Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

− Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!

         Az órámra nézek, tíz perccel múlt kettő. Korán érkeztem. A hely lassan melegít át a nyirkos novemberi hideg után. A lábujjaim alig mocorognak, elgémberedtek a vékony kis cipőben. Az orrom kezdi megszokni a pub jellegzetes, nehéz illatát. A kezemet a combom és a pad közé rakom, hogy melegítsem. Tetszik a fa tapintása. Előttem az asztal, korsók koptatták le róla a lakkozást. Szemben egy rozoga fekete zongora. Vajon szól még egyáltalán?

Betölti a helyet a délutáni félhomály és a csillár gyenge fénye, a sercegő bakelitlejátszóról szóló régi angol jazz. Olyan, mintha a dalnak sose lenne vége. A hatalmas ablak mellett homályos tükör a falon; Lacon’s YarmonthAles – Stout&Porter. A bárpult mögötti sötétbarna polcon sorakoznak a füleskorsók. Nagyon sok van belőlük.

Előttem is egy ilyen hasas korsó, csurig töltve, körülötte sötét tócsa. Átszűrődik rajta a sárgás lámpafény. Ettől olyan a színe, mint a vadgesztenyének. Óvatosan megemelem és leszürcsölöm a tetejét. Fűszeresen édes, de keserű nyoma marad a nyelvemen.

A szemem sarkából észreveszem a bőröndömet. Már majdnem sikerült megfeledkeznem róla, de most újra összeugrik a gyomrom. Egy kicsit visszalöki a lenyelt sört. Undorodom a bőröndtől. Inkább visszafordulok a bejárat felé. Nehéz tölgyfaajtó szépen csiszolt kristályüveggel, a kilincs helyén rézfogantyú. A festék foltokban lepattogzott róla. Egy sziluett a homályos üveg mögött. Nyílik az ajtó. Megszédülök. Idegen férfi hosszú ballonkabátban. Az izmaim elernyednek, lassan hátradőlök.

Hello! – köszön a csapos a világ legmegnyugtatóbb hangján. Helyes srác, harminc körül lehet. Ő a tulajdonos. Látszik a szemén, ahogy végignéz a pubon. Látszik a karján lazán feltűrt fekete gyapjúpulóveren. A mozdulaton, ahogy megtörli a pultot.

A férfi portert rendelt, a korsót lassan tölti meg a fekete folyadék. Halkan koppan, ahogy leteszi, kilöttyen, folyik a pulton. A férfi megköszöni és az ablak melletti asztalhoz csoszog vele, sörpöttyöket hagy minden lépésnél. Leül, elővesz egy újságot és közönyösen széthajtogatja a hatalmas lapokat.

A kocsmáros a pultot törölgeti, aztán a csapokat kezdi tisztogatni. Van valami természetes lazaság a mozdulataiban. Lassan halad, dörgöli egyiket a másik után. Megszámolom, tizenhét van összesen. De mintha mögötte is lenne még néhány. Kicsit feljebb ülök, hogy belássak a pult mögé. Igen, még hat van mögötte. Egyiket sem ismerem.

A csuklómra pillantok, kettő huszonhárom. A gondolat, hogy hamarosan meg kell fognom az ócska bőröndöt és kilépni az ajtón, egy pillanatra megfeszítette a nyakizmaimat.

Nem messze tőlem egy másik asztalnál a nő felnevetett. Ötven körüli pár. Vagy szeretők? Mit csinálnak hétfőn kora délután egy pubban? A férfinek tipikus angol lóarca van, hosszú csontos ujjaival az asztallapon matat, görbe orra kipirosodott az ale-től. Fojtott hangon magyaráz a nőnek, aki dauerolt hajával egy hörcsögre emlékeztet. Bárhova utaznék a sörért – kapom el a férfi egyik mondatát. Tényleg, a sör. Ezért mondta, hogy itt találkozzunk.

Megint nyílik az ajtó. Összerezzenek. Bozontos fejű fickó aktatáskával. Kényelmesen a pulthoz sétál, az elvetemedett hajópadló nyikorog alatta. Most veszem csak észre, hogy eltűnt a zene. Hallom a kabátzsebében megcsörrenő aprópénzt, még az órám ketyegését is. A csapos elnézést kér és megfordul, hogy kicserélje a lemezt. Válogat, gondolkozik, végül egy hasonlót tesz fel. Visszalép a férfihoz, rámosolyog, feljebb tűri a kinyúlt pulóverujjat. A mosolytól megjelent egy gödröcske a bajsza mellett. Kisebb poharat vesz elő a pult alól, leteszi, és hátranyúl egy zöld üvegért. Jó nagy adag whiskyt tölt a fickónak, visszanyomja a dugót és a pohár mellé rakja az üveget. A fickó az egyik bárszékre rakja a táskáját, lassan felemeli és beleszagol a pohárba. Belekortyol, ide-oda mozgatja a szájában, ízlelgeti. Elégedettnek tűnik.

