Címke: irodalom

lüktet

gravitációs erejével húz
turbulenciája magához csavar
de fordítottan arányos idő-állandóban vagyunk
minél közelebb férek hozzá
annál kevesebb időnk van együtt
mert nem visel el
senkit se visel el
azt pláne nem ha szeretik
én meg alig bírom magamban tartani
hogy elviselhetetlen hidegsége
melegséggel tölt el
meg hogy ha összekócolódik testünk
és lüktet bennünk a vér
olyan mintha ő én lennék ő meg én
de ha ez véget ér
elhúzódik egy másik bolygó mögé
mintha én lennék a napszél
amitől rákos lesz a bőre
űrszemétként keringek
ő meg az állomásról figyel
pedig én ragaszkodom a földhöz
ő meg repülni szeretne
találkozunk mondja
mert senkit se szeret
eddig nem tudott

download-5 Atom-v-1-3-casey-cripe

képek: Casey Cripe

Túlélni önmagam

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

A felkelő nap megint úton talált bennünket – hogy ezzel az irodalmias fordulattal éljek. Itt, Menedéken könnyen hajlik az ember ilyesmire. (Én mindenképpen.) Hiszen önmagában már az is regénybe illik, hogy létezik ez a hely és itt lehetünk mi, akik itt vagyunk. Mindemellett új otthonunk neve sem nélkülözi az irodalmias hangzást: Menedék. Nem túl eredeti módon irodalmi, az igaz, inkább irodalmiaskodó. Olyan, mintha valami kreatív írás tanfolyam résztvevője „ötölte” volna ki. Sokáig nem is szerettem ezt az elnevezést, ahogyan azt sem, ha az Áramszünet Kezdetét Összeomlásként, Végként, Nagy Romlásként emlegették. Triviális, magától értetődő megnevezésnek tartottam mindet, a Menedéket éppúgy, mint az Összeomlást, Véget, Nagy Romlást. Butaság volt. A triviális és magától értetődő dolgok az életképesek. Szinte kizárólag. Ijesztően kevés a kivétel ez alól a szabály alól. Az Áramszünet megjelölés például ilyen, Menedéken mindannyian ezt a szót használjuk, amikor a jelenről beszélünk. Még most is, mikor újra élvezzük az elektromosságot.
– Menedéken kívül nem élvezik – jegyzi meg az egyik barátom (minimum kedves ismerősöm). – Mi anomália vagyunk.
Igaza van. És nekem is igazam van, hogy már nem füstölgök a telep nevén. Száz emberből kilencvenkilencnek ez jutott volna eszébe először, ha rajta múlt volna, hogyan nevezzék a kolóniánkat. Ezért jó név a Menedék és ezért volt bölcs cselekedet tőlem fölhagyni az elégedetlenkedéssel. Nem kell túlbonyolítanunk a világot. Elég zűrzavaros az a mi komplikáló hajlamaink nélkül is.
2031 februárjában pedig még a mainál zavarosabb volt. Számunkra legalábbis. Elszöktünk Kevin terrorja elől, de nem tudtuk, hová. Csak minél gyorsabban minél messzebbre akartunk kerülni a tanyától. Abban biztosak voltunk, hogy üldözni nem fog senki. Annyit nem kockáztatnak, annyit nem érünk.
Örültünk a szabadságnak, mégis elanyátlanodtunk. Gyalogoltunk némán, gyámoltalanul. Mihez kezdjünk, hová menjünk? Ez járt a fejünkben. Mindaz, amit Kevin egykori sofőrje mesélt a tanyán a világ állapotáról, tökéletesen egybevágott azzal, amire számítottunk, Kíra meg én. Holott nem bántuk volna, ha tévedünk. Akkor remélhetnénk, így nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Mogorván róttuk a kilométereket nyugat felé, a téli fagyból fölengedő, sárba még nem fulladó dűlőutakon. Ha időről időre nem látunk egy-két kóbor ebet, arany sakált, varjút, galambot, verebet, azt hihettük volna, halott a vidék. Néha hosszabb-rövidebb ideig aszfaltozott utakon kutyagoltunk, máskor göröngyös szántóföldeken, éledező mezőkön vágtunk keresztül. Olykor síneket kereszteztünk. Egyiken kifosztott motorvonat vesztegelt. Mind a négyen tudtuk, hogy lassan egy éve áll ugyanazon a helyen, mégis, amint észrevettük, gyorsabban kezdett verni a szívünk.
− Valaha sokat utaztam vonattal – mondtam, csak hogy megtörjem a csöndet. – Világéletemben, ha mennem kellett valahová, legszívesebben a vasutat választottam. Ha csak tehettem, azzal utaztam. Lehetett nyugodtan olvasni és bármikor pisilni. Mivel sört árult a fémkocsit tologató büfés, a pisilés éppolyan hozzátartozója volt a vonatozásnak, mint a kerekek zakatolása. A nyolcvanas és a kilencvenes években még étkezőkocsikat is akasztottak a szerelvényekre, csak az ezredforduló után tűntek el. Pontosabban nem tűntek el egészen, a puccos expresszeken megmaradtak.
− Egy étkezőkocsi nélkülire is szívesen fölszállnék, ha mozogna – szúrta közbe Kíra.
− Akár egy hajtány is megtenné – mosolyogtam.
– Gőzmozdony húzhatná – szólalt meg Dávid. – Abban semmi elektromos alkatrész nincsen.
– Ahogy működőképes gőzmozdonyból sem lehet túl nagy a választék – legyintett Eleonóra.
– Gyerünk tovább – sóhajtott Kíra.
Váratlanul eszembe jutott egy régi történet. Vagy valami afféle. Miskolc, Tiszai pályaudvar, ezerkilencszázkilencven-valahány. Lekászálódom a másodosztályú vagonból, s már látom is a cimborám fülig érő vigyorát, sodródik felém a tömeggel. A cimbora, Ferencz Pisti, nem sokkal korábban még főiskolai évfolyamtársam, magához ölel, megropogtatja a csontjaimat.
– Hunor! Olyan vagyok, mint a keljfeljancsi! – üvölti a fülembe. – Beledöngöltek a földbe, de én felpattantam, élek!
Ferencz Pistit, ha ki nem is rúgták, de távozásra késztették a főiskoláról. Miskolcra jött, itt folytatja a tanulmányait. Úgy tűnik, mégsem veszik kárba minden. Veregetem a vállát.
– Mint a keljfeljancsi – ismétlem.
– De engedj már el, nem kapok levegőt! – emelem föl a hangom.
Elenged. Megyünk. Villamos, utcák, házak, emberek.
– Más itt minden – dünnyögöm. – Jártam itt régen, még a szocializmus idején. Nem csillogott-villogott akkor se, de most…! Szürke, mint az érettségi öltönyöm volt.
– Ipari város, immáron ipar nélkül – vonogatja a vállát Ferencz Pisti. – Ez van.
– Ezerkilencszázharmincban Móricz Zsigmond azt írta, Miskolc a legnagyobb jövőjű magyar város – morfondírozok.
– Ma vajon mit írna? – kérdezem félig-meddig Ferencz Pistitől, félig-meddig magamtól, leginkább senkitől.
– Gyerekkoromban a második legnépesebb magyar város volt – folytatom –, mostanság úgy hírlik, leelőzte Debrecen. Pedig Debrecen csak egy nagyra nőtt falu. Ahogy az Alföldön, az egy Szegedet kivéve, valamennyi városnak nevezett képződmény. Miskolc viszont igazi város, látszik minden porcikáján.
Ferencz Pisti nem figyel, elhallgatok. Úgy találom, az arcok nem változtak, ugyanazok a barázdált, borsodi fizimiskák. Talán csak a barázdák mélyebbek és a tekintetek tompábbak. Vagy csak bemesélem magamnak, hogy azok. Nem bízom az érzékszerveimben.
