Képek: Anna Conway Többé nincs többé. Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett.
Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy szórakoztassák a katonákat.
És mi lesz a kóbor gyerekekkel, akik megelégelik a parancsokat? A csavargókat – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, és utána annyit dolgoztatják őket, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani?
De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.
És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?
De hogy ülhet a saját fülén bárki?
Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.
De itt, Normandiában annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.
– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.
Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.
De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt.
A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, ez a kis ribanc, ez az új hercegné.
Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?
Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, akkor erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.
Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő sáskák, gondolta Riolda, még a szívük is hangosabban ver.
Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.
Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?
Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!
Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a szívét) édességgel kínálja a kisfiút? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.
Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek. Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.
Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.
Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!
Riolda először a füle botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.
Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!
Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.
Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. No de hol a hercegné? Senki se tudja.
A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: minden sarokban fehér virágzuhatagok, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál. Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!
Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.
A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?
A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.
Riolda! Riooolda! Te megátalkodott ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.
Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?
Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.
A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem az udvarhölgyek, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!
A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózik, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként, lassan-lassan akarna meghalni.
Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Amíg-élsz-megkeserülöd!
Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől. Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!
Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…
Nézzétek! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.
Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak?
De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.
Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!
Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.
Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda! De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.
Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?
Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből …
És Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.
Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!
Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!
Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.
– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.
Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az az öreg állatokhoz.
Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.
Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.
– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy, és te fogod a kis trónörököst a hűtlenektől megvédeni
Riolda odadörgölőzött az apjához.
– De legalább te mondd meg, ki vagyok!
Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.
A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek a kancának már sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – Vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.
Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.
Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.
Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.
Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.
És miközben hallgatta a herceg szomorú zsörtölődését, nem gondolt arra, hogy mire visszatérnek, a beteg kancákat elköltöztetik. Apját pedig – mint valami kiszolgált, öreg lószerszámot – ide-oda hányja a hercegi udvartartás, mígnem a közelgő háború, a rengeteg veszedelem minden nyomát eltünteti.
Hétfőn kora délelőtt a Gátőr utcában öt kapavágással agyonverték N. N. Tekintet-, Palócföld-, Aszú-, IJ-, Soproni ászok-díjas, MASZRE- és NKA-ösztöndíjas írót – tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.
Délelőtt kilenckor nem történik semmi a gyakorlat szerint. A kánikula némi alkohollal estére bolondítja meg a népet, addig csend honol és béke. Aki otthon piheg, élvezi a reggeli hűvöset, frissítő szelet, kihasználja az üdítő rést az éjszakára maradó harminc, és a nappali negyvenöt fok közt. De nem bűnözik, szundikál esetleg, mert éjszaka forgott és fuldoklott a hőségben. Így szokás. A szenvedély- és szerelmi gyilkosságok más időpontra esnek. Aki dolgozik, mert van munkája, nyomja, tehát a munkahelyén se bűnözhet. Kizárt időszak. A bulvárújság uborkaszezonja, biztos pihenőidő.
– Gátőr utca – mondja.
– Jaj, ne!
– De bizony Gátőr.
– Merről közelítsem?
– A Jókain gyere.
A város Gátőr nevű hírhedett utcájában soha nem állok meg se autóval, se gyalog. Kerülöm, ha lehet. Az úttest terepjáróhoz szabva, a kátyúk minden évben nőnek, kátyú kátyúba ér, lehetetlen navigálni köztük. Hóban, jégben a mainál is izgalmasabb az élet az utcában közlekedők számára, minden lépés élet-, de minimum törésveszély. Az esős időszakok megoldják a házfalak, a méteres kiskertek előtti erődítményjellegű kerítések festését. A dupla magas kerítésvasak, szögesdrótok, a házfalak az ablakok, redőnyök magasságáig vastagon fedve az évek alatt felrakódott sárral. Néhol megfolyik, mint a láva, aztán visszakeményedik. Vélhetőleg népgazdasági okokra vezethető vissza, hogy nem javítják az utat.
Az út Duna felé eső oldalán, az úttest és a magas Duna-gát közti szűk sávban betonlapokból épített földszintes házsor, mint a láger, a dorogi bányászkolónia unokaöccse, feltűnően magas téglakéményekkel, mintha várnák az emeletráépítést. Huszonöt éve várják. És gyűlik a szemét. Funkciójukat vesztett virágágyásokon, elhagyott udvarokban, használatlan lépcsőkön. Kis és nagy műanyag palackok, reklámszóróanyag, lába vesztett székek, törött szánkók, rozsdás kerékpárváz, autógumi és roncs-Moszkvics, nejlonzacskók, kinyomott ragasztós tubusok. Az egymás követő esős időszakok tömörítik a szemetet, a telente érkező hó kinyomja közülük a maradék levegőt. A rétegződő szemét a szélárnyékos pontokon dátum szerint jelzi a környék szociológiai összetételét, vásárlási, élelmiszer és narkófogyasztási szokásait. Egy sikerült feltárás pontosan regisztrálná a Gátőr utca rendszerváltást követő humánpolitikai térképét. A Gátőr utca a nemzeti-népi együttműködés mélypontja. Az emberi kapcsolatok tragédiája. Így mondják, akik ismerik. Én kerülöm, ha lehet.
Középkorú férfi a halott, kapával csapta agyon egy húszas éveiben járó debil nő. A színhely körül nézelődő férfi szerint (később mondja a nevét: Damjanits) „elmeháborodott picsa” az utcából. Az eseményről újra csak vérfoltok maradtak, és ahogy Kovács II. hadnagy magyarázza a történteket, nem értem sehogyan. Ballag egy férfi a járdán nyári öltözékben, rövidnadrág, vékony ing, a Pöltenberg utca irányából föl a Táti útra. A Gátőr utcában régi csőtörés legömbölyödött földhalmai, a mély gödör az utca közepéig ér, elhalad a szemközti telek kerítése alatt, a veteményesben ér véget, pontosabban egy sárgarépaágyásban. Első szemre a nyomokból úgy látszik, mondja a hadnagy, hogy a nő ebben a csatornaárokban várta az áldozatot. A drót alatt mászott ki a kertből, a földhányás tetején szemmagasságban rést nyitott, hogy azon keresztül lássa a közeledőket, és kiszúrta a férfit. Amikor az áldozat elhaladt a pallón, a nő a csőről fellépett a járdaszintre, és hátulról négy vagy öt csapást mért fejére a szerszámmal.
– Ismerték egymást? – kérdezem.
– Nem tudjuk még, de a férfi az iratai szerint a város másik végén lakik. Ha itt élne, ismerném, az utcának ebben a felében nincs egyetlen ismeretlen család, aki ne tett volna feljelentést, aki ellen ne jártunk volna el. Ilyen városrész.
– Mit keresett itt, tudja?
– Nem, még semmit. Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük. A nő a szomszédok szerint kicsit hibbant. Szerintem kicsit nagyon hibbant, ráugrott a rendőrökre is.
Ezzel a hadnagy leszakad rólam, mint aki teljesítette kötelezettségét a sajtó felé. A csatornázás miatt elkerített utca a helyszínelő szalagokkal most duplán lekerítve. A szalag mögött rongyos, gatyás, félmeztelen gyerekek hada állandó mozgásban. Amikor egy-egy felnőtt vagy félig felnőtt feltűnik köztük, Kovács II. hadnagy kérdésekkel próbálkozik, de nem jut sokra. Senki nem tud semmit. Ha valamit mégis, megtartja.
Az utca úri feléről senki nem jön. Talán megszokták a rendőri jelenlétet, talán nem kívánnak belekeveredni. Az utca innenső házai – látom végigsétálva – jellemzően a hatvanas évek sátortetős szabványtervei szerint épültek. Mögéjük ragasztva az egyre alacsonyabb melléképületek, műhely, szerszámoskamra, ólak. A kertekben gyümölcsfák, vetemény, mint egy falusi kertben. A házak, ahol az öregek, az építtetők magukra maradtak, úgy romlanak, ahogy az idő eszi őket, hámló vakolat, elvetemedett ablakok, öreg almafák. Ahol a fiatalok is a házban laknak, verandát ragasztottak hozzá, L alakban új szobát. Fürdőszobát, az eredetinél nagyobb konyhát. Az utca másik fele: kelet és nyugat. Egymáshoz ragasztott panelkockák sora. A látvány is kelet és nyugat. Ég és föld. Mennyország és pokol. Soha, sehol hasonló különbségek. Nagy elme volt, aki a vékony földsávra gettót tervezett.
Visszafordulva a Lázár Vilmos utca torkolatánál, mellém szegődik a már említett Damjanits nevű ember. Köpcös, frissen mosott ősz hajú, gyors beszédű. Biztonsági őr a környéken.
– Tud valamit? – kérdezi.
– Senki nem tud semmit.
– Az is meglehet, hogy senki nem mond semmit, nem gondolja?
– De. Ha baj van, senki nem tud semmit.
– Mennyit ér meg magának, ha én tudok valamit? – hajol közelebb.
Meglep. Információért soha nem fizetek. Eddig nem fizettem. A cég nem különít el összeget erre. Én se különítek el. Most azonban visszakérdezek, érdekes helyzet, izgalmas tér, ki kell hoznom belőle, ami benne lehet, nézzük meg. A francba, nézzük meg.
– Magának mennyit ér?
– Ugyebár maga itt van, ide utazott, riportot csinál. Ha el nem mondom, amit tudok, lyukra futott, fölöslegesen megy el a napja, mert senki el nem mondja a lényeget. Az nem lényeg, hogy az egyik ember agyoncsapja a másikat, tömegáru, naponta tíz. Mennyit ér egy napja?
– Változó. Összeget mondjon, mennyit kér?
– OK. Ha jól tudja használni, egy ötös. Ha nagyon jól, akkor tizes. Olvasom majd, mennyire tudja használni, mert olvasom magácskát, amikor csak ír valamit. Ha nem érdekli a dolog, akkor egy fillért se kérek a sztoriért, de akkor nem is mondom el.
Hm. Ötezer nem vág földhöz, ha jó, tizet nem fizetek, az hétszentség.
– Rendben. Nyomja. Megállapodtunk.
– Ha igen, akkor lassítson. Mire a tetthelyre érünk, elmondom.
Lassítunk. Úgy sétálunk egymás mellett, mint az Őrház utcai szerelmespárok. Le kell hajolnom hozzá, mert Damjanits úr fél fejjel alacsonyabb, és ha lehajolok, érzem, dől belőle a sörszag, szeme ragyog, mint a bagzó macskáé.
– Zsuzsika kései leány – mondja, a lányt megnyomva. – Apja lehetett már vagy hatvan, az anyja is közel az ötvenhez, amikor összehozták. Itt laktam az utca végén, amikor született, mindenki elképedve, hogy a leány becsúszott Pali bácsiéknak. Vagy az az ok, hogy öregek voltak, vagy szüléskor barmoltak el valamit, vagy az anyja megpróbálta elcsinálni ügyesen, ami nem sikerült, a lényeg, hogy totál defekt, gyorsan kiderült. Nézett, mint az anyátlan birka. Kislánykorától a kertben dolgozott. Övé volt a kert. Kapált, bámult, gyomlált, bámult. A kisegítőbe járt, de ha elfelejtette, nem ment.
Ez a kisegítő iskola gyakran előkerül bűnügyekben, jegyzem fel a füzetben, utánanézni, mit mond a kisegítőkből kikerülő fiatal felnőttekről a szakirodalom.
– A szülei nem szerették, nem kellett gyerek volt, annyit is törődtek vele, mint a jutalomgyerekkel szokás. Ha megnyerte, hadd vigye! – felnéz, értem-e, mit mond a szólással.
– Nyugi – mondom, – minden szavát fogom.
