Hamis volt a szóbeszéd, amikor Thészeusz a labirintus közepébe ért, a Minótaurusz nem volt sehol. A falak között egy nő állt. Teste vézna, haja színtelen, hibátlan bőrét mintha finom, fehér por borítaná. Thészeusz olyan kíváncsiságot érzett, amit hajósok érezhetnek, amikor vitorlát bontanak ismeretlen földrészek felé. Ki vagy te, kérdezte óvatosan. A fehér úrnő vagyok, válaszolta a jelenés. Thészeusz kinyújtotta az ujját, hogy megérintse a gyenge fényben derengő fehér bőrt. Add ide a fonalat, szólt a nő. Nem adhatom oda, felelte Thészeusz, szükségem van rá, hogy megtaláljam a kivezető utat.
Majd én vezetlek, mondta a nő. A folyosó megtelt sűrű, különös illatával.
Valamivel később Arianna és Thészeusz a kertbe indultak sétálni. Egy varázslónő lakik a labirintusban, mesélte a király, akinek egyetlen érintésétől Istennek érzi magát az ember. Vérzik az orrod, válaszolta Arianna. Nem megyek többet a labirintusba, jelentette ki Thészeusz.
De a sóvárgás úgy gyűrte és szaggatta, mint vitorlát a szél.
Thészeusz! – kiáltotta Arianna. Ha bemész oda, én nem tudok utánad menni. Nincs több aranyfonál. Thészeusz üres arccal nézett vissza rá és elindult a bejárat felé.
Arianna térdre rogyott a labirintus előtt és sírt.
Amikor sírása elapadt, kiment a kertbe és gyökerestül kicsavarta a fákat.
A sóvárgás nem apadt el. Thészeusz az útvesztő közepén szomjas ölelésében tartotta a fehér úrnőt. Testét forró hullámokban ringatta a mámor. De minél erősebben szorította, a nő annál áttetszőbbé vált. A király arra eszmélt, hogy két kézzel markolja a nyirkos földet és erősen verejtékezik.

Azóta félig emberként, félig állatként járja a labirintust.

Arianna hajóra szállt és nem tért vissza a szigetre többé.

(Fotó: Vajda Réka)