Az Egyetemvároshoz közeli albérletben pálinka és bor, erre is emlékszem. Botond, Ferencz Pisti székelyudvarhelyi lakótársa vizespohárral issza mindkettőt. Hármasban indulunk a kollégiumba. Idegen kezek simulnak a kezembe, sudár lányok mosolyognak rám. Kezdenek összefolyni az emlékek. Buli, zene, izzadtság. Ferencz Pistinek be nem áll a szája, én magam csak az iváshoz nyitom ki. Diákok kavalkádja, a dob üteme, a gitár elnyújtott hangjai. Ferencz Pisti beszél, aztán lassan szertefoszlik, beleolvad a háttérbe, és egyszerre arra riadok, egy lány ül mellettem, fekete hajú, bársonyos pillantású.
– A Pisti barátja vagy? – kérdezi.
– Czeredi Hunor Gábor – nyújtom a kezemet.
– Vadnai Lilla – mondja a lány.
– Vadna a Miskolc-Ózd vonalon a Dubicsány előtti megálló – közlöm. – Vagy utáni. Attól függ, merről jövünk és merre tartunk.
– Ismerős vagy arrafelé? – csodálkozik Vadnai Lilla.
– Nem. Vasúti térképeket szoktam bújni.
– Én galgóci vagyok – nevet Vadnai Lilla.
Bólogatok, tudom, miről beszél.
– Eredetileg Vancsáknak hívtak minket, de nagyapám magyarosított – meséli Vadnai Lilla. – Szegedi vagy?
– Teljes mértékben. Csoporttársak voltunk Pistivel, én is csaknem belebuktam az öntudatba, mint ő. Pisti a szívére vette, eljött, én maradtam. Nem bírom a Tisza nélkül.
Ferencz Pistivel egy szemináriumi órán ellentmondtunk a tanárnőnek. Úgy véltük, egy bizonyos tényt mi ismerünk helyesen, míg ő tévesen. Igazunk volt, a tanár tévedett, végül kénytelen-kelletlen beismerte. Korábban is feszültek ellentétek ama nőnemű oktató (ha jól emlékszem, főiskolai adjunktus) és köztünk. Elsősorban azért, mert durván átpolitizálta az óráit, harcosan kardoskodott az egyik párt mellett, s mi nem hajlottunk arra, hogy vele zengjük a dicshimnuszt. Egy alkalommal, nem sokkal a tévedése kényszerű beismerése után, gonosznak nevezett bennünket, majd lehülyézett. Kijelentette, hogy aki nem képes belátni az ő politikai meggyőződésének nemességét, az csakis gonosz és bolond lehet. Közben kihívóan nézett bennünket. Mivel mindketten enyhén ittasak voltunk, nem hagytuk annyiban. Csúnyán visszaszóltunk. Félév végén mind a ketten meg is buktunk a tárgyból. Én kihasználtam az összes lehetőséget, s végül átmentem egy kegyelemkettessel, megalázó körülmények között. Pisti ellenben besértődött, Miskolcig meg se állt.
– Magyar szakos vagy? – érdeklődik a lány.
– Magyar és könyvtár.
– Én csak magyar – vonja meg a vállát Vadnai Lilla. – De egyetemen.
És a következő pillanatban elvesztem a fonalat, csak abban vagyok biztos, hogy Vadnai Lilla beszél, a hangja kellemes. Aztán arra leszek figyelmes, hogy átkarolom, s ő nem lök el. Ettől magamhoz térek. A lány az egyik törzshelyükről mesél éppen, ahol az egyetemistákon kívül megannyi furcsa figura tanyázik.
– Mi a Béke Tanszékre szoktunk járni leginkább – veszem át a szót. – Ott három típusú vendég a gyakori: a hallgató, az egészségügyi dolgozó és a lepukkant alkoholista. Olykor a típusok kereszteződnek. Lepukkant alkoholista akad a hallgatók és a fehér köpenyesek közt is szép számmal. Aztán törzsvendég például Mari néni, az egykori táncosnő, aki mára gusztustalan, aszott vénség. Kegyelemadományokból él és módfelett büdös. Aki valamit is ad magára, mégis fizet neki kisfröccsöt, bár a banya nem igazán hálás a vendéglátásért. Ordenáré ronda szája van.
– Ismerős a helyzet – mosolyog Vadnai Lilla, és a vállamra hajtja a fejét. Körülöttünk hömpölyög a zene, odahajolok, hogy megcsókoljam. Lehunyja a szemét, engedi. A mennyezeten kigyúlnak a csillagok…
Éjjel kettőkor egymásba kapaszkodva botorkálunk Ferencz Pisti nyomában az esőtől csatakos miskolci utcákon. A cél Pisti albérlete, a távlatokat nyitó kégli.
– Az a ti szobátok – int a fejével egy ajtó felé Pisti.
Elvonulunk, hamarosan megnyílnak a távlatok.
Hajnali fél öt tájékán fölpattan a szobánk ajtaja, Botond áll a keretben. A kezében vadászkés csillog a beeső holdfényben. Keletlenül emeljük a fejünket. Tekintetünkben az álmosság egyszerre ijedtséggé tágul.
– Basszátok meg, magyarok! – kiáltja Botond. Belép a szobába, az íróasztalba vágja a kést. A penge átüti az asztal lapját, a markolat rezeg, akár a szitakötő szárnya. A sarok felé fordul, ahol állványon egy ötven literes akvárium áll, odalép, megemeli az üvegkádat, nagyot kortyol belőle, aztán gondosan visszateszi a helyére.
– És most aludjunk! – mondja, azzal sarkon fordul, bevágja maga mögött az ajtót.
– Ez hülye! – fanyalog Vadnai Lilla.
– Székely – mondom. – Van vér a pucájában.
– Te is hülye vagy – búgja a lány.
– Ez az egyetlen jó tulajdonságom.
Másnap délután hárman állunk a Tiszai pályaudvar peronján: Vadnai Lilla, Ferencz Pisti és én. A szerelvény már ott áll a vágányon, oldalán a tábla: Miskolc-Szeged.
– Egy hét múlva megyek – szorongatja a kezem Pisti.
Vadnai Lilla megölel és megcsókol, mielőtt föllépek a vonatra. Az ablakból integetek.
– Én is megyek Ferivel! – mondja Vadnai Lilla.
– Várlak! – felelem.
Megindul alattam a vonat.
– Várlak! – ismétlem, ezúttal kiáltva, de már abban a pillanatban érzem, hogy ezt a lányt nem látom többé soha. A peron és rajta a két alak lassan a távolba vész, ahogyan távolba vész Miskolc is. A szívem megtelik keserűséggel. Úgy érzem, menekülök. Nehéz érzés. Leülök a ragacsos műbőrre, az acélkerekek döcögnek a sínek illesztékein. „Kikopik az ember / önmagából kikopik.” – jutnak eszembe Szilágyi Domokos sorai. A láthatárról meg éppen kikopik a város, és mire a vonat Szegedre érkezik, kikopik Vadnai Lilla is a világból, az enyémből. Túlélem ezt is, gondolom. A következő pillanatban pedig azt: egyszer majd túlélem önmagam.
− Az is megvolt – mormoltam az elillanó emlék után. Szerencsére senki sem hallotta meg, sem Kíra, sem a szülei. Nem sok kedvem lett volna magyarázkodni.
Most, ahogy fölelevenítem az esetet, helyesebben azt a februári délelőttöt, amikor a vasúti sínek látványa fölidézte bennem, nem értem, 2015-16-ban, amikor az eredeti följegyzéseket készítettem, miért nem jutott eszembe Ferencz Pisti, Vadnai Lilla és Miskolc. Ez a se füle, se farka töredék az akkor keletkezett szövegbe sokkal inkább illene, mint ide, az Áramszünet utáni eseményekről szóló elbeszélésbe. Mégis így hagyom, ahogy van. Minden mindennel összefügg, ahogy mondani szokás. Vénségemre ilyen okosságokat hajtogatok. Igazolom magam, vagy mi a fene.
Délben álltunk meg először pihenni. Kihalt vidék terült el körülöttünk, a messzeségből halványan tornyok körvonalai bontakoztak elő.

