Címke: irodalom

Ötvonal és a női borbély

Spitzer Rudolf sietősen érkezett meg a Műszínkör épületébe. A nyári melegből a faszerkezet hűvöse jól esett neki. Munkája végeztével, hazafelé menet elnézegette ezt a sokak által látogatott szórakozási formát, aminek május óta társulati tagja. Sokan megfordultak a vastag, világos barnára pácolt gerendák alatt, amik egy kupolában futottak össze. A vendégek a karzatról is nézhették az előadásokat, szünetekben vagy ha megunták a bohócok tréfáit, kisétálhattak az erkélyekre, ahonnan a fák lombjai felett megpillanthatták az Amerikai Park bejáratát. Többször zavarta meg a vurstli zsivalyát Bolond Laci, a Hőköm Színház kikiáltója, mert a Műszi főbejáratának nyeregtetején akart volna lovagolni. Ezekben az esetekben Bertalan, az ügyeletes lépett közbe és küldte vissza a szomszédba Lacit, hogy ott szédítse a kikapcsolódást keresőket.
Egyik este a két intézménytől valamivel távolabb Spitzer felfedezett egy, a gázlámpák által kevésbé megvilágított padsort. Ide nem ruganyos léptű férfiak és tipegő hölgyek jártak. Ők kalandvágyból szokták böngészni az apróhirdetéseket s ha egy kecsegtető jeligére bukkantak, azonnal tollat ragadnak, hogy átadják magukat a heves érdeklődésnek. Ennek a labirintusnak rendszerint a Városliget volt a kijárata a késő esti órákban, tudta meg a zongorista Bertalantól.
Spitzer lyukas cipője nyikorgott munkába menet, amikor egy hangosan zokogó férfire lett figyelmes, aki az egyik árnyas padon gunnyasztott. A kis termetű embernek hosszú ujjai voltak, s ahogy a zenész a közelébe ért, hangosat tüsszentett.
– ‘sundheit – kívánta alig hallhatóan Spitzer, ahogy elhaladt.
A fiatalember megtörölte az orrát zsebkendőjével, mintha elengedte volna a füle mellett Spitzer mondatát. A zongorista tovább folytatta volna az útját, azonban a fiatal férfi elkezdte kiönteni a lelkét neki:
– Kérem, én művész vagyok! Senki sem ért meg, nem méltányolnak, holott az egyik legfontosabb, ha nem az egyetlen fontos dolgot végzem a színházban! Szakmámban páratlanul ügyesen dolgozom.
– Ön színházi szabó? – csodálkozott Spitzer.
– Nem, hanem borbély.
Spitzer a kalapjához emelte volna a kezét, kezdte kényelmetlenül érezni magát, amikor a férfi hozzátette:
– Delikát borbély, csakis kisasszonyoknak.
Spitzer Bertalantól hallotta már korábban azt a szóbeszédet, hogy egyes állandó színházak olyan  embereket vettek fel dolgozni, akiknek a feladatai kétesen voltak megfogalmazva szerződéseikben. Egy színpadi munkás mesélte röhögve, hogy ő tudja az okát, miért alacsonyak és könnyed testfelépítésűek ezek a férfiak: mert azok nem jelentenek veszélyt a nőkre.
–Tetszik tudni – folytatta – ha bármelyikünkről akár csak egy pillanatra is lábra kap az, hogy nem jól végezzük a munkánkat, akkor jaj nekünk. Oda a hírnevünk, senki sem fog alkalmazni és tisztes megélhetés híján mehetünk, amerre látunk. Tilos innunk is, mert úgy tartják, hogy aki italos, annak remeg a keze és nekünk tartózkodunk kell mindenféle óvatlan mozdulattól. Mind az igazgató úr, mind a fräuleinok s ugyancsak a kuncsaftok háklisak erre. Ha már itt tartunk, engedje meg, hogy bemutatkozzam, Klein Manó
– Spitzer Rudolf, a Műszi zongoristája. Örvendek a szerencsének, de most azonnal tovább kell mennem, mert elkésem.
A fiatalember követte a Műsziig, majd kézszorítással búcsúzott tőle.

***

Hajnaltájt már csak néhány korhely horkantgatott taktusra a Kulacsban, amikor egy fiú cibálta meg Seress ingujját.
– Klein úr üzeni, hogy azonnal tessék a Király utcába sietni, mert nagyon beteg.
Seress először nem értette és rekedt hangon visszakérdezett, hogy mit akar a küldönc, amikor másodszorra hallhatta végig az üzenetet, döbbent rá, hogy Manó keveredhetett bajba. Hóna alá csapott egy új szöveget, amit pár nappal ezelőtt hozott neki egy újságíró azzal a kéréssel, hogy írjon rá zenét. „Szép, kétségtelenül szép volt, de vers és nem sláger”, de fittyet hányva a kihívásra, elvállalta.
Seress a sötét lépcsőházban botladozott felfelé. Az áporodottság és a hiány szaga tolakodott torkába, a cigaretta marta nyálkahártyája viszketett. Benyitott. Odabent a tetvek marta kar a lyukacsos lepedőn pihent, Manó szaggatottan lélegzett. Seress leült az összeeszkábált fekhely szélére, várta, hogy
a szünetből ismételten ritmus legyen. A beteg homlokára tette tenyerét, érezte a mögötte lüktető dúr akkordját, kitapintotta a dallam araszolgatását az ötvonalon felfelé. Manó felzokogott.
– Nagyon nagy bajban vagyok, Rudi!
– Miről beszélsz?
– Nem akartalak terhelni, de egyre több pénzre volt szükségem és emiatt eljártam műintézetekbe beretválni. Egyiküknek túl dús volt, megszaladt a beretva, mert erősebben húztam meg.
Elhallgatott. Zihált.
– Pedig soha nem követtem el hibát, mégis egy kis vérpaca jelent meg az ölében! A madám megfenyegetett, ha galibát okoztam, elintéztet, mert az a lány volt a leglátogatottabbja. Nem merek utcára lépni, mert úgy hallottam, elveszejtettem!
– ..?
– A barátságunkra kérlek, menekíts meg tőlük, nem akarok a kezük által meghalni!
– Engem mindenki ismer. Hogyan tudnék én neked menedéket nyújtani?
Seressnek is fülébe jutottak azok a pletykák, miként fejezik be életüket azok, akik akarva vagy akaratlanul keresztezik a nyilvánosházak tulajdonosainak elképzeléseit. Olyan búvóhelyet, ahol az alvilág nem éri utol már leépült barátját, nem tudott elképzeni Magyarországon, különösen Budapesten.
– Ha megfizetnéd…?
– Hogyan is tudnám? – nézett bűnbánóan Klein Manó.
– Valóban csak erről van szó? – kutatta Seress a másik tekintetét.
Klein nem válaszolt. Seress szétnézett a rendetlenségben, megtalálta munkaeszközeit, a rozsdás borotvára rászáradt néhány vércsepp.
Miért nem szóltál, hogy ilyen állapotú beretvával dolgozol?
– Nem tudtál volna…
– De igen, egy köszörültetés semmibe se fáj nekem.
– Néhány hete kell így dolgoznom.
– Drága barátom, hány nő tárta szét lábát, újabb vevőkört remélve tőled?
– Öt.
Dobogás és gajdolás hallatszódott fel a hajnali utcáról. Seress határozott és tudta, mit kell tennie. Ráhelyezte ujjait Klein bordáira, mint a zongora billentyűire és játszani kezdett. Először csak a kiérzett
ritmust kopogtatta, majd klimpírozás közben egy dallamot kezdett dúdolni.
– Emlékszel, a vurstliba, ahol egy ideig játszottam, sokszínű közönség járt. Egyik este, miután elpakoltunk, egy vándorcirkuszos asszony árult el nekem egy titkot. Idefigyelj, Spitzer Rudi, így beszélt, amiért ilyen szépen játsztál ma, mutatok valamit. Azt gondoltam, akar tőlem valamit, bár hozzám öregnek tűnt. Bevitt a ponyva alá. Azóta félek a saját zenémtől, mert tudom, mire képes. A zenémmel foglak kimenekíteni innen. Mindenedet átadom az örökkévalóságnak: ötvonal és azok pótvonalai lesznek az új valóságod.
Egymás mellett ültek, Seress bal keze Klein homlokán, jobbal a bordákat feszítő bőrt érintette. Manó
utolsó lélegzetvételekor kész volt a Szomorú vasárnap.

