Címke: irodalom

A fiú, aki nem kellett senkinek

A boszorkány házához egyetlen út vezet, gondolta a fiú. Megforgatta a szájában a pipát és köpött egyet. A boszorkány gyengéd szeretettel nézte. A fiú már három holdtölte óta nála lakott. Rendes fiú volt, mindent egybevéve. Rendben tartotta az udvart, és még a villámokkal is sikerült megbeszélnie, hogy messzebbre csapkodjanak, de azért őrizzék a küszöböt. A kunyhó oldalát kirúgták, és hozzátoldottak egy hálófülkényit. A fiú hívta a borostyánt, hogy fusson fel a falra, sűrű páfrányokkal, mohával és burjánzó cserjékkel ültette körbe, mert még az állatok elől is el akart bújni, miközben aludt. Napközben járta az erdőt és beszélgetett azokkal, akik szóba álltak vele, mert már ismerték. Voltak, akik félénkebbek voltak, ők távolról méregették. A fiú is így méregette a boszorkányt, aki befogadta.

A keze legalább kilencven éves volt, de a szeméből egy élénk, ereje teljében lévő nő nézett vissza rá. Vékonyszálú haja pókfonálra és holdfényre hasonlított. A teste öreges volt, roskatag, de a tartásában látni lehetett a néma fenyvesek szálfa-gerincét. Nem volt igazán szép, széles karimájú kalapot és hosszú ruhát viselt, mint a boszorkányok általában. Az arca leginkább kövekre hasonlított, olyan kövekre, amik messziről utaznak és sokáig csiszolódnak, de amíg a fölöttük rohanó folyók a tengerig érnek, lényegük nem változik, bölcs közönyüket és nyugalmukat semmilyen történés nem rengeti meg. A torka viszont farkas torka volt, és a fiú hamarosan megismerte az üvöltését, amikor egy este óvatlanul megpróbált a hajához érni. A boszorkány nem szeretett beszélgetni, és összességében nem szerette az embereket. Nem szerette, ha beszéltek hozzá, ha nyugalmát oktalan kérdésekkel megzavarták, vagy ha túl közel merészkedett hozzá valaki. A mendemonda ellenére azonban a boszorkány nagy jelentőséget tulajdonított a rendszeres és kiváló étkezésnek, és amíg az erdei gombákból főzött ragu készült, szeretett bámulni a tűzbe és hallgatni a fák sóhajtozását. A boszorkány szerette taposni a havat az erdőben, és szeretett fütyörészni a széllel. A seprűjét kettétörte és kidobta, mert azt az elvet vallotta, hogy ahová gyalog nem lehet eljutni, oda nem is érdemes. Ezüstsarkú csizmájában három nap három éjjel tudott megállás nélkül gyalogolni, és az erdő vadjai tisztelettel félrehúzódtak az útjából. A boszorkány a legtöbb reggelt növények begyűjtésével és szárításával töltötte, főzeteket és párlatokat készített, vagy a kerti növényeket ellenőrizte, hogyan gondozzák magukat. A boszorkány azt vallotta, hogy a növényeknek meg kell tanítani, hogyan táplálkozzanak és növekedjenek, s ahol feltétlen szükséges, segítsék egymást. A megfelelő időpontokban megjelent, és néhány mérsékelten éles, ám lényeglátó megjegyzés kíséretében begyűjtötte a terményt. A növények nevelték magukat és teremtek, a kertben békesség volt. A gyomokat pedig egyszerűen kitiltották. Nemsokára a termény begyűjtése a fiú feladata lett, akinek jó érzéke volt a tanácsadáshoz, és tapasztalatlansága okán kicsit kedvesebb is volt a boszorkánynál.

Esős napok következtek, nedves föld és a bomló levelek illatát hozta a szél. A mocsárban felkavarodott az iszapos víz. A kerti növények örültek és kinyújtóztak az ég felé. A boszorkány és a fiú behúzódtak a házba.