 

 

 

Hitomaro tankái

A harminchat költőóriás 1. 

Hitomaro (VII–VIII. század) 1.

  1. Hisz épp csak tegnap
    lett vége az óévnek!
    Tavaszi pára
    Kaszuga-hegy lejtőit
    mily hamar belepte már![1]
  1. Holnaptól zsenge
    gyógyfüvet hogy gyűjthessünk,
    kataokai
    Reggel-rét száraz füvét
    máma, lám, felégetik![2]
  1. Szilvavirágot
    szinte fel sem ismerni,
    végtelen messzi
    égboltot ködösítő
    hó ha mind betakarja![3]

 

Fordította: Fittler Áron

[1] A holdnaptár szerinti újév egybeesik a tavasz kezdetével. A hegyeket belepő kora tavaszi pára megjelenése pedig a tavasz kezdetének jele a klasszikus japán költészetben.

[2] A korabeli újévi szokások egyike a friss gyógyfüvek (vakana) gyűjtése a koratavaszi hegyekben az egészség megőrzése és a hosszú élet reményében. Hogy a friss hajtások gyorsabban növekedhessenek, megjelenésük előtt felégetik a mezőket.

[3] A szilvavirág az újév egyik jellegzetes virága, a tavasz beköszöntének egyik jelképe. A költészetben, ha külön nem emelik ki, a fehér virágú szilvát jelenti, amely gyakran egybeolvad a kora tavaszi hóval.

Egy óra ebédszünet

Bárki megrágalmazhat bárkit. Ez az utolsó gondolatom. Mint egy visszhang. Zsibbad a fejem.
– Kiugrom ebédelni!
Az irodafőnök hátratett kézzel lépked az íróasztalok között.
– Ki akar menni, hm? – fordítja felém sunyi képét.
– Jelentenék is. Reggel nem jelentettem.
– Rendben van Ká, rendben van – mondja. – Ne maradjon soká, egy órán belül érjen vissza, világos? – és jelentőségteljesen megkocogtatja a karóráját.
Odalent a portás átvizsgálja a kilépőket.
– Gyerünk, gyerünk, tovább. Á! Kit látnak szemeim. Mindig ugyanabban az időpontban – fölemeli a fémdetektort. – Van valami elvámolnivalója? Hm? Ká! Hm? – A pult mögötti monitorban megpillantom magamat. Széttárt karokkal állok a portás előtt, akár egy madárijesztő. Miközben végigmér, az ajtó feletti motivációs szövegre nézek:

A KI NEM MONDOTT GONDOLAT: KÉZ A GYILKOS PENGÉN!

Lehetne valami kevésbé ijesztő.
A portás leengedi a fémdetektort: – Rendben van, aztán ne halljak magáról semmi rosszat – vigyorog. – Jó monológot!