 ***

Seress büszkén jelentette be a vers szerzőjének, Jávor László újságírónak: elkészült a Szomorú vasárnap. Sokáig csend övezte a dalt, majd egy hétfői napon jött a hír: egy kiscseléd lúgkövet ivott és teteme mellett a dal kottáját találta a rendőrség. A dalt felelősségét firtató kolumnák, magukat a szerzőket támadó cikkek és a halálhírek sokasodtak. Seress egyre gyakrabban ütött mellé, mert érezte, hogy Klein Manó vágyai, bolyongásai és útkeresése az életben majd az ötvonalon olyan, új hangjegyeket írtak az ő kottájába, amiket már nem tud lejátszani.

Illusztráció: Remedios Varo

 

IMG_9844

 

Visszahangolás

Hommage à S. G.

Hogy élni tudjak, visszahangolnám magam, mint
gyerekkoromban a csellómat szoktam. Ha lenne
emlékem, hogy kell, a húrokat is kicserélném –
csak legalább a hangzásom ne lenne idegen

tőlem. Mert ez már nem én vagyok – voltam
hang is, akárcsak az a madár, aki a vállamon
ült, akivel együtt születtem és vele lettem
volna összehantolt – de a hangomra most már

nem felel visszhang – nem is könnyű neki erre
a némaságra. Így visszahangolni magam már
nincs hova – szerinted az is lehet, tényleg nincs,

akkor hangoljam magam máshoz – egy még
élő hangzáshoz. Ha a saját szívverésem már
elfeledtem – vagy talán soha nem is ismertem.

 

(kép forrása)

