Sündör kísérletezik a napállatkákkal, meglazul Sündör és Niru barátsága

A sikertelen napvadászat utáni hetekben Sündör teljes némaságba burkolózott, alig lépett ki a házból, olyankor is csak épp odaköszönt Nirunak, aki a zajokkal bíbelődött a szomszéd kertben.
Niru aggódott miatta, esténként átment hozzá, együtt vacsoráztak, Sündör ilyenkor alig evett, egyre a rajzait, jegyzeteit tanulmányozta.
– És mikor megyünk újra napvadászni? – kérdezte Niru, miközben kétszersültet mártogatott a kösöntyűkencébe. Sündör olyan dühösen nézett vissza rá, mintha Niru miatt hiúsult volna meg az egész napvadászat, de nem válaszolt, csak mormogott valamit arról, hogy úgy látszik, keményebb eszközökkel kell fellépni a nap ellen. Meg hogy már dolgozik az ügyön. Niru jobbnak látta, ha csöndben marad, ezért rekordmennyiségű csoffasztott gesztenyét falt be a vacsora hátralévő idejében.

Pár nappal később újabb kérdést kockáztatott meg:
– És a napállatkák? Mi lett a napállatkákkal?
– Már kísérletezek velük – csillant fel Sündör szeme lelkesen, és intett Nirunak, hogy kövesse. A ház sarkából egy lépcső vezetett a föld alá.
– Nahát, nem is tudtam, hogy pincét építettél! – rikkantott Niru.
– Nem pince, laboratórium! – pisszegte le Sündör.

Sündör laboratóriumában mindenféle csapdák álltak. Összecsapó csapda, csirizes fénycsapda, örvénycsapda – mutatott rá egyesével Sündör, aztán az egyik fémdobozból előhalászott egy napállatkát, és a csirizes csapda fölé tartotta. A napállatka sápadt volt és sovány, elkeseredve kapálódzott tüskelábaival. Niru megsajnálta.

– Ugye nem fogod beledobni, Sündör?
– Nézz, és tanulj! – mordult rá, és a napállatkát ráhelyezte a csirizes fénycsapdára. Ahogy hozzáért a csirizes felülethez, rögtön fakulni kezdett fénylő teste, már alig-alig mozgott, amikor Niru nem bírta tovább.
– Hagyd abba! – azzal félrelökte Sündört, és kiemelte a napállatkát. – Ne bántsd őket!
– Nem értesz semmit – vette ki Niru kezéből a napállatkát és visszatette a fémdobozba. – Nem lesz semmi bajuk!

Niru attól a naptól kezdve egyre kevesebbszer kereste fel Sündört, inkább a zajokkal foglalkozott. Miért olyan fontos Sündörnek, hogy elfogja a napot, miért nem elég neki az a sok fénylény, amit már sikerült levadásznia? – morfondírozott néha magában.

A hajnali fényvadászatokról könnyűszerrel mondott le Niru, de a közös vacsorák eléggé hiányoztak neki. Még a csoffasztott gesztenye sem esik olyan jól, ha egyedül kell megenned – mormolta magának.

Részlet a Csimota Kiadónál 2015 májusában megjelenő Sündör nyo­má­ban című kötetből. A könyv FB-oldala: https://www.facebook.com/sundoresniru

Hamis volt a szóbeszéd, amikor Thészeusz a labirintus közepébe ért, a Minótaurusz nem volt sehol. A falak között egy nő állt. Teste vézna, haja színtelen, hibátlan bőrét mintha finom, fehér por borítaná. Thészeusz olyan kíváncsiságot érzett, amit hajósok érezhetnek, amikor vitorlát bontanak ismeretlen földrészek felé. Ki vagy te, kérdezte óvatosan. A fehér úrnő vagyok, válaszolta a jelenés. Thészeusz kinyújtotta az ujját, hogy megérintse a gyenge fényben derengő fehér bőrt. Add ide a fonalat, szólt a nő. Nem adhatom oda, felelte Thészeusz, szükségem van rá, hogy megtaláljam a kivezető utat.
Majd én vezetlek, mondta a nő. A folyosó megtelt sűrű, különös illatával.
Valamivel később Arianna és Thészeusz a kertbe indultak sétálni. Egy varázslónő lakik a labirintusban, mesélte a király, akinek egyetlen érintésétől Istennek érzi magát az ember. Vérzik az orrod, válaszolta Arianna. Nem megyek többet a labirintusba, jelentette ki Thészeusz.
De a sóvárgás úgy gyűrte és szaggatta, mint vitorlát a szél.
Thészeusz! – kiáltotta Arianna. Ha bemész oda, én nem tudok utánad menni. Nincs több aranyfonál. Thészeusz üres arccal nézett vissza rá és elindult a bejárat felé.
Arianna térdre rogyott a labirintus előtt és sírt.
Amikor sírása elapadt, kiment a kertbe és gyökerestül kicsavarta a fákat.
A sóvárgás nem apadt el. Thészeusz az útvesztő közepén szomjas ölelésében tartotta a fehér úrnőt. Testét forró hullámokban ringatta a mámor. De minél erősebben szorította, a nő annál áttetszőbbé vált. A király arra eszmélt, hogy két kézzel markolja a nyirkos földet és erősen verejtékezik.

Azóta félig emberként, félig állatként járja a labirintust.

