Éjjel, vagy nappal van, nem tudom, épphogy kilátok  a pokróc alól, nézem a homályos ajtót, az összes redőny leengedve, félek… főleg itt a hűvös csempéken, az üres fürdőszobában, egy alak járkál le-föl, egy ismeretlen recsegteti a felázott padlót, barátkoznom kéne vele, hogy barátok lehessünk, ne ellenségek…

Majd egy gyermeket hoz magával, kézen fogva nevetgélnek, nem látom az arcukat, egy falovat húznak maguk után, „ajándék az életnek”. Egy ártatlan lelket tesz vidámmá, valaki végre játszhat boldogan anélkül, hogy álmodnia kéne… de Ő átveri, és kihasználja, a hálóban vannak, a kilincs csuklik egyet, a faló már nem billeg oda-vissza, késfenés hallatszik, aztán csönd, mintha kifacsarták volna körülöttem a levegőt. Fekszem mozdulatlanul, a zárt ajtó mögött fuldoklás hallatszik, gyötrelem, kattog valakinek a gégéje, kattog az álkapocs, (tudom drágám, ez az átkozott fájdalom, tudom mit érzek, mit álmodom). Bugyborékol a háló, még mindig elfojtott a fuldoklás, de szünet, megpihenés, aztán újra gargalizál az, aki szenved, aki köpköd a reménytelenségben.

Belépek én is a szobába, hiszen idehívtak, kihűl a testem, súrlódnak a porcikáim, állok a megkínzott előtt, arca lenyúzva, babérlevekkel feldíszítve. „Ajándék a halálnak”, rámutat az élettelen állatra, nekem is annak kéne lennem. Eladom magamat, megsimogatom a csípős testet, a nyirkos rostokat, ringatni kezdem a véres falovat. Hát igen, eladom magamat, barátkozom az élettel, kivel még nem tudtam szeretkezni a megnyúzott előtt, nyalom minden sótlan hajlatát, mielőtt engem vinne el, de végül megölöm, széttöröm apró szilánkokra a testét, mert engem törne szét egy megalázott előtt… Nyugodtan álldogál a faló a játszótársa mellett. Boldogan megpihenek, altatom magam, és most azt kívánom, bárcsak én is ajándéka lehetnék annak a „valaminek”, vagy legalább egy tárgy, mit elringatnának minden este…

(Illusztráció: sb)

Léptek zaja törte meg a csöndet. Két pár láb, az egyik nehézkes, csoszog, a másik hegyes cipősarkak ideges kopogása. Az alakok a sűrű ködben csak lassan haladnak az egyetlen fényforrás – egy hotel neonvilágítása felé. A sötétben két felirat világít, az egyiken az áll, hogy Zimmer Frei, a másikon pedig, kicsit megkopva, az establishment neve – Nefelejcs Hotel. Fénykorában talán három csillag is díszeleghetett a név mellett (vagy csupán az akkori tulajdonos tett fel reménykedve több csillagot a felirat mellé?), de azóta egyet leszámítva kifakult az összes.

A páros, miután végre elérte a hotelt, először az ajtón szeretett volna bemenni, de miután az nem sikerült, a férfi keresett egy csöngőt, amit jó hosszan lehetett nyomni, amíg valaki meg nem jelenik. Azon az éjszakán ez különösen hosszú időnek tűnt.

Amíg a férfi a kinti nyirkos hidegben kitartóan nyomta a csöngőt, a hotel meleg, poros belsejében a portás felnyitotta egyik, majd másik szemét és fejét elfordítva, a csipáján keresztül a vekkerje világító számlapja után kutatott a sötétben. Miután megállapította, hogy istentelenül késő van, morogva magára húzta a kabátját és a lehető leglassabban elindult a bejárati ajtó felé.