Szeptember

A láz múltán, midőn a néhány napja ájulásig vert és kevés híján meglincselt színész, Alaky József újra fel tudott ülni a szekéren, s végre nem forró vért hányt, de keserű epét, Verspataki Bella, az egykoron sokszoros Júlia, a hajdanvolt szépasszony, aki még elvirágzásában is bírt némi csáberővel, végre álomra hajthatta a fejét. Röpke álmában újra látta a könnyáztatta férfiarcokat, a hanyatló zászlókat, hallotta a káromkodásokat, szitkokat, fogadkozásokat, az innen-onnan felfakadó elfojthatatlan, vigaszt nem találó zokogást, a kardok elpattanásakor felhangzó hidegen acélos, fülbántó zajt; s ugyanakkor és ugyanúgy látott megkönnyebbült mosolyokat, a hazatérés örömében ragyogó szemeket, és fülébe jutottak azok a sóhajok, miszerint “megúsztuk, élünk, vége van.”
– Megúsztuk, élünk, vége van – szakadt fel a sóhaj Alaky József elgyötört mellkasából is, felriasztva Verspataki Bellát. – Most már megleszünk valamiféleképpen.
– Ne beszélj, József – búgta Verspataki Bella, majd megkeményítette a hangját (színésznő volt, a hangszálai úgy táncoltak, úgy zenéltek, amint ő parancsolta nekik). – Nemrég még vért okádtál! A gyomrodat és a nyakadat erősen megdolgozták azok a legények, úgyhogy maradj te csak csöndben. Semmi kedvünk elföldelni ebben a latyakban!
A szekér hátuljában, lábát lóbázva üldögélő Zoránd Sándor, akinek ígéretes karakterszínészi pályáját törte ketté a másfél évig tomboló véres vigasság, buzgón bólogatott Verspataki Bella szavainak hallatán, s még hozzáfűzte:
– Ráadásul a tíz körmünkkel kellene elkaparnunk, úgyhogy már csak a sajnálat okán is meg kell gyógyulnod.
Alaky József nem vitatkozott, hátrahanyatlott a derékaljul szolgáló szénán, s a vonuló fellegeket figyelte. Három nappal azelőtt is így hevert egy néptelen vidéken emelkedő csárda mellett álló kazalban, kicsit dideregve (Világosról jövet, ki tudja, merre tovább), mikor négy legény lépett elé, tudakolván, nincs-e menlevele vagy bármi egyebe, ami örömet szerezne négy ágrólszakadt bujdosónak. Alaky József nem felelt azonnal a kérdésre, csak a fejét ingatta, mialatt magában a helyénvaló, frappáns választ fogalmazta. A négy fiú azonban nem bizonyult túlságosan türelmesnek: nekiestek a gondolatait rendezgető színésznek, beletapostak párszor a gyomrába, rúgták a fejét, s ahol érték, mindenét, végül kötelet vetettek a nyakába, s a csárda mellett álló körtefára kezdték fölrángatni. Majdnem végeztek is iszonyatos munkájukkal, amikor a csárda hátsó udvarának irányából közéjük rontott Verspataki Bella, cibálni kezdte a kezeik közül a színésztársát nyakánál fogva egyre magasabbra emelő kötelet, kardosan, elszántan, hősiesen. Hanem bátor igyekezete közben az inge elrepedt, s előbuggyantak még mindig vágyat gerjesztő keblei. Ennek láttán a harcias szegénylegények nyomban eleresztették a hóhérkötelet, miáltal az alélt Alaky József a földre huppant s ott elterült, mint a letaglózott tinó, majd módszeresen, egymás után megerőszakolták Verspataki Bellát. A színésznő elébb alaposan összekarmolta ugyan a pofájukat, csaknem kikaparta a szemüket, egyiküket pedig úgy sípcsonton találta rúgni, hogy két hétig bicegett utána, ám végül mégis alulmaradt az egyenlőtlen küzdelemben, s arcán néma undorral tűrte, hogy a kanok kiéljék rajta gerjedelmüket. Azoknak pedig kanságuk csillapítása nem tartott valami sokáig, s mire végeztek vele, meg is feledkeztek Alaky Józsefről, eliszkoltak tüstént, s a még mindig ájultan heverő színész ilyenformán megmenekült. Verspataki Bella feltápászkodott, a sietve távozók után köpte szívének minden keserűségét, Alakyhoz ment, a hóna alá nyúlt és bevonszolta a csárdába. Az ott poharazgató Zoránd Sándornak és szekerük negyedik utasának, a szintén színházi ember Menyhárt Miklósnak csak annyit mesélt el, amennyit jónak látott, aztán rájuk bízta az eszméletlen férfit, és a fogadósné keresésére indult, hogy egy kevés meleg vizet kérjen tőle, amivel lemoshatja magáról a lassan reászáradó, gyomrát forgató férfimocskot.
Alaky József merengve bámulta a fellegeket, sejtelme sem volt arról, hogy három nappal korábban Verspataki Bella milyen módon, s főként, milyen áron mentette meg az életét. Úgy vélte, a színésznő határozott fellépése előtt egy kisebb hadsereg is meghátrálna, így hát inkább csak saját magán csodálkozott – azon, hogy egyetlen jajszó vagy segélykiáltás nem hagyta el az ajkát, miközben azok négyen csépelték szorgalmasan. A fellegek sem érthették viselkedését, mert három nap elteltével is úgy ingatták-ringatták foszlánytestüket, ahogyan az emberek a fejüket szokták, ha nem képesek valamire magyarázatot adni. Alaky József elmosolyodott saját szellemességén, ámbár az is lehet, hogy ezt a mosolyt már csak álmodta.
Arra ébredt, hogy társai beszélnek valakivel. Felemelte a fejét, s úgy tűnt, egy koszlott, foszladozó honvédruhát viselő férfi baktat mellettük. A hangfoszlányok lassan értelmes mondatokká álltak össze Alaky József fejében.
– És maguk mióta jönnek?
– Hét napja, komám, hetedik napja.
– Engem is szekéren hoztak, három szekéren is egymást követően, de ma reggel elváltak útjaink az utolsó szekeressel, azóta kutyagolok.
– Hová igyekszel?
– Pest alá. Nagykátai vagyok, hazamennék már. Éveket rohadtam a harminckettedik Szent György Ezredben, aztán a börtönben, utána a tűzvonalban, megpihennék kicsit. Hát maguk?
– Pestre megyünk, elvihetünk. De ne ugorj fel, mert mi is lecihelődünk lassacskán. Ott, a fák alatt jól éjszakázhatnánk. Ismered a sebeket?
– Láttam sokfélét, de nemigen értek hozzájuk. Az az úr tán sebes ott fönn?
– Megverték, meggyomrozták, hogy napokig vért hányt. Majdhogy föl nem kötötték valami útszéli haramiák, kóbor bitangok, akik menekülőknek mondták magukat.
– Sokféle volt köztünk, tudják azt maguk is.
A szekér nagyot zöttyent, ahogy letért az útról, majd megállt. Menyhárt Miklós kifogta a lovat, kipányvázta, a másik három férfi addig leemelte Alaky Józsefet a szénáról, s egy nagy fa alá fektette az összehordott avarra.
– Mi amúgy színészek volnánk, legutóbb a kis lengyel embereinek játszottunk. Még ő is megnézett minket, meg az őrnagya, aki egykor szintén színész volt, miként mi, de költőként többre vitte. Beszélik, megölték a muszkák – mondta Zoránd Sándor, aztán kezet nyújtott a honvédnak, bemutatkozott, és elsorolta a többiek nevét is.
– Cifra neveik vannak – szögezte le a honvéd. – Engem Virág Pálnak hívnak.
– Mi voltál a Szent György Ezredben? – kérdezte Menyhárt Miklós.    – Káplár. Aztán amikor a mieink ellen kellett volna jönnünk, eltörtem a kardom a combomon. Csak úgy zengett, a keservit az anyjának, csak úgy zengett, bongott! Akkor engem is majdnem agyonvertek. Vasalt talpú csizmákkal tapostak, kikötöttek, botoztak. Végül bezártak. Azt se tudom, hogy kerültem elő a tömlöcből, arra se nagyon emlékszem, miként lettem honvéd, de azt mondták, magam jelentkeztem. Egyszerre arra eszméltem, hogy puska a kezemben és azok felé rohanok előreszegezett szuronnyal, akiket azelőtt szolgáltam. Győztünk. Jól esett, a keservit, kegyetlenül jól esett! Aztán egyre rosszabb lett, a koszt, a kvártély, az egész. A ruha szakadt, de nem volt másik, a csizmák, a bakancsok tönkrementek, a talpuk elvásott. Újat nem vételezhettünk, mert nem volt miből. Elmúlt minden. Azt nem mondom, hogy csendesen, de elmúlt. – Virág Pál szeme csillogott a közéjük ereszkedő szürkületben. Nagyot nyelt, közben ádámcsutkája majd kiszúrta a bőrét, talán csak a hetes borosta mentette meg. Izzadó tenyerét elrongyolódott nadrágjába törölte. Verspataki Bella végtelenül elesettnek látta. Azt hitte, a három nappal azelőtti események után minden idegen fiatalembertől félni és undorodni fog majd, de ez itt olyan más, ez a Virág Pál. Fiatal férfi, anyátlan gyerek. Szeretnivaló, boldogtalan, csalódott, szorongó kisfiú.
– Világosnál voltál? – szegezte neki a kérdést Zoránd Sándor a katonának.
– Ott. A fegyverletételkor, s utána három hétig. Akkor elindultam haza, de levelem nincs – sorolta Virág Pál, s a hangjában mintha egyedül maradt volna a szomorúság. – Hát maguk?
– Mi az öreg lengyeltől jöttünk, Világosnál beleszaladtunk a muszkákba – vette át a szót Verspataki Bella. – Szerencsére ez a mi jó Józsefünk beszél valamelyest muszkául, így levelet kaptunk, reá meg pecsétet, a muszkáét is, meg a németét is. Hat emberre szól a levél, úgyhogy mostantól rendbe jön minden, fiam. Két társunk Aradra ment, az egyik, a fiatal Hegykői Mihály olyasmi korú, mint te vagy, kinézetre is hasonlatos hozzád. Kerítünk neked ruhát, bármiféle ellenőrzésen átjutunk. Hazaviszünk, haza fogunk vinni.
Virág Pál nem válaszolt, csak ült esetlenül, halálosan kimerülten.      – Mi voltál otthon? – érdeklődött Menyhárt Miklós.
– Napszámos. Zsellér – suttogta Virág Pál.
– Hagyjátok békén – szólt társaira a színésznő. – Fáradt. Nyilván éhes is. Én is az vagyok, falhatnánk végre valamit, nem?
– Csak, gondoltam, velünk is maradhatna, ha akar. Jobb, mint földet túrni – mormogta Menyhárt Miklós.
– Én azt szeretem – élénkült meg Virág Pál. – Legalábbis eddig még semmi egyebet nem szerettem, soha elégedett nem voltam a sorsommal, csak mikor a földön voltam. Kivéve, talán, amikor levertük őket – tette hozzá elmélázva. – De az lehet, igaz se volt.          Elhallgattak mindnyájan, enni kezdtek. Még a csárdában süttettek kenyeret, cseréltek szalonnát, kis darab kolbászt, kis hordónyi bort. Alaky József szerezte, ő egyezett meg a fogadóssal, amint megérkeztek, még mielőtt kiment volna ábrándozni, amiből aztán a baj lett. Alaky József bárkit bármire rávett. Sokat, sokszor és szívesen beszélt, egyben élvezetesen. Most nem szólt semmit, nem is akart, meg nem is hagyták volna. Viszont evett, amit megtapsoltak. Evett Virág Pál is, hirtelen, keveset. Nem vett be többet a gyomra; sokat éhezhetett, vélte Verspataki Bella. Aztán csendesen elaludtak sorban. Alaky József a színházról álmodott, Zoránd Sándor Pestről, Menyhárt Miklós női combokról, Virág Pál egy templomtoronyról, Verspataki Bella Virág Pálról, aki nem volt durva, akit nem kellett összekarmolnia, pedig fiatal is volt meg szökésben lévő katona is.        Hajnalban indultak tovább.
– Legközelebb csárdában szállunk – nyögte Zoránd Sándor, de Verspataki Bella pillantásától sújtva menten elhallgatott.
– Kell nekünk az ellenőrzés? – kérdezte éles hangon a színésznő, s a szeme szikrázott. – Van levelünk, de kísérteni azért nem muszáj a sorsot! A következő faluban viszont ruhát kell szereznünk.
És a következő faluban ruhát szereztek. Mindenfelé sok volt az elhalt, rabságba hurcolt férfiember, nem volt nehéz férfiruhához jutni. Tengernyi gazdátlan gúnya találtatott a szuszékokban, ládafiákban, fiókokban – többnyire gondosan elrakva, összehajtogatva, lesimítgatva, levendula közibe téve, hogy a moly bele ne essék –, s ha már ezek az öltözetek nem szolgálhatták eredeti gazdájukat, örült mindenki, ha egy hasonló szerencsétlennek tehettek szolgálatot – s hátha valaki más majd azt segíti meg, akire a ruhát egykor szabták…
Azon az éjszakán mégsem a szabadban háltak. Egy faluba érkeztek éppen, mikor szürkült az ég, s egy vénember invitálta őket magához. Túlságosan fáradtnak érezték magukat és az öregembernek túlságosan becsületes képe volt ahhoz, hogy elutasítsák. Hálából meséltek a gazdának a háború nagyjairól, a győzelmekről és a vereségekről, borozgattak, ettek, sóhajtoztak, aztán nyugovóra tértek.
Verspataki Bella azon az éjjelen is Virág Pállal álmodott. Álma nyugtalan lehetett, mert dobálta magát fekhelyén és olykor felnyögött. Éjfél után felocsúdott, s úgy érezte, tűzágyban fekszik, testét lángok mardossák, szinte látta a tűzkígyó izzó nyelvét a sötétben. Felkelt, kitámolygott a pajtába, ahol Virág Pálnak vetettek vackot. Felemelte a pokrócot és bebújt a fiatalember mellé. A férfi magához tért, s félig éberen, félig még az álom markában vergődvén nem értette a dolgot, csak forgolódott volna, ha hagyják. A színésznő csitítgatta, nehogy hangosan szóljon, ha netán megijed, s hogy ezt mindenképpen megelőzze, simogatta a testét, ahol érte, csókolta, ölelte, végül odaadta magát neki, önfeledten, szerelmesen, ahogyan kell.
Másnap napkeltével a szekér kidöcögött a nagykapun, ráfordult az útra, északnyugati irányba. Verspataki Bella vidáman törölgette az immár félig-meddig ülő helyzetben utazó Alaky József homlokáról a hideg verejtéket, s közben az útszélen ballagó Virág Pál felé pillantgatott. Zoránd Sándor és Menyhárt Miklós össze-összemosolyogtak a bajuszuk alatt, s ők is leugráltak a szekérről, hogy a lovacskának könnyebb legyen a dolga. A sár kezdett felszáradni, gyorsabban haladtak, s a járás sem esett annyira nehezükre.
Déltájban lovas svadron vágott be eléjük. Vértes osztrákok, pökhendi, borotvált arcú alakok düllesztették a mellkasukat széles tomporú lovak hátán.
– Halt! – parancsolta a vezetőjük, egy hadnagy-féle ember. – Az iratokat, lesznek szívesek!
Verspataki Bella átnyújtotta a levelet, a tiszt hosszan nézegette, olvasgatta.
– Melyik Hegykői? – nézett föl a papírból.
– Én vagyok Hegykői Mihály – lépett elő Virág Pál, de abban a pillanatban a földön találta magát, a hátán sebtében három vértes termett, s késedelem nélkül kötözték serényen.
– Az Isten áldja meg, kapitány úr, mit követhetett el egy szegény, szerencsétlen színész? – sírt Verspataki Bella, minden színházi rutinját előkerítve.
– Leszakadt ő Arad felé, nemde? Később csatlakozott vissza önökhöz, ugye? Így volt. Ne is tagadják, kár volna. A leírás ráillik, ő maga elismerte, hogy Hegykői a neve. Ő próbálta lelőni Aradon a táborszernagyot! Bátor ember, hogy ezek után meg sem próbál álnév alatt utazni, bujkálni! De talán nem is bátorság ez. A magyarok mind ostobák. Végtelenül, végtelenül ostobák! – az utolsó szót már ordította, mert a katonáival és a megkötözött Virág Pállal együtt elporzott délkelet felé…
Verspataki Bella visszaereszkedett Alaky József mellé a szénára. Senki nem szólt hozzá, senki nem merte ráemelni a tekintetét. Végre Alaky József megszólalt:
– Menjünk, Bella, menjünk. Mielőtt visszajönnek értünk is. Megúsztuk, élünk, vége van. Most már megleszünk valamiféleképpen.
A négy színész néhány nap múltán elérte Pest városát.