– Úgy nőtt fel, mint a gomba, amíg tizenkét évesen, meg nem találták idősebb iskolatársai, akik, ugye, az utca másik felén nőttek ugyancsak, mint a gomba. Nagydarab, fejlett, csinos pofikájú kislány. Előbb egy fiú fedezte fel, aztán kettesével jártak hozzá a kertvégi orgonabokorban kialakított rejtekhelyre, aztán hatosával, végül amennyi jött, annyi jött. Hoztak egy-egy Tibi csokit, Túró Rudit, mondták a varázsszót, „elköltözünk innen, Zsuzsika, megszöktetlek ebből a házból”, ez volt az ára. Eltévedt, szeretethiányos kisleány, aki azt gondolhatta, így mennek a dolgok. A leány feladata az óriási kert, a vetemények, a krumpli, a minden megtermelése, „ha itt zabálsz, dolgozz érte”, mondta az anyja, az persze nem tűnt fel neki, ha nincs a házban, mert soha nem volt a nagyházban. Kirakták a nyári konyhába, az utcáról nem látszik – mutatja Damjanits –, a nagy cseresznyefa alatt áll, apró, lapos tetejű téglaházacska. Benne kis szekrény, priccs, rádió, tévé, alatta pince a terményeknek. Tíz évig ment a dolog. A fiúk, nagyfiúk, kisfiúk, öregebb fiúk jöttek, ahogyan a természet szólította őket, Zsuzsika mindig fogadókész, amíg be nem kattan. Az ilyenek előbb vagy utóbb bekattannak, zárt osztályon végzik, ez a történelmi tapasztalat.
– Történelmi – bónintom.
Damjanits mosolyog, élvezi az előadást.
– Az utcában hetekig állt a bál. A férfiak rosszul tűrik, ha mennek a biztos jóba, de a jó kapuja becsukva, Zsuzsi meg felismerte, hogy ha eddig nem szöktette meg a tengernyi fiú és férfi, eztán biztosan nem teszi. A megvilágosodás órái. Aztán néhány hét alatt lecsendesedik a vihar, a mézre járók megszokják az új rendszert. Hogy csalódásukat kifejezzék, és hogy a leány tudja, nincs elfelejtve semmi, amikor elmentek a kerítés mellett, és látták a kertben kapálgató leányt, bekiáltottak, hogy készülj Zsuzsi, jövök. Erre Zsuzsi kirontott a szerszámmal, ami éppen a kezében volt. Később a bekiabálásra rászoktak a kisgyerekek, akik ezzel bosszantották, a kerítés mögül kántálták, készülj Zsuzsi! Biztosra mehettek, mert minden bekiabálásra robbant, rohant. A purdék röhögtek, futottak.
– És most? Mit gondol, mi történhetett? Az áldozat nem lakik a környéken, hogyan keveredhetett bele? Miért ő kapott?
– Én úgy hiszem – mondja fontoskodva Damjanits, – hogy a gyerekek egész reggel bosszantották, ő meg módszert váltott, bebújt a gödörbe, hogy kilesse őket. És a fickó véletlenül erre járt. Ő kapta, amit kapott. Biztosan csodálkozott kurvára, hogy mi történik. Már ha volt érkezése.
– Ezt miért nem meséli el a rendőröknek?
– Mit gondol?
– Semmit. De ha nem mondja el, honnan tudják meg?
– Érdekel ez engem? Ez gyilkosság, lesz vagy öt-tíz tárgyalás, maga szerint mi a haszon abban, ha állandóan berendelnek? Úgy látom, egyedül a hamis tanúnak éri meg. Őt legalább fizetik.
Damjanits nevet. Rezeg a hasán a kabát a nevetéstől. Tartja a markát:
– Na, hölgyem, mennyit ér a sztori?
Kifizetem az ötöst. Nevetve elcsámpázik, a szél felfújja a haját, mint valami fehér glóriát. Még hogy tanúskodni, hol él hölgyem?
Fel a kőkemény, hónapok óta itt száradó földhalomra, készítek néhány felvételt annak ismeretében, amit a Damjanits nevű férfi mesélt. Szerepeljen a kertvégi orgonabokor, a kiskonyha, a veteményes, amit a lány gondozott. A rendőrök szétszélednek, a helyszínelésnek vége, lassan újra benépesül az utca, megtelik a fotógép nézőkéje. Előbb gyerekekkel, aztán fiatal felnőttekkel, középkorúakkal, asszonyok, férfiak vegyesen. Ezt úgy kell érteni, hogy ötvenes-hetvenes nagyságrendben. Úgy tűnik, az utca bal partján senki nem dolgozik. Kiszúrok egy harminc körüli férfit, borostás, karcsú, karja tele tetoválással, mint a labdarúgóké, elcsattantok róla néhány képet, pózol, befeszít, tetszik neki. A cigány férfi a kép homlokterében, de mögötte jól látszik a gödör, a gödröt kerítő dupla sárga szalagok.
Le a dombtetőről, kérdezem, mutatok a házra, kezemben a notesz, írom a válaszokat, jelezve, nagyon fontos dolgokat közöl:
– Ismeri a lányt?
– Persze, az Őrház utcai bolond lány. Zavargatta az utca gyerekeit.
– Az áldozatot ismeri?
– Dehogyis, valami idegen, senki se tudja.
– Látta, mi történt?
– Dehogyis láttam. Csak mondták.
– De elmondja, mit gondol?
– Mit gondolnék? Semmit.
Indulna elfelé arcán azzal a kifejezéssel, ugyan mit akar tőle ez a nő, de visszafordul:
– Maga nem rendőr, riportot csinál?
– Nem biztos, hogy riportot, lehet, hogy rádiódrámát írok magukról – különlegessel kell szolgálnom, hátha hajlandó beszélni.
Eltűnődik, ha rádiódráma, érdemes-e belemászni a dologba, közelebb lép.
– Na, mondja a kérdést. Ha megírja az őszintét, kérdezzen.
– A gyerekek látták a történteket?
– Csak a végét, amikor az ember feküdt. Ha látták volna, szólnak, nem hiányzik itten a rendőrség.
– Tud arról, hogy a gyerekek mit kiabáltak rendszeresen a lánynak?
– Kiabáltak volna? Nem hallottam.
– Azt se hallotta soha, hogy készülj Zsuzsi, jövünk?
– Ugyan, hülyeség, senki nem kiabált senkinek, csendes, nyugodt hely, az Őrház utca az Őrház utca – amikor kiejti a száján, hogy Őrház utca, sötét bőre megváltozik, áhítat suhan át arcán lentről fölfelé, haját is megemeli az áhítat, mintha egy nagyon hazafi kétezer kilométerre a szülőföldjétől azt sóhajtaná egy idegennek: Haza. Az Őrház utca a hazám.
– Arról se tud semmit, hogyan történt?
– Nem. De abban legyen biztos, hölgyem, hogy az Őrház utcai fiúknak nincs szerepük benne.
Az ember, mialatt fényképezem, leveszi ragyogóan tiszta reklámsapkáját, most visszarakja, és lenéz a gödörbe.
– Valakinek – mondja, – csak el kellett kezdeni az egészet.
– Igen, de ki az?
– Zsuzsi, ki más lehet?
– Igazán? – nézek rá, hátha közelebb jutunk.
– Igazán – mondja a férfi, biggyeszt közben. – Olyat nem hallottunk, hogy aminek vége van, nincs eleje.
– Az már biztos.
– Hát majdnem – mondja.
– És nincs senki, aki közelebb volt, aki szemtanú?
– Van olyan, de az meg mindegy.
– Ki az?
A férfi lenéz a gödörbe.
– Nem lehet azt úgy megmondani.
– És azt se lehet megmondani – mondom kedvesen, – hogy ki járt legtöbbet a Zsuzsihoz? Mert ő viszont rosszul jár most, őt megtalálják a rendőrök, megfaggatják.
A férfi felnéz. Szép cigányember lehetett fiatalon, most is csupa ín és rost, mint az akác törzse. Azt mondja:
– Nem a kikérdezés a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat, bennünk, Őrház utcaiakban. Akin látni az akaratot, maradhat, akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Volt néhány.
– Az Őrház utcából?
– Igen.
– Hová mentek?
– Mindegy. Nem mindegy?
– Mi a nem mindegy?
– Hm – gondolkodik hosszan –, talán az, hogy Zsuzsi szép, kedves kislány volt régebben. Szívesen néztünk rá, jó volt ránézni. Ma nem jó ránézni, ez a nem mindegy.
– Hogy érti? – kérdezem.
Sehogy nem értem. Aki nem Őrház utcai lakos, nem értheti, ilyen a világ. Honnan érthetné, ha nem tudja?
Ezzel zárjuk a beszélgetést, nincs benne sok tartalom, ami mégis, nem fogalmazható meg egyszerűen.
Ittlétem második órája közepén, féltizenegy körül, a százötvenedik fotó elkészültével az utca kiürül, csak a két civil ruhás nyomozó járja információ után. Meleg van, a szél nem rezdül, igaz, szenvednek a japánakácok, az orgonabokrok levelei szépen gömbölyödnek, hogy a nap lepattanjon róluk, de eddig is kánikula, az utca, a járda mégis tele kíváncsiskodókkal. Csak addig nem értem, amíg meg nem jelenik egy nagydarab idős férfi a hadnaggyal. Lassú léptű, lassú beszédű, nyúzott fickó svájcisapkában. Az apa. Ballagnak a repedezett Őrház utcán. A férfi bottal jár, úgy tűnik, mintha mindkét lábát húzná.
Igyekszem közelebb kerülni, hogy halljak valami egyértelműt, ami közelebb vihet a valósághoz. De Kovács II. hadnagy elhesseget. Elfordul, és háta mögött int, ne menjek közelebb. A lépcsőn megjelenik az anya. Aprócska falusi asszony fejkendőben, kék, apróvirágos otthonkában, akár egy eltévedt tyúk. Eddig nem nyitott ajtót.
A hadnagy és az apa belépnek a kapun, eltűnnek a házban.
Eddig tart a napom, nincs tovább. Helyszín bejárva, elérhető adatközlők megkérdezve, aktuális sómennyiség kiizzadva, kész, vége. A pontos tényeket megtudom a hadnagytól, ha megtudom.
A hír, a jegyzetekből, helyszíniből készült tudósítás pontos adatok nélkül nincs tíz sor a Napi friss rovatában:
„Gyilkosság a városban!
Az utcán támadott a férfira
Súlyos sérülthez hívták a mentőket, de holtan találtak rá egy középkorú ismeretlen férfira az Őrház utcában. A férfit mezőgazdasági szerszámmal bántalmazta egy huszonöt éves nő. A gyanúsítottat elfogták, előállították.
A gyanútlan férfit a járdán támadta meg és bántalmazta a gyanúsított, akit alig egy órán belül őrizetbe vettek. A rendőrség emberölés elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indított büntetőeljárást.”
Pontosan egy hét múlva hívom a hadnagyot. Többnyire egy hetet várok. Egy hét alatt vadászszenvedélye lenyugszik, nem félti annyira az információkat a „nyomozás érdekében”. Az elmúlt hónapokban arra is ráébredtem, az áldozaton és az elkövetőn túl nevesítenem kell a hadnagyot is, például, hogy ő bontja ki a szálakat, fedi fel a titkokat. Minden ember hiú, a rendőr se kivétel.
Az áldozatról körbejár némi pletyka több változatban, de nem akarom elhinni, csak hivatalos tájékoztatás után. Az esetről amúgy csend. Mintha meg sem történt volna. A helyi tv, helyi rádió nem foglalkozott az esettel. Érdekes és érthetetlen, politikai szálat gyanítok, az áldozat, vagy a tettes valakinek a valakije, érdekességről, bűnügyről több tételben tudósít a helyi sajtó, ha nem lépnek prominens bütyökre. Valamit nyilván nem tudok, elkerülhette a figyelmemet.
– Nagyon sok a munkám, maximum öt rövid kérdés – mondja a hadnagy morózusan. Amikor kiegészítésért keresem, ezzel kezdi, öt rövid kérdés. Képtelen leszokni róla.
– Rendben – mondom, – köszönöm. Az első kérdés: ki az áldozat, biztosan tudni?
– Persze. N. N. író, szerkesztő a város másik végéről.
– Itt elakad a hang, az előre átgondolt kérdéssor. N. N. régi barát, munkatárs, szerkesztőtárs, mentor, tanár, volt szeretőm. Az utóbbi években eltávolodtunk egymástól, de az emlékek szépek.
– Nem mondja, hogy N. N.!
– De mondom.
– Biztos?
– Már el is temették nagy csendben.
– Hogyan lehetséges, hogy senki nem tudott róla, gondolom, igaz, napokig a városon kívül dolgoztam, de akkor is.
– Csak nem az író nője volt az elkövető? – nem vagyok képes kihagyni a kérdést.
– Dehogy. Látta a nőt?
– Nem láttam, mire múlt héten a helyszínre értem, már elvitték.
– Fényképet se talált róla?
– Nem, hol találtam volna?
– Ha látni akarja, ma megnézheti, helyszínbejárás három körül.
– De a férfi mit keresett az utcában, úgy tudom, minden szökőévben szánta el magát.
– A közelben egy reklámújság szerkesztője lakik, nála járt, a fickónak nem volt munkahelye, állást keresett. Beszéltünk az érintettel, így történt.
Atyaszentszar, gondolom, még hogy reklámújság és N.! Úgy köszöntünk el, ha baj van, aki tud, segíti a másikat. Ha már újság, amit utált, akár nekünk is dolgozhatott volna, a pénzét meg kihajtottam volna a főnökből, ha törik, ha szakad.
– Maga szerint kész az öt kérdés? – morogja Kovács II. hadnagy.
– Kész, de a név bezavart, a tervezetteket még nem tettem fel. Kezdjük az elején.
– Rendben, de csak a maga kedvéért.
– Első kérdés: mi történt pontosan?
– Tömör leszek, kisasszony. Hagyományos, klasszikus gyilkosság.
– Túlságosan is tömör. Második: hogyan történt?
– Ahogy maga is láthatta, a huszonnégy éves hölgy kiugrott az elhaladó férfi mögött a gödörből, és a kapa élével többször a fejére csapott.
– Harmadik: ha véletlenszerűen elhaladó, akkor semmi kapcsolat nem létezik a tettes és az áldozat között?
– Semmi bizonyíték nem utal rá, hogy korábban ismerték volna egymást.
– Negyedik: kiderült valami az utca és a nő viszonyáról? Háborúban állt a nő az utcával?
– Semmit nem tudunk, senki nem mond semmit, de aligha.
– Miért? Miért történt mindez?
– Hát ez jó kérdés. Nincs az a tökéletes krimináltaktika, hölgyem, ami kideríthetné. Nincs válasz. Ha volna, én volnék az Isten. De maga csak talál valami elfogadható magyarázatot. Várom a cikkét, mire jutott.
Elköszön, lerakja, katt. Nem tudok sokkal többet. Ha annyit nem, amit hellyel-közzel eddig is, a világ kiismerhetetlen, kaotikus, őrült. Senki nem bújhat el, a sorsa meglátogatja. Itt a példa.
A hőséget nem játszhatom ki, letusolok indulás előtt, és három előtt újra Őrház utca. Készítek néhány fotót a gyilkosról. Ez most nem csak munka, kíváncsi vagyok. Érdekel, ki az a nő, aki szétverte N. N. drága fejét, és a gyanú él, hátha – minden ellene szóló információval együtt – mégis volt közük egymáshoz. N. csúnyán intézte a dolgait, nem értelmezett, nem készítette elő döntéseit, döntött, becsapta a kaput, egyik pillanatról a másikra, szevasz, és ez, a dolgok természetéből adódóan, egyes kapcsolatokban rosszul működik. A nők egy része nem viseli jól.
Látnom kell, hogy tévedek. És látom: tévedek.
Ahogy kilép a rendőrbuszból a rendőrnő után, a kocsiszekrény fél métert emelkedik. A nő szőke bölény. Egy gömbforma. Piros mackónadrágban, szalmasárgára hidrogénezett rövid hajjal, súlyemelő karokkal, mackós járással. Látható, ez a nő átmegy a falon, ha valami nem tetszik neki. Az is látszik azonnal, nem N. N. műfaja. Soha nem kedvelte a nagy segget. Legalább a gyanú eloszlik. Megnyugszom.
Körbeállják a gödröt, készítek néhány csoportképet, közelebb lépek. Kovács II. hadnagy, a rendőrsofőr, az Őrház utcai nő vezetőszáron, mellette elegáns kiskosztümben egy középkorú másik, talán az ügyvéd, a bőrszíj vége aprócska rendőrnő csuklójára hurkolva, szinte elvész a gyilkos mögött. A két nőből telne ki egy méretileg. Háttal állnak, szemben a gödörrel, a látvány maga Szodoma és Gomora. Borzalom. De a borzalom fokozódik, amint megkerülöm a csoportot, és a gödör másik partjáról próbálok jobb fotót készíteni. Kiderül, a gyilkos néma. Nem süket, csak néma. A rendőrök kérdéseket tesznek fel, a gyilkos, mert a keze bilincsben, nem képes rendesen jelelni, hangeffektekkel támogatja a korlátozott mutogatást, a kosztümös nő lefordítja, közvetíti a jegyzőkönyvvezető rendőrnek. Elképesztő hangok törnek elő a torkából, a kutya megvadul tőle, a cinegék leszédülnek az orgonabokorról, a szőr feláll a karomon. Soha hasonlót. A legvadabb képzeletet felülmúlja. A rendőrök is pislognak, törölgetik az izzadságot a homlokukról. Fáradtak, rosszkedvűek, melegük van.
Egy hosszabb csendben az utca másik felén résnyire nyitva lévő ablakból kamaszhangon felharsan a mondat, amit én ismerek Damjanitstól, a gyilkos ismeri a múltjából, de a rendőröknek új:
– Készülj Zsuzsi, jövünk!
És kész, ennyi. Az utca üres, forgalom nincs, a házőrzők árnyékban, semmi nem mozdul a mondaton kívül, és a mondat nagyon direkt, nagyon provokatív az alvó délután kánikulai csendjében. Várom, mi történik, lövésre készen a kis Nikon.
Az óriásnő a hangforrás, a párhuzamos házsor felé kapja a fejét, szeme vérben, arca eltorzul, üvölt artikulálatlanul. Üvölt, amikor félrelöki a jeltolmácsot, aki rémülten huppan a homokdombra, amikor méreteiből alig feltételezhető tempóban átlép az árok melletti kis dombon, beleugrik. A kerítés alatt fut az árok, indul, magával rántja a kis rendőrnőt a póráz másik végén, aki hason csúszva követi, tűnik el a gödörben, sikoltozva megkapaszkodik a csőbe. Mindez két másodperc alatt. Mire a rendőrök ocsúdnak, eldöntik, mi a teendő, a selyemszerűen lebegő finom portól, amit a bilincsben menekülő nő és hason szánkázó rendőrnő felvert, alig látni. Én kétségbeesetten keresem a nézőkén át a fotózandó jeleneteket, nem akarok lemaradni semmiről, ha egyszer így esett. Soha nem látok mást, mint vértócsát az üres helyszíneken.
A menekülő nő átbújik, a kerítés másik feléről üvölt és vicsorog, le akarja tépni a drótot az oszlopról, az apró rendőrnő a kerítésen innen a csőre tekeredve sikoltozik. Kovács II. hadnagy fegyvert fog a menekülőre, bömböl, hogy emelje fel a kezét, ami lehetetlen, mert a kerítés alatt fut megfeszülve a bőrszíj, amivel a két nő egymáshoz kötve. Óriási a zűrzavar, mindenki ordít, sikít, a jeltolmács ülve sírdogál, hogy ő megmondta, ő megmondta, ez a kimerevedett kép, a porfelhő elmozog, lassan kitakarja a helyszínt.
Aztán a hadnagy pakk-pakk, lő két halkat, mint a légpuska hangja. A meglőtt nő a kerítésbe kapaszkodva reszket, aztán lerogy az árokban, a rendőrnő befejezi a sikoltozást, kibontja magát, a hadnagy átmászik a résen, mentőt hív, vége a dalnak.
Összeszedik magukat, én is készülök elfelé. A hadnagy utánam lép pakolás közben, még nem érkezett meg a mentő:
– Várjon, mondja – fehér, feszült, remeg a keze –, végigfotózta a cselekményt?
– Igen.
– Lehet, szükségem lesz a képekre a jelentéshez, átküldi őket?
– Persze, hadnagy úr, hogyan is ne. Túléli a nő?
– Sokkolóval lőttem, abba nem szokás belehalni.
– Akkor jó. Telefonáljon, ha kellenek a képek. Minden jót.
Itt kész. Nem ismétlem a balhét kiváltó mondatot, ha nem fogja fel, ne zavarja meg a fejét.
Haza, kiválogatom megjegyzetelve a képeket, hogy azonnal helyük legyen a riportban, közben felhívom N. N. kisebbik nagyfiát, évfolyamtársam volt a főiskolán, hogy volna-e rám tíz perce. Közben kinyomtatom Zsuzsi, a kapás gyilkos legjellemzőbb portréját, dossziéba rakom. Indulok. Felveszem N. N. kisebbik nagyfiát a Bástya előtti megállóban, legurulunk a temetőbe. Lerakom a fotót a sírra, követ rakok rá, ha N. N. éjszakánként felkel, kísérteni indul, láthassa, amennyiben érdekli az egész.
….. …… …..
Nem szörnyek vagy más effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga rendíthetetlen egykedvűségével. Pedig a tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán még élvez is, márpedig ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei, csak éppen ezeket senki sem ismeri. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta meghalni vagy megszületni. Illighaen már arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.
Pedig az Urraca királynő rejtegette csónak meglepően kényelmes volt. És miközben Fargein a vitorlákkal bajmolódott, ő a négy éves kislányt, Rioldát próbálta szóra bírni – vagy legalább elhallgattatni. Mert a gyerek dünnyögése még a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt: parakatalirisz, parakatarum, oradalarisz …
Még szerencse, hogy átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni!
Illighaen próbálta a gyereket néhány értelmes mondókára, találós kérdésre is megtanítani, de Riolda, ha embernyelven szólalt meg, egyre csak azt hajtogatta: fáj a lába, a kötél kidörzsölte a csuklóját és nagyon éhes… De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak.
A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A köpenyükbe burkolózva, a sziklák közt, a földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.
Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.
De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap áttört a ködön, a kósza reggeli fény elvezette őket egy takaros palotácskához. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, – bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyott, hanem egy értelmes tekintetű férfira, aki elárulja, hány nap múlva érhetnek Normandiába.
De sehol egy lélek. Se az öblöcskében, se a panaszosan nyögdécselő borókafenyők közt. No és a palota! Olyan puha volt a csend a fogadótermekben, mintha a szigetet egy asszony hagyta volna magára.
Asszonyszag, mindenütt asszonyszag. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van –vagy egyszerűen csak kedvét leli az ilyen ostoba tréfákban. De a sziget úrnője (akárki volt, és akármiben lelte a kedvét) soha nem került elő, ám Illighaen azért óvakodott attól, hogy belépjen a legbelső szobákba. Ki nem hallott még hajótöröttekről, akik egy néptelen sziget palotájának kárpitjain saját életük eseményeit látják viszont? De ha volt is valahol ilyen mindentlátó szem, az nem őket, hanem a gyereket figyelte. A sziget láthatatlan úrnője mindenhova nyalánkságokat rejtett el.