Azért hagyott el, mert nem tudott mellettem alkotni.
Amikor megismerkedtünk, nem a csapzott haja, az űzött tekintete, az igénytelen borostája, vagy a hosszú, izzadtságszagú télikabátja győzött meg, elhiheted. A kisugárzásában volt valami mámorító, a mozdulataiban, az életszeretetében, ahogyan fesztelenül odaült mellém a bárban, és megkérdezte, főzhet-e nekem tyúkhúslevest vasárnap ebédre. Annyira meglepett, hogy csak azt kérdeztem, mi lesz a második, és kapok-e desszertet. Erre felnevetett, öblös, sörszagú kacajjal, hogy borjúpaprikást és házi krémest is fog készíteni.
Már az első kanál sűrű, gőzölgő levestől megremegtem. A pörköltben a hús könnyedén levált a csontról, de nem is ez a lényeg, hanem az érzés, amit kiváltott. Az étel, érted? Miközben ettem, megkívántam őt. Alig ismertem, és mégis, szeretkezni akartam vele, el tudod ezt képzelni? És ő úgy is viselkedett, mint aki tudja, türtőztesd még magad kicsit, ezt súgta, meg kell kóstolnod a krémest. Nem tudnám felidézni az ízét, viszont ahogy ettem, belészerettem.
Komolyan hatni tudott az emberekre az ételekkel. Egyszer átvittem hozzá egy filozófus barátomat, aki állandóan beszél, tudod, le sem lehet lőni. Mégis, ültünk hárman az ebédlőasztalnál, csöndben ettük a rostélyost, és miután befejeztük, megrohantak a gondolatok. Mintha mélysége lett volna a húsnak, a fűszereknek, a sült hagymának a tetején. A barátom meg sem szólalt. Aztán eltűnt egy hónapra, amikor előkerült, azt mondta, írt egy könyvet, nemsokára kiadják.
Egyébként a lakása nagy része olyan volt, mint az öltözéke. Poros, zsúfolt hálószoba, hiába próbáltam rendet rakni benne, másnapra visszaváltozott, hajszálas kád, büdös vécé, ismered a típust. De a konyhája, az döbbenetes. Megcserélte a szobát és a konyhát, így a háló igazából inkább fülkének tűnt, míg a főző helyiség akár egy étteremé. Minden pénzét ebbe ölte, hihetetlen kések, edények, csillogott a tisztaságtól, ha belépett, tiszta ruhára váltott, hajhálót viselt, és csak akkor mehettem utána, ha ugyanígy tettem. Egy másik félszobában rendezte be a szűkös, de elegáns ebédlőt.
Rajongtam érte. Komolyan. De aztán teltek a hónapok, és egyre kevésbé éreztem a bizsergést a palacsintában. Egy pénteken megkértem, hogy főzzön már valamit, éhes vagyok, mire rám ordított, hogy mi az, hogy főzzön valamit? Ő művész, nem szakács, hogy csak úgy összedobja az ételt. Elég baj neki az a közepes színvonalú étterem, ahol egész nap főznie kell a sok igénytelen emberre, hogy megéljen. Vegyem tudomásul, ő otthon csak alkot. És én a közönsége vagyok, aki élvezhetem a művészetét. Mivel a konyhájában csak ő nyúlhatott bármihez, haza kellett mennem, hogy összedobjak egy rántottát. Képzelheted.
Máskor meg hajnalban felriadt, kikelt az ágyból, csörömpölt, felvert az álmomból, kérdeztem, mi a baj, rám parancsolt, hogy ne szóljak hozzá, álmodott egy receptet. Érted ezt? Álmában jött neki az ihlet, vagy tudomisén, micsoda. Kirohant a konyhába, hallottam, hogy szeli a kés a húst, aztán berontott a hálóba, levetette a konyhai öltözékét, véletlenül a pizsamáját vette vissza, arra a hosszú kabátot, úgy rohant az éjjel-nappaliba, mert nem talált koriandert a fűszeresben, anélkül pedig az egész nem ér semmit.
Néha napokig nem láthattam, olyankor kísérletezett, új érzéseket főzött, ezt mondta. Máskor pedig kedves lett, hívott, hogy kóstoljam meg az új műveit. Elém tett egy burgonyapürét fasírttal. Azt kérte, előbb a húst, azután a krumplit egyem, úgy lesz meg a hatás. Miután megízleltem őket, fél éjszakán át zokogtam a bánattól, ő pedig elégedetten nézte. A puncstortájától a régen elhunyt nagypapámat gyászoltam egy héten át.
Látod, mit kiálltam érte? És még többet is. Végül csak annyit kértem, főzzön újra vidámat, szerelmeset. Erre kiakadt, hogy az nem úgy van, nem tőle függ. Ő csak eszköz ebben az egészben. Része a konyhának.
Te nem akadtál volna ki? Kértem is, hogy pihenjen, ne csak mindig főzzön, akkor mondta, hogy nem akar látni többet. Hogy értsem meg, ő nem főz, hanem alkot. Mellettem pedig már nem tud. A kezembe nyomott egy kis diós szárazkekszet, búcsúcsomag, meg sem akartam enni, de a buszon hazafele éhes lettem, megkóstoltam, és nem tudtam rá haragudni többé.