 

 

 

Tengerég szentenciák

mottó:
Túl a Holdon,
túl a Végán
fordul Párkák
görbe tűje;
kalapál Hamvas zongorája,
csendül Hölderlin hegedűje.

SZEXTÁNS

Te,
aki meglelted az Éden geometriáját,
s egy higanyos tükörkép felezőjén
rám találtál.
TE,
aki útnak eredtél az első széllel,
lelked úgy dagadt,
ahogy az arafehér vitorlák.
ÉN
egyetlen boldogságom,
akiről sosem tudhatom,
merre kezdődsz,
merre végződöm
én.

AZ ÉN FÖLDEM

Az én földemen ének a szó,
s tánc minden mozdulat.
Se hamis hang,
se elvétett lépés.
Csak hullámfény tengerég.
Illat, ritmus, dallam.
Az én földem,
hol öröktől,
szüntelen élek,
érintetlen tündöklés,
ritmikus, örökös illanás.
S ártatlan magán csodálkozás
minden pillanat.
Az én földem valahány teremtése
ma  született isten.
Magban a rügy,
rügyben a  termés.
Szerelmes szemérem,
színről színre bomló határtalan.
Tükörfalait csak a tetszelgő idő képzelgi:
az én szívem, az én népem
tagadás, telhetetlenség
föl nem érheti soha.

maxwell-snow13

kép: Maxwell Snow

Svetislav Basara: A föld szíve – Dioszkuroszok

 

Tanulmány Nietzsche ciprusi tartózkodásáról

(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában megjelent regényből)

DIOSZKUROSZOK: SZTÁLIN ÉS NIETZSCHE

Luther, ez a lehetetlen csuhás „lehetetlenségéből” fakadó okoknál fogva rombolta le és – következésképp! – építette föl újra az egyházat…
Ecce Homo

 

Az igazság az, hogy egyes szerzők jobbak saját könyveiknél, de ez csak azért lehetséges, mert azok a könyvek nem is könyvek.
Proust

