Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik. Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.
Címke: irodalom
Srác a vulkánok szigetéről
Még a középiskolában történt. Talán az érettségi évében, nem tudom pontosan, hogy új osztálytársat kaptunk. Egyenesen valamelyik északi országból. Izlandról, ha jól emlékszem. Félreértés ne essék, magyar volt, csak valamilyen okból kifolyólag egy évet vendégeskedett Európa egyik legészakibb pontján, a vulkánok szigetén.
Ez a srác több mint, fura volt. Idősebb, és legalább egy fejjel magasabb mindannyiunknál. Szakáll, barkó, mikrofonszerű göndör haj kölcsönzött neki egészen sajátos megjelenést. Kifejezetten jól pörgött az agya, ez kiderült a tanórákon, de a beilleszkedéssel gondjai voltak. Nem tudom, hogy zavarban volt-e, azért csinálta, vagy csak egyszerűen unatkozott és fel akarta dobni az órákat, de ha mondjuk egy matematikai egyenlet példás levezetéséhez hívta ki a tanárnő a táblához, ő, amíg nem kapott krétát, a szemünk előtt táncolt: sasszézott, emelgette jobbra-balra a lábát, és különös, leginkább a drum & bass dobtémáira emlékeztető hangokat adott ki a száján. (Akkor még nem tudtam, mi az a beatbox.) Az osztály nyitottabb, barátkozóbb tagjai persze próbálták őt megnyerni egy-egy közösségi eseménynek. Például többször elhívták sörözni. Nekem azonban mindig ellenérzésem volt az újonnan érkezőkkel szemben. És egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy megismerkedjünk. Hiszen osztálytársi, baráti körben már régóta kitalált és bejáratott figurája voltam a mi kis társadalmunknak, és ez bőven elég volt akkor. Bár kétségkívül volt valami lenyűgöző abban az idegenségben, ahogy a maga (vagy mások) szórakoztatására tett-vett az órákon.
Aztán az egyik alkalommal egy művészettörténeti kurzuson ültünk. Ő egy padsorral előttem foglalt helyet. Szombat volt. (Igen, a történet helyszíne egy olyan művészeti intézmény, ahol vasárnapot kivéve, hétvégén is van oktatás.) Ment a szokásos diavetítés elől a táblánál. Azt hiszem, a preraffaelitákat vagy a bécsi szecesszió mestereinek legkiemelkedőbb munkáit vettük, amikor hátrafordult, és minden kertelés nélkül azt mondta rám, hogy buzi vagyok. Köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam, nem értettem a dolgot, de emlékszem, egy hang se jött ki a számon, hogy bármit is reagáljak. Ő pedig, mialatt szótlanul teltek a másodpercek, egyre csak mosolygott kinyilatkoztatása rám gyakorolt hatásán. Végül látva, hogy mélységes megdöbbenésem, majd az azt követő lefagyásom miatt már nem tud több élvezetet kisajtolni a helyzetből, visszafordult az iskolapadja felé. Nem kísértem végig a szememmel, mert megalázott voltam, és megalázottságomban egyszersmind dühös arra, hogy velem ilyesmi megtörténhet, de úgy sejtem, nagyon is büszke lehetett magára, ahhoz hasonló diadalérzés keríthette hatalmába, mint amikor valaki nagy nehezen a helyére rak egy régóta szorongatott puzzle-t a több száz darabos, többnyire eget és tengert ábrázoló kirakóban.