Egészen kényelmes ház volt, a fiú otthonosan érezte magát benne. Az üszkös fák kijelölték az udvar és a tornác határait. A tornácra néhány kerek, simára kopott lépcsőfok vezetett, két oldalán görbe korláttal. A küszöbön át a meglepően nagy közös helyiségbe léphetett a szerencsés túlélő, amiben volt egy régi tűzhely, mellette súlyos teafőző kanna, egy kisebb kemence, egy tölgyfa asztal, rajta mozsár, száradó gombák és gyógynövények, a sarokban szenes vasaló (azt már csak arra használom, hogy agyoncsapjam vele a macskákat, jegyezte meg a vénasszony), szépen faragott, kényelmes székek és egy karosszék (abba nem ülhetsz, fiú), egy zsámoly a fiúnak, a falon a tűzhely körül lábasok, serpenyők, mérőedények és kések, a szoba másik felében pedig egy faltól falig, padlótól plafonig érő polcrendszer, amin a boszorkány könyvtára foglalta el jól megérdemelt helyét. A házhoz tartozott még a boszorkány szobája, ahová a fiú nem léphetett be, és egy barlang, amiben forró, gyógyító vizű forrás eredt és ahol egy kisebb méretű, fürdésre alkalmas medencét vájt magának a víz. Az udvaron volt még egy hideg vizű kút, aminek régi, mohos kövekből rakott falában hűvös páfrányok gyökereztek.

Mivel napok óta esett, az udvar igencsak fölázott, s az esőnek mintha szokatlan, pirosas színe lett volna, de ezzel egyikőjük se törődött. A boszorkány hársfavirágzatból és egy csipet levendulából teát főzött és sokáig nézte a tüzet.

Fiú, szólt a boszorkány. Miért van az, hogy ennyi holdtölte óta laksz nálam, és még nem keresett senki? Azért, mert én vagyok a fiú, aki nem kellett senkinek, válaszolta amaz. A boszorkány várakozva nézett rá. Apám megbolondult, folytatta a fiú, anyám pedig minden hajnaltól minden éjszakáig a könnyével öntözte a veteményt, amíg rá nem borult a krumpliföldre. A nővérem mákvirág lett. Az micsoda, horkant föl a boszorkány. Hát, mákvirág. A kertben termett a mák. Rájött, hogyan kell belőle olyan teát főzni, ami kinyit egy kaput, amitől egy másik világba lép át az ember. Amikor visszajött, azt mesélte, hogy ez egy fényes világ. Mint egy hatalmas tenger, ami tele van fénnyel, és ő fürdik benne. Olyan selymes, reggeli fénnyel, amiben minden könnyű és gyönyörű. Nincsenek emlékek, nincsenek álmok, nincsenek gondolatok. Csak alig elviselhető, súlytalan öröm. Igazi áhítattal beszélt. Azt mondta, megtalálta, amit ennyi éven át keresett. Hogy ezt kereste egész életében. Aztán kinyitotta megint a kaput, és átlépett rajta, aztán minden nap, aztán nem jött vissza többet.

És akkor nagyon koncentráltam, mesélte a fiú. Nagyon erősen gondoltam arra, hogy nem hagyhat itt még ő is engem. Vissza akartam hozni. És akkor elkezdtem azt álmodni, hogy látom a halottakat.

 

 

(Illusztráció: wmw)

Idegenben

az én világom most egy mező, amit főút szel ketté,
kertemben eprek nőnek,
a földet én tettem kertté,
a kert végében őzek.

az én világom most magány, amit pénzzé próbálok tenni.
lassabban barnul északon a lábam,
fehéren lóbálom, nem történik semmi,
nyakig merülök a mosogatótálban.

az én világom most egy más nyelv, amit érteni akarok,
a  szavak közt távolság feszül,
nevetésben, csöndben a fordítások szabadok,
magyarázni nem sikerül.

az én világom most a hiány, mert most történik minden
otthon fullasztó nyár van,  az évszázad bulija,
„bezzeg mikor vagyok, semmi sincsen…”
egyszer sem ugrottam még fürdőbugyiba.

az én világom most folyton a válság,
mindenhol menekültek,
elmondom, hogy mások is lássák:
„mind csak jövőt akarunk a gyerekünknek”.

az én világom most az időtálló próba,
darabok leszek, vagy végre egész
hogyan vágytam a valóra,
pedig ami most van, az mind elenyész.

az én világom most egy szoba, ugyanúgy négy fallal.
otthon sem írnám másképp,
itt sem lesz torta krémhabbal,
az indulópont ugyanaz, a többi ködös tájkép.

az én világom most megszeppent őzek látják
ahogy reggel öltözöm, este fekszem,
hogy érthetnék az ember magányát,
ha az nincsen, csak kelesztem?