Mivel nem szerette volna elsietni a dolgokat, az ajtóhoz vezető úton még egy kicsit elidőzött a sötétben derengő Mária előtt. A napelemes üvegszobor jelenlétével lecsillapítja a kedélyeket és békét hoz a házra, állt a brosúrában. A portás ennek semmiképpen sem szeretett volna ellentmondani, mégiscsak vallásos ember. Röviden a szájához emelte a nyakában csüngő aranykeresztet és némi gondolkodás után folytatta az útját a bejárati ajtó felé, ahol a csöngő továbbra is engedelmesen adott hangot a látogatók türelmetlenségének.

Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, a portás felkapcsolta a villanyt, hogy lássa, kik azok, akik csöngetnek.

A folyosó fénye megvilágította a két látogatót. Az alacsony, köpcös férfi mellett egy divatos ruhákba öltözött nő állt. A férfi szó nélkül belépett az ajtón, a nő pedig követte a hotel belsejébe. Először úgy tűnt, hogy egyikük se vette észre a portást, amíg az üres recepció nem engedett arra következtetni, hogy valahol másutt kell keresni az illetékes személyt.

A portás, amilyen lassan csak tudott, becsoszogott a recepciós pult mögé. Lepedékes fogai közül csak egy morgásszerű mibensegíthetek-et sikerült kifacsarni. A férfit ez azonban nem izgatta különösebben, mert bár későn értek ide, de mégiscsak foglalása van, már régi vendégek, szeretné elfoglalni a szobát.

Alig húszpercnyi adminisztrációt és kulcskeresést követően, elindultak az emeletre, ahol az elnöki lakosztály leledzett, ami nevéhez méltán, kellő körültekintéssel volt berendezve. A lakosztály közepén hatalmas ágy terült szét, mellette kétoldalt elegáns, csipkés kis terítővel díszített komódok. A falakat enyhén megsárgult tapéta és két gobelin ékesítette, az egyiken nagy szemű kiskutya, a másikon vadregényes táj. Persze minibár és tévékészülék sem hiányozhatott a szobából, előbbi egy csöndesen doromboló, dohos hűtő, utóbbi egy enyhén poros, méretes LCD TV.

A férfi lesegítette a nőről a bundát és maga is elkezdett volna vetkőzni, de a portást észrevéve, benyúlt a zsebébe és előhúzott egy kisebb köteg pénzt. Kettesben szeretné tölteni az estét a feleségével, reggelig semmi esetre se zavarják. A portás készségesen elfogadta a pénzt és a szobából kihátrálva becsukta maga mögött az ajtót.

A portás még a szobájába sem ért vissza (pedig ezúttal sietett), a lakosztályból máris felcsendültek az ilyenkor szokásos zajok – tompa hangok, bizonyára felborították a komódot, vagy mintha valamit többször leejtettek volna a földre, az ágy nyikorgása és elfojtott sírás.

Reggel volt már, mire a lakosztályból érkező hangok elcsendesedtek, a portás pedig kipihenten köszöntötte az új napot. Fütyörészve elkészítette a kontinentális reggelit, kitette a Mária szobrot a napra, majd kiült a hátsó kertbe elszívni a jól megérdemelt reggeli cigarettáját.

(Illusztráció: Margaret Glew)