Arianna hajóra szállt és nem tért vissza a szigetre többé.

(Fotó: Vajda Réka)

Azért hagyott el, mert nem tudott mellettem alkotni.
Amikor megismerkedtünk, nem a csapzott haja, az űzött tekintete, az igénytelen borostája, vagy a hosszú, izzadtságszagú télikabátja győzött meg, elhiheted. A kisugárzásában volt valami mámorító, a mozdulataiban, az életszeretetében, ahogyan fesztelenül odaült mellém a bárban, és megkérdezte, főzhet-e nekem tyúkhúslevest vasárnap ebédre. Annyira meglepett, hogy csak azt kérdeztem, mi lesz a második, és kapok-e desszertet. Erre felnevetett, öblös, sörszagú kacajjal, hogy borjúpaprikást és házi krémest is fog készíteni.
Már az első kanál sűrű, gőzölgő levestől megremegtem. A pörköltben a hús könnyedén levált a csontról, de nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit kiváltott. Az étel, érted? Miközben ettem, megkívántam őt. Alig ismertem, és mégis, szeretkezni akartam vele, el tudod ezt képzelni? És ő úgy is viselkedett, mint aki tudja, türtőztesd még magad kicsit, ezt súgta, meg kell kóstolnod a krémest. Nem tudnám felidézni az ízét, viszont ahogy ettem, belészerettem.
Komolyan hatni tudott az emberekre az ételekkel. Egyszer átvittem hozzá egy filozófus barátomat, aki állandóan beszél, tudod, le sem lehet lőni. Mégis, ültünk hárman az ebédlőasztalnál, csöndben ettük a rostélyost, és miután befejeztük, megrohantak a gondolatok. Mintha mélysége lett volna a húsnak, a fűszereknek, a sült hagymának a tetején. A barátom meg sem szólalt. Aztán eltűnt egy hónapra, amikor előkerült, azt mondta, írt egy könyvet, nemsokára kiadják.
Egyébként a lakása nagy része olyan volt, mint az öltözéke. Poros, zsúfolt hálószoba, hiába próbáltam rendet rakni benne, másnapra visszaváltozott, hajszálas kád, büdös vécé, ismered a típust. De a konyhája, az döbbenetes. Megcserélte a szobát és a konyhát, így a háló igazából inkább fülkének tűnt, míg a főző helyiség akár egy étteremé. Minden pénzét ebbe ölte, hihetetlen kések, edények, csillogott a tisztaságtól, ha belépett, tiszta ruhára váltott, hajhálót viselt, és csak akkor mehettem utána, ha ugyanígy tettem. Egy másik félszobában rendezte be a szűkös, de elegáns ebédlőt.
Rajongtam érte. Komolyan. De aztán teltek a hónapok, és egyre kevésbé éreztem a bizsergést a palacsintában. Egy pénteken megkértem, hogy főzzön már valamit, éhes vagyok, mire rám ordított, hogy mi az, hogy főzzön valamit? Ő művész, nem szakács, hogy csak úgy összedobja az ételt. Elég baj neki az a közepes színvonalú étterem, ahol egész nap főznie kell a sok igénytelen emberre, hogy megéljen. Vegyem tudomásul, ő otthon csak alkot. És én a közönsége vagyok, aki élvezhetem a művészetét. Mivel a konyhájában csak ő nyúlhatott bármihez, haza kellett mennem, hogy összedobjak egy rántottát. Képzelheted.
Máskor meg hajnalban felriadt, kikelt az ágyból, csörömpölt, felvert az álmomból, kérdeztem, mi a baj, rám parancsolt, hogy ne szóljak hozzá, álmodott egy receptet. Érted ezt? Álmában jött neki az ihlet, vagy tudomisén, micsoda. Kirohant a konyhába, hallottam, hogy szeli a kés a húst, aztán berontott a hálóba, levetette a konyhai öltözékét, véletlenül a pizsamáját vette vissza, arra a hosszú kabátot, úgy rohant az éjjel-nappaliba, mert nem talált koriandert a fűszeresben, anélkül pedig az egész nem ér semmit.
Néha napokig nem láthattam, olyankor kísérletezett, új érzéseket főzött, ezt mondta. Máskor pedig kedves lett, hívott, hogy kóstoljam meg az új műveit. Elém tett egy burgonyapürét fasírttal. Azt kérte, előbb a húst, azután a krumplit egyem, úgy lesz meg a hatás. Miután megízleltem őket, fél éjszakán át zokogtam a bánattól, ő pedig elégedetten nézte. A puncstortájától a régen elhunyt nagypapámat gyászoltam egy héten át.
Látod, mit kiálltam érte? És még többet is. Végül csak annyit kértem, főzzön újra vidámat, szerelmeset. Erre kiakadt, hogy az nem úgy van, nem tőle függ. Ő csak eszköz ebben az egészben. Része a konyhának.
Te nem akadtál volna ki? Kértem is, hogy pihenjen, ne csak mindig főzzön, akkor mondta, hogy nem akar látni többet. Hogy értsem meg, ő nem főz, hanem alkot. Mellettem pedig már nem tud. A kezembe nyomott egy kis diós szárazkekszet, búcsúcsomag, meg sem akartam enni, de a buszon hazafele éhes lettem, megkóstoltam, és nem tudtam rá haragudni többé.