Sam-Wolfe-Connelly2


kép: Sam Wolfe Connelly

Félkézfogó

 

Eplemøya Songlag: Kvelerslangen; 0: 07–3: 09
(SUS, Røstad Scene, Levanger, 2013)

Belehajózni az égbe. Magamban keresem a csillagokat. Esőcseppek víztükrön. Lépegetés ugróiskolán. Valami kergetés van. Magamra hagytalak, magadra hagysz. Miért pislogunk, amikor a Nap nem pislog. Elegem van a fűnövésből.

Vártam, hogy elmenj, de én mentem el. Sétálni megyünk, sétálni maradunk. Hát madarak vagyunk, hogy fel-le szállunk? Két idegen tekintet. Monoton fák, monoton mezők, ég. Mikor veszed le rólam a szemhéjad?

Kezd idegesíteni ez a sok félrelét. Forog a vízben a várakozás. Mit adtatok be? Mit vettetek el? Nem érzem a fájdalmamat. Kóstolgatod, mint aki most tanulja a levegőt. Hattyúk, mielőtt túl sötét lesz. Nem akarom, hogy félj.

Olyan nézés, ami már a sötétet nézi. Hülye üvegablak, nem fér át a fény. Mennyi felesleges levegővétel. Suhannak a fák. Zuhan az eső. Zajmérgezés, fényhalál. Mezítelen bokák. Kövek alatt a föld. Honnan jöttél, hová jössz.

Ki érzi a fájdalmamat. Futunk az égen, fut az ég, futás van, nincs. Kinek képzellek, kinek képzeled magad. Néhány szédült esőcsepp. Miért hagytok sötétben, amikor Nap van? Szép az üveg, de kit érdekel. Te sem maradsz szabály.

Lehunyt ablakok, elfüggönyzött szemed. Kire nézel, amikor engem nézel? Kinek adod, kitől veszed el a levegőt. Mit mondhatok, üres a kelepce. Minden madár másfelé száll, másfelé zuhan. Sínek metszéspontja. Szívé.

Két férfi a part felé menet. Két part a férfi felé menet. A két férfi felé. Miért kódorog. A kiskutya és a malac a tó partján. A kiskutya és a malac a kertben, új képkeret. Kővel dobálnak a fényben. Minek álltam a fényre.

Megkérem a kezed, kettő van belőle, az egyiket csak odaadod. Azt hittem, rosszabb lesz, de csak rossz, ez jó. A felhők szélében megkapaszkodni. Az ég szélében. Gyűrűzik a madarakat, arany karikagyűrű.

Ki ásott el, amikor még élek? Esténként a tükörben egy arc, a kiskutya és a malac rabsága. Elveheted a kezemet, én nem a kezem vagyok. Kattogó égvas. Alszunk, pedig a Nap nem megy aludni. Miért ásták fel az eget.

Mentünk, te az én kezemet fogtad, de én nem a tiéd. Kő, víz, kő. Megfogtam a kezed, de nem a te kezed volt. Most nézhetünk szembe. Kisavanyodott abból a felhőből egy szomorú kis csepp. Most mondd meg, mire való a szarvas.

Mire való vagy. Arra. Erre. Arra mennek, erre mennek. Kövekkel játszunk, kirakjuk a Napot. Levegőmozaik. Homokszemlencse. Besötétedett, amikor világos van. Nem látod a ködöm? Hová nő a fű. Varjú a parton.

Hátraesek, te fogsz, én nem fogok.

2015. 07. 14. 19: 51: 16

 

(Illusztráció: Linda Rauch: Meditation)

Vinicius de Moraes: Karneváli szonett

Még itt dereng bennem a szerelem,
mint távoli viharos szenvedély.
Ha felszítom, végem van egészen,
ha kioltom, az életem mit ér?

Oly édesen keserű gyötrelem,
jaj, nélküle minden perc büntetés.
A féltékeny magára féltékeny,
s a csókok emléke csak szenvedés.

Így élünk csendesen. Te belőlem,
én belőled, míg telnek az évek.
És jön a végső búcsú, hisz minden

élet, minden szerelem így ér véget.
Te tudod, s én is tudom jól: ki elmegy,
az a másikat váltja meg.

(VAJDICS ANIKÓ fordítása)

vinicius-de-moraes

Hazatelefonál

– Apa hívja az űrállomást.

– Apa, ez még mindig nem vicces. És ez nem egy űrállomás, hanem egy földi megfigyelő központ.

