz, szaggatta a cikcakkos villám,

és áradat hullámzott le a templomtérre.

 

Amikor irdatlan villám csapott a templomba, Pilátus csuromvizesen

besietett. Az égzengésbe beleremegett a masszív palota, és a

helytartó elmosolyodott a gondolatra, hogy a babonás Heródes

fél az angyaloktól, a démonoktól és a halottak feltámadásától.

 

 

12.

 

Őneki, akit szerettem – aki elárult –

én árultam el

 

Holdpor

a szememben, sárga

kutya

 

ennyi maradt csak, ártatlan vér

folyik föl a halakhoz

az égbe

 

A kutya mozdul: ha most el-

megy

 

a hurok megszorul a nyakam körül

 

csak homályosan látom a halakat nyüzsögni

az égi csillagképben, mintha

végtelen mély

 

tenger volna az ég, ott süllyedek

nem

hanem lógni fogok

 

A kutya feláll.

Siklok

 

ki a semmibe

 

most, himbálózom majd

a kötélen,

 

nemsokára viszi bűzöm a szél, a hasam

fölpuffad, és Iskarióti Júdás

 

feldagad az esőben és perzseli

a nap, azokat a szemeket, amik

látták szenvedni Őt az én bűnömért,

madarak vájják ki, a száj

 

nyelv és ajkak nélkül sikoltja

a sivatagi szélben Palesztina fölött

 

és szerte e földön: az Ő nevét

és szerte a tengereken a szélben

 

az Ő nevét az Ő nevét

 

Szappanos Gábor fordítása

 

Forrás: Knut Ødegård: Hangok és látomások (válogatott versek); P’ART KÖNYEK, Budapest, Tipp-Cult Kft., 2013