Kilépek az épületből. Halk morajlás mindenfelől, mozgó ajkak őrlik a szót, mint valami imaházban. Lehajtott fejek. El kell kezdenem, jó hangosan, még a végén kiszúr egy rendőr. Valami semleges témát keresek. Mondjuk ezt:
– A könyvesbolt kirakata előtt magányos ember álldogál. Amott egy nő a kínai étterem előtt. Hú, de jó ötven százalékos leárazás! Pompás nap van az égen. De jó egy ilyen pompás nap az KMB-be menni. Kereszteződés, piros lámpa – nyelek egyet, aztán. – Egy rabszállítóbusz fordul be a sarkon! – Elhallgatok. A rozoga, kék matuzsálem a kereszteződés felé csikorog. Sötétített ablakain a zöldre várakozó tömeg, mindenki beszél, pofázik, locsog, amit akarnak, csak az a madárijesztő ott középen, az hallgatott el egy hosszú, gyanús pillanatra. A busz füstölögve megy ki a képből, a járdaszigeten hangos madárraj. Gyerünk, erőltesd meg magad és beszélj. A lámpa zöldre vált, elindul a tömeg.
– Most ment el a rendőrbusz – a hang mintha nagyon távolról jönne, röhejes, hogy mégis a sajátom. – Megint. Ezek sosem tanulnak. Kijárnak a parkba és körbe ülnek. Nem csinálnak semmit, csak ülnek. Ez gyanús! Hm, de finom illatok jönnek a gyros-ostól. Megéheztem. Ha nem lenne csak egy órám, és nem mennék a KMB-be, biztos beülnék egy tálra. Jó az a motivációs felirat: Gyermekeink biztonsága, a beszéd áradása – és a többi, mosolygós gyerekekkel. Megállok, a kabátzsebemből előveszem a spray-t. Kiszáradás ellen. Nagyra tátom a szám, nedves és hűvös, fémes íze van. Míg ott állok az utca közepén, egy nagydarab fickó lép mellém. Megismerem, ez Pé a munkahelyről.
– Jó monológot – köszön rám felvont szemöldökkel.
– Monológot.
– Megismer?
– Igen, Pé, a Mosoly–osztályról.
– Dialógusozhatunk?
– Csak tessék.
Együtt sétálunk a metró felé.
– Ebédszünet?
– Be kell mennem a KMB–be.
– De az itt van a közelben, húsz perc alatt végez. Utána simán ehet.
Ránézek. Gyanakvó a tekintete. Folytatja a fecsegést:
– Az előbb hallottam, hogy a fiatalokat említette, meg hogy az gyanús. Megtudhatom, hogy mi a gyanús.
Erre nem számítottam. Most esik le, hogy Pé egy spicli a Mosoly osztályról.
– Há–hát ülni és nem csinálni semmit – mondom neki.
– Ja, értem. Csak tudni szerettem volna, mi nem tetszik, amikor ilyen jó a közbiztonság?
– Minden a legnagyobb rendben. Megjegyeztem, hogy a rendőrbusz kiment a főútra és hogy azok a fiatalok a parkban ostobák.
Két rendőr sétál el mellettünk. Fociról beszélgetnek, aztán az egyik felénk tartja az agypálcáját. A pálca vége vörösen felizzik, ártalmas gondolatokat jelez. A rendőrök elindulnak felénk.
– Monológot – mondja az egyik rendőr. – Maguk meg miről dumálnak itten?
– Jó monológot! – hajlong Pé. Ideges, tuti, hogy ő volt. Ő gondolt rosszra. Ahogy ott hajlong a rendőrök előtt, olyan, mint valami dagadt galamb. A rendőrök csak röhögnek.
– Vigyázzanak, mire gondolnak! – mondják és továbbállnak.
Pénél nem múlik az idegesség.
– Nézze azt a hirdetést – egy motvációs szövegre mutat az utca túloldalán. – Csökken a bűnözés. Hát nem nagyszerű!
– Szép a hirdetés piros háttere, meg az a mosolygó gyerek rajta, meg jó a szlogen, hogy „A közlés biztonsága, otthonaink biztonsága” – fent egy falra szerelt gömbkamera. Két sétáló alak görbül az optikáján, egy nagydarab és a madárijesztő forma. – Nincs kivetnivalóm semmi ellen.
Elköszönünk egy kínai étteremnél. Ő bemegy, én folytatom az utam a metró felé. A mozgólépcsőn veszem csak észre, hogy futok.
– Sietek, sietek, bocsánat!
– Mi van veled? – kérdi a srác, akit majdnem fellöktem, és tesz egy kézmozdulatot felém. – Balfasz! – Kiáltja utánam.
Egy férfi katatón képpel a reklámokat bámulva: – Színház, mozi, étterem, színház mozi étterem.
De én sem vagyok jobb nála: – Sietek, sietek, bocsánat, sietek, sietek, bocsánat.
Odalent a peronnál felbolydult méhkas a tömeg. Egyesek spray–t fújnak a szájukba. Én is kihasználom az időt. Két fújást engedélyezek magamnak, csakhogy ne kelljen beszélnem.
– Most befizetted vagy nem fizetted be?… – hallom magam körül. – Igen, igen az előadás tulajdonképpen jó volt… Holnap megyek az SZTK-ba kihúzatni a fogamat… – magamon érzem az emberek pillantásait, mint egy rossz álomban. – Csökken a bűnözés, ez már jó eredmény… – mondja egy nő mellettem párjába karolva. Üres a tekintete.
Elfog a szédülés. Én mindig az álmodozók közé tartozom, nem is tudom, hogy éltem túl idáig. Sosem tudtam egyhuzamban folyamatosan beszélni.

SEMMIT NE TARTSON MAGÁBAN, NE LEGYEN A CSALÁDJA KÁRÁRA!

Olvasom a motivációs szöveget. Micsoda baromság. Család, gyerekek, ilyenekkel tömik a fejed egész nap.
– Miért nem beszél az a férfi – hallom a hátam mögül. Megfordulok. Nő a falnak támaszkodva, félig lehunyt szemmel, mint aki ébren is van és alszik is. Ezek a szemek engem néznek. – Miért nem beszél, talán valami nyomja a lelkét. Mire gondolhat? – a motivációs szövegre néz, aztán vissza rám. – Igen, valami rosszban sántikál… – sunyi mosoly. Valamit mondani kell, mielőtt rám hívja a zsarukat.
– Cs-csökken a bűnözés, ez jónak számít – ahogy belekezdek, a nő elfordította a tekintetét. – Találó a hirdetés: színes. Mosolygó család. Jó a betűtípus. Folyamatosan csökken a bűnözés, a világ egy jobb hely tegnap óta. Hm… Jó a szlogen. Enyhe szellő árad az alagútból. A járat végén fény dereng. Süvöltő hangok, és fény. Mindjárt megszólal a hangosbemondó. A peron mellett vigyázzanak! Az állomáson szerelvény halad át! Utasokat nem szállít! A peron mellett vigyázzanak!
Azon kapom magam, hogy együtt beszélek a hangosbemondóval. – Az állomáson szerelvény halad át!
Benedvesedik a szemem. Sötétből kiváló reflektorok. Rendőrségi metró robog keresztül az állomáson.

Egy megállóval és néhány perccel arrébb újra az utcán. A Központi Megosztó Bizottság előtt méretes sor. Beállok egy ember mögé, aki szinte szakasztott mása Pének. Egy pillanatra megijedek, hogy idáig követett, de ez csak addig tart, míg rám nem néz. Nem Pé, de ugyanaz a buta tekintet ül az arcán.
– Mi ül az arcomon? – kérdi.
A picsába, hangosan beszéltem.
– Egy légy – ez tetszik. – De már elrepült.
Azt lehetne hinni, hogy ennyivel beéri, de a fazon tovább bámul. Valamit akar tőlem.
– Dialógus? – bólintok, hogy csak tessék. – Nyúzott a képe – Benyúl a kabátzsebébe és kék kapszulát szed elő.
– Kér?
– Nem köszönöm. Nekem nem ilyen van előírva.
Megvonja a vállát és mindkét kapszulát a szájába tömi. Fogaival összeroppantja, aztán szárazon lenyeli őket. Rejtett agresszió. Egyszer nekem is felírták. De csak agresszívebb lettem tőle.
A fickó megrázza a fejét, arca eltorzul. A nyállal kevert porszemcsék most értek le valahová, talán az agresszió központjába, jelentsen ez bármit is. Miután összeszedte magát mond valamit a Parkba járó fiatalokról:
– Nagyon szótlan, hadd találjam ki, olyan beszéltetőn van. Maga szerint azok a kis köcsögök miért járnak a Parkba?
– Biztos valami kormányellenes összeesküvés, így akarják megbontani a rendszert. Lázadnak a jól működő dolgok ellen – elégedettnek tűnik ezzel a válasszal. Lassan lépkedünk befelé a KMB épületébe, mint az egymáshoz láncolt rabok. Az ajtó felett vidám gyermekarc, ugyanaz állt modellt, mint a többi motivációs szöveghez.

KAPSZULÁÉRT FORDULJON A LEGKÖZELEBBI KMB INTÉZETHEZ! KMB, SEGÍTSÉG A JÓ KONDÍCIÓHOZ!

– Folyton elkalandozik – mosolyog a kék kapszulás. A kapszula kifejtette hatását: kedélyes pofáját nem fél az arcomba tolni, miközben szemei a semmit pásztázzák. – Miért kalandozik el folyton?
Valamit kell mondanom, akkor talán békén hagy:
– Elrágtam a munkahelyemen egy zöldet. Annak lehet a mellékhatása.
A kék kapszulás kissé összegörnyed és kuncogni kezd:
– Maga zöld kapszulán van? Egyszer én is szedtem, azt mondták nem elég határozott. A feleségem miatt volt. Üdv a klubban, papucsállatka… – ezt még addig folytatja, míg a KMB–s kisasszony be nem hívja. Utána én jövök. Az üveg mögött irodista kisasszony műanyagkeretes szemüvegben.
– Adna egy igazolványt?
Átnyújtom neki, keze egy ideig a billentyűzeten játszik, én közben megpróbálom felmondani a Pitagorasz–tételt. Már amire még emlékszem.
– Szóval Ká – az igazolványt elém teszi. – Elmulasztotta a reggeli ellenőrzést. Ki kell fizetnie a késedelmi díjat. Mindjárt megkapja a csekket és két napon belül…
– Ismerem az eljárást.
– Egy pillanat – mondja. – Most látom, hogy már van egy rendezetlen késedelmi. Addig ezt a mostanit nem tudja befizetni. Volt már állapot–vizsgálton?
– Úgy érti a negyedévesen?
– Nem, úgy értem a folyamatos késések miatt. Ha jól látom a munkahelyéről is érkezett panasz, és az analitikusától is. A pszi kezelés fontos, úgy, mint az agykontroll és a hipnózis vizsgálat. Ezek fontos mérések. Nem szóltak még a késések és a mulasztások miatt?
– Nem, még senki sem említette.
A lány végigmért.
– Adok beutalót.
– Elfoglalt vagyok, sok a munka. Nem hiszem, hogy éppen most elengednének.
– Ez elsőbbségi, első besorolást kap, így a munkahelyéről el kell engedniük, amikor csak óhajtja.
– És ez mit jelent? Mármint mit fogok kapni?
Fölényesen mosolyog:
– Honnan tudjam? Ez nem az én dolgom. Ezt majd a kivizsgáláson eldöntik. Most szed valamit?
– Zöldet határozatlanságra és a lilát merengés ellen.
– Ez megmagyarázza, miért késik mindenhonnan. Lilából melyik fajtát szedi?
– B-t.
Klikkel és begépel valamit. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
– És kábítószert?
– Úgy érti azok kívül, amit felírnak?
– Ne humorizáljunk, rendben, Ká, ne humorizáljunk. Ez komoly dolog. Az önről szóló jelentésben az áll, hogy egyszer volt már elterelésen, napi szintű alkoholfogyasztás miatt.
– Semmit – sóhajtom. A lány gépel, én meg arra gondolok, hogy de jó is volt literszám vedelni a Johnny Walkert. A lány feje fölött pirosan felizzik egy agypálca. Eddig észre sem vettem. Irodista kisasszony hátra néz, majd vissza rám.
– Vigyázzon, mire gondol, Ká. Beírjam, hogy ne csak rutin ellenőrzés legyen, hanem teljes átvilágítás? Ezt akarja?
– Nem, a világért sem.
– Mivel kihagyta a reggeli megosztást, muszáj az álmai felől kérdeznem. Szokott emlékezni az álmaira?
– Nem emlékszem. Tudtommal erre van az álomblokkoló tabletta.
– Az éjszakai hangminta azt mutatja, hogy gyakran beszél álmában.
– Erről én nem tudok, többnyire alszom.
Hezitál. Az agypálca jelzését várja. Azt gondolja, hogy hazudok. A pálca nyugodt marad.
– Szedi a stresszoldó granulátumot? – kérdi.
– Igen.
A pálca most felizzik. Lebuktam. Súlyos pillantás az üveg mögül.
– Ugye tudja, hogy a granulátum elmulasztása súlyos vétség. Akár AbNormra is kerülhet miatta. Legfontosabb alaptörvényünk ellen vét, aki ezt nem szedi – hátramutat a posztitekkel és jegyzetekkel teleragasztott falra, aminek közepén tekintélyes helyet foglal el az állami szlogen: „Ép testben, stresszmentes társadalom.” – Maga szerint minek köszönhetőek az elmúlt évek remek statisztikái? Ugye maga sem akarja, hogy a házába betörjenek vagy megkéseljék az utcán, ahogy régen tették. Ugye nem akarja?
– Nem.
– Akkor szedje azt a nyavalyás granulátumot, nem véletlenül írjuk elő!
Alig állok a lábamon, lassan vissza kell mennem, de az irodista még faggat a kérdéseivel:
– Volt magának negatív gondolata az elmúlt huszonnégy órában?
– Nem.
– Mire gondolt?
– Hogy mennyivel jobb lesz nekünk egy év múlva az általános adóemelésekkel, hogy támogatom az emberek bemikrofonozására tett javaslatot, és hogy a fiatalok teljesen megbolondultak. Tudja, kijárnak a Parkba ülni és mindenféle illegális dolgot csinálni.
– Mégis miféle dolgokat?
– Nem tudom. A hallgatás elég illegálisnak számít?
Az agypálca most sem jelez.
– Igen – mosolyog elégedetten az irodista.

Távozva a KMB épületből úgy érzem, minden kamera engem figyel. Nehéz felemelt fejjel járni, úgy, hogy közben jár az ember szája, mint a bolondnak.
– Gyalog, de jó, még van húsz percem. Pé jól kiszámolta. A fák leveleiket hullajtják. Sok… kocsi megy… az úton. Leárazás. Kiárusítás. Akció. Olcsó hitel a közeli Lakásbiztosnál. Gyalog megyek vissza a munkahelyemre. Már alig várom, hogy hazaérjek és ledőlhessek a kanapémra. Alig várom az agyszenzorokat magam körül. A szél felkapja a faleveleket és arrébb rakja, akár a közmunkások. Befordulok egy mellékutcába. Mert erre kevesen járnak…
Abbahagyom. Előttem a kapu. Régi, vasból készült, mindig nyitva áll. Elhanyagolt kis kertet rejt, tele lehullott levelekkel. A kertet két nagy zömök téglaépület veszi körül. Van itt egy sarok, ahová el lehet rejtőzni a tekintetek elől. Az utcai kamera nem láthatja. Hiába a milliós technika és a szuperérzékeny panorámakép, ha egy kinyúló bokor eltakarja. Mindenhová az állam sem láthat el. Ha valaki a járókelők közül kiszúrná, hogy bejöttem, csak annyit mondok neki: szólított a kötelesség. Öt perc mindennap. Ennyi szabadság jár, ennyi szabad gondolkozás. Egy fickó lép ki a bokrok közül. Mint akit megzavartak. Összenézünk, könyörgő tekintettel néz rám, próbálom megnyugtatni. Ez hatott. Sietősen távozik. A kertben vagyok. Zúg a fejem, muszáj leülnöm. Úgy érzem magam, mint aki évek óta nem aludt. Mint akit nem hagynak aludni. Még a lakásomon sem érzem magam biztonságban. A szenzorok és tabletták. A kapszulák megoldást jelenthetnének, de mégis… Előszedem a kis csomagot a kabátzsebemből. Az a hülye portás! A fémdetektor persze, hogy nem mutatja ki, hogy könyv van benne. Régi puha fedeles krimi. Kicsomagolom a könyvet és olvasni kezdem. Minden lelassul körülöttem. Senki sem rohan sehova, nem grasszál minden sarkon rendőr, nincsenek kamerák, és nem járnak rendőrmetrók, és rendőrbuszok. Már alig-alig emlékszem, hogy létezett egy ilyen világ. Pedig létezett egyszer, csak már senki nem emlékszik rá. Mindent meg lehet szokni.
Ekkor léptek zaja hallatszik. Valaki közeledik. Becsapom a könyvet és felállok.
– Ide, ide, gyorsan – egy fickó áll előttem lyukas pulóverben, kezében partvissal. – Jöjjenek – lihegi az ember és előttem hadonászik a seprűvel. – Sarokba szorítom. Könyv van nála. Ez nem az első. Ide szokott járni, és magában olvas.
Pattogó hangok a kapu felől: – Jövünk, jövünk, jövünk – Egy tucat rendőr jelenik meg.
– Köszönjük! Most már átvesszük. Teljesítette állampolgári kötelességét – mondja az egyik. – Vegyék el a könyvet. Megvizsgáljuk a tartalmát.
Falhoz állítanak, érzem a karperec hidegét, ahogy a kezemre fonódik.
– Százados nézze – mondja egy másik rendőr. – Ezen a könyvön nincs címke. Ez bizony súlyos szabálysértés.
Az előző veszi át a szót:
– Letartóztatjuk magában olvasásért, és a tartalom bevizsgálásának elmulasztásáért. Jogában áll megosztani a gondolatait, bármit, amit elhallgat, felhasználható ön ellen a bíróságon.
Nem védekezek, de amikor a rendőrbusz felé tuszkolnak saját szánalmasan vinnyogó hangomat hallom:
– Kérem, engedjenek el, vissza kell mennem dolgozni! Kérem, vissza kell mennem dolgozni!
Bevágnak a rabszállítóbuszba. Odabent kölykök ülnek színes ruhákban és hallgatnak. Csak ülnek és hallgatnak. Az egyikük rám néz. Lustán, magabiztosan. Látszik rajta, hogy egyáltalán nem fél.

 

 

(Illusztráció: Robert Schlaug)

De ugyan ki vagy, fiacskám?

Hány száz vagy hány ezer zsidó tűnhet el egyszerre?
Bármit is mondanak a bölcsek, a Tóra a hallgatás könyve.
Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett
Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?

Benjamin,  Moises apó fogadott fia igazi rejtvényfejtő volt. A bölcsek mégis megvetették, mert nem lapozgatta áhítattal a szent könyveket. A kalmárok is lenézték, mert nem gyűjtött vagyont, és nemhogy házat, de még sátrat sem épített: a felesége halála után nem gondolt az újranősülésre. És még a kerteket sem gondozta, ahogy az egy jámbor együgyűhöz illik. Pedig Narbonne-ban mostanában csodálatos idők jártak: aki letelepedett itt, a határszélen, az megkapta a rómaiak kertjeit, és élhetett, mint Nábót a boldog időkben Erec Jiszraelben.
Ma új világ van. Mandulafák, cseresznyefák, borospincék, elhagyott olajütők. És hozzá egy kidőlt-bedőlt római fürdő, ahol szép békésen fügét száríthatnak a faragott mozaiklapokon Ábrahám fiai.

Benjamin talált gyerek volt, huszonegy esztendeje egy marsiliai utcasarkon találta Moises bácsi. Szakadt kipát viselt, az ő nyelvén kért kenyeret, hát hogy hagyhatta volna ott az utcasarkon zokogni. Hát te ki vagy, fiacskám, kérdezgette. Elcsatangoltál? Hogy kerülsz ide? Mi történt édesapáddal? De Benjámin csak annyit tudott felelni, hogy éhes, ám se az apja, se a nagyapja nevére nem emlékezett.
De ugyan ki vagy, fiacskám? Benjamin erre négy évesen ugyanúgy nem tudott felelni, mint huszonhárom, huszonnégy vagy huszonöt évesen. Éveken át csak lődörgött a jóindulatú Moises bácsi fiai, unokái, unokaöccsei, katalán földről hozott nevelt fiai között.
Miközben a bácsi jámborsága köpenyként borult az óriási házra, és nemcsak a fiúkra és a szerencsés unokaöccsökre, hanem a lányaira és az unokahúgocskákra. Ebből a hálás és vidáman zsibongó gyerekseregletből kerültek ki a Narbonne-i Nagy Moises öszvérhajcsárai, teherhordói és katonái. Mert a jó Moises bácsi vitte délre a szláv rabszolgákat, és ő juttatta el a frank nagyurakhoz a kalifák legszebb kelméit, legjobb fűszereit.
Hiszen kiben bízzon az ember, ha nem azokban, akiket a sátoros ünnep idején maga hívott az asztalához?
De Benjáminban, a marsiliai kisfiúban soha nem bízott meg. Már az is megfordult a fejében, hogy ez a gyermek – ha nem is démon, amitől Isten őrizz! – talán valami keveréklény, tündéranya vagy ember fia, esetleg görög–zsidó vagy latin–zsidó fajzat. Mert a kis Benjámin négy évesen nem tudta az apját megnevezni, de már gagyogott görögül és latinul. Hát milyen istenfélő fiúcska képes erre, szörnyülködtek Moises feleségei – és ha ennyi mindent tud, hogy-hogy nem emlékszik az anyja nevére? Moises végül arra jutott, hogy Benjamin egy zsidó családnál nevelkedett, szökött rabszolgagyerek.
De ha már így történt, akkor a bölcs ember nem próbálja firtatni azt,, amit a Teremtő jónak látott eltitkolni előle.
Amúgy a fiú – akit ő nevezett el Benjaminnak –, kezdetben nem is okozott csalódást. Erős volt, mozgékony, hűséges, és úgy ragadtak rá a nyelvek, mint kifakadt fügére a darazsak. Mintha a kis Benjamin élete első négy évében egyszer már megtanulta volna az összes nyelvet, és elég lett volna néhány innen-onnan elkapott mondat, hogy kamaszkorában bármelyikre visszaemlékezzen. Eligazodott a baszk nyelvben, a germán, az arab, a latin millió változatában, és csodák csodája, még a Narbonne mellett elszállásolt szláv rabszolgákkal is szót értett.
A bölcs Moises annak köszönhette a hatalmas vagyonát, hogy szekérkaravánjaiba nem szívesen vett fel idegeneket. Benjamin nyelvtudása, ügyessége pedig végképp feleslegessé tette a keresztény vagy pogány vezetőket, a gyülevész, magát tolmácsnak hazudó, a rakományt lopkodó, már az első nagyobb városban lerészegedő népséget. És Benjamin nemcsak megkérdezni tudta, milyen messze van Poitiers, hogy hány nap az út a hágókig, hanem érezte is a városok vagy a hegyek között a távolságot. És nemcsak dicsérni tudta az afrikai árukat a frankoknak, hanem tájékozódott a viszonyaik felől, és hogyha úgy hozta a sor, elkísérte őket vadászni.
De mit szólnak egy zsidó kereskedő unokaöccséhez – bármilyen jelentéktelen, fogadott unokaöccséhez is – aki bal karján vadászsólymot egyensúlyozva egy frank nagyasszonynak udvarol? Ki látott ilyet? Aki nemcsak fűszereket ad el falánk szerzeteseknek, hanem az énekükben is gyönyörködik?
Hallatlan! Nevetséges és felesleges.
De vajon tényleg felesleges-e?