A gyűlölet, amely férfiak és nők vegyes csoportját titkos Nietzsche-ellenes társaságba egyesítette, a kezdeti rajongásból alakult ki. Az összeesküvők csoportjának létrejöttéhez és tevékenységéhez maga Nietzsche is sokban hozzájárult. A titkos társaság tulajdonképpen paranoiájának a megtestesülése. Szenvedésének a kommercializációja. A tőzsde nyelvén szólva, részvénycsomagja körülbelül a hatvan százalékát teszi ki a minőségi misztifikációk gyártására szakosodott vállalat alaptőkéjének. Ádámhoz hasonlóan, aki sok-sok emberi lénnyé hullik szét, Nietzsche a kisajátítók aljas szándékaival megszentségtelenített „Nietzschék” sokaságára bomlik. A Nietzsche-egész elvész a tomboló individualitások partikularizmusában. Ahhoz, hogy teljes képet kapjunk róla, betekintést kell nyernünk az összeesküvők életébe és cselekedeteibe. Mára már mind meghaltak; csupán Nietzsche szétzúzott portréjának darabkái maradtak utánuk.
Az igazsághoz vezető út időben és térben messzire vezet bennünket; egészen a tbiliszii papneveldébe, ahol Joszif Visszarionovics Dzsugasvili fiatal papnövendékre bukkanunk, ahogyan gyertyafénynél, a tanterv szerint előírt Erényszeretet helyett, szenvedélyesen, úgy, ahogy csak a grúzok képesek, a Zarathustrát olvassa. Dzsugasvili, a későbbi Sztálin, a Nietzsche-követő, aki betiltja majd Nietzsche könyveinek a nyomtatását Oroszországban. És mindeközben, rá jellemzően, végtelenül pimasz módon, haláláig Nietzsche bajuszának a lehető leghűségesebb másolatát fogja viselni. Mások vagy borotválkoznak vagy szakállat növesztenek, hogy elrejtőzzenek. Sztálin nem. Történelmi távlatból nézve ma már világos, hogy Sztálin Friedrich Nietzsche filozófiájának a megtestesülése. Nietzsche szava Sztálin lett. Sztálin valójában megfordított Nietzsche. Nietzsche az, aki szenved, Sztálin az, aki szenvedést okoz. Nietzschét szétfeszítik a belső küzdelmek, a pszichikai bizonytalanság, az üldözési mánia és a paranoia; Sztálin mindennek az ellentéte: nyugodt, mint egy imádkozásba merült pravoszláv szerzetes, ő a belső küzdelmeket, bizonytalanságot, üldözési mániát és paranoiát externalizálja. Kihelyezi őket oda, ahol a helyük – a tömegek közé. Beteljesülni látszik tehát Metvali jövendölése: Sztálin mindent megtesz, hogy a világ, vagy legalábbis annak jobbik fele megjárja azt a poklot, amelyet Nietzsche is megjárt.
Ebben a korban, amikor azok a dolgok, amelyeknek össze kellene tartozniuk, szétválnak egymástól, azok pedig, amelyeknek el kellene választódniuk, egyesülnek, Sztálin az istentagadás egyik jelképének számít, holott mélységesen vallásos. Nincsenek megbízható adataink a papneveldében töltött éveiről – Sztálin személyiségének fejlődése szempontjából különösen fontos időszak ez. Mint minden misztikus, ő sem bizalmas senkivel; a hallgatás áthatolhatatlan falával veszi körül magát; hosszú és szigorú böjtöket tart, amitől a mosolya titokzatosabb lesz, mint Mona Lisáé. Iskolatársai ritka vallomásaiból mindenesetre tudjuk, hogy mélységesen elégedetlen a vallással, amely jövedelmező üzletté vált, ellustult, hájat növesztett és viszolyog a kereszténység lényegétől: az üldöztetésektől, a vértanúságtól és a világ összes bajától. Felismeri, hogy a kereszténységet csakis ateizmussal lehet megmenteni; küldetése pedig nem más, mint egyesíteni azt, amit a kor szelleme erőszakosan különválasztott egymástól: a vallásosságot és az ateizmust. Ugyanannak a pénzérmének – más-más névértékű – két oldala. Sok félreértés az avers és a revers árfolyamának különbségéből ered. Dzsugasvili szerint az ateisták az istenfélelem sója; ha nem lenne a tagadásuk, Isten elfelejtődne. Vagy Voltaire Istenét – az órást – tennék a helyébe. Vagy valami Télapóra hasonlatos abszurd kreatúrát. Istennek azonban élő Istennek kell lennie.
Az ateizmus visszaadja neki az életét.
Dzsugasvili nem vesztegeti az időt. A bibliai és patrisztikai szimbólumokkal teli Zahar Grigorian Melkianc[1] álnév alatt lefordítja a Zarathustrát oroszról grúz nyelvre. Osztogatja a könyvet iskolatársainak és ismerőseinek; olvasóköröket szervez, amelyeken az elolvasottakat megvitatják. E ténykedésével sok bajt idéz a fejére. A XIX. század végi Tbiliszi nem az a hely, ahol a nihilista filozófia népszerűsítését jó szemmel nézik. Néhányszor börtönbe kerül és megverik. De mi ez egy formálódó übermenschnek? Semmi! Arra sem érdemes, hogy életrajzában említést tegyenek róla! Személyesen ő maga parancsolja meg, hogy Nietzsche olvasását, fordítását és minden egyéb ezzel kapcsolatos adatot töröljenek a hivatalos változatból. Ezzel kétszeres hasznot ér el: elhárítja a dicsvágy úton-útfélen előadódó csapdáját; később meg elkerüli a példamutatást. Ha említés esne arról, hogy Sztálin olvasta Nietzschét, követőinek milliói a könyvtárakba rohannak, és olvasni kezdenek. Nietzsche olvasása pedig olyan, akár a pestis. Villámgyorsan terjed. Jobb Nietzschét zárolni. Mindössze néhány példány, egyéni használatra.
A tömegeknek Gorkij és Katajev is megteszik.
Még évekkel azelőtt, hogy Moszkvába megy és az OK(b)P legszűkebb vezetőségének a tagja lesz, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili előtt világos, mi a tennivalója. Tudja, hogy a régi rendszer bárminemű helyreállítása halálra van ítélve. Hogy a látóhatáron felderengő nyugtalanító események a világ megváltására irányuló isteni terv részét képezik. Teljesen tisztában van azzal, hogy a megváltáshoz a megtisztító tűzön keresztül vezet az út. Hogy a történelem folyamatának megváltoztatása csak olajat önt erre a tűzre. Ellentétben Nietzsche általi testvérével, a holdkóros Adolf Hitlerrel, aki arra szánja magát, hogy megvalósítsa Richard Wagner, „a zene Cagliostrója” morbid képzelgéseit, neki nem áll szándékában rekonstruálni a mitológiai világokat. Dehogyis! Az ő elképzelése, hogy megfossza a világot bárminemű tartalomtól. Mint ahogyan a misztikus tudatából el kell tüntetni minden képzetet, hogy az üresség isteni energiával telitődjön, ugyanúgy az emberi közösségeket is fel kell szabadítani a pszichikai projekciók alól, hogy megismerjék az Isten nélküli valóság rettenetét.
Sztálin – felvette már acélos becenevét – még Tbilisziben felvázolja projekttervét, amelyet az elkövetkezendő években nagy, bár iszonyatos hatásfokkal valósít meg. Számítása egyszerű: a szekularizációval mélységesen korrumpálódott összes vallási intézményt szekularizált intézményekkel váltja fel; az Isten nélkül maradt tömegek, vörös zászlókat lengetve, a megváltás helyére sietnek, ott pedig majd lesben állva vár rájuk az Isten. Nem akarnak gyónni? Rendben! Kapnak egy KGB-t, és kénytelenek lesznek. Bár a többség magától is megteszi. A szükséglet, hogy másokkal megosszuk titkainkat, mélyen az emberi pszichében gyökerezik. Ezt Ausztriában és Németországban is felfedezték. A pszichoanalízis mozgalma virágzik. Mi más azonban a pszichoanalízis, mint az a lyuk, amelyet nem is olyan rég még a muzsikok a földbe ástak, és abba mondtak el mindent, ami a lelküket nyomta. Semmi haszna. Kivéve a pszichoanalitikus személyes hasznát. És a muzsikét! A kulákét, úgyszintén. Koba pedig gyűlöli az egyéni haszonszerzést. Továbbá: az önvádaskodás gyógyító gyakorlata szinte teljesen kihalt a kolostorokban, a világi emberekről nem is szólva. Erőszakkal kell az emberekre rátukmálni. És, akárcsak a kereszténység hajnalán, okvetlenül nyilvános eseményként. Az etika szigorú diszkrécióra kötelezi a pszichoanalitikusokat. A lyukak, természetszerűen, nem beszélnek. A népbíróságok azonban nem szenvednek efféle gyengeségektől. Mindenkinek, aki elébük kerül, esélyt adnak rá, hogy hamut szórjon a fejére. A forma legyen szekularizált. Vallják be, például, hogy angol kémek. Ezzel mindent beismertek! Mindenki tudja, hogy az angol kémek fajtalankodók, irigyek, iszákosok, falánkak, kapzsik és gyűlölködők.