Míg a jó szélre vártak, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, milyen volt a nagy csata, hogy tudott ő, egy egyszerű ír Bandemag király szigetén életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, gyanakvó, katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő gyerekkorában sok szamártejet ivott, megerősödött, ezért viselte el a bolondériákat a szigeten.
– No, és ez a kislány? – faggatta Illighaen.
Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, és bár ott fityegett az asszony térdénél a köldökzsinór, ő nem találta meg a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna…? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle kísértetként nevelkedjen.
Illighaen a bolondériákra akarta terelni a szót, ám Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?
–Szóval magad sem vagy abban biztos, hogy Riolda a te gyereked.
Fargein nem tartotta különösebben sértőnek a kérdést. Egy nőnek tett ígéret volt a feladata, ez volt az egyetlen, ami életben tartotta, mit bánta ő, hogy kire hasonlít Riolda.
Illighaen unalmában a tenger törvényeiről beszélt a kislánynak, és igyekezett rávenni, soha senkinek ne beszéljen halandzsa-nyelven. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, de neki rózsaszín pupillájú szeme és igen furcsa barázdájú tenyere volt.
Akár a szorgoknak, gondolta Illighaen.
Aztán a szél egyszercsak kegyes lett hozzájuk. Már épp cihelődtek volna, mikor az öbölben kikötött egy fekete ruhás, koszos öregember.
– A gyerekért jöttem – mondta és rámutatott a rémült Rioldára.
De szó sem volt gyerekrablásról. Norric, ez a vénséges vén öregember mind a hármójukat odatessékelte a saját bárkájához. Mert-nem-lehet-itt-lebzselni-ítéletnapig… Illighaen hallott már a tenger nomádjairól, a tengeri emberekről, akik már nem tudnak a hullámok zaja nélkül elaludni. De Norric semmilyen értelmes kérdésre nem válaszolt: én-Noric-vagyok-neked-elég-ennyit-tudni…
Már megint egy gyengeelméjű, sóhajtott Illighaen. De egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába. Riolda meg is jegyezte: – Könnyű út volt.
– Ez a Normandia már nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – sóhajtott Vilmos herceg.
És ebben talán van igazság, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes kölykökkel? Hogy meg nem született gyerekekkel találkozik egy normann erdőkben bolyongó királyfi? Hogy fura járvány kezdődött a hegyekben? Megint eszébe jutott ez a különleges, álomszerű visszaút.
Mintha a gyerek és a katona valami üzenetet hozott volna. De milyen üzenetet?
Nem volt ideje ezen töprengeni, mert a mélabú foglyul ejtette.
– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – mondta Vilmosnak. – Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket.
Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?
– A dolgok megfelelő rendje – felelte Illighaen. – Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.
– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Hol a székhelye?
Illighaen nem akart könyvmolynak látszani, ezért velük nevetett. – Újra kell az időt alapítani. Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslett. Képzeljetek csak el egy olyan világot, ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek ide, hogy mindannyiunkat próbára tegyenek…
Rémült, boldog csend lett a teremben. Hiszen minden pattanásos alabárdos tündérekről álmodozott, hogy egyszer majd odavész, ha nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok fiatal testőrön, és elnevette magát.
– Talán történt még más is, Illighaen? – kérdezte a herceg. – Mi a fenét csináltál azon a borzasztó szigeten?
Bár a kalandok nem nagyon érdekelték. Arra is ígéretet tett, hogy egyszer kihallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És arra is, hogy – bár a fickó nem tűnik tagbaszakadtnak – egy kis időre befogadja a kíséretébe. Ámde ez a kislány? Hogy is hívják? Riolda? No de mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?
Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.
Vele már összeomlott az idő ifjúkorában.
Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.
Marcenda akasztotta meg a csendet. Persze, persze vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a kislányt, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.
Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, akit Normandiában legfeljebb csak a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.
Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban.
Először csalódást, aztán meglepetést. Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.
Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És sokszor hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. No, de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. Mért is ne? Kevesen bírják ki ott a hideget és az éhezést, csak egy-két sovány, éhségtől szédelgő birka vagy juh. Fargein mintha szégyellte volna a ne-emberi lényeket, de közben úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.
Vagy mintha Bandemag király vagy a hóbortos felesége megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat.
Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?
Illighaen megköszörülte a torkát: – És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?
Fargein türelmetlenül dobbantott. Most már lepergett róla az alázatosság, és az sem zavarta, hogy épp az udvar krónikásának vág vissza.– Ugyan! Csak a halottak foglalkoznak halottakkal.
Az édesre csípőset kíván az ember.
És Vilmos herceg nem a fehér ruhás, kis tündérkéket kívánta meg, hanem a pásztortanyák közt sürgő-forgó lányokat. Akiknek az ember annyit mond: gyere. Akik mellett úgy alhat el, hogy semmi sem ér hozzá, se félelem, se gondolat.
Ne viccelj velünk! Te tényleg herceg vagy?
A tündérkék, a párnaillatú szépségek maradjanak csak a fiataloknak! Ő húst akart. És nemcsak húst, hanem vidám fiatal lányokat, hónaljból felcsapó izzadtságszagot, trágár tréfákat. Ha valakinek (nem valakinek, hanem egy ötvenkét éves férfinak) megerőszakolják és meggyilkolják a feleségét, akkor valami önfeledt, de biztos dologra vágyik, hogy szét ne marcangolja az őrület. És ezek a lánykák úgy bántak vele, mintha valami beszélő kos lenne – ő pedig nem tágított mellőlük, és elvárta, hogy minden éjjel tegyenek a kedvére.
Normann vagyok, mesélte magáról egyszer.
Elis, Phyllis, Lambys vagy valamelyik hangosan felvihogott. Mert hiszen normannok csak legendákban élnek, mint a cetek vagy az elefántok! Mész-mész, mintha csak a tenger szívét keresnéd, és egyre távolodnak tőled a hullámok. Hát ilyenek a normannok is! Oda kell nekik adni az adót, le kell vinni hozzájuk a völgybe a jószágot, de szemtől-szemben nem látta őket senki.
Itt Vilmos végre biztonságban érezte magát. A lányok életükben nem jártak a hegyeken túl, talán azoknak a keltáknak voltak a leszármazottaik, akiket a rómaiak kergettek fel a hegycsúcsokra, a Halál ösvényeire. Alighogy kibújtak a gyerekkorból, rögtön öregedni kezdtek. Ösztövérek voltak, betegesek, fekete hajúak, kék szeműek. Az uraikról, a normannokról úgy hitték, hogy páncélban alszanak, és akár a rossz álmokat, a tenger vagy csak észak-nyugati szél hozza-viszi őket. De akármit álmodtak, akárki nemzette őket, nagyon szolgálatkészek és vidámak voltak.
És nemcsak vidámak, hanem fiatalok, szinte még gyerekek. A szállásokon nyüzsgő kosok pedig mind öregek: frankok és flamandok a vesztegzár túloldaláról, fogságból szökött ír kalózok, nehéz beszédű parasztok a völgyekből. Vilmost ők is kiszolgált, öreg zsoldosnak nézték, aki mesebeli címeket aggat magára, hogy megtréfálja a pásztorlánykákat. Te tényleg herceg vagy? És azt sem tudod, hogy kell megfejni a juhokat? Vilmos elképzelte, hogy itt éri a halál valamelyik kőkunyhóban, a vidáman nevetgélő, rongyokba csavart gyerektestek között. Vilmost, Dicsőséges Harald elsőszülöttjét.
Ivott, káromkodott, és ha eltompult végre valahára, belenevetett a szűnni nem akaró esőbe.
A vizsgálat a hercegi palotában nem derített ki semmi érdemlegeset. Az ír királyfit Marcenda testőrei úgy elagyabugyálták, hogy ki sem lehetett hallgatni – de nemhogy kihallgatni, még lábra állítani sem. Ámde hol voltak ezek a kemény normann testőrök, mikor az a szerencsétlen beóvakodott Marcenda hálótermébe? Így, összeverve, vért, fogakat köpködve az ír herceg egészen aprócskának tűnt. Na de ki láthat daliásnak egy tizenhét éves fiút, akinek a testőrök eltörték a lábszárcsontjait? Először a lábszárcsontjait, aztán a medencéjét, végül a két karját is.
Marcenda nem volt kövér asszony, no de még egy egészséges, rendesen megtermett hercegecskét is könnyedén lerázott volna magáról. Hát akkor mért nem tiltakozott? Mért nem sikoltott? A testőrök persze megkapták a jutalmukat – Vilmostól pénzt, a katonáktól derekas hátbavágásokat – és mért is ne, hiszen elfogták az erőszaktevőt…? Elfogták, és aztán agyba-főbe verték. A lelket is kiverték. De vajon élt-e Marcenda, mikor ez a nevetséges agyalágyult bement a szobájába?
Vilmos már belefáradt a szégyenbe és a gyanakvásba.
Bár itt, a hegyek között másféle jelek szembesítették az idő romlottságával. Vannak nők, persze, akik arra születtek, hogy a férfiak velük nevetgélve megfeledkezzenek a szégyenről. Ámde ezek a pásztorlányok nem voltak nők – ami azt illeti, még a felét sem tették ki egy jól megtermett normann háziasszonynak. De gyerekek sem voltak, hisz a szeretőikkel járták a hegyeket. Nappal az állatokat látták el, éjjel a szállásaikra lopódzó a férfiakat.
Láttad, mekkora izéje van a szamárnak? És azt tudod, milyen van a sasoknak? Vilmos úgy sejtette, hogy csak az örökös éhségtől és a kialvatlanságtól ilyen élénkek. Közönségesek, púposak, szúrósak, csontosak, láb- és hátfájósak. Fagyásoktól elcsúfított, elevenen felbomló, izgő-mozgó gyerektestek. Egy asszony hiányzott, egy eleven és kedves asszony, de a megerőszakolt Marcenda emlékét belepte a sár.
Láttad már, mekkora izéje van…?
Aztán egy éjjel, mikor olyan hideg volt, hogy az ágak szinte megpendültek a levegőben, végre erőt vett magán. Felkászálódott a vackáról, mint aki a hajnal első intésére vár. De köszönés nélkül hagyja itt ezt az utolsó két lányt? Ezeket a fájós, hidegtől vacogó gyerektesteket? A prüszkölő lányokat letuszkolta a hegyről, és elvitte Bierrwis-be, egy forgalmas malomhoz. Na persze ribancok maradnak, a csontjaikban már ott a szolgaság. De legalább nem fagynak meg, és talán majd a lábukat is meggyógyítják.
– Katona! – kiabált utána a molnár, mert fizetni akart a lányokért, ahogy illik és kell, de Vilmos már felpattant a lovára, hogy estére a városba legyen.
Az udvari költők majd megírják, hogy két hétre a mélabús hegyek közé vonult, hogy a feleségét meggyászolja.
Az idő visszatért, mintha mi sem történt volna. Vilmos kihallgatta a tisztjeit, végigjárta a palotája termeit, ellenőrizte a kincseskamrákat, és megígérte a húgának, hogy másnap vadászni megy az unokaöccseivel. De mivel bizonyíthatná a legjobban az alkalmasságát? Mivel bizonyíthatná a legnyilvánvalóbban, ha nem egy eleven és friss feleséggel?
No de mit tegyen? Mustrálja végig országa hajadonjait? Rendeljen minden épkézláb lányt a palotába? Vagy vágjon neki a tengernek, mígnem a messzi-messzi távolban találkozik egy fiatal hercegnővel? Na de a fiatal lányok fiatal hercegekre vágynak – és ha nem kapják meg őket, akkor jönnek a hajnali rémálmok, a fejfájások, az ideges kéztördelések…! Ő nem akart efféle koloncot a nyakába. Mivel Illighaen, a tanácsadója távol volt, egymaga vette fontolóra a lehetőségeket.
És a képzelete egyszercsak megállapodott az egyik elesett katonája, a szász Wingishild özvegyénél… egy szép és okos fiatal nőnél, akinek talán lesz annyi esze, hogy az ő halála után is életben maradjon.
No de hogy is hívják? Rindegunde, Bindishilde, Minnentrude..? Ahogy az asszony nevét kereste az emlékezetében, beléhasított, hogy ez a szívében élő, derűs arc mennyire hasonlít a feleségére.
Hajnalban indult el hozzá, mintha magányos, komor kilovaglásra készülne.
Wingishild nemzetsége a breuxi-i völgyben telepedett le, egy elátkozott, rossz vidéken, de most úgy sütött a nap, mintha vissza akarná csalni a saját fiatalságába. De azért az eszét nem vesztette el: mihelyt meglátta az öblöt, lekászálódott a lováról, és az árnyékba vonult, hogy szusszanjon egyet, mert csak a fiatalok vagy a zöldfülűek engedhetik meg maguknak, hogy csatakosan érkezzenek lánykérőbe. A fák alól már látta Wingishildek veteményeskertjét, a kastélyuk tornyát, a birkáikat, és egy szorgosan dolgozó mosónőt a patakparton…
Micsoda szemrevaló teremtés! És milyen csendes, nyugodt méltósággal mozog! Az asszony felemelte az arcát, és Vilmos egészen megrökönyödött. A költők persze szeretik, sőt szép látványnak tartják, ha egy lovag a kedvesével a patakparton találkozik, no, de melyik herceg szeretné, ha arra emlékeztetnék, hogy gatyamosás közben látták a feleségét…
Ámde nem volt már visszaút, Hildi még a képzeletében élő képnél is olyanabb volt, csak még fiatalabb, még szőkébb, még sebezhetőbb. Node nincsenek szolgáik a Wingishildeknek? Az összes mosónő egyszerre betegedett meg? Mióta szokás, hogy egy harcos özvegyét küldik a patakra mosni? Hildi ráadásul gyakorlattan, gépies mozdulatokkal mosott, a szoknyája rongyos, a keze sebes volt – ami azt jelentette, hogy a Wingishild-fiúk az ő halott katonáján akarnak bosszút állni.
Ám nem akarta a nőt rögtön a saját nyomorúságára emlékeztetni.
– Ugye, van egy kislányod is? – lépett hozzá nyugodt arccal.
Hildi, aki talán korábban is érezte, hogy figyelik, most árult el először érzelmeket: az arca megrándult.
Vilmos meg akarta nyugtatni, ezért elmesélte, hogy neki nem volt, és talán nem is lehet gyereke, de van a palotában egy virágoskertje, és ő most egy olyan asszonyt keres… No de milyet?
Hildi végre félénken elmosolygott, aztán aggodalmaskodva a köveken szétszórt ingek, gatyák, ágyneműk halmaira mutatott. Vilmosnak nevethetnékje támadt: elképzelte, hogy ő, Normandia hercege összehajtogatja, majd végül hazafuvarozza a Windishildek fehérneműit, sőt lánykérés előtt segít is a kosarat a várudvarra becipelni… No de valamit csinálni kell, csinálni, csinálni – nem lehet a patakparton órákon át mosolyogni.
Éretlen kamaszok szokták szívük hölgyét nyeregbe kapni, ám most mi mást tehetett? A nap olyan szemkápráztatóan sütött, mint a szerelmes versekben, és Vilmos alaposan bele is izzadt, mire jövendőbelijét – óvatosan, a derekára vigyázva – a nyeregbe emelte.
De ezután a délelőtt után többé nem tudott gyűlölködve gondolni Marcendára, a halott feleségére.
Ám a harcosok megtorlást vártak – előbb megtorlást, kivégzést, bosszút kínhalált és csak azután egy fejedelmi lakodalmat. Vilmosnak, mielőtt Hildit hivatalosan is magáénak tudhatta volna, túl kellett esnie az ír királyfi, Báeldun kivégzésén és a Wingishildek megbüntetésén. Mert hiszen nem gyilkolták meg Marcendát ez első feleségét? Hildit nem alázták meg? A Windishildek száműzése bizonyult könnyebbnek, hiszen volt a világon elég kopár sziget, amikről úgy tartották, hogy onnan senki nem térhet haza. No, majd meglátjuk, majd meglátjuk, töprengett.
Hildinek nem volt szokása, hogy Marcenda módjára kotkodácsolva járjon a nyomában: jaj, szívem, nem hiszem el, hogy te így, hogy ennyire…, de azért az egyik meghitt pillanatban megkérte, hogy kegyelmezzen meg az egyik öregasszonynak. Vilmos már majdnem igent mondott, aztán meggondolta magát: még soha nem látott olyan nagy családot, amit a szeretet kötött volna össze, és nem a bosszúvágy.
Ahogy Illighaen magyarázta, minden család történetét fekete betűkkel írják. És Hildi derekán és lábszárán még mindig korbácsnyomok virítottak.Vajon honnan jött ez a Hildi, és mit követett el, hogy a sógorai így bántak vele?
Vilmos nem kérdezett rá, nem szörnyülködött, nem faggatózott, mert nem szerette a hálószobájában a rémtörténeteket. Ám ami azt illeti, egyetlen Wingishildet sem látott szívesen az országában.
Az ír királyfi… nos, ő még ennél is nehezebb dió volt – és nemcsak nehéz, hanem talán feltörhetetlen. Vilmos kétnaponta meglátogatta a tömlöcben, ahol két rettenetes hírű vénasszony próbálta a fiút életben tartani a kivégzésig. Vilmos szóra akarta bírni Báeldunt, már csak a halott asszony, Marcenda emléke miatt is, akit csak ez a királyfi, vagyis az ő szava menthet meg az örökös gyalázattól. De a mozdulatlan királyfi tekintete elbújt az övé elől, nem gyáva módon, hanem inkább kíváncsian, mintha valami iszonyatos árnyékot kutatna Vilmos háta mögött.
Pedig Vilmos régesrég a tudtára adta, hogy nem hisz a saját testőreinek. Hogy nem hisz a bizonyítékoknak, nem hisz a saját népének, mert hiszen milyen nép az, amely nem szereti az újabb és újabb kivégzéseket. Már régesrég a királyfi tudtára adta, hogy a nyilvános kínhalálnál gyorsabban és méltóságteljesebben is meghalhat, és ő, Vilmos még azt is megakadályozhatja, hogy meggyalázzák a holttestét. De a királyfi hallgatott, mintha az ő világában már nem lennének meggyalázott hercegnék és meggyalázott holttestek, csak egészen más nyugtalanító lények.
Vilmos várt. Minden második reggel a válaszra várt. Nem árulod el, mi történt azon a napon a palotában? Lehet-e annyira bűnös valaki, hogy a halála előtt ne akarjon még fűt-fát, kegyelmet, mentegetőzést, feloldozást, magyarázatot? Egy jó ebédet, egy hátbaverést, egy baráti kézfogást? A kivégzés előtti nap hajnalán a királyfi szó nélkül csak egy fényes, csodálatosan kék lazúrkövecskét csúsztatott a markába.
Hol is rejtegethette ezt a kövecskét? És hogyan tudta vajon az összetört ujjaival belecsúsztatni a markába…?
Ám ez a szikrázóan kék kövecske mégiscsak ott volt a tenyerében.
Vilmos megérezte, ez a válasz – más válasz nincs, hiába vár. Intett a testőrének, hogy gyorsan és irgalmasan végezzen vele, ő pedig kilépett a napfényre, hogy megvizsgálja a kövecskébe belekarcolt jeleket.
Egymásba hajló, egymásba rohanó, gondosan vésett rovátkák és egy kis köröcske, amit szétszabdalnak az egyetlen irányba tartó vonalkák.
Talán háború vagy valami más szörnyűség.
Több fejezet: https://www.facebook.com/pages/Patrick-de-Mela-Ford%C3%ADtott-fejezetek/679002518841709?fref=ts
Délelőtt kilenc óra huszonötkor, egy méterre a villanydúctól Rigó János talált egy levágott fejet. Rigó utca 4., anyja neve Pék Rozália, mondta magában úgy, mintha máris a rendőröknek mondaná. Itt voltak éjjel egyig, üvöltöztek és verték az asztalt. Az ukránok. Az én verandám ide hatvanhét és fél méter, mindent láttam. Ide jár az egész maffia, nézzék meg az asztalukat, két szöges deszka fűrészbakon, de úgy körülülik, hogy nem tud összedőlni.
Megnézte jobban azt a fejet. Kicsit féloldalasan feküdt a hóban, barna usánka volt rajta, a sapka egyik füle kihajlott a hóra. Hoppá!, gondolta. Ha éjjel esett, akkor hogy látszik?… Hajnalban történt, amikor elmentek. Na, meglátjuk, magától is rájön-e az őrmester. Balog. Meg a szőke, az csak szakaszvezető. Egy óra tízkor mentek el, megnéztem az órát. Az óra mellett a kés. Lengyel piacról, ezer forint volt, eladó a vörös Bozsó, bútorra van engedélye, de egy sámlit nem adott még el öt éve, úgyhogy kést árul, konnektort és aprószöget. Kérem, nézzenek utána, a maguk dolga.
Na most mondok valamit, Bozsó csak kis hal. Jöjjenek el szombaton, ha nagy halat akarnak fogni. Ott állnak a kocsik szemben. Van egy furgonjuk, rendszáma HZN 110. Volkswagen. Aztán egy Opel Kadett, és ami még érdekesebb, a Nissan kombi! Környékbeli segédmunkások az építkezésekről. Nissannal jár betont keverni. Ez a bázis, a Subanek tanyája. Szalonnáznak, kész. Mind be vannak jelentve, tehát laknak valahol. Négyen egy szobában. Négyen két szobában. Ki alszik ott, ellenőrzi valaki? Bejön a haver a határon, és eltűnik. Így működik ez a dolog.
Jól megnézte azt a fejet. Sehol egy nyom, csak a fehér hó. Nagy csend volt, hallgattak a rigók. Ezek tudják, mikor esik megint. Azt is, ami az éjjel történt. A hó alatt vannak a nyomok, na ez már a Balog dolga. Mindig ő jön, meg az új fiú, az még egy nagy ész. Lehet, hogy már jutalom van kitűzve, meg kell tudni. Aki figyelt, azé a jutalom. Aki felfedezte a bűntényt.
Óvatosan ment vissza a házáig, ugyanazokba a nyomokba lépett, amelyek idefelé jövet maradtak utána. Tíz métert ment így, aztán a nyomok mellett rendesen: kíváncsi volt, észreveszik-e? Kíváncsi volt. És büszke is. Azért nem mindennap talál egy hullát az ember. Hulla akkor is, ha a kisebb darabja. Viszont a fontosabb.
A verandán a Zibi ült. A macska. Ül a Zibi macsek. Fogjál inkább egeret! Mindig fázik. A macskák se olyanok már, mint régen. Ennyi rohadt lusta macskát az isten se látott. Biztos valami sugárzás érte őket. Ahhoz mit szólnának, ahogy kiszedte a darazsakat a tető alól?! Kénnel! Kénecske az eresz alá. Este jöttek haza a darazsak, szimat! Elgondolkozott egy pillanatra, hogy is szimatolnak a darazsak… Valahogy csak szimatolnak, van orruk. A virágport is megérzik. Szimat, ez KÉN! A francba került ide a kén, reggel még nem volt?! Rigó bácsi odatette. Jó kis Rigó bácsi.
Telefon.
Ezerkétszáz forint már az alapdíj. Állandóan megy felfelé. Le kéne mondani. Ennyi pénzért a nagy semmi, de mindenhol ez van. Nulla hét.
– Rendőrség! – mondta egy nyafka női hang. Mint aki egész éjjel nem aludt.
– Hát kérem – kezdte. – Itt a Rigó János beszél. Rigó utca négy. Igen, az utca is Rigó, nem énrólam nevezték el! Ötszázszor el kellett már mondani ezt, sajnos. – Olyan nehéz felfogni? A sors tréfája. Rátérek. Kérem, egy hulla fekszik a Völgy utca tíz előtt. Anyja neve Pék Rozália, nem a hulláé, az isten áldja meg, honnan a fenéből tudnám egy fejnek az anyja nevét? Az enyém! Fej, levágva. Mit tudom én, mivel, késsel, baltával, nincs ráírva. A Subaneknél, ukrán tanya, így mondja a Balognak, az tudja már. Balog őrmester a cégüknél! Ukrán tanya, most leteszem. Tudja, mibe kerül egy perc ilyenkor, dupla ár van! Jöjjenek ki, majd elmondom. Rigó!
Letette a kagylót, és valami kellemes fáradtságot érzett. Szerette hallani a nevét, és ha nem mondta más, mondta ő. Na, be kéne fűteni. Befűtünk. Ha kihűl a ház, még rosszabb. Legjobb, hogyha nem hűl ki.
A verandán, az órával szemben volt a másik kés, a kép mögé dugva, hogy az ember keze ügyében legyen. Azt mondják, fel a kezekkel vagy sztoj, akkor az ember kihúzza hátul. Szintén a lengyel piacról, de nem a vöröstől, egy romántól. Románok között nincs vörös. Nem sok. Azt mondja, ezzel a palatetőt is kibontom! Palatetőt bontott vele. Ilyen világ van ezeknél, de most már ide is eljutott. Harmadik az ajtó mögött. Ez, sajnos, bal kézre esett, de így nyílt az ajtó. Negyedik a fiók mellett, konyharuhát terített a nyelére. Nem lehetett kihúzni tőle a fiókot, bár úgyse használta, régi elemek voltak ott. Tulajdonképpen ki kellett volna dobni mind, de úgy gondolta, vár még egy kicsit. Tíz éve is így csinálta, amikor még élt a Mari, mert roppantul dühös volt érte. Megint kifolyt a levük, én meg csak súrolom, és le se jön! Fél órát képes volt ordítani miatta. OPTI, mondta erre ő, mire még jobban ordított. Ronda szája volt szegénynek, kiállt az ajtóba és ott üvöltött, hogy mindenki hallja. Lenn a sarkon a Róth hallgatta röhögve. Röhögj csak, gondolta ő, Rigó János. Nem röhögsz sokáig. Fekélye volt a Róthnak, mikor kijött érte a mentő, tudta, hogy meg fog halni. Meg is halt rendjén, és négy évig nem röhögött senki a szomszédban. Aztán meg pláne nem, mert meghalt a Mari, és nem volt, aki ordítson. Influenzában. Menj már az orvoshoz, mondta neki, de nem ment. Krumplit főzött fokhagymával, olyan büdös volt az ágy körül, hogy oda se lehetett menni hozzá. Feküdt a pöttyös hálóingében, és nézte a plafont. Reggel halott volt. Az utolsó, amit mondott, az volt, hogy oltsd már le azt a rohadt tévét! Akkoriban sokat tévézett, nem is annyira nézte, de be volt kapcsolva, mert ez is nagyon dühítette a Marit. Mióta meghalt, alig kapcsolta be. Nem érdekelte. Már vagy öt éve nem beszéltek az üvöltözésen kívül, mégis furcsa volt. Maga a változás. Az volt a furcsa. Meg az is, hogy egyszerűen betették egy nejlonzsákba. Cipzár van rajta. Behúzzák és kész. Ez valahogy benne maradt, ahogy behúzták, és akkor kezdett a halottakkal foglalkozni. Nem járt a temetőbe, csak úgy. Foglalkozott velük. Akkor kezdődött ez a cirkusz is az ukránokkal. Először vett egypár kést, aztán még egypárat. Tizenhét volt összesen, igen leleményes helyekre dugva. Egy ukrán, ha ide bejön, akárhonnan kaphat egyet. Valami légiós filmben mondták, hogy a vesébe kell szúrni, mert az nagyon fáj, de nem volt biztos benne, hol van a vese pontosan. Rengeteg dolgot tudott, megvolt a magához való esze, de ezt nem tudta, így maradt inkább a hasnál. Az is eléggé fáj ahhoz, hogy elmenjen a kedve valakinek. Három kés volt az ágyban, egy a párnája alatt, és lábtól kettő, egymás mellett. Ezt csak úgy kitalálta próba közben. Kihúzta az egyiket, és eszébe jutott, hogy mi van, ha észreveszi az ukrán? Na de arra nem gondol, hogy még egy van ott! Sőt, kettő! Ehhez már egy kis ész kell. Ajtó bezárva mindig, két lakat, egy fent és egy lent. Ész. Úgyhogy mindegyik kés mellé vett még egyet, és különböző trükkökkel jól elrejtette. Újságot tett rá általában, rajzszöggel, így az egész szoba tele volt újsággal. Ha bejön valaki, azt hihette volna, nagy újságolvasó, pedig a kukából hozta. Valaki minden héten odatett egy csomag Népszavát. Újságnak vacak, de a falra jó. Utoljára a telefonszerelő járt nála hat éve. Akkor még csak négy újság volt.
– Salétromos? – bökött a falra. Amúgy nem érdekelte, sietett. – Itt jó lesz? – kérdezte, és letette a készüléket a komódra.
Hát nem volt jó. Pont ott. Rigó János utálta, ha rendezkedik valaki a lakásában. Odébb tette fél méterrel, mellé pedig egy papírt meg egy ceruzát. Minden hívást feljegyzett. Mari szerette volna ezt a telefont, az igénylést is ő adta be. Mégis, ha valami van, legyen. Mi lett volna? Nem volt semmi, csak a számlák mentek felfelé. Engem ugyan nem csapnak be, gondolta. Minden híváskor húzott egy vonalat. Nem lehetett átverni. Volt az alapdíj és a vonalak. Ebben a hónapban három. Kíváncsi volt rá, hogy számlázzák. Egyszer, ha megpróbálnak átverni, majd meglátják! – gondolta, és várt.
Az egyik vonal volt ebben a hónapban a közértes betörés, amikor felhívta a rendőrséget, hogy nézzék meg hátul is az épületet, mert ugye ott nem volt feltörve az ajtó, és onnan be lehetett jutni a raktárba, látta, amikor a lisztet rakták. Pénztárgép összetörve, a boltban szétszórva egy csomó ropi és háztartási keksz. Csak a pénztárgép ért valamit: december tizedikén! Önbetörés volt, tiszta sor, a számlák miatt.
A második vonal a kocsilopás, az is a rendőrségre, mert egyszer csak itt állt az utcában egy fehér Audi. El se mozdult három napig. Kifigyelték, mikor nem volt itthon, és pont akkor állt oda a fickó, máskülönben személyleírást tudott volna adni róla. Na most ez egy zsákutca, az utca elejéről nem is látszott a kocsi a hótól, jobb helyen volt, mint egy mélygarázsban. Szólt időben, de mire kijöttek másnap, a kocsi eltűnt. Bottal üthették a nyomát.
– Ide figyeljen! – mondta Balog. Akkor is ő jött, meg a tejfölös. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a seggét, világos? Mi a fene köze van magának ahhoz, hogy itt áll valaki? A maga háza előtt állt?
– Nem – mondta ő.
– Na látja! – Úgy bevágta maga mögött a kocsi ajtaját, hogy majd leszakadt. Még a kanyarban is káromkodott.
A harmadik vonás ez a levágott fej. Várt két órát, nem jöttek, felment hát, hogy megnézze a terepet. El ne tüntesse valaki a hullát. Megvolt, minden változatlan. Nem szerette volna, ha azt hiszik, hogy kitalálta a dolgot. A verandáról látta aztán, hogy jönnek, erre ő is megindult. Pont egyszerre értek oda.
– Hol van?! – kérdezte Balog. Alig tudott kiszállni a kocsiból, mert elég testes ember volt. Bezzeg a kis Müller csak úgy kipenderült a másik oldalon, kezében egy blokkfüzettel.
– Jó napot! – mondta Rigó. Őt még úgy nevelték, hogy köszön az ember, ha megjelenik valahol. Egyszer nem köszönt a postásnak, és akkora pofont kapott az apjától, hogy majd leverte a feje a jelzőharangot. Harang volt náluk, nem csengő.
– Ez?! – kérdezte Balog, azzal felvett a hóból egy usánkát. Rigó sápadtan állt. Balog azon gondolkozott, mit mondjon, amit megenged a szabályzat.
– Ide figyeljen! – mondta. – Ha még egyszer betelefonál az őrsre, szétrúgom a valagát, érti?
– Akkor mit írjak? – kérdezte Müller zászlós.
– Amit akar! – üvöltötte Balog, azzal Rigó elé vágta az usánkát, beszállt a Ladába; úgy bevágta az ajtaját, hogy majd leszakadt. De ezeket a Ladákat eleve járőrözésre gyártották, kibírta, sőt, be se csukódott másképp. Ezt tudta kitalálni hirtelen. Még a kanyarban is káromkodott.
Egyikük se figyelt rá, hogy amíg beszélgettek, megállt lent a kereszteződésnél Subanek Lada Samarája. Állt egy kicsit, majd betolatott a Kerék utcába. Na persze, a rendőrökkel senki se szeretett találkozni. Négyen ültek a kocsiban, Subanek és három ukrán.
Rigó közben azon gondolkozott, hogy mi történhetett. Megelőzték.
Percre ki volt számítva az egész. Semmi vérnyom. Megpiszkálta a havat egy bottal, hogy mi van lejjebb, ezt mondjuk a Balognak is meg kellett volna tennie hivatalból. Ezért kapja a fizetését, ami közpénz. A nép adja össze, a lakosság, és azért, hogy rend legyen. De lejjebb se volt semmi a hóban. Elindult hát hazafelé, a sapkát vitte magával. Majdnem új sapka volt. Új sapkát nem dob el az ember. Megszagolta: bagószaga volt, mint amikor egy bagós helyiségben sokáig ül valaki. Fején a sapka. Rendőrnek kellett volna lennie – már eszébe jutott párszor, na persze akkor nem így állnának a dolgok itt. A szentségit, hogy nem figyelt jobban. Valaki megelőzte.
Mire hazaért, összeállt ez a dolog a fejében. Egyszerre nagy világosság lett odabent, mintha felgyújtottak volna egy lámpát. Nem ott van a hulla, ahol a sapka volt! Hogy hol van, az csak akkor derül ki, ha elolvad a hó. Kell neki vagy három hét. A macska már jelezte, hogy jön a tavasz. Nagy hálát érzett a macsek iránt. Gondolta, hogy ad neki egy darab kenyeret este. Ezek tudják, gondolta. A hullát is megtalálná, fantasztikus orra van. Pár nap alatt büdösödni kezd, mert hideg nincs, csak nagy a hó. Erre nem gondoltak az okosok. Plusz két fokban nem lehet variálni. Ez lesz a vesztük. Meg is volt már a terve. Hétszentség, hogy rendőrnek kellett volna mennie, akkor most nem hétezer-ötszáz forint nyugdíjból élne. Na jó, az éveket már nem lehet visszafelé forgatni. Ez olyan szépen hangzott, hogy meghatódott. Állt egy kicsit a kapu előtt. Költő is lehetett volna, ha az akart volna lenni, nem portás a kavicsüzemnél. Amennyi kavicsot elloptak onnan, azt ő tudta, és a tudás benne maradt a fejében. Ezzel, ha rendőr lett volna, legalább főtörzsőrmesterig vitte volna, nem úgy, mint ez a Balog az egy csillagával. A macska viszont jó ötlet volt. Erősen jó. Csinált neki egy pórázt madzagból, de nem tűrte. Meg is karmolta közben, mire a veranda sarkába vágta, hogy megcsendült a telefon. Nyavalyás dög, gondolta, hát ki etet? Jobb a kutya. Gondolkozott, hol tudna szerezni egy kutyát? A szigeten volt néhány kóbor eb, de azok aztán nem fogadtak szót. Maradt mégis a macskáknál. Nyavalyás, gondolta. Na, várj csak! Nem is kell a madzag. Megy az úgyis magától, csak az a kérdés, hogy látja-e az ember, merre megy. Gondolkozott, mert találékony volt mindig, már gyerekkorában is, amikor egy léccel meg egy hurokkal kihúzta a szomszéd Teri néni kamrájából a lekvárt. Kolbászt már loptak így, de lekvárt?… Ilyenről még nem hallott. Úgyhogy a macska se fog ki rajta. Felment a padlásra, és kibontott pár cserepet a nyugati oldalon. Odarángatott egy ládát, arról pont a Subanek-féle tanyára látott. Irány egyenes. De nemcsak oda, körbe is egy darabig. Mehetett a macsek, látta akár éjjel is, mert telihold volt. Nem tévézett aznap, letáborozott és figyelt, de az a dög az istennek sem akart kimenni a verandáról. Kétszer le kellett mászni ezért, végül kihajtotta a hóra. Ha már kint van, csak elmegy valahová, gondolta. El is ment, de nem a tanya felé, hanem a Tauberékhoz, mert nekik volt egy nőstény macskájuk. Majd visszajön, gondolta. Vén kandúr volt, nem kellett a csajoknak. Ezt az egy modern szót beépítette, hogy csajok. Valamiért megtetszett neki, ahogy a többi nem. Csajok. Meglátod, hogy nem kellesz. Úgy is volt. Látta még, hogy elmegy lejjebb, de ehhez ki kellett még venni két cserepet. Csak nem lesz hó, gondolta. Volt már elég. Tovább viszont nem látta. Nem is kell, tűnődött. Nem az a terület az érdekes. Majd visszajön, ha megéhezik. Ez a felső rész a fontos, itt pedig észre lehetett venni mindjárt a hóban. Ezért jó a fekete macska. Elhatározta, ha ez megdöglik, megint feketét szerez majd. Éjfélig nem volt semmi, akkor lemászott, mert álmos volt már. Majd a nyakát törte a létrán, mert nem oda figyelt, hanem a macskára. Még ott is szidta. Aztán meg pláne.
Szombaton Balog járőrkocsija véletlenül húzott el Subanek tanyája előtt, mert a Vihar utcán nem lehetett felmenni a hó miatt. Hat kocsi állt a viskó előtt, ami tényleg feltűnő volt. Balog már akkor ideges lett, ha az öreg Rigóra gondolt, most valahogy mégis eszébe jutott, mit mondott a nagyhalakról.
– Álljon meg – morogta.
– Igenis – felelte Müller. Megálltak a kocsik mögött hetediknek, ami nem tetszett a mögöttük közlekedő piros Ford vezetőjének, ugyanis ő akart odaállni, és több hely nem volt. Balog kikászálódott a Ladából, megigazította a derékszíját, és figyelte, mi lesz. Várakozó álláspontra helyezkedett. Ezt megértette a Ford tulajdonosa, és káromkodva nekivágott a Hajnal utcának, amely a hegyre vezetett. Volt hólánca. Hát akkor mit akar? – gondolta Balog, azzal megindult a tanya felé, ahol Subanekkel együtt négy ukrán ült a kecskelábú asztalnál, a verandaféle tákolmányon. A féltető egyik oldalon a kerítésre támaszkodott, a másikon egy akáckaróra, amelyet itt vágtak ki a dűlőben nyilván. Még a tüskét is rajta hagyták. Ha nekidől valaki, az egész a fejére szakad, gondolta, amíg belökte a kiskaput. Hallgatózott, nem dőlt-e erre is össze a viskó? Mögötte Müller a mappával: épp nem esett a hó, mégis védte a könyökével, mert megszokta: az utolsó két istenverte héten mindennap esett, ami eléggé megnehezítette a jegyzőkönyvírást. Azokat az évszakokat szerette, amikor nyugodtan lehetett jegyzőkönyvet írni.
Az ukrán állampolgárok bent azzal foglalkoztak, hogy kártyáztak.
Pár üveg sör állt előttük az asztalon, és ahogy nyitogatták őket, a kupakokat a fürdőkádba pöckölték, amely mögöttük állt a kertben. Színig volt befagyott vízzel, így megpendültek a kupakok, ha eltalálta valaki. Élvezték. Nyáron meg azt élvezték, ha csobbant. Mindig az dobott, aki háttal ült a kádnak, ezért időnként padot cseréltek. Mást nem csináltak, legfeljebb odamentek az orgonabokorhoz pisálni. Most, hogy megállt a rendőrautó a tanya előtt, abbahagyták a tevékenységüket, és nézték a két rendőrt, hogy mi a francot akarnak. De jóra nem számítottak.
– Jó napot! – mondta Balog.
– Tyebja – morogta a legkisebb. Balog meghallotta, mert az ilyesmi sose kerülte el a figyelmét, de gondolta, hogy ukránul van, ezért úgy tett, mintha nem hallotta volna.
– Gépjármű-ellenőrzés – mondta.
– Mi? – kérdezte Subanek. Egyedül ő tudott magyarul.
– Kirakni a kocsik papírját. Minden papírt!
– Milyen kocsikét? – kérdezte Subanek. Az egyik ukrán, aki a jobb szélen ült és kopasz volt, hátrapöckölt egy kupakot a jégre.
– Ide figyeljen! – mondta neki Müller. – Ne szórakozzon, mert jegyzőkönyvbe veszem, érti?
Ritkán szólalt meg a helyszíni szemléken, de mindig a legrosszabbkor.
Balog ránézett, aztán a kopaszra, aki felé nyújtott egy üveg sört. Általában azon a véleményen volt, hogy ha sört kínál valaki valakinek, aki szintén szereti a sört, azon el lehet igazodni: hatósági személy megvesztegetésének szánja-e, vagy sem. De ezeken az ukránokon nem igazodott el, úgyhogy nem fogadta el.
– Melyik a maga kocsija? – kérdezte a sörösüvegtől, merthogy az állt az orra előtt.
– Sto? – kérdezte az ukrán. – Was ist das?
Ez viszont már pofátlanság volt. Nem a sto, hanem a was ist das. Balog kicsit elsápadt, ami egyébként nem látszott az arcán, mert sötétkék volt a szakállától. Akkor is, ha éppen borotválkozott. Ma reggel nem borotválkozott, de ehhez az ukránoknak semmi közük se volt, úgyhogy megfogta a fickó kabátját és felállította a padról. Adidas volt. Nem a pad, a kabát. Müller közben írt valamit: Balog nem örült neki. Jobban szerette, ha azt írja, amit ő mond, és ezt kifejtette neki legalább hússzor. Csakhogy Müller lassan tanult, és még akkor is eltévesztette, amikor már megtanulta. Rések voltak a gondolatmenetében, Balog így mondta magában.
– Hé! – mondta Subanek. – Mit akar a barátomtól? Nincs kocsija!
– Nincs, remek. Na, írja! – fordult Müller felé. Abban reménykedett, nem azt írja le, hogy remek, mint a múltkor. – Kié akkor ez a sok autó?
– Nem tudtak felmenni a hó miatt – mondta Subanek.
A szentségit, gondolta Balog. Erre nem számított. Megint átvágta őket ez a nyavalyás Rigó.
– Állampolgársága, anyja neve, született? – folytatta, mint aki semmit se hallott. Subanek ezt mind lefordította a barátjának, és az mindent bediktált, Müller pedig mindent felírt a mappába. Már majdnem megtelt a lap, pedig még el se kezdték. Utált pedig fordítani, ezért utálta az ukránokat, a havat és a szombatot, amikor meccs helyett ezt a rohadt hegyet járták. De írta azért, mert úgy gondolta, nem csinálhatja az ember azt, amit akar. Balog pedig arra várt, amire mindig: hogy át akarják vágni. És még arra is, hogy ő pedig nem hagyja. Volt már dolga egypár strigóval a tíz év alatt, mióta járőrözött, úgyhogy nem lesz könnyű dolguk, gondolta. Éppen ezért a 2-es módszert választotta, amit magában SH-nak nevezett. Azaz SŰRŰ HÁLÓ. Úgy is kérdezhette volna, hogy kinek van itt a kocsija? Ez lett volna a legegyszerűbb. Ezzel szemben egyenként kérdezte meg őket. SH. Furcsa szeme volt ennek a Subaneknek: mintha kettő lett volna, egy pár bent és egy pár kint, mint a beépített napszemüveg. Amíg fordított, az ukránok csak ültek, de már kezdtek kicsit idegesek lenni. Olyan érzésük volt, hogy ez a rohadék nem száll le róluk, mert nekik is volt némi tapasztalatuk a rendőrökről. Ez a kék pofájú nagydarab a legrosszabb, mert nehéz neki odébb menni, úgyhogy nem megy, hanem ott marad, ahová a rosseb ette az elején.
– Jó – mondta Balog a végén. – És melyik a magáé? – fordult hirtelen Subanekhez. Az hitte, ő kimarad, mert tolmácsol.
– A Samara – mondta Subanek.
– Forgalmi, jogosítvány?
– A kocsiban.
– Remek, akkor hozza ide!
Amíg Subanek a Samarához ment, Balog rátért a 3-as pontra: megnézte egy sörösüveg talpát. Amin az üveg állt. Biccentett, visszatette. Megnézte a másikat, a harmadikat. Mire végzett, az ukránoknak fogalmuk se volt már semmiről. Nem tudtak másra gondolni, csak arra, hogy mi a fenét nézett ez a hülye? Hogy mi van ott? Balog ezt a Kutya bácsitól tanulta, még őrvezető korában. Így becézték a főtörzsöt, aki húsz évet nyomott le a körzetben.
– Felállni! Mind! Zsebeket kirakni!
Pont jókor ért oda Subanek, hogy lefordítsa.
– Figyeljen ide, őrmester úr! – próbálkozott, kezében a forgalmi engedéllyel.
– Ne pofázzon! Maga csak fordít, világos?
Az ukránok álltak kicsit, valamit karattyoltak ukránul, de nem tudtak mást tenni, kirakták a zsebüket. A kopasz, aki a legszélen állt, lopva megnézte egy üveg alját. Balog csak erre várt!
– Állj! – mondta jeges hangon. Müller letette a mappát, és megmotozta őket hátulról. Talált még egy rugós kést meg egy fakeretes szentképet. A szentképet annál, akinek a legsötétebb pofája volt. Lehetett volna akár afrikai ukrán is. Végül a kis göndör hajúhoz ért: az egész ember negyven kiló, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy a melle közepén valami nagyobb dolgot rejtegetett az inge alatt. Épp akkora volt, mint egy pisztoly.
– Őrmester úr! – mondta Müller elfúló hangon. Olyat még nem hallott, hogy nyakban hordják. Nyakban a keresztet hordják. Látta már, hogy mindjárt írnia kell megint.
Balog odajött, és kigombolta a kis ember ingét. Közben újabb jeges pillantást vetett a kopaszra. Nem röhögsz mindjárt, gondolta. Az lehetett a főkolompos. Erre még nem volt bizonyítéka, de megérezte a kisugárzásából. Ezt is a Kutya bácsitól tanulta. Kigombolta az inget hasig, de póló is volt alatta. Azt nem tudta kigombolni, megfogta hát a nyakánál és lerántotta. A főkolompos mondott valamit: Balog ránézett, így ő volt az utolsó, aki meglátta a kis göndör mellén a gumót: a melle csontja volt. Úgy állt, mint egy hóeke. Látott már egypár dolgot, de ilyet még nem. Első pillanatban arra gondolt, hogy átverés, mert erre volt beállítva a helyszíni szemléken.