Mit lehet erre mondani: hogy nem vagyok az? Hogy eddig egyszerű volt az élet: fiúk- lányokkal, és hogy ezt láttam, ezt csináltam, sose gondoltam arra, hogy máshogy is lehetséges. Faluról jöttem, ahol a helyi srácokkal kizárólag szitokszóként, valamelyik elesettebb osztálytársunk piszkálására használtuk ezt a kifejezést. Annyit tudtunk róla, hogy nagy-nagy trágárságot jelöl, de hogy ez a szó azt jelenti, egy férfi nem a lányokhoz, hanem a fiúkhoz vonzódik, irántuk gyúl lángra, igazán nem tudhattuk. Most meg valaki egyértelműen a szexuális tartalmával jön nekem. Mi több: felcímkéz! Nem kevesebbet állít, hogy eddig hibásan, rosszul gondoltam az életemre. És benne arra a jó pár lányra, akivel dolgom volt a kamaszéveim alatt. Ő legalábbis egészen biztosan így gondolta, ugyanis ettől a naptól kezdve megpróbált lebuktatni. Ha felszólítottak, és beszélnem kellett a többiek előtt – márpedig gyakran felszólítottak, én pedig mindig elvörösödtem, mert csak kiscsoportban, pár ember előtt tudok megnyerő lenni – büdös, hússzínű zavartságom tovább mélyítette azzal, hogy feltűnően, kárörvendően bámult. Szinte majd kiesett a padból, úgy lesett. Azt akarta, hogy vegyem észre: ő tudja „azt”, amit se én, se a barátaim nem tudnak rólam, és hogy ő, aki a „dolog kizárólagos tudója”, engem néz. A történet valahogy úgy folytatódott, hogy „csupa-szív” osztálytársam még legalább egy évig (másfél évig, nem tudom pontosan, nem emlékszem már igazán, mi volt, az érettségit követő szakmai évben) szúrópróbaszerűen rám vigyorgott a tanórákon, bele a képembe, én pedig a vele szemben érzett eszköztelenségem, és a feltételezéssel kapcsolatos szégyenérzetem és dühöm hatására, naponta többször elpirultam. Már egészen olyan voltam a menetrendszerűen bekövetkező arcszínváltozástól, mint egy közlekedési lámpa. (Észrevette már valaki, milyen gyorsan, milyen könnyedén követi az első kiadós, „egészestés” elpirulást, a soron következő második, harmadik? Elég az, hogy egyszer istenesen felszökjön az ember fejébe a vér, utána már nincs megállás, a legártatlanabb személyét érintő kérdésektől is legszívesebben kirohanna a világból.)
Érdekes, amennyire zavart a dolog, úgy nem tettem semmit annak érdekében, hogy megoldjam vagy legalább csak egy kicsit is könnyítsek a magam helyzetén. De eleve mit tehettem volna?! Túl gyáva és zöldfülű voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Talán minden további sérelmet megelőzve le kellett volna neki kevernem egy ordas nagy pofont, miután kimondta, még ott, a legelején. Vállalva a kockázatot, hogy esetleg a szünetben bevár és dologtalan, unatkozó csibészek módjára pillanatok alatt egymásnak esünk. Összekötjük a bajszunkat. (Talán, ha akkor lett volna bajszom, amit össze lehet kötni, bevállaltam volna az efféle hősködést.) Ugyanakkor nem tudom, hogy ebben az esetben az erőszak, mire lett volna válasz. Egy biztos: az iskola ultrahumánus, szélsőségesen liberális szellemiségéből adódóan a beszélgetés lett volna az egyetlen megoldás. Na de hogyan? „Figyelj, haver, tulajdonképpen te engem miért is tartasz buzinak? Mit mondtam, vagy tettem, amiből erre következtettél? Ráadásul úgy, hogy nem ismersz. Miért csinálod velem ezt az egész játékot?” Az ilyen záporozó, bénábbnál-bénább nyitókérdések hallatán, nemhogy ő, még én is elröhögtem volna magamat. Mindenesetre mivel én nem csináltam semmit – csak tűrtem csendben, mint az az elítélt, akinek büntetésképpen még kivágták a nyelvét is –, ő pedig zavartalanul folytathatta tovább a műsorát, olyan zseniálisan rosszul jöttem ki az egészből, hogy még éveken át, ha valaki ismerős társaságban meggondolatlanul buzizott egyet, vagy csak szóba jött a homoszexualitás valami téma kapcsán, zavarba jöttem.
A sráccal a történtek után még kétszer találkoztam. Először egy budapesti belvárosi szórakozóhely férfivécéjében, ahol egyszer csak felbukkant a semmiből, miközben én épp a dolgomat végeztem, és bár helyezkedtem a piszoárnál, próbáltam elbújni, hogy ne ismerjen fel, ő nem tett ugyanígy. Látszólag nem csinált nagy ügyet az általa elszenvedett régi sérelmeimből, sőt, mintha mindig is jó pajtások lettünk volna, akik ugyan eltávolodtak egymástól, de azért nem restek bármilyen helyzetben felismerni, sőt, előreköszönni a másiknak, ha éppen úgy hozza a sors, hogy az érettségit követő hosszú és eseménytelen évek alatt véletlenül egymás portájára sodorja őket az élet. A második, tartalmát tekintve ezzel szöges ellentétben lévő találkozásra valamivel később került sor, amikor egy már nem tudom hány éves osztálytalálkozó alkalmával pont úgy jött ki az ülésrend (mondhatnám esetlen tánclépések gyűjteményének is, hiszen ha kettőnél több ember ül össze egy asