Holdbirka áll a réten árván
a Nagy Nyíróollóra várván.
Holdbirka.
Holdbirka egy füvet szakasztva
tér meg az otthoni havasra.
Holdbirka.
Holdbirka önmagának álma:
„Vagyok a Minden Űr-Homálya.”
Holdbirka.
Holdbirka reggel halva fekszik.
Teste fehér, a Nap vereslik.
Holdbirka.
Havasi Attila fordítása
Egy rossz szavam
(F. A.-nak)
Egy rossz szavam se volt.
Csak megbabonázott, hogy önfeledt.
Én beteg voltam lelkileg, irányítás
Nélkül hagytam a testemet.
Pedig zavarából rájöhettem volna.
Hogy ugyanonnan indul, ahol
Nincsenek helyek.
Üres minden, mint a szoba,
Ahol a nagy emberre vártunk.
Lejátszottunk fejben mindent előre,
Férfi-női rendszerek, míg
Meg nem érkezett.
Onnan idegenként tettük tovább
A dolgaink. Nem leszünk közösek.
Azt hitted
Azt hitted, fontos lehetsz bárkinek,
És most elúszik a bárki hajója.
Csitítgatod magad – én ugyan nem tehetek róla,
Nem tehetek róla –, és most elúszik a bárki hajója.
Most látom újra, elbukik.
Mérlegelni kellett volna a lehetőségeket,
Felruházni jelentőséggel, amit lehet.
De aki erre vágyik, vágyott,
Vagy legalább színlelte ezt a vágyást,
Most látom újra
képek: Haszczu
A Csógen nyolcadik évének (1035) ötödik hó tizenhatodikán, a főtanácsadó balfelőli miniszter (Fudzsivara no Jorimicsi) rezidenciáján rendezett dalverseny tankái (1.)
Témák
hold, nyári eső, tó vize, nőszirom, szegfű, kakukk, szentjánosbogár, fénysugár, ünnep, szerelem
Költők
Jukicune, Akazome, Szagami, Szukenari, Kintó, Szukecsika, a trónörökösi hivatal vezetője, Kinjori, Nóin, Szukefusza
Első Hold
Bal győztes Jukicune
Jobb Akazome Emon
A jobb felőli igazi nyitódal. Röstellem ezért, hogy vesztesnek kell nyilvánítanom, de többet nem mondhatok. A bal felőli dal ötletes, ezért nyilvánítottam győztesnek.
Második Nyári eső
Bal győztes Szagami
Jobb a trónörökösi hivatal vezetője, Jorimune
Fittler Áron fordítása
∞ Thy Catafalque: Desolatio (Microcosmos, 2001)
Küzdött még magával, néhány környi terjedelemig. Akkor abbahagyta, mert a fájdalom lelassult és nem lehetett már küzdeni vele. Lehunyt szemmel feküdt a testében. Kicsit talán félt. Ő vagy ő. Inkább mind a ketten. Mármint egymástól.
Törődött bele, beletörődte magába, így történt. A kapualjban a mindenszínű fekete lepkék, vagy madarak, ahogy egymás körüli körökben. Beleugró kövek. A vizet elsöpörte, üres lett a homok, így nem lehet. Feketére gondviselt örökpillanatok.
A csontjaiban volt, menetelt, tehát lábai vannak. Érezte magáról leválni a kertet. Akkor mégsem ő volt az a. Bele tudta magát törődni. Beletört. Az a kicsi meg úgy mozgott, mintha már nem élne benne. Magával kellene telefonszámot cserélnie.
De mire. Kiveszett a sarkcsillaga. Tömör, holdszerűen kopott. Most minek erőltetni, ha gyönge, nincs benne létezés-szekérke. Valahogy vitte még magában a levegőzetet, félő volt, megáll, és akkor jaj lesz. Kiszellőztette a köveket, jobban virágozzanak.
Nincs indok. A fák kérge alatt sűrű hangyafalak. Emlékművet állítanak az igazság eltörléséért. Nincs igazság, nincs. Akkor ez hazugság? Tönkreöntükrözte magát. Gyenge lábakon állt az igája, mindegy. Igézetet hallott, eltörpült benne a körkörösség.
Vonultak a hegyek, hogy minek, ki tudja. Az égre ráálmodott valami furcsa kis ködöt. A mesében meg kézversek voltak, így beleragasztgatva, kapaszkodással fölfelé. Ha megráztad, kieshetett a földre. Ölelkező rímei tartották, magával legalább egységet képzelt.
Képzett beteg. Egészségeit részségek varrták szét. Félségek. Paramimetikus méhviadal. Természetrajzolási kényszerében fákat kényszerített tudatfölöttijébe. A lehunyt szemű tér magányosan csikorgott, ez lehetett a Kezdetben.
Az esetleges félreértések érdekében lemosható lelket tetováltatott magára. Elmozdultak egymásról a körök, ez fájt. Messziről sóhajtott, egészen elkobozta a földtől az eget. Megállt a fában a víz, elvágták idegrendszerében a lélegzetet.
Védtelenül történt, törtette magában a történéseket. Amíg el nem törik a gyertyát az éjszakás harangok, nem hagynak aludni a békéért. Az a hazug test meg csak úgy tesz, mintha tenne valahogy. A par excellence tudathasadék, tágabb ecsetvonatkozásaiban.
Magad mellett mentél el akkor, barátilag. Valami összetartotta a tengereket, szét a vizet. Magában ölelkezett. Titkon leheletet cseréltünk, de nem lehetett folytatni a félelmet. Túl lassú volt már ahhoz, hogy továbbrogyjon.
Földig emelkedett. A gúlákba rendezett katakombák görcsösen ismétlődő önmegtestesülése. Jógába merített testtel menekítette fénykeringését. Az a hazug árnyék megint nem jól követ. Pedig oldalhajóval érkeztelek.
Meredeken fölfelé zuhantunk. Kicsit aludni mentem, majdnem odafelejtettél. Nem lehetett volna máshol felnyitni a szemed. Belegörnyedt a rendszertelen fűnövésbe. Pocsék egy mosoly volt tőled, ezt ismerjük el.
A víz alatt nem nőnek fák. A vízben nőttünk. Mik vagyunk, azt mondd meg. Egy hosszan kitartott orrfújás. Ki fújja az orromat? A két kezedben szendergettél. És a fájdalomban a félelem apró teste, ahogy mozdulatlanul futott.
Magadra ismerhettél volna engem. Tudom, fájt volna, van ezekben a tükörközésekben valami hideg. Csillagos kert. Arra meg véletlenül se gondoltam, mi lesz velünk akkor, amikor megszűnnek az arckifejezések.
Arcbefejezés.
2015. 05. 22. 11: 50: 55
(Illusztráció: Elspeth McLean: Autumn Blossoms)
Lábadozó
Felértem a hegytetőre,
hogy megtudjam, mi az a ház,
amit egész nap látni az ablakomból,
és éreztem, már régen
meg kellett volna néznem.
Másnap
a világ kettőt bukfencezett,
hogy beleroggyant az ég,
mikor kivesztél belőlem
egy feltörő nevetéssel.
A láb magától megy tovább,
súlytalan a fej.
A vacogás a csontokban elalszik.
Felköhögöm a hegyi kilátás maradékait.
Odafenn
nem maradt más hátra:
számolgatni az esőcseppeket,
egy megfázást összeszedni,
megcsókolni a kőoroszlánokat.
A homlokzaton felirat:
“A szeretet soha nem ér véget”,
persze sírkápolna
a hegytetőn hívogató épület.
Vissza a völgybe,
ahol a házak apró csillagrendszerére
lassan rágyúl egy óriási reflektor.
A Nekár lassan buzog ki a zsilipen,
a nyári burjánzás után
a tárolt vizeket meg kell tisztítani.
A legnagyobb fájdalom,
hogy a cigaretták gyorsan égnek.
Nincs gondunk másra,
a szív némaságát kell még újraszokni,
és élvezni, ahogy melegítik az ujjakat
a tél előtt a nap utolsó,
melegebb sugarai.
A következő vonatig
Rám nyitotta nehéz szemhéjait
az ég mint tág, üres, kék szemek,
és éreztem, ahogy a félelmet megelőzve
elragad, hiába kerülném, az emlékezet.
Még megpróbálom összetéveszteni.
A kék szemek mind rég kihunyt csillagok.
Nem tájékozódni, nem tudni a nevüket.
Ne kerüljön a helyére, súlytalan, amíg kavarog.
Elfordítom még a fejem,
ellenállok kicsit, amíg lehet.
Tudva, hogy a jól megfontolt gondolatok
korábban is legyőzték a reményeket.*
Bármikor is volt,
túl régen volt már.
Bár a rabja lettem,
feloldoztál.
Ha volt is oka,
rég elfogyott,
ha kéne mégis,
nem adsz okot.
*
Engem bámul az ég.
Súlyuk alatt meggörbült szavakat citálok.
Szorosan összezárt szemhéjaimon keresztül
egyre tisztábban a jövőbe látok.
*
Nem úgy lesz,
ahogy bárki tervez,
ha valami mégis,
véletlen lesz.
*
Néha még ebben reménykedem.
Hogy valahogy, megmagyarázhatatlan
módon mégis megérkezem.
Várok, mint egy vidéki állomás,
de nehéz robajjal a valóság
átgördül a reményeken.
Kapcsolódó anyagunk: Mészáros Dorottya: Vagy mégsem? – kritika a szerző könyvhétre megjelent, Semmi zsoltár című kötetéről
Áttekintés, betekintés, le- és végigtekintés.
Bödecs László első verseskötete végigtekint hagyományokon, életeken, érzéseken. Belepillant a mindennapokba, illúzióinkba, reménytelenségünkbe, üres cirkuszainkba, és szikáran pontos verseken keresztül tekint végig az omladozó falakon, az emlékezet díszletein, és mindent értő szemmel néz végig az egyéni múlton, jelenen és jövőn.
Minket figyel, időnket eltékozló és mégis szüntelenül emlékezni akaró fiúkat és lányokat. Itt és most, velünk, mellettünk, közöttünk élő fiatalokat, akik szeretnék azt hinni, hogy ők majd talán mást fedeznek fel útközben – de akik mindannyian belekóstoltak az emlékezet keserűségébe.
„Olyan alkatrész az emlékezet,
aminek csak a helyét ismered,
előveszed magad régi naplókból,
kemény munkával a helyére
tákolod, s lám, úgy-ahogy
mi is újra eggyé váltunk.”
Az önmagunkkal találkozás szinte fizikai fájdalommal jár, és mégis elkerülhetetlen: hiszen csak így, ezen keresztül szembesülünk jóval és rosszal. Óvatosan kellene válogatni az örökségek közt, és mégsem lehetünk elég óvatosak. A kőbe vésett múltat nem lehet eltüntetni, csak elfedni. A falak pedig csak arra emlékeztetnek, hogy nem lehettünk szabadok.
„Kezdd el újrafesteni,
ha hoztál hozzá valamit,
a régi házban
az összeírt falakat.”
Mégsem lehet megállni, hogy vissza ne nézzünk – csak azért, hogy újra és újra rájöjjünk, semmi nem maradt, amit ebben a változásban támaszunknak tekinthetnénk.
Nincs ott más, csak a jövő távolsága vagy beláthatatlansága miatt megkeseredett illúziók.
„Arról beszélünk, amiből mindenkinek
kevés van, talán az egészet magunknak
kellene félreraknunk, lehetnénk
csak mi ketten gazdagok”
Ha eltüntetni nem lehet, talán meg kell próbálni változatni ezen a múlton. Talán meg kell törni a hagyományokat, átgondolni mindazt, amit a kötelesség sulykol. Újrafogalmazni egy kánont, felülkerekedni az ékezeteken, kitaposni az utcák éleit. Hinni abban, hogy van erőnk, hogy változtassunk. És mégis, mikor megragadnánk ezt a lehetőséget, ráébredünk, hogy a hit is megváltozott.
A múlt örök ambivalenciája a jelenre is kivetül, és idővel rájövünk, nincs menekvés: haza kell érnünk. Ideje megszabadulni a ránk háruló hatalmas felelősségtől (vagy illúziótól), hogy képesek vagyunk átalakítani a világot. Egyedül kell megérteni múltbeli önmagunkat egy olyan világban, ahol nincs semmi zsoltár.
Bödecs László az időt és az emlékezetet eredeti módon tematizáló kötetében a örök-új kérdéseket mutat be a perspektívák kifinomult váltakozásával, az emlékezés folyamatát idéző fokozott képiességgel. Egyszerre jeleníti meg a vallási és irodalmi hagyományokat és a jelent, és teszi nemcsak érzékelhetővé, hanem tapinthatóvá és szinte fenyegetővé a köztük húzódó feszült és kiolthatatlan ambivalenciát.