Az önzés úgyszintén terjed. A társadalom atomizált, töpreng Sztálin. Mindenki csak önmagáért él, legfeljebb a családjáért. Vajon megfelelő ez a légkör a megváltáshoz? Persze, hogy nem. Az államnak segítenie kell. Kollektivnoe hozjajstvo, kolhoz – létezik az együttélés megerősítésének jobb módja? Nem létezik! Legalábbis az emberi fejlettségnek ezen a szintjén. Ő, Sztálin, pedig nem fog nevetséges becenevekkel díszelegni, mint amilyenek a „Duce” meg a „Führer”; őt úgy fogják hívni hálatelten: hazjain – Gazda.
Hosszú út vezet azonban víziója megvalósításához. Ez az út bizonyos értelemben a Golgotája, amit neki, Sztálinnak, végig kell járnia, mit sem törődve az áldozatokkal. Kezdeményezésének legnagyobb ellenzői a barátai. A Politbüró tagjai. Sokan közülük őszinte meggyőződésből olyan társadalmat szeretnének teremteni, amitől Koba irtózik: az igazságosság, az egyenlőség és a jólét társadalmát. Az ilyen társadalom tízszer rosszabb a cárinál, amelyet Koba a lelke mélyéből megvet. „Adj nekik igazságosságot, egyenlőséget, áramot és bőséges ennivalót – spekulál Sztálin –, és teljesen megfeledkeznek Istenről. Egy napon meg felfedezhetik a halhatatlanság titkát. Lehetővé tehetik a szervek regenerációját. Az önreprodukciót. Nem, és százszor is – nem. Az ilyenekkel le kell számolnom.”
Ez persze nem olyan könnyű. Tapasztalt forradalmárokról van szó. Különös emberfajtáról. Agyafúrt, minden hájjal megkent emberekről. A legkörmönfontabb közülük pedig Vlagyimir Iljics Lenin. Ő is Nietzsche filozófiájából merít ihletet. Sokkal alaposabban Sztálinnál, mert a német nyelv ismeretében a Zarathustrát eredetiben olvassa. És alkalma nyílt személyesen is megismerkedni a szerzővel egy svájci gyógyfürdőben. Nietzsche nem tett rá különösebb benyomást. „Joszif Visszarionovics – magyarázza Lenin –, Friedrich Nietzsche dekadens, vagy még annál is rosszabb. Hogy sikerült neki néhány impozáns könyvet írnia, azt az ereiben csörgedező lengyel vérnek köszönheti. Ő azonban többnyire mégiscsak német. Tehát: javíthatatlan misztikus és fantaszta. A németek lényegében kollektív hallucináció termékei. Ha nem lenne szigorú katonás rend, ami mindezt összetartja, Németország egy pillanat alatt szertefoszlana, mint egy rossz álom. Egy napon, bízzunk benne, hogy minél hamarabb, a világforradalom végleg véget vet ennek a lidércnek, és – a Párt éber figyelme alatt – megteremti az igazi németeket és az igazi Németországot.” („Ha Isten is úgy akarja!” – mondja magában Sztálin.) „Nietzschétől azt kell átvenni, ami hasznos a Forradalom ügyének; a többit el kell vetnünk. A filozófiát meg kell tartani, Nietzschét mint Nietzschét el kell pusztítani. Kérem, Joszif Visszarionovics, egy olyan emberről van szó, aki megengedi, hogy legjobb barátjának és példaképének a felesége a fenekét ostorozza. Olyan emberről van szó, aki zavarodottságában lovakat csókolgat. Olyan emberről van szó, aki egyáltalán nem nőtt fel saját könyveihez.”
Nem lesz könnyű Leninnel. A forradalomba vetett hite olyan szilárd, mint Pál Krisztusba vetett hite. Oly mértékben a materializmus megszállottja, hogy végül kővé változik. A Lenin halála utáni boncolás megerősítette Sztálin feltételezését: az októberi forradalom megkonstruálójának agya a meszesedés következtében egyetlen mészmasszává változott. Azonfelül, hogy személyiségének 90 százaléka élettelen természeti jellegű, ami adott körülmények között nem is hiányosság, egyéb gyengeséggel nem rendelkezik. A blaszfémia szentje! Alig eszik valamit! A vodkába bele sem kóstol! Nős, igen! De Lou Salomével és Carl Andreasszal ellentétben a házastársi életet nem gyakorolja. Bár a nyilvánosság előtt úgy viselkedik, mintha gyakorolná. Nagyezsda Krupszkaja csak párttárs. Valaki, aki teát főz, megszerkeszti a cikkeket és a beszédeket, inget vasal, és akivel társalogni lehet magányos forradalmi éjszakákon. Mire lehet menni egy ilyen emberrel?! Ha egyáltalán ember, nem pedig szofisztikált forradalmi masina, hogy még az osztályellenség gyilkolászásában sem talál semmi örömet.
Egyébként Nietzsche életének egyes aspektusai tekintetében Lenin elvtársnak teljesen igaza van. Amint leteszi a ceruzát, Nietzsche kulákká változik. Vajon nem rémiszti meg a párizsi kommün és a német proletariátus küzdelme? Munkaasztalánál a harc, a háború, a forrongás szószolója, de pszichotikus állapotba süllyed, he netán egy utcai verekedést lát. Sztálin azonban nem ért egyet Vlagyimir Iljiccsel Nietzsche megsemmisítése tekintetében: ez túlságosan radikális! És túlságosan nihilista! Végső soron a forradalom sem semmisít meg egy népet, hogy egy újabb, osztálytudatosabb népet teremtsen, hanem kitartó munkával – egy kis elektrifikációval, egy kis politikai tevékenységgel, egy kis veréssel – megneveli és átalakítja. Hasonlóan kell tenni Nietzschével is. Neki egy pszichikai forradalomra van szüksége, egy lelki vörös októberre, ami megszabadítja valamennyi gyengeségétől. És kicsoda Nietzsche gyengeségek nélkül, ha nem ő, Sztálin?! Ez a dialektika! Így halad az evolúció: az alacsonyabb formák magasabb formákba mennek át, megtartva közben mindazt, ami az alacsonyabban életrevaló és pozitív volt. A történelmi logika azt diktálja, hogy Nietzsche lépjen át egy magasabb formába, nem veszítve nietzscheiségéből semmit, miközben egészségre, magas posztra és világhírnévre tesz szert. A legfontosabb és a legvalóságosabb – a bajusz és a filozófia – halhatatlanná vált; egy megviselt test maradt csupán, amely azért esedezik, hogy megszabaduljon az elviselhetetlen fájdalmaktól.
Ritka szabad perceiben Joszif Visszarionovics Nietzsche sztálinizálásán dolgozik. Óriási munka! Mennyi sok mitológiai hordalék, mennyi, Wagner által a filozófus pszichéjében teremtődött üresség – ezt mind-mind Sztálinnal kell kitölteni! Nagy összevisszaság. Hosszú, nehéz feladat, majdhogynem mint a Fehér-tengeri Csatorna későbbi kiépítése – és ugyannyira fontos is. Nietzsche sztálinizálása mellett Sztálin párhuzamosan buzgólkodik Nietzsche nietzschétlenítésén is. Megteheti! A Szovjetunió összes nyersanyagforrása a rendelkezésére áll. Lenin elvtárs épp hogy csak túlélte a merényletet; lábadozik, de valahogy parciálisan. Biológiailag él, dobog a szíve, lélegzik, de az agya teljesen megkövesedett. Képtelen gondolkodni. De miért is tenne ilyet? Ő is áttért egy magasabb formába, sztálinizálódott, Koba az, immár, aki mindkettejük helyett gondolkodik. Nagyezsda Krupszkaja erőtlen lépéseket tesz Sztálin megfékezésére. Sztálin a Kremlbe hívatja, és nyíltan, elvtársian, a legjobb kommunista modorban figyelmezteti: „Krupszkaja elvtársnő, amennyiben nem hagyja abba az ármánykodást, kénytelen leszek önt félretenni és lecserélni. Új Nagyezda Krupszkaját találni a maga helyére. Egy fiatalabbat és odaadóbbat a forradalom ügyének. Mars kifelé!”
Honnan például a pénz Malwida von Meysenbugnak a római házra, nyári lakra a tengeren és Toszkánában, morfiumra, szeretőkre és pezsgőre? Könyvei valóban jól kitaláltak, igazi remekművek, de még nem íródtak meg és nem jövedelmeznek. A jövedelmet a szovjet nagykövet hozza. És vele együtt az utasításokat is. Nietzsche meghalt, maga is megtett mindent ezért, most még a róla alkotott képet kell a kor kívánalmaihoz alakítani. Sztálin ezt a feladatot a szikofanták piszkos fantáziájára bízza.
Az igazi Nietzsche, Nietzsche, aki áttért a pravoszláv vallásra, ellenben magára ölti Sztálin képét és új nevet vesz fel. Idő múltán az alakok egyre inkább összeolvadnak. Nietzsche felélénkült, szárnyakat kapott, dioszkurosza masszív testfelépítésének köszönhetően megerősödött. Joszif Visszarionovics jóvoltából immár zavartalanul élvezheti az alkoholt, a jó ételt, még a dohányt is. Nem egészen elégedett a szexuális életével; Koba ugyanis aszkéta – de hát semmi sem tökéletes ezen a világon.