Felhők takarták a Napot. Egy utcasarokban egy hajléktalan éppen felébredt. Majd kezébe vette kedvenc könyvét. Miután elfáradt az olvasástól, fogta a füzetet s a tollát, majd írni kezdett. Ez az egy dolog még megmaradt neki. Az írás. Nem vidám dolgokról írt, de ez élete miatt érthető is. Könnyű történetet ábrázolt. Valaha ő lakásban élő író volt. Most azonban az utcán él. Az emberek – akik arra jártak – megbámulták ezt a fedél nélküli embert s csodálkoztak, hogy ír. Vajon mit? S egyáltalán, miért? Aztán tovább mentek. A hajléktalan meg lázasan írt. Egyszer csak egy újságírónak szúr szemet ez az ember. Nem bírta, hogy meg ne kérdezze:
– Maga hajléktalan?
– Igen. Két éve.
– És szokott rendszeresen írni?
– Én író voltam valaha. Csak adósságban maradtam, tudja?
Az újságíró bólogatott. Aztán a hajléktalan elővett egy lapot, amiben a novellája szerepelt. Az újságíró kezébe adta.
– Olvassa csak el!
Az újságíró letette diplomatatáskáját, aztán olvasni kezdte.
– Hiszen ez remek sztori! De hogy engedhette meg, hogy az utcára kerüljön?
– Á.. nem rajtam múlott!
Az újságíró sóhajtott.
– Egyszerű munkás voltam! Íróként ismert is a nevem, csak a gyerekeim meg a feleségem miatt iszogattam is, s egy szép napon azt vettem észre, hogy magamra maradtam. S nem bírtam fenntartani a lakást. Még írógépem is volt.
– És most az utcán van!
– Igen, ott.
– Nem megy be a szállóba?
– Néha beszoktam! De kapok azért segélyt is!
– Hát ez bizony elszomorító! – mondta sóhajtva az újságíró.
Komolyan mondom, ilyen esettel még nem találkoztam!
– Maga már nem fiatalember, meglepődik ezen?
– Nem az a fontos, hogy meglepődök vagy nem. Hanem ez a jogfosztottság!
– Sok folyóiratom volt, a fiam magával is vitte, de kit érdekel, hadd olvassa csak őket! Tudja, hogy az apja egy író volt!
– Most meg egy hajléktalan! – mondta erélyes szigorral az újságíró.
– Igen, ilyen az élet!
– Mert maga olyanná tette!
– Nem, hagyja ezt a süket dumát!
– Maga talán nem tehet semmiről? Mindennek csak más és más az oka?
– Tehetek róla, hogy elesett ember vagyok? – mondta hangjában haraggal a hajléktalan.
Az újságíró fejét rázta. Ebben némi igazat adott neki. Érte haragudott már, nem ellene.
– Mit tud maga arról, milyen elesett emberként élni a mindennapokat?
– Tudok róla!
– Tud. De nem élte át.
– Nem is akarom és nem is fogom!
A hajléktalan hallgatott.
– Most éppen mit ír?
– Egy kis karcolatot. Nem nagy szám.
– Elolvashatom?
– Ha akarja…
S az újságíró a kezébe vette a füzetet. Eltűnődött.
– Maga nagyon tehetséges!
– Már ennyiből így ítélkezik?
– Hogyne! Én mondjuk nem író, hanem újságíró vagyok, de ennyit meg tudok állapítani, hogy tehetséges.
– Igen. Amíg lakásom volt, engem is ismertek az írók.
– És most? Nem segítenek magán?
– Hát látja… Nem úgy néz ki!
– Ez bizony szomorú…
– Mit várjak tőlük?
– Én, ha a maga barátja lennék, biztos segítenék önnek!
A hajléktalan elmosolyodott. Elővette a borosüveget.
– Nem kínálhatom meg?
– Nem iszom.
– Milyen jó magának!
– Magának pláne jó lenne az, ha nem inna!
– Nem iszom sokat!
– Kíváncsi lennék én arra!
– Ezt a bort már egy hete iszom, ha hiszi, ha nem! Azelőtt én se ittam!
– Mi előtt?
– Míg volt lakásom!
– És miért szokott akkor rá?
– Nem tudom. Ne is kérdezze. A bánatomat ebben éltem ki talán.
– S nem akar dolgozni?
– Ebből az állapotból hogyan lépjek ki? Először lakás kéne!
– Kívánom magának, hogy lakása legyen! – s keresztet vetett.
– Köszönöm! – veregette meg a vállát az újságírónak.
– No, mennem kell! – mondta az újságíró.
– Viszlát! – mondta az – s írt tovább.
Az újságíró meg elgondolkodott, hogy micsoda sorstragédiák vannak az életben. Hiszen ez az ember, ha nem lenne hajléktalan – bizonyos szempontból még ő nála is tehetségesebb lenne. Hiszen ő csak szerkesztőségnél dolgozik. Nem tud novellákat, karcolatokat írni. Nagyot sóhajtott s felettébb fura hangulatban igyekezett haza.