hodorov_unicorn_large

Nem tévednek-e Moises rokonai, a nagy Narbonne-i kereskedőcsaládok, akik a fiaikat csak arabra taníttatják, és északról mint barbár, ködös senkiföldjéről beszélnek? Talán nem is véletlenül, hiszen onnan nyersanyag, prém és rabszolga áramlik, míg délről fűszerek, brokátok, gyönyörűen megmunkált kardok és palástok? A keresztények ráadásul a legostobább munkához, a kertészkedéshez sem értenek. Hasonlítsuk össze Hispánia és Frankföld virágoskertjeit!
No de Benjamin ezekben a szedett-vedett, gyéren lakott, bizonytalan országokban érezte jól magát. Túlságosan jól, vélekedett Moises, ami nem jelenti azt, hogy a hite éppenséggel ne lehetne szilárd, vagy hogy az északi törzsfőktől kapott hírek ne lehetnének fontosak! Hisz egy bölcs kereskedő nemcsak a kalifa embereit ismeri és tiszteli, hanem a germánokat is, akiktől a prémeket és szláv rabszolgákat vásárolja. Az idők mindig könyörtelenül változnak. Hova lettek mára a zsidókat pusztító rómaiak? Mi lett a színházaikkal, a légióikkal, a dölyfös mosolyukkal, a dölyfös vigyorukkal, a híres útjaikkal? Lesújtott rájuk a rettenetes Isten bosszúálló kardja. De ez nem jelenti, hogy a világnak ne lenne szüksége aranyra, borostyánra, szőke nőkre és prémekre, hogy megengedhetné egy kereskedő, hogy a régi római kereskedőutak feledésbe merüljenek.
De hogy a hite éppenséggel…?
A legutóbbi bizánci utukról emberei, a legmegbízhatóbb fiúk és unokaöccsök furcsa kérdésekkel tértek haza. Mi lett azzal a kőtáblával, amire a Teremtő a saját ujjával véste a törvényeket? És mi történt a frigyládával? Hova lett Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse törzse?  Moises nem kételkedett benne, hogy Benjamin volt az, aki az ő nyugodt és tisztelettudó embereit felkavarta.
Benjaminban amúgy is az volt a legrettenetesebb, hogy hiába öltözködött és beszélt zsidóként, nagyon is könnyű volt elképzelni egy másik világ fogadott unokaöccseként, egy frank nagyúr kíséretében tanácsadóként vagy csak egyszerű fegyverhordozóként. De vajon mi járhat éjszakánként Benjamin fejében? Pénz, nők, hatalom, tudás? Hogy egyszer saját pénzváltó boltja legyen? Egy mórok védelmezte apró üzlet, ahol a hozzá hasonló kereskedők dalokat, híreket, aranyat csereberélnek? Vagy ő is csak egy tündérről álmodik, mint a legalávalóbb keresztény mihasznák? Vagy talán nem is a nők között érzi jól magát? Ezért temette el egyetlen könnycsepp nélkül a kis Zippát, akivel ő, Moises megajándékozta a második karavánút után? Talán Benjamint a fiúk érdeklik…? Moises ezen sem csodálkozott volna. De egy megfontolt és becsületes kereskedő hogy bízhatna vagyont érő rakományt egy olyan emberre, akinek nem ismeri a legtitkosabb gondolatait? Vagy meglehet, ezen a gondolatokon nincs is mit megismerni: Benjamin csak egy egyszerű tökfej, akit más nem hoz lázba, csak a drága hátaslovak és a nyargalászás.
Moises apó jámbor ember volt, de most mégis megkérte a tizenöt éves unokáját, Leát, hogy kicsit sündörögjön a fiú körül, hízelegjen neki, mórikálja magát, faggassa ki…,mert talán egyszer őszinte lesz valakihez Benjamin. Ám a legkedvesebb lányunoka, Lea a beszélgetés után napokig nem tudott aludni; étvágytalan, rémálmok gyötrik, panaszkodott az édesanyja.  Moises ettől nem ijedt meg, ő nemcsak jámbor volt, hanem tapasztalt apa-nagypapa: nincs az a derék, ártatlan zsidó lány, akinek megártana, ha szerelmes lesz egy egészen kicsit valamelyik bátyjába vagy unokatestvérébe. Az ártatlan bizsergés csak meghozza a vágyat a férjhez menésre, egy ilyen kis rémüldözés még egyetlen lányt sem akadályozott abban, hogy jó anya legyen.
De attól, amit az ártatlan kis Lea mesélt, a jámbor Moisesnek is rémálmai lettek. Két hónapja Benjamint megkérte egy nagyon baráti gróf egy apró, de azért nagyon baráti szívességre: Bizánc felé vigyen már el az egyik barátja bácsikájának egy apró ereklyét! És mihelyt a csontocskát Benjamin betette a nyeregtáskába, az úton csodák történtek! Benjamin meglátta az úton, a bokrok közt a halottak szellemeit, a meg nem született gyerekek lelkét, az útszéli kunyhók között a jövő égbeszökő palotáit!
Moises felordított: még hogy szellemek, még hogy paloták, még hogy kísértetek! Hát a királyok nem saját kezűleg verték ki Izraelből a halottlátókat, szélhámosokat és más hasonszőrűeket!?
Hogy az ő rakományának a felügyelője…! Hogy az ő fogadott fia…!
Ordítva, a haját tépve, a kisgyerekek játékait és gyümölcskosarakat rugdosva járta körbe a szobákat, míg végre ráakadt Benjaminra a kert mélyén, a hajdani római fürdő árnyékában.
– Te anyátlan-apátlan fattyú, hát hozzád beszélek! Hogy hozhattál ekkora szégyent a házamra? Hát nem tiszteled a Törvényt, te Belzebúb, te anyátlan-apátlan fattyú? Hát nem félsz attól, hogy mint Jezabelnek, neked is kutyák nyalják föl a véred? Megfertőzöd a házam az idegenek ördöngösségeivel?
Benjamin nyugodtan felemelte a fejét. És miután meghallotta, miért dühöng Moises, vidáman ránevetett.
Dehogy, dehogy. Az az édes kis Lea valamit félreértett.
Dehogy akar ő az utak szélén kísérteteket kergetni!
És aztán szép csendesen felsorolta a kiürült római provinciákat. Megnevezte a néptelen, vagy legalább gyéren lakott, de termékeny szállásterületeket. Hiszen mért kéne a zsidóknak keresztül-kasul utazgatni a világban, hízelegni mohamedánnak, kereszténynek, pogánynak, mikor saját országuk is lehetne! Egy saját grófság vagy önálló királyság, ahol zsidó nagyurak védik a határt a saját zsidó katonáikkal…, ahol zsidó pénzt vernek a zsidó királyok képével, ahol nem óvatoskodva, lehajtott fejjel vonulnak szombatonként templomba, ahol a zsidó király egyenrangúként látja vendégül más országok fejedelmeit, ragyogó istállókat, borospincéket tart fenn, és ahol válogatott zsidó költők zengik el tetteit…
– Ó, te Belzebúb! Ó, te szerencsétlen – ordított fel Moises. – Hát hogy lehetnénk mi boldogok Jeruzsálem nélkül? – De gondolatban azért ő is végigvette a kiürült provinciákat. – Honnan találsz annyi zsidót, te, izgága szerencsétlen, akikkel benépesítheted az új grófságodat?
– Ne aggódj, bácsikám! Pár év alatt megtalálom én neked az elveszett tíz törzset! Meglátod, Ruben, Simon, Zebulon, Jiszakhár, Dán, Gád, Asér, Naftali, Efrájim és Menáse fiai hálásak lesznek, hogy a saját földjükön élhetnek!
Moisest most még jobban dühítette Benjamin nyugodt pökhendisége: – Hát nem tiszteled a Törvényt, te anyátlan-apátlan árva? Te csirkefogó! Te Belzebúb! Hát nem félsz attól, hogy az lesz a sorsod, mint Jezabelnek? Hogy vagy képes megfertőzni a házam az idegenek ördöngösségével? És Benjamin nyugodt tekintete előtt órákon át toporzékolt az érett fügéken taposva.
Aztán eszébe jutott, hogy Mohamed is árva fiú, egy kereskedő szerény megbízottja volt, akit kezdetben kinevettek, és mégis egyesítette az arab törzseket. Milyen gyorsan, milyen elegánsan, milyen vakmerően! A zsidó országról szőtt álom is vakmerő és kockázatos…, és igen, azt is el kell ismerni, hogy nevetséges. De mindezzel együtt mégsem lehetetlen. Van már saját országa a longobárdoknak, a burgundoknak, a beduinoknak, a szászoknak, minden rendű-rangú népnek, ugyan mért is volna képtelenség egy önálló zsidó grófság a muzulmán-keresztény határvidéken?
Nyugodtan megvacsorázott, kényelmesen megfürdött és átöltözött, aztán a háza legbelső, ablaktalan szobájában, ahol egyetlen feleség, unokaöcs, unokahúg se láthat semmit, amit még a Teremtő napvilága sem jár át, komoly képpel, egy szigorú szónoklat után  kétszáz bizánci solidust adott át Benjaminnak.