Nietzsche tehát élvezi megérdemelt szabadságát. Joszif Visszarionovics számára azonban nincs pihenés. Fáradhatatlanul dolgozik néhány nagy horderejű elképzelésen, melyek közül a legfontosabb a nyílt társadalom kiépítése. Egyelőre szocialistának hívják; korai lenne még a nyílt terminus használatára. És kezdetben – zártnak kell lennie! Sztálin ideális államának a koncepciója végtelenül misztikus, részben a Kínai Császárság belső felépítésének alapos tanulmányozása, részben pedig Platón Államának és Ágoston Civitas Dei című művének elemzése ihlette. Mindhárom autoritás ugyanarra az egy dologra mutat rá: a békesség és a fejlődés csak abban az esetben lehetséges, ha a földi dolgok szimbolikusan a mennyei harmónia mintájára szerveződnek. A kínai Ming-tang doktrínája azt tanítja, hogy a központ a legfontosabb tényező a belső és a külső összhangra a császárságban. Világos és szilárd központ nélkül periféria sincs. A központot a cár testesíti meg. Hogyha a cár, központként, nem stabil egyéniség – mit lehet várni az alattvalóktól?! Van azonban itt egy bökkenő. Nemrég öltek meg egy cárt. És valahogy a titulus is anakronisztikus! A periféria biztonsága érdekében Sztálin Az Emberiség Legnagyobb Zsenije titulus mellett dönt. Ami egyébként igaz is. Most, miután Nietzsche, Lenin és Ő, szétválaszthatatlanul egyesültek a forradalmi hármasságban, ki más viselhetné ezt a titulust?
A második princípium, amit a kínai doktrínából elfogad, a titokzatosság szabályos elosztásának elve.
A tannal összhangban az, ami az égben történik, titok marad az emberek előtt a földön; ehhez hasonlóan a cárt is mint központi személyiséget titok kell hogy övezze. Ebből következik még, hogy a központ titokzatossága szükségszerűen a periféria nyilvánosságához vezet. Ha pedig nem vezet, akkor az állami erőszak eszközeivel kell elérni a nyilvánosságot. Az alattvalók között semmilyen titoknak nem szabad lennie, mert csak azt rejtegetik, ami szégyenteljes, veszélyes és tiltott. Sztálin szó szerint átülteti az életbe ezt a doktrínát. Így gondolkodik: titkai csak Istennek, Isten földi intézőjének és a titkos szolgálatnak lehetnek! A titkosság demokratizálódása megengedhetetlen. A titkolódzás bizonyos értelemben a többpártrendszernél is rosszabb, ami viszont a politikai élet nyilvánvaló széthullásával egyenlő. Ahol titkolóznak, ott titkos társaságok, összeesküvések, csalárdság, képmutatás és egyéb gonoszságok uralkodnak. A dolgozó embereknek, az embereknek általában, titkokra nincs szükségük. Csak megkeserítik az életüket. Megterhelik lelkiismeretüket. Ezért hát tiltottak lesznek. Sztálin humanista ideálja egy olyan társadalom kiépítése, ahol az utolsó semmirekellő is nyilvános személy lesz. Az államnak pedig kolostorrá kell válnia. A föld szárazföldének hatodát elfoglaló szerzetesi testvériséggé. Kezdetnek. Később, ha Isten is úgy akarja, a világ többi részét is áttéríti a pravoszláv vallásra.
Sztálin titkos mottója a következőképpen hangzik: nincs az a szenvedés, ami nem léleknemesítő, és nincs az az élvezet, ami ne lenne káros. Az, amit Nyugaton „demokráciának” és „liberalizmusnak” hívnak, csak államideológiai szintre emelt hedonizmus. Ez pedig velejéig helytelen. Nietzschére hagyatkozhat. Az übermenschnek, az embernek általában két választási lehetősége van: vagy a kolostor, vagy a hadsereg. Az összes többi dekadencia. Pusztulás. Elkorcsosulás. És ha már így áll a dolog, akkor az államot két részre kell osztani: egy megakolostorra és egy univerzális kaszárnyára. Egy másik nietzscheánusnak, a Németországban éppen diadalútjára lépő Adolf Hitlernek, hasonló elképzelései vannak. De valahogyan katolikusak. Protestánsok. Partikulárisak. Ahelyett, hogy egy államon belül mindannyian együttesen szenvednének a közösségért és ki-ki magáért, Hitler úgy véli, hogy a teendőket meg kell osztani, és mások helyett is a zsidóknak kell szenvedniük. Ez az elképzelés vonzó a széles néptömegek számára, éppen ezért veszélyes is. Sztálin feketefedelű noteszébe, amelybe az elkövetkezendő eseményeket írja be, a következőket jegyzi fel:
„Hitlert – megölni! Németországot felosztani!
Két Németország kisebb veszély, mint egy.”
Ám ő és Nietzsche (ebben a sorrendben) obstrukcióba ütköznek saját soraikban. Vannak a Politbüróban, a központi bizottságban, és mindenütt máshol olyan elvtársak, akik felületesen fogják fel Sztálin projektumát, és holmi jóléti társadalom létrejöttén dolgoznak lelkesen, ami színtiszta eretnekség. Vagy talán még annál is rosszabb. Harmadik Római Birodalom helyett Szodomát és Gomorát szeretnének; az Égi Jeruzsálem helyett – Bábelt! Nem veti a szemükre Koba az ateizmust! Dehogyis! A hit olyan, akár az öltözet: ha kívülről hordják, szétfeslik, elszakad, ronggyá változik. Az őszinte ateista istenfélőbb a vallásosságukkal hivalkodóknál. Ami zavarja náluk, az – a politeizmus! Fogékonyságuk a mágiára. Meggyőződése, hogy az ilyenektől meg kell szabadulnia. Mi más lenne a NEP, mint kísérlet arra, hogy a kolostort bordélyházzá változtassák. A kolostornak, ebből kifolyólag az államnak is, mindörökre hűnek kell maradnia a szegénységi fogadalomhoz, a lemondáshoz a javak gyarapításáról és a szakadatlan gyónáshoz. Az ilyen elemektől, mert mi mások ezek, mint elemek, egyszerűen meg kell szabadulnia. Sorra egytől egyig. Mégpedig oly módon, hogy saját maguk végezzenek egymással, az ő kezükön száradjon a vér.
Az ő dolga egyedül az, hogy – az enciklopédia szerkesztőbizottságának segítségével – egyenként törölje őket az élők könyvéből.
A megkerülhetetlen Poliviosz Seitanisz, kerülő utakon, számos közvetítőn keresztül, küldi el válaszát levelemre, amelyben eligazítást kértem tőle a Friedrich Nietzsche személyével való visszaélésekkel kapcsolatban – különös tekintettel Sztálinra – a filozófus halálát követően.
A szerző külön kérésére alább saját megfogalmazásban egyszerűsítve levele tartalma.
Nietzschének, vagy legalábbis a legjobb részének, feltétlenül Oroszországban kellett végeznie. Ami Oroszország a geopolitikában, az Nietzsche az antropológiában. Ha megnézitek Moszkvát, olyan mintha Őt pillantották volna meg. Hasznavehetetlen tágasság! Határtalan szűkösség! Kínzó vágy az önpusztításra! Hajlam a minden lehetséges határ meghaladására! Mivel hogy sohasem élt igazából, Nietzsche igazából meg sem halhat. Mi több, azt mondanám, hogy kimagasló követőivel való szimbiotikus kapcsolatban lévő egzisztenciája valóságosabb evilági életénél. Metvali sejknek teljesen igaza van: Nietzsche mikrokozmikus mintája az utóbbi idők összes folyományának. Az Antikrisztus – Isten óvjon bennünket minden blaszfémiától – valamiféle Keresztelő Szent Jánosa! Itt még Salomé sem hiányzik! Számításaim szerint Sztálin körülbelül Nietzsche 52 százalékát abszorbeálta. Nem mindig a saját hasznára. Sztálin az Sztálin! Nietzsche meg Nietzsche! Sohasem alacsonyodna le odáig, hogy politikával foglalkozzon. Főleg nem forradalommal. A forradalmakhoz azonban éppen azok járulnak hozzá a legjobban, akik viszolyognak tőlük. Vegyük például Sztálin paranoiáját. Egyáltalán nem jellemző Joszif Visszarionovicsra. Tulajdonképpen Nietzsche paranoiájáról van szó. Ezúttal azonban kifelé irányul. Ahogyan a környezet pusztította Nietzschét, úgy pusztítja most Nietzsche, médiumnak felhasználva Sztálint, a környezetet.
Mi több, Sztálint és Hitlert is eszközként használva, Nietzsche meg akarja semmisíteni a világot, amely megsemmisítette őt. Hitler összehasonlíthatatlanul kevesebb Nietzsche-szubsztanciával rendelkezik; alig 18 százaléknyival. És bár felfegyverzettségben és a technikai felszereltség terén fölényben van, kénytelen elveszíteni a háborút. Sztálin, ahogyan a győzteshez illik, természetes halállal hal meg. Felmerül azonban a kérdés, mi lesz Nietzschével? Hová tűnik? Hol talál menedéket?
Nietzsche egy misztikus folyamat által millió, több tíz-, több százmillió csapnivaló Nietzschébe multiplikálódik, befészkeli magát a modern emberek pszichéjébe, akik a legtöbb esetben nem is tudnak róla, mégis következetesen valóra váltják filozófiáját: kizárólag azt teszik, amit az akaratuk diktál nekik. Most már teljesen világos a dolog. A tizenkilencedik század egészen a második világháború végéig tart. És az apokalipszis első pecsétjének feltörésével végződik: a berlini fal lebontásával és a Szovjetunió bukásával.[2] Nietzsche életével összevetve, az ezután következő időszak ikertestvére annak az időszaknak, amelyet Nietzsche őrültségben töltött.
A világ végre térdre hullt és pofán csókolta a nyáladzó lovat.