(Illusztráció: Dan Gheno)

Alekszandr Petrovics nagy levegőt vett, mert a nedves, októberi szél ismerős illatot sodort a harckocsiba.  Mintha a növények üzennének nekem, sóhajtotta. Vagy csak ujjonganának a fák, hogy viszontlátnak.
Persze nagyot változott Pest ennyi idő alatt.
Pöffeszkedő paloták, óriáskígyók módjára tekergő körutak, feltépett villamossínek. A környék valamikor városszéli senkiföldje volt, rossz raktárakkal, kocsmákkal, egy aprócska piaccal, laktanyával. De Sándor sohasem volt hajlamos az oktalan melankóliára, nem mélázott túl sokat, kimászott a harckocsiból, megállt egy hirdetőoszlopnál. Rabok legyünk vagy szabadok?
Nem szerette, mikor a szavait a neve feltüntetése nélkül idézgetik, keresett a zsebében egy kincstári ceruzát, megnyálazta, és aláírta: Petőfi Sándor.
Így már igen.

A Corvin köziek nem is nagyon csodálkoztak a felbukkanásán. Hallottak már egy kárpátaljai magyar kiskatonáról, aki „ledobta a mundért”, és lelkes kiáltásokkal a felkelők közé csatlakozott. Sándor nem hallatott „lelkes kiáltásokat”, nem bizonygatta, hogy ő is magyar, csak üdvözült arccal ténfergett a felkelők között, sebesülteket ápolt, üzeneteket vitt.
Ha már ennyire óvatos, elküldték stencilezni. Egy ügyefogyott, hozzá hasonlóan alacsony papnövendékkel  másolgatta a röpcédulákat, végül befogták szórólapszerkesztésre – ámde mit lehet elvárni egy olyan fiútól, aki az utcát átjavítja „utczá”-ra, és ha belejön a fogalmazásba, akkor követeli, hogy az ellenség „miszlikbe szabdaltassék”, a szabadság csillaga „felemeltessék”
Sokan jöttek, hogy kezet rázzanak vele.
– Én a Dzsingisz kán vagyok – mondták.
– Én meg Al Capone Amerikából.
– Humphrey Bogart, tiszteletem.
Petőfi életében nem hallotta ezeket a neveket, de mindenkire mosolygott, és ők is visszamosolyogtak rá, mert szinte mindenki magasabbnak, boldogabbnak, erősebbnek érezte magát a jelenlétében. De nem volt sok idő örülni. A szomszéd utcákban ugattak a gépfegyverek,  ez pedig azt jelentette, hogy hamarosan mind meg fognak halni, a leggyötrelmesebben ő, a „szovjet”.
Mert Petőfiről mindenki tudta, hogy élve akarják elkapni.
De a vég előtt Sándor még kénytelen volt néhány kínos órát eltölteni két kalapos tudós és kritikus társaságában, akik azt kutatták, milyen különleges Petőfi-kultusz vert gyökeret a Szovjetunióban. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben nagyítóval végig vizsgálnák Petőfi minden porcikáját.
– Seggfejek – vigyorgott Sándor. – Seggfejek, dzsingiszek, műdisznók, bogartok!.
A kirobbanó nevetés neki is erőt adott. Én vagyok az, aki követelhetném, hogy igazoljátok magatokat. De jön a végítélet, nem huzakodom. Éljen a forradalom!
Ám a szovjet előrenyomulás elakadt. Igen, már minden pillanat ajándék. És most annyiféleképpen ragyog, ahogy szeretnéd. Sándor tiszta inget szerzett, mert megfogadta, hogy elugrik a Dohány utcába, elbúcsúzni a feleségéhez.
November 6-a után már nem látták Pest utcáin.

A szovjet katonai hatóságok Egressy Gábor dagerrotípiájának másolataival felszerelkezve kutattak utána. Ám a  XIX. századi fénykép olyan homályos volt, hogy sokan minden mokány, alacsony, fekete, bajszos vagy nem bajszos harcos holttestében ráismerni véltek Petőfi Sándorra. Ráadásul a kutatást az is nehezítette, hogy a Budapesten eltűnt Alekszandr Petrovics tizedes katonai kartotékja és bajtársai szerint is szőkésbarna, köpcös fiatalember volt, akinek a vonásai nem is hasonlítottak az Egressy-féle dagerrotípián látható fiatalemberre. A szovjet hatóságok kihallgatták a Petőfi Irodalmi Múzeum két Corvin-közben feltűnt munkatársát is: ők azt állították, a felkelők által Sanyinak nevezett fiú bár folyékonyan beszélt magyarul , olyan pimasz és műveletlen volt, hogy a nagy költővel való azonosság teljességgel kizárható. Szerintük Alekszandr Petrovics csak egy tanulatlan, kárpátaljai kiskatona, aki viccből – és persze a többi felkelővel egyetértésben – nem színésznek vagy gengszternek, hanem költőnek titulálta magát.
November 8-a után  megalakult a Petőfi Sándor Ellenállási Mozgalom a Pilisben. Látni ugyan nem látták az ottani szabadságharcosok Petőfi Sándort, de ismertek valakit, aki a Corvin közben Petőfivel személyesen találkozott.

A Petőfi Sándor halálával kapcsolatos híreknek 1957 elején a Népszabadság próbált meg utánajárni. Két ferencvárosi kamaszlány, Szabó Piroska és Szabó Kornélia (unokatestvérek) a velük barátságban lévő Barta Rozália vőlegényének, Csöpinek a keresésére indultak, és a Bakáts téri holttestek között Alekszandr Petrovics tetemében felfedezni vélték a hajdani Csöpit. A halott katonát behúzták a Bakáts tér 9. számú ház pincéjébe, az arcát lemosták, a kezét a mellén összekulcsolták. De mire Barta Rozália a 4. emeletről lemerészkedett a szénpincébe, a holttest eltűnt.

Petőfit 57 és 59 között kiiktatták a középiskolai tantervekből, később – a konszolidáció nevében – bizonyos verseket mégiscsak be- vagy vissza-iktattak a szöveggyűjteménybe, talán mert 1959 végén megalakult a Petőfi Sándor-Védők Társasága, akik küzdöttek minden retrográd kisajátítási kísérletek ellen. És talán nehéz lett volna a töménytelen teret, utcát, tsz-t egyetlen év alatt átnevezni. De nem késtek azok az irodalomtörténeti szakvélemények, melyek Petőfi költői önkifejezésének  tarthatatlan egyszerűségére mutattak rá.
Ám  hol lehet a nem-Petőfi, a magát viccből költőnek mondó kiskatona holtteste?
A legvalószínűbbnek az látszott, hogy a Bakáts tér 9. számú ház felügyelője megtalálta a szénpincében a holttestet, gondosan elrejtette és 1957 elején kiszolgáltatta a magyar hatóságoknak.
Hogy hogy került a gondosan mumifikált holttest a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat páncélszekrényébe, rejtély. Mindenesetre a magyar állam értékesített a California Egyetemnek néhány – feltehetőleg XIX. századi – „anyagmaradványt” kizárólag tudományos kutatás céljaira.
Kellett a valuta.
A rendszerváltás után újságírók megpróbáltak rábukkanni a Bakáts tér 9-ben élő Baráth Rozália nyomaira. A lakók esküdöztek, hogy semmiféle Baráthék nem éltek soha a házban, életükben nem hallottak se Csöpiről, se Rozáliáról. Ez valami kommunista legenda.
Az az igazság, hogy…

Petőfi 1958 elején megérkezett Párizsba.

A nedves, tavaszi szél ismerős illatot sodort a körutakra.
Ismerőset, de nem igazit. Talán mert kevesebb lelkesedés szorult a fákba.
Talán még nincs itt az idő, gondolta szomorúan.
Ha eljön, akkor minden pillanat ajándék lesz.
És annyiféleképp ragyog, ahogy szeretnéd.