Címke: irodalom

A textus felfeslik

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.

Napvak

 

Geomungo Factory: Jirirariru (Seoul, 2012) és
Geomungo & Tango (2012)

Apa, mikor játszunk végre? Amikor befejeztem, amit csinálok. És mikor fejezed be, amit csinálsz? Amikor kész leszek és megtaláljuk a Napot.

De apa, én látom a Napot.

Mit beszélsz? És akkor az apa abbahagyta azt, amit csinált, hogy végre a gyerekére nézzen, aki nem játszott akkor. Hogy érted ezt. Hát hogy, apa, látom a Napot, pont ott van, ahol eddig volt, fönt az égen, megy az útján, ahol szokott, reggel fel, este le, vagy valami ehhez hasonló. Az apa felállt az asztaltól, körbejárta a gyerekét, a háta mögé állt, végignézte onnan az eget az ablakban, sehol semmi, ahogy sejtettem, nézte a gyerek arcát, a szemét, hátha abban maradt még egy kis nap és akkor azt látja, de semmi. Üres.

Nincs ott semmi, nézd csak meg jól.

És mutatta a Napot, legalábbis a kisfiú azt látta ott, ahová az apa mutatott. Apja nem szólt semmit, leült, telefonált, mi van ilyenkor. A pszichológus kedves, fiatal hölgy volt, a kisfiúnak csak szép néni. Mosolygott, amikor a gyerek nem akart leülni és végül az apa ült le, a gyerek meg addig futkározott kicsit.

Szóval látja a Napot, nem egyedi eset. Többen behozták már a gyereküket hasonlóval. Az apa erre kicsit megnyugodott, akkor nem egyedi eset, akkor nem ő a legszerencsétlenebb apa. Akkor nincs megőrülve? Nem kell semmi véglegeset vele?

Ugyan már, csak félrevezeti a szíve, gyerekekkel megesik, tudja.

Azért kérdezzük meg a gyereket is. A kisfiú odament a szép nénihez, amikor az magához intette. Hol látod a Napot? Hát hol, ugyanott, ahol mindig is volt, néni. Ott, ahol van. És ő igazán nem érti, miért keresik a felnőttek, amikor megvan. Mióta látod? Mindig is láttam. Köszönöm, mehetsz, és a kisfiú futkározott tovább, mert a szoba tele volt naplepkékkel, alig tudta utolérni őket, hogy közelebbről láthassa szirmaik lobogását.

A fiatal hölgy valamit lapozgatott, aztán felírt valamit valahová magának, mintha csak számolná, na még egy „Napos.” Ha nem javulna, be kell hozni. Mutatta, innen épp látni lehetett, a falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, így volt kifestve a folyosó fala, ahová a gyerekeket kell behozni, hogy akkor kikezelik belőlük a napot. Az apa nem szerette volna, de elfogadta, mit csináljon.

A váróban most kicsit megállt, mert látta, a fia megint nem jól viselkedik, pedig a kisfiú épp napszirmokat kergetett, megszagolja szárnyaikat. Egy negyven körüli nő lépett a férfihoz, az ő gyereke is „Napos”, hozzá jött látogatóba. Be kellett hozni, mert nem javult semmit, folyton a Napot mondta, hogy anya, nézd, és ő meg hiába nézte, tényleg, érti. Annyira fél, hogy a kislánya örökre itt marad, olyan beteg, nem is mehet ki többé az emberek közé. Apa sajnálkozóan kezet rázott vele, vagy mi, vannak néha ilyen értelmetlen érzelemkicsobbanások, még apánál is, aki pedig nem látja a napot. De aztán visszakozóan mondta, sietnie kell, meg kell találni a Napot, addig nem pihenhet, szóval dolgoznia kell tovább, tudja. Az anya sajnálkozott, a Napon is meg a fiún is, aki rosszat csinál, mert beteg.

Az asztalnál ülve készítette a terveket, minden este majdnem rájött a megoldásra, aztán reggel ránézett a tervekre és látta, elhibázta, valahol még az elején, és kezdheti elölről. Amióta nem volt meg a Nap, mindenkinek a keresésével kellett foglalkoznia, hogy meglegyen, és akkor a fényénél lehessen újra dolgozni azt, amit addig dolgoztak. De nem lett meg a Nap, pedig már nagyon régóta keresték mindenhol az összes emberek, hiába.
he_napA falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, nézte a gyerek a folyosó falát, nagyon szép folyosó ez, mondta a szép néninek, amikor az kézen fogva bevezette oda, aztán kiment és bezárta az üvegajtót. Nézte az üvegajtót, innen épp látni lehetett a szobát, ahol tegnap apával beszélgettek róla a szép nénivel, aki most nem mondott egy szót se.