De később keservesen bánnia  kellett a nagylelkűségét.
Benjamin még azon az éjszaka megszökött, felkutatta és magával vitte a házban található összes térképet, és Moises legjobb lován megszöktette Leát, az ő legkedvesebb unokáját is.
Nem is a ló és nem is a sok aranypénz fájt a legjobban Moisesnek. Még csak nem is a szégyen: hiszen Narbonne-ban a nagy titkolózás ellenére is kitudódott, hogy miféle tervet finanszírozott hebehurgyán és meggondolatlanul. Hanem a bizonyosság, hogy soha többé nem látja élve Leát.
Moises világlátott, tapasztalt öregember volt.
Mindig úgy gondolta, hogy a fantasztákból nem lesznek jó férjek.

 

John Donne elmélkedéseiből

JOHN DONNE: IMÁK FELMERÜLŐ ALKALMAKRA

I.

Insultus morbi primus.

A betegség első változása, keserve.

  1. ELMÉLKEDÉS

Handout photograph shows picture by an unknown artist of iconic 16th century English poet Donne...A handout photograph released on January 27, 2006 shows a unique picture by an unknown artist of iconic 16th century English poet John Donne. Britain's National Portrait Gallery launched a public appeal for 1.6 million pounds ($2.85 million) on Friday to buy the oil on panel portrait. REUTERS/National Portrait Galley/Handout

Törékeny, és ennélfogva nyomorult emberi állapot! az egyik percben még jól vagyok, a másikban már beteg. Meglep a hirtelen változás és rosszra fordulás, sem okát, sem nevét nem tudom. Olvasunk az egészségről, odafigyelünk a húsra, vízre, levegőre és mozgásra, farigcsáljuk és csiszolgatjuk épületünk összes tégláját; egészségünk hosszú, rendszeres mű: ám az ágyú egy pillanat alatt szétrombol, felrobbant és tönkretesz mindent; minden igyekezetünk dacára, minden kíváncsiságunkat kijátszva; nem, ha a betegséget tekintjük, érdemtelenül rögtön eluralkodik, elhatalmasodik, birtokol és elpusztít. Ó, nyomorult emberi állapot! ez nem Isten képmása, ő halhatatlanként széndarabkát adott nekünk, a halhatatlanság szikráját, melyet lángra lobbanthattunk volna, de eredendő bűnünkkel eloltottuk azt; hamis javak után áhítozva koldussá tevődtünk, és hamis tudásra vágyva megszállottak lettünk. Ígyhát nem egyszerűen meghalunk: kínhalált szenvedünk, és betegség kínoz halálra; sőt, idejekorán és túlgyötör a rengeteg gyanú, sejtelem és rettegés, mielőtt egyáltalán betegségnek mondhatnánk: nem tudjuk, az-e; egyik kezünk a másik kéz pulzusát tapintja, míg szemünk vizeletünktől kérdi, hogy vagyunk. Ó, mennyi nyomor! meghalunk, és még csak nem is élvezhetjük a halált, mert a kín öl meg; kínoz a betegség, és addig sem nyughatunk, ameddig a kín eljő, mert azt korai rettegés és gyanú sejtetik, és még a kín kezdete előtt halált gerjesztenek; megsemmisülésünk ezen kezdeti változásokban fogan, a betegségben gyarapodik, és a kezdeti változásokban gyökerező halálban születik. Ez a dicsőség illeti hát az embert, amiért egy kis világ önmagában? Hogy benne is vannak földrengések, hirtelen rándulások; villámok, hirtelen villódzások; mennydörgések, hirtelen robbanások; fogyatkozások, hirtelen elsötétülések és érzéktompulások; fénycsóvák, hirtelen tüzes kipárolgások; vérfolyók, hirtelen vörös vizek? Azért is világ az ember önmagában, mert nem csupán ahhoz elég, hogy elpusztítsa és kivégezze önmagát, hanem ahhoz is, hogy magára vonja a kivégzést, segítse a betegséget, siettesse, baljóslatokkal visszafordíthatatlanná tegye; és, mintha a szénre szórt víz ugyan táplálhatná a tüzet, rideg rosszkedvbe burkolja a forró lázat; mert a láz egyedül, segítség nélkül talán nem pusztítana elég gyorsan, nem vinné véghez feladatát (a pusztítást), ha nem vegyítenénk rosszkedvünk mesterséges betegségét a természetes, természetellenes lázzal. Ó, bonyolult széthullás, ó, pusztító rosszkedv, ó, nyomorult emberi állapot!