– Jól van, na. Hogy vagy?  Üzentek már a marslakók?

– Ne hívd őket így, idiótának érzem tőle magam. Egyébként is, tudod, hogy titkos minden információ.

– Tehát továbbra sem fogtatok semmi jelet.

– Mostanában nem.

– Hat éve dolgozol ott, és még sohasem. Mi a francot csináltok egész nap?

– Apa, ez egy munkahely. És minden beszélgetést rögzítenek.

– Váltanod kéne.

– Nagyon szeretem. Egyébként sem szólhatsz egy szót sem, egy hatalmas terepjárót vezetek, és egy óriási házban élek a város központjában.

– Persze. Csak az autó az államé, a házat pedig hatan bérlitek, a többi kocka haveroddal.

– Nagyon intelligens emberek.

– Pont erről beszélek. Hogy neked is kifizettük anyáddal a diplomáidat: doktoráltál csillagászatból, matematikából, beszélsz hat nyelven, amiből kettő nem is létezik.

– A klingon és a tünde nagyon szépen ki vannak dolgozva.

– Mentél volna egy csillagvizsgálóba! Már régen tehettél volna valami érdemlegeset. Például felfedezhetted volna te azt a bolygót, amiről olvastam minap. Akkor most nem egy számsorról lenne elnevezve, hanem mondjuk édesanyádról.

– Vagy rólad, ugye?

– Mit akarsz ezzel? Nem kell nekem semmi, minden jó, ahogy van. Te is tudnád, milyen érzés, ha megnősülnél. Harminc éves vagy.

– Tudom, hány éves vagyok.

– És ufókat keresgélsz egy kényelmes székben egész nap. Aztán hazamész másik öt férfihoz.

– Megvalósítom az álmomat.

– Amikor én annyi idős voltam, mint te, akkor…

– Apa, le kell tennem.

– Még ezt elmondom.

– De lehet, hogy rendkívüli esemény történik.

– Mindig ez van, aztán meg sosem írnak a hírekben semmit.

– Majd beszélünk, szia.

– Ha jön valami zöld emberke, zavard haza. Rühellem az idegeneket. Szia.

 

 

(Illusztráció: Alisa Amor)

Cercamon: Lo plaing comenz iradamen

Kezdem siralmas énekem,
majd megszakad belé szivem.
Azt látni kínzó gyötrelem,
hogy Ifjuság tiporva lenn,
s Öröm helyén Gazság terem,
mert a poitou-i halott.

Dicsőség, hírnév elapadt,
mi tőle jött, mint áradat,
kit Bar földje is, jaj, sirat!
Itt élve rám nagy súly szakad.
Uram, e jó báródnak adj,
kegyes légy, Paradicsomot.

Ez Poitou gróf gyászdala:
Kiválóság volt ő maga,
Érdem, Nagylelkűség oda
– nincs többé vágyam élni ma.
Pokoltól vidd, Uram, tova!
Végül igazként távozott.

Szavam, dicső Úr, perre megy,
mert kit szerettem, elveszed.
Alkotta Ádámot kezed,
s most ezt Pokoltól mentve meg,
add, hogy ne égessék tüzek:
ne hulljon ránk kacaj, szitok.

Igaztalan e rossz világ,
gazdag s szegény nyakára hág.
El is ment, jaj, minden barát,
s nem vár reánk, csak koldulás.
De Ítéletkor, nem vitás,
elválnak jók és gonoszok.

Híres, nemes gascogne-i úr,
erőd, hatalmad lám kimúl,
s ez meggyötörhet komiszul.
Az Ifju-Nép is mind busul,
hisz nem lel senkit gyámolul.
Csak Alfonz úr vidámodott.

Norman és frank siránkozik,
s a király ontja könnyeit,
bár ő örökli földjeit,
melyek hatalmát növelik,
ám ha nem sír, zokon veszik.
Indul a mór ellen legott.

Örvend – habár gyász illenék –
Limousin s Angoulême-vidék.
Ha Isten adná, s élne még,
hódolna mind előtte rég.
Szabadultak, mert jött a vég,
s Aunis sem érez bánatot.

Igaz gyászdalt küld Cercamon
Eblo úrnak. Jaj, fájdalom,
ború ül egész Gascogne-on,
Spanyolföldön, Aragonon.
Szent Jakab, védje irgalom
az itt nyugvó zarándokot!

Rajnavölgyi Géza fordítása