Én is beleiszok a sörömbe. Már teljesen felmelegedtem, belesüppedek a padba, otthon érzem magam. Mégsem vagyok nyugodt. Előkeresem a telefonomat, nincs üzenet. Az asztalra teszem, hogy szem előtt legyen.

A csapos kijön a pult mögül és a kandallóhoz megy. Kis fahasábokat pakol bele, megpróbálja meggyújtani, de az első néhány gyufa eltörik, elpattan. Úgy látszik elfogyott, a dobozt bedobja és visszamegy a pult mögé. Hirtelen félni kezdek. Nem akarok menni. Még akkor sem, ha ebben a pubban kell eltöltenem az életem hátralévő részét. Biztosan megvan száz éves. Minden olyan régi. Még a pénztárgép is. Nincs műanyag pénz – ez van a korsók fölé írva krétával. Mellette pedig egy tábla: sör elvitelre négy pintes palackban. Lehet, hogy vinnem kéne egyet? Ugyan kinek?

A falon fekete-fehér fotók a harmincas, negyvenes évekből. Szigorú tekintetű férfiak, katonák, egy bíró rizsparókával. Régi sörreklám. Dermedt arcú fiatal nők, egy orvos. A helyi focicsapat fotója 1937-ből, alatta a nevekkel. Arrébb valami emléktábla. Néhány képkeret meghajlott a saját súlyától. Közben begyulladt a tűz a kandallóban, érzem az égő fa száraz illatát. Elég. Nem akarok tovább várni.

Felkapom a kabátomat. A bőrönd felé nyúlok. Nem. Inkább a másik irányba indulok, ki a lengőajtón át a hátsó kertbe. Előveszek egy doboz cigit, rágyújtok. Az eső kopog a tetőn, a parázsnak olyan hangja van, mintha papírt gyűrnének. Kifújom a füstöt, megreked a sarokban lévő pálma körül, rátelepszik. Nyálkás hideg van, egy kicsit összébb húzom magamon a kabátot. Nem is akartam ezt a cigit, de most már elszívom. Vissza akarok menni a melegbe. Ott megáll az idő. A hamutartóban meggyűlt az esővíz, a csikk hangos szisszenéssel fullad bele. Remegve fújom ki a levegőt, és egy pillanat múlva már képes vagyok betolni az ajtót. Nincs itt.

Hárman érkeztek, amíg kint voltam, és most ott ülnek a pult előtt a bárszékeken sorban. Beszélgetnek egymással, és a csapossal. Valószínűleg innen ismerik egymást. Én is odamehetnék. Elmondhatnám nekik, hogy mennem kell. Talán értenék. Ekkor látom, hogy villog a telefon. Felkapom. Dobol a fülem. Kétszer is elolvastam, hogy biztosan értsem, késett a gépe, de már úton van. Az órámra nézek. Késő. Gyorsan megírom neki, hogy ne jöjjön, mindjárt mennem kell. Az asztalra teszem, várok. Elfogyott a söröm, és most az üres korsót táncoltatom az asztalon. Körülöttem a beszélgetés hangosodik, elnyomja a pohár zaját. Kint besötétedett.

Hallgatom a pultnál ülőket, az egyik a kutyájáról mesél éppen. A mellkasom olyan üres, mint a korsó, amivel játszom. Felállok, felveszem a kabátom és megfogom a bőröndöt. A padló erezetét követve húzom az ajtó felé, még hat méter. Már csak négy. Belép. Megölel, szó nélkül, hosszan, aztán kimegyünk. Hazajött. Én oda megyek.

 

 

Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de hallani már nem hallottam, mit mond, szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.

– Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?

– Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?

– Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.

– Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.

Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.

– Mi baj? – kérdeztem és én is kinéztem.

 Az udvar békákkal volt tele. A sáros felszín merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.

 

Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.

Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi, a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.

– Félelmetes, nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem, miről beszél.

 Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.

 Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte, nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.

 Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap, és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.

 A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék hullott. A békákról bővebb tájékoztatást nem tudnak adni. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be. 

 

Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.

– Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.

 Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:

– Megtudott valamit?!

– Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.

 

Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.

Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.

– Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy, itt végigrabolják a környéket.

Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.

Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.

Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.

– Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam. 

– Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen. 

 Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.

– Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.

 Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását, azon kezdtem törni a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.

 

Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek, és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni, és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:

– Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?

 Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…

– Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján

– Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.

Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.

– Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.

Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.

– Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!

Próbáltam lecsillapítani.

– Nyugodj meg, ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?

– Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!

Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.

– Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.

Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.

– Valaki járkál a házban – suttogta halkan.

– Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.

Ekkor elnevette magát.

– Te nem érzed? Nem érzed, mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… – aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?

– Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.

– És te, veled mi lesz? – kérdezte.

– Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.

– Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.

– Megyek, lehet, hogy beázott a tető.

– Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!

 

A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.

Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:

– Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.

Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.

– Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?

– Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…

 

Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszéd fordult felém. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.