Várom, hogy az önműködő ajtó önműködésbe lépve becsukódjon mögöttem. Alig férek fel a metróra, de nem is baj, nem szeretek belegázolni az embersűrűbe. Ez talán még a szorongásokból maradt vissza. Bár ha belegondolok, a tömegtől speciel nem is rettegtem soha, most is egyszerűen kényelmesebben érzem magam, ha nem tűnök a részüknek. Plusz a szaguk. Az ember tényleg egy vírus. Becsukódik, hátradőlök. Ő sose dől az ajtónak, zavarja, hogy kinyílhat. Ahogy a föld is alattunk, mondtam erre néha, még ha nem is hitte egyikünk sem, hogy ez a kettő kábé ugyanaz. Mégis, egy ilyen gúnyos válasz épp elég volt, hogy idővel kiépítsen benne valamiféle gátat, ha ismét szóvá akarta tenni. Olyankor látszott az arcán, ahogy magában lejátszódik az egész párbeszéd, gyorsabban persze, mint ahogy valójában történne, a gondolat felvetődése elég ilyenkor, érzet-csillám, de nem mondja ki, innen már feltételes reflex. Pillanat alatt átéli az egészet, és némán állunk akár egy percig, mint akik megsértették egymást. Ki-ki szégyelli a maga hibáit.
Balról az üléseket határoló vékony, de masszív világoszöld támla és az ívben hajló, amolyan fogózkodónak használatos, kopások és horzsolások miatt durva tapintású alumíniumcső, hátulról pedig ez a mozgás közben akár halálos veszéllyel is fenyegető automata ajtó képez sarkot, ahová beszorulva is érezhetném magam. Mégis inkább támaszként fogom fel, börtön és biztonság, korlátok, melyek megóvnak. Elég kitámasztanom a jobb lábammal, alig kerül erőfeszítésbe és máris stabilan állok a száguldó kocsiban.
Balra lenézek, egyenes fekete hajú nő. Az arcára csak nagyon kis szögben látok rá innen felülről. De ez a kevés is, az arcszelet simasága, a diszkrét, apró zöld köves, ezüstszínű fülbevaló, a szem alatt alig kéklő halvány maszat és a távolból időről időre felerősödő huzattól felszabadított hajszálak vékony, törékeny alakzata ismerős.
Biztos, csak mert épp ő járt az eszemben.
Az újság a kezében közepesen gyér minőségű papírra nyomtatott tompa színű katyvasz, buszbaleset, halott diákok, ezeket a szavakat kapja el elsőként a szemem a címből és vastaggal szedett leadből. Reménykedni kezdek. Egyrészt sosem szokott ilyen lapokat olvasni, másrészről teljesen logikusnak tűnne, ha most mégis vett volna egyet, mert mondjuk épp az ő osztályának gyerekei vesztek oda a hegyi úton – most már ezt is sikerült elolvasnom. Így már összeáll a kép. Rögtön a következő gondolatom, hogy de miért nem szólt, hogy itthon van. Két megállót utazunk így, én annyit mozgatom a fejem és a szemem, míg a feje tetejéről az újságra, a fekete kabát vállán megrekedt szöszökről az ujjaira utaztatom a tekintetem. Az ujjait nem ismerném fel. Furcsa, azokat talán sose néztem meg igazán. Próbálok fókuszálni az apró színtelen körmökre, ha mondjuk, harsány színre lenne festve, akkor sejthetném, hogy mégse ő, bár ki tudja, az ember változik, ez volna a normális, ha örülünk neki, ha nem. Lehet, hogy tényleg nem ő ül itt mellettem, mert továbbra is Londonban van valahol, egy iskolában tanít jól nevelt (bár ezt is miből gondolom?) angol és nem angol gyerekeket és ott festi körmeit lángoló vörösre. Hülyeség, senki nem festi már a körmeit lángoló vörösre, amennyire megfigyeltem. Talán az öreg nők, akik idejében az egyet jelentett a nagyvilágisággal.
Még mindig ugyanazt a cikket olvassa. Ha más is érdekelné az újságból, nyilván már ellapozott volna. Öntudatlanul mozgásba jön a csövön támasztott bal kezem, inkább csak a csuklóm lendül a feje irányába, tényleg alig van a mozdulatban tudatosság, abban pedig végképp nem vagyok biztos, hogy az ujjaimmal a hajához, a kabátjához, vagy kezéhez akarok hozzáérni, csak észrevétlenül megérinteni akarom, meggyőződni róla, hogy nem egy hologram, egy délibáb, egy neonreklám, vagy egészen konkrétan meg akarom rázni a vállát, hello miss, hoppárdon, tévedés. Ezek az ábrándok mindig egy pillanat alatt, előzmény nélkül szakadnak meg, nem adva esélyt, hogy felkészüljünk rá.