Odajött hozzá egy másik néni, akit még sohasem látott, a nevét se mondta meg, vagy hogy mit csinál, mit akar tőle, csak úgy odajött és kérte, jöjjön utána, hát utánament, mást nagyon úgysem lehetett itt, mint előre menni. Valamilyen szobába vitte, nem volt ablak, gyerekek ültek a lámpafénynél és nézték a falat, aztán színes krétákkal Napokat rajzolgattak rá parancsra.

Néni, mi fog itt történni? Rajzoljuk a Napot, tessék, kréta. De miért nincs ablak?

Leült két gyerek közé, ahol szabad falat talált, rajzolni a Napot, emlékezetből, de a lámpafény mindig összezavarta. Meglátott egy napfolyócskát a sarokban zúgni, de amikor fel szeretett volna állni, megmossa benne a kezét kicsit, az a néni ránézett a szemével, hogy ne.

Az apa leült a szép nénivel szemben, javult a fiam? A pszichológus lapozgatott. Látja még a napot? Nézte a nőt, aki még mindig nem nézett fel a papírból. Mikor látogathatom meg végre? Meglátogatni? Itt van, nem? De mikor láthatom? Amint véget ért a kezelés és hazaengedik. Az meddig tart? Ameddig meg nem javul, gondolhatja.

A váróban a negyven körüli nő. Nem is mondta, hogy itt így kell látogatni, kezdte a férfi. Nem kérdezte. Valóban. De hát mindig a Napot mondta, hogy nézd, mit tehetett volna? Azt meg neki sem mondta meg senki, hogy nem is láthatja a gyerekét, ha ide behozza. Nem kérdezte. Valóban. És mi van, ha sohasem jöhet ki a kislánya, mit csinál akkor? Elveszik tőle örökre, és akkor már ezt a kicsi napját se láthatja soha. A férfi a nő vállára tette a kezét, vagy hogy, megint ez, de aztán, hogy mennie kell, hátha megtalálja a Napot, és akkor kiengedik a gyerekeket is biztos. Az anya sajnálkozott, nő nem keresheti a Napot, érti, nekem meg férjem sincs, meghalt, tudja, nőnek meg nem engedik, hogy keresse a Napot.
he_napEste a gyerekeket megvizsgálta az orvos. Sorban oda kellett menniük valami sötét szemű bácsihoz, aki jól belenézett a szemükbe. Bácsi, mit keres? Na, vajon mit. Csak nyisd már ki nagyra a szemed. Bácsi, miért nincsenek itt ablakok? De a bácsi nem mondott semmit, látta, üres a szeme, még neki is.

Lámpafénynél kellett aludni, pedig éjjel a Nap is lemegy, nem értette a kisfiú, mi ez. Egymás mellett sorban kicsi ágyak. Ebben a szobában már nem talált napporcicát se, még az árnyékát sem, semmit. Azért nincsenek ablakok, mert így próbálnak vigyázni arra, nehogy kimenjen a szemünkből a Nap, mondta neki a kislány, aki tőle balra feküdt. Hátha össze lehetne rakni abból a Napot, és akkor látnák ők is, és nem kellene keresni.

De hát ott van a Nap, a helyén, nem? Hát de, de ők azt nem tudják, tudod.

Apa az asztalánál, készítette a terveket, már majdnem megvolt a megoldás, tényleg, de ilyen sötétben? Az összes emberek is épp így, ültek az asztalaiknál, otthon, egyedül. Mikor játszunk végre? Végignézte az ablakban a Napot az éggel, de üres, üres az ég, a kisfia pedig nincs itt és nem kérdezi a játékot.

2015. 09. 13. 11: 15: 16–2016. 09. 13. 6: 42: 14

 

 

(Illusztráció: Jerry Gerard Di FalcoCATHEDRAL: Beyond the rays of the moon and sun awaits the queen of heaven)

Dissonance, Mozart

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal?  Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.

 

 

 

EJ Koh: Hegyhalom

Megőrizi a csendet. Teszi ezt magába roskadtan a széken.
Ebbe kapaszkodik, kitartóan, szakadatlanul. 

Egyre nagyobbá, kisebbé válik. Kimerült a fáradságtól
—távolról is, áthatol a sötétségen. 

Kényelmes számára a semmittevés.
Kiábrándul jelentőségének teljéből. Inkább hisz a védtelenben, 

mint a megvilágosodásban. A szíve mélyén, a halálra vár.
Már csak az idő vonszolja, kiérdemli hát a pihenést. 