Fordította: Sándor Zoltán

[1] Gurdzsijev Sztálin pszeudokommunizmusát a pszeudonim elemzésével értelmezi. „A Zahar egyértelműen Zakariás prófétára vonatkozik, a Grigorian a nüsszai Gergely kora bizánci teológusra és misztikusra, a Melkianc pedig alig leplezett változata a héber melek szónak, ami királyt jelent.”

[2] Egy kutatás szerint, amelyet az Oblique folyóirat közölt, a berlini fal elhelyezkedése hajszálpontosan megegyezik Nietzschének itt-tartózkodása alatt a városban tett kora esti sétái útvonalával. A 155 kilométeres táv (amilyen hosszú az építmény) valakinek hosszúnak tűnhet a sétához. De vajon Nietzsche nem a túlzás mestere? Bennünket azonban most valami egészen más érdekel. Mekkora mértékben és mily módon vette ki a részét a fal felépítésében? Mennyiben járult hozzá a lebontásához? Látszólag bármennyire is távol áll a témától, mindezt aprólékosan ki kell vizsgálni. Mert nincs egyetlen jelentősebb vállalkozás sem a XX. században – lehet szó filozófiáról, irodalomról, aeronautikáról vagy architektúráról –, amelyhez Nietzschének valamilyen módon ne lenne köze. Egyébként Seitanisz megjegyzése is a fal lebontásáról, mint „a kinyilatkoztatás első pecsétjének feltöréséről”, közvetlenül hősünkre mint a világvége egyik meghatározó egyéniségére irányítja a figyelmet. Az apokalipszis hősére! A bomlás Von Clausewitzára. Semmi kétség afelől, hogy a filozófusnak igenis köze van a berlini fal körüli eseményekhez. Filozófiai értelemben ugyanis a második világháború, amelyet követően felépült a fal, nem más, mint a Nietzsche-követők és a Descartes-követők fegyveres összetűzése; nagyhatalmi érdekek, történelmi ellenszenvek, ideológiai különbözőségek – mindez csak a felszín, amely alatt két szembenálló filozófiai koncepció háborúja zajlik. Két összeegyezhetetlen életfelfogás. Az egyik oldalon vannak azok, akik alig várják, hogy a lövészárkokba kerüljenek. A másikon pedig azok, akik csatába készülve sajgó szívvel hagyják oda a mindennapok kényelmét, és ríkató búcsújeleneteket rendeznek a vasútállomásokon, sokadszorra is bizonyítván, hogy a giccs a legszörnyűbb háborúnál is rosszabb. Hogy valójában a giccs minden háború okozója. Az előbbiek eszmékért harcolnak – kétségtelenül értelmetlen eszmékért, de eszmékért –, az utóbbiak pedig gyáván küzdenek hasonlóan értelmetlen, valami kis haszon jegyében építgetett egzisztenciájuk folytathatásáért. És hogy az abszurdum teljes legyen, mindig megnyerik a háborúkat. Mégis legyőzöttek maradnak! Mert a háború lényege nem a győzelem vagy a vereség, hanem a harc.

Indiánok – János –

Egyszer aludtunk a házában. A vendégszoba tele volt faliórákkal, nagy részük hangosan ketyegett, és óránként megkondult. Állítólag ő már megszokta, képes békésen aludni a kongás közepette. Én az ágyon feküdtem és az órákat néztem. Olyan volt mintha egy-egy ketyegő bagoly nézne rám a sötétben. A padlón egy kiterített vaddisznó bundája terült el. Az egyik óra megkondult. Próbáltam kitalálni, melyikből jön a hang, azonban a legtöbb óra ingája ugyanúgy hintázott, némi másodpercnyi eltéréssel. Kattogott az egész tér, a szoba tele volt magas ciccegő és lomha zajjal, attól függően, hogy melyik óra mekkora volt. Nem tudtam elaludni. Mellettem apám aludt, akinek semmi kifogása nem volt az órák hangja ellen. Beküldték utánam, mert azt gondolták, azért nem alszom, mert idegen helyen egyedül nem megy. Először még beszélgettünk.
– És ott, ahol a nagyi lakik, kérdeztem. – ott magyarul beszélnek?
– Igen.
– És – kérdeztem megint – ahol a Lindáék laknak, ott is magyarul beszélnek?
– Igen.
– De itt nem magyarul beszélnek, ugye?
– Nem, itt nem.
– De mi most magyarul beszélünk, ugye?
– Igen.
– És még kik beszélnek magyarul?
– Hát, aki Magyarországon él. Azért Magyar-ország. Magyarországon beszélnek magyarul.
Ezután elgondolkoztam. Még beszélni akartam, mert nem volt kedvem aludni, de pár perc múlva már szuszogást hallottam az ágy másik feléről. És a kattogást a falról. Az egyik óra ismét megkondult, olyan régi rezes hangon. Azt gondoltam, talán annak van olyan hangja, amelyik a sarokban áll, amelyik olyan szekrény formájú, és hatalmas ingája volt. De az inga egy helyben állt, nem értettem, honnan jöhet a hang. Már a negyedik kongásnál járt, amikor komolyan fontolóra vettem, hogy kimegyek. Ha nem alszom, minek maradjak. Az ajtó résnyire volt nyitva, és egy fénycsíkkal együtt a kint beszélők hangja is beszűrődött. Épp nevetni kezdtek, amikor a kongó óra elhallgatott. Nem akartam aludni, ez egészen biztos. Csak hallgattam a kattogást, ahogy az órahangok belemásznak a fülembe, és arra gondoltam, ha innét kimegyek, akkor is hallani fogom a kattkattkattot. Egyelőre tovább feküdtem, és néztem a baglyokat a falon. Aztán a vaddisznó bundáját a földön, és gondolatban megpróbáltam összerakni belőle egy valódi vaddisznót, de sehogy sem ment, nem értettem, hogy lehetett ez valódi vaddisznó. Közben a kattogást hallgattam, néha olyan volt, mintha egy ritmust játszanának, egy ideig követtem az ütemeket, aztán valamelyik óra elrontotta a tempót, és felborította az egész rendet. Aztán egy jó ideig nem kondult meg egy ingásóra sem, még az inganélküliek sem. Kint most csendesebben beszélgettek. Akkor döntöttem, most kimegyek a szobából. Kikúsztam a nehéz dunyha alól, hallottam, ahogy az ágyrugók megropognak, olyan régi fémes hangon. Elindultam az ajtó felé, és otthagytam a kattogást meg a vaddisznót a szobában. Kint mindenki az asztal körül ült. Valamivel alacsonyabb voltam az asztalnál, ezért egy kis időbe telt, amíg észrevették, hogy ott vagyok.
– Hát te, miért nem vagy a szobában? – kiáltott fel Emma néni. Csöndben álltam, és nem tudtam, mit mondhatnék kifogásként.
– Apa elaludt. – mondtam.
Utána soha nem láttam még egy olyan baglyos-kongós szobát. Kálmánnak volt egy hasonló szobája, ott is volt vaddisznó, és egy szekrényszerű óra a sarokban, de annak nem volt ingája. Megfigyeltem, amikor beküldtek a szobába, hogy játsszak. De ott nem lehetett játszani semmivel, csak a vaddisznót lehetett nézni. Nézni lehetett, másra az sem volt jó. Néha Kálmánnál olyan volt, mint amikor Jánosnál voltunk. A ház majdnem ugyanolyan volt, de itt nem volt kongás, és az emberek is magyarul beszéltek. Sokszor kellett végighallgatnom, ahogy beszélnek, de legtöbbször nem figyeltem. Nem lehetett játszani, ha kiküldtek az udvarra, akkor megnézhettem az oroszlánszáj alakú virágot, de ha mindig azt kell néznie az embernek, egy idő után unalmas lesz. Meg különben is, kifelé menet úgyis láthatom. Úgyhogy jobbára csak ültem közöttük, szemben Emma nénivel, és a terítő mintáját tanulmányoztam, ha már el kellett foglalnom magam valamivel. Vagy Emma néni szűzmáriás nyakláncát és a nagy fülbevalóját, amitől a fülei teljesen megnyúltak, nem értettem, minek hordja őket, ha ilyen nehéz. A hosszú idő alatt általában egyszer rám terelődött a figyelem. Emma néni megkérdezte, hogy mit kérek inni, vagy elsoroltatták velem a német szavakat, amiket megtanultam odakint. Sokszor ismételgettem őket magamban, talán, mert attól féltem, hogy elfelejtem, vagy egyszerűen szétszóródnak a fejemben. Jobb, ha így szépen egyben vannak, és büszke is voltam rá. Egészen addig, amíg az iskolában ki nem hívtak a térképhez a német órán. Akkor mutasd meg, hogy hol jártál Németországon belül. Eleinte még büszkén kerestem a nevet, de sehol sem találtam. Mondd a hely nevét akkor, bíztatott a tanár. Basel, mondtam, mire kinevettek, hogy az hogy lenne már Németország. Idegesen ültem vissza a helyemre. Pedig én egészen biztos voltam benne, hogy németül beszéltek. Lehet, hogy becsaptak.

 

 

(Illusztráció: mitología)