– Mi az isten ez? – kérdezte Subanektől, aki nyilván tudott a dologról, az első pillanattól kezdve.
– Így nőtt neki – mondta Subanek röhögve. Nemcsak ő röhögött, a többi is. Ez a kurva csont az egész SH-t elszúrta, mint egy hadihajó, amelyik nekimegy a másiknak a díszszemlén.
– Öltözzön fel! – mondta Balog lesújtva. De nem adta fel. – Álljanak oda! Mozgás! – Ez volt a 4-es pont! Müller közben megnézte, hogy mi van az asztal alatt. Be volt avatva a 4-es pontba. Mert ha ki kell rakni a zsebeket, mit tud csinálni az ember? Vagy a zsebében hagy valamit, vagy ledobja a földre és rálép. Talált a földön egy slusszkulcsot. Balog megcsípte a két ujjával, és végigvitte a sorban állók előtt.
– Kié ez? – mondta úgy, mintha nem jegyezte volna meg, ki hol ült. De megjegyezte. Az ukránok még mindig a sörösüvegek hatása alatt álltak. Ácsorogtak inkább. Meg volt mentve mégis az SH. Egyikük se jelentkezett.
– Jó – mondta Balog. Megállt a vörös hajú előtt, aki azon a helyen ült. – Neve?
– Presko – mondta Subanek.
– Melyik a kocsija?
– Nincs itt.
– Hanem hol van?
– Törökbálinton.
– Papírok?
– Azok is Törökbálinton. Ahol dolgozik.
– Aha. – Balog zsebre tette a kulcsot, és megnézte, hogy mi került az asztalra. Aprópénz, sörnyitó, cigaretta, ropi. Felvette a ropit.
– Ez kié?
A kopasz intett, hogy az övé. Oldalt volt csak haja, mint a papoknak.
– Maga pap? – kérdezte Balog. – Kőműves – felelte Subanek.
– És ropit eszik, mi, hogy bírja a munkát?!
– A gyerekének vette.
Balog visszadobta a ropit az asztalra, de istenverte rosszul sikerült: a hegyére esett, aztán csak állt. Nem akart eldőlni.
– Na, akkor kimegyünk. Ami itt van, itt is marad! – Intett a Müllernek, hogy döntse már el a ropit, de nem értette. Olyan arcot vágott, mint a hold, amelyre tányérsapkát húztak. Így végül kénytelen volt ő intézkedni a középső ujjával, azzal kimentek és szemügyre vették a Samarát.
– Zöld kártya? – kérdezte Balog.
– Mi? – kérdezte Subanek.
– Zöld kártya! Mióta van maga Magyarországon?
– Három éve.
– Rendben van. Háromszor kettő az hatezer. Ha nem fizeti ki most, akkor tizenkettő.
Müller már előszedte a bírságblokkot. Ettől nagyon megkönnyebbült.
Szeretett olyasmivel foglalkozni, amivel már foglalkozott. Letépett hat darab ezres csíkot. Szép adag volt, akár egy leporelló.
– Itt írja alá – mutatta Subaneknek.
– Várjon! – mondta Balog. – Nyissa ki a csomagtartót!
A csomagtartóban egy Aiwa magnó doboza volt, egy szatyor ócska ruha és mindenféle madzagok. Bárkinek szemet szúrtak volna ezek a madzagok, kivéve Balogot: tíz év után nem lehetett ilyesmivel átvágni.
– Elakadásjelző? – kérdezte.
– Ott van – morogta Subanek. Már nem volt olyan magabiztos, mint tolmácskorában.
– Elsősegély-doboz?
– Az is.
– Izzókészlet?
– Mi?
– Hány éve van maga itt?
– Nincs! – mondta Subanek gyorsan, Balog intett, Müller pedig letépett még három szelvényt.
Az ukránok csak álltak, szikrázó szemmel. Rigó János mindezt észlelte a padlásról. Ahogy a cserepekre támaszkodott, az egyik megindult és végigszánkázott a tetőn. Olyan hangja volt, akár egy kereplőnek. Az egész banda rábámult. Rigó igyekezett eltűnni a lyukban, de ezt a cserepet már nem lehetett meg nem történtté tenni. A szentségit, gondolta Subanek. A vén szaros hétszentségit! Az ukránok is gondoltak valamit ukránul. A múltkor is itt látták az öreget a rendőrökkel.
– Na kérem – mondta Balog. – Munkavállalói engedélye senkinek nincs, ugyebár? – Nem firtatta, mert megállapodtak az őrsön, hogy nem firtatják, csak ha muszáj. – Mindent írjon fel – mondta Müllernek. – Címeket egy külön lapra. A többi kocsi rendszámát is, mindent, amit itt lát, világos?
– Világos – mondta Müller. Negyedszer is fordítania kellett. Még nem tudta, hogy ki, de valaki ezért fizetni fog, gondolta.
Másnap az utca végén lakó Tauber látta meg az öreget a hóban: a kertben feküdt, két méterre a kaputól.
– Hé! – mondta neki Tauber. Öt év óta először szólt hozzá, habár Rigó kezdte a nem köszönést, miután Tauber szóvá tette, hogy miért az utcán égeti el a szemetet. Rigó többet nem szólt hozzá, így ő se Rigóhoz. Most se válaszolt, csak feküdt a hóban, mint aki jól érzi magát. Hát akkor csak feküdj, gondolta, de aztán amikor még délután is ott feküdt, felhívta a rendőrséget, leginkább azért, mert nem akarta, hogy felelősségre vonják. Nem mondta, hogy mikor látta először, csak bejelentette, hogy ott van. Ennyi. Délután is éppen úgy láthatta.
Fél óra múlva kijött a Balog meg a kis szőke. Először most is a Balog szállt ki, megigazította a zubbonyát és a derékszíját. Körülnézett a hóban, de nem sokat látott, mert egész délelőtt esett a hó. Az öreget is szépen befedte már, de azért így is látni lehetett, milyen furcsán áll a feje.
– Na, írja! – mondta Müllernek, aki könyökével védte a mappát. – Esik a hó. Hóban intézkedünk, megvan?
Odament az öreghez, és megmozgatta cipőjét a csizmájával.
– Hát ez halott. – Müller leírta, persze a HÁT nélkül. Ne gondolja valaki, hogy a HÁTA halott. Maga a test volt halott, így értve. – Hozzon egy söprűt! – parancsolta Balog. – Ott van a verandánál.
Amíg Müller intézkedett, megvizsgálta az öreg fejét, de anélkül, hogy hozzáért volna. Amint megérkezett a söprű, lesöpörte róla a havat, de csak térdig. Ugye meg kellett nézni, viszont jobbnak látszott, ha nem nyúlnak hozzá.
– Na írja! – mondta. – Hullát megvizsgáltuk. Nem él. Nyomokat nem háborgatjuk.
Müller leírta.
– De mi a fenétől lett vizes? Csuromvíz. Most jég.
– Dulakodás lehetett – kockáztatta meg Müller.
– És kiizzadt.
– A cipője?! – Ezt a szakaszvezetőt adták mellé. Müller belátta, hogy igaza van, így maradt a tényállásnál.
– Eljegesedés az két s? – kérdezte.
– Mi? – kérdezte Balog. – Írja egyszerűbben! Jég nem jó? Az egy g.
Minden szarba beleütötte az orrát az öreg, és várható volt, hogy rossz vége lesz. De az is lehet, hogy egyszerűen elcsúszott és rosszul esett. Nem tudott felállni, megfagyott. Egy alaszkai filmben látta, hogy megtörténhet ez. Nem hitte volna persze, hogy Magyarországra is átterjed a dolog. De hogy lett vizes?
Amint Müller visszavitte a söprűt, látta, hogy nyitva van a ház ajtaja.
– Nem kéne megnézni itt is? – kiáltotta, bár tudta, hogy Balog rossz néven veszi, ha ő kérdez. Rossz néven is vette, de azért odajött és beljebb nyomta az ajtót a csizmájával. Intett, hogy menjen előre. Elvből intett, mert amit Müller észrevett, azzal nem kellett már foglalkoznia, így mindjárt arra koncentrálhatott, ami fontos volt. Tulajdonképpen elég jól kiegészítették egymást.
– Egy hónapos – mondta Müller egy újságra, amely a falon lógott. – Amikor a Fradi-meccs volt, látta, főnök?
Balog bólintott, habár nem látta. Akkor nézett utoljára meccset, amikor a Kutya bácsival járt, mert a járőrözésen és a meccsen kívül semmi más nem érdekelte az öreget. De aztán, ahogy Kutya bácsi nyugdíjba ment, leszokott róla. Nem is szokott vissza többet, mert úgy vélekedett, hogy a meccsből pont az nem látszik, ami a lényeg: hogy mennyit fizetnek érte.
Annyi meccs persze nem volt, amennyi újság a falon. Amúgy nem rossz ötlet, gondolta Müller. Nem kell tartani. Levett egy lapot, és akkor látta, hogy alatta lóg egy kés. Balogra nézett, aki éppen levett egy másikat: ott is lógott egy kés. Fene egye meg, gondolta Müller. Ezért nehéz a Baloggal. Leszedték az összes újságot, és találtak még három kést. Egy böllérnek nem volt ennyi kése. Mi az istent csinált ez itt, töprengett Müller, nem is volt disznója! Balog talált három kést, kettőt ő. Ronda egy természete van, állapította meg Müller, de aztán eszébe jutott még valami: arra gondolt, mi lenne, ha levennék a késeket is, hátha alattuk is van valami? Balog viszont már kezdte visszarajzszögezni az újságokat a nyombiztosítók miatt. Müller belátta, hogy várnia kell, amíg megint találnak egy késes házat, ahol majd előjöhet a farbával.
Mást nem találtak, ami érdekes lett volna, csak a macskát, merthogy mindig a lábuk alatt volt. Éhes lehetett, Müller pedig nem akart más kenyeréhez nyúlni a nyombiztosítók miatt, pedig ott volt a kredencben. Annyit azért megtett, hogy kinyitotta a kredenc ajtaját, mintha ott is keresne valamit, aztán úgy hagyta. A macska fel tudott menni a kredencre és onnan a polcra, ha volt annyi esze. Ha meg nem volt, legyen éhes, ez a nyombiztosítóknak mindegy volt.
Az asztalon már könnyebben írt, befejezte a történetet a kések ügyével, szám szerint. Balog közben az ágy alá is benézett, de csak annyit tudott megállapítani, hogy az öreg legalább fél éve nem takarított, és volt még három pár mamusza.
– Na, szóljon akkor be az őrsre! – mondta.
Müller bólintott. Egyszer ha ő is így tudta volna mondani, meg lett volna elégedve. Nem panaszkodhatott ugyan, négy oldalt írt már a jegyzőkönyvbe. Ebben azt a szót szerette, hogy könyv: amint elkészült, már így emlegették. Ha kicsi is, de könyv, gondolta, azzal benyomta a rádiótelefon gombját. Azt hitte, megvárják a nyombiztosítókat, Balog azonban intett neki, hogy gyújtsa be a motort. Megint akar valamit, gondolta Müller. Ennyire már kiismerte a főnökét. Felmentek Subanek tanyájához, és Balog megnézte a fürdőkádat, amely a veranda előtt állt. Be volt törve rajta a jég, mintha fürdött volna benne valaki. A fenébe, gondolta. De hol vannak a halak? Hm?
Sokkal többre aztán a nyomozók se jutottak. Az ukránok viszont eltűntek a tanyáról. Vagy nem kártyáztak többet, vagy máshol.
(1997)
Illusztráció: Köves Éva: Budapesti árnyékok
(A közlésért köszönet Bodnár Barbarának és a Napkút Kiadónak.)