Senki se tudja, miért oly csillogóan könnyezik, akár az emlékezet.
Amikor kérdeztem, annyit mondott, a halálnak kell elsőnek érkeznie.

 

Nagypál István fordítása

Részvét

egy ponton
a fa kérgébe meredsz.

magadat látod,
ahogy a kéreg nézi lényegét.

de bárhová látsz,
Te vagy:
 
az az út ott, a léptek,
az emberek –

a rajtuk szorongó Isten,

a számlálva szemlélt halandóság.

       a Nap vagy
– de még nem tudod –

csak azt, 
ahogy most beleroppansz
magad-mételyező árnyékába
 – mint faág a vaskos hó horderejébe –

   amikor lehuppan a lét súlya 

   az eredet-erezeten
– mint Kezdet sötétségén az Ige:
         „Legyen Világosság!” –

benned is végighasad
egy sugarát épp vajúdó fénynyaláb.


(kép: Paul Trillo)

Disznósajt

Közöltem vele, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért azt a darab sörtés, bőrkés valamit letuszkoljam a torkomon. Azzal a lendülettel kilöktem a tányérból, és a földön csattant a rozsdaszínű préssajt. Ha lett volna pofája, azzal lefele ér talajt, hibátlan gyakorlattal. Kiflinek, a szálkásszőrű tacskónak kétszer sem kellett mondani, repült az általam ételnek csúfolt falat után.
Mintha láthatatlan falba ütközött volna, nyüszögve szaltózott át rajta, és iszkolt vissza a sarokba, ronggyá rágott szőnyegére. Nem egy finnyás jószágnak ismertem meg a nálunk töltött hat éve alatt, de ha ez a förmedvény neki sincs ínyére, akkor egy felhasználási módja maradt, hogy ne a kukában végezze. Mondjuk én már az elején megmondtam, hogy az ilyet csak mosléknak lehet értelmesen felhasználni, a disznók talán szívesen eszik. Pontosabban zabálják. Aki látott már disznót „enni”, az tudja miről beszélek. Két lábbal, ami általában a saját szaruktól díszített, beleállnak a moslékos vályúba, és úgy kaffogják meg türcsögik befele azt a bármit, amit odaborítanak nekik. Nem undorító, sőt, akár meg is jöhet az ember étvágya, hiszen jóízűen vetik bele a rózsaszínű sonkáikat, szaros patáikat, meg turcsi orrukat a malackánaánba. Beledobtam egy kisebb pléhvödörbe a belőlük készült sajtot, nem törődve a vödör alján tanyázó penésszel, amit magába szívva a disznósajt még több tápértéket tartalmaz. Az csak jó, hadd hízzon a malacok mája, meg a sonkája. Az a legfinomabb. Meg a pecsenye. Meg a kolbász, jó csípős mustárral, és friss, ropogós fehér kenyérrel.
Egyedül egy korábbi társukkal megvendégelve úgysem lakhattak volna jól vágásra ítélt párák, úgyhogy a tápos vödörjükbe dobtam az immár halott rokonukból készült étket, és korpával meg vízzel egészítettem ki. Ahogy vártam, a malacok Messiása lettem, és visítva üdvözöltek, böködték a lábamat, húzták a nadrágomat, majd szinte szabályos sorba rendeződtek a vályúnál, várva a mennyei mannát.
Jól végzett dolgomat, ahogy a malacok, bamba vigyorral konstatáltam, aztán elindultam vissza a házba. Megkérdeztem mi lesz az ebéd. Mondhattam volna, hogy tejes levesre van gusztusom, de szerettem volna ha felajánlják. A reggeli fejésből viszont nem maradt tej, a délutáni meg még messze volt. Majd’ éhen vesztem, de a kenyeres aznap nem járt, és ami volt maradék, azt éjjel kútvízbe áztatva elmajszoltam. Nem tehetek róla, meleg volt, és nem tudtam aludni. Ha gyengébbek a szemeimet helyén tartó idegek, akkor biztosan kiesett volna mind a kettő, annyira csavarta a gyomromat az a francos éhség. A füstölt kolbász csak egy hónap múlva lesz jó, a babot meg áztatni kell. Csalódottan vánszorogtam a speizba, és imádkozva nyitottam ki a hűtő ajtaját. Megelégednék egy kis sózott vajjal is, vagy aludttejjel. A hűtő lámpájának fénye elérte a szemeimet, és láttam az üres hűtőszekrényt. Ríni tudtam volna. Aztán megláttam a polcon egy egész hengernyi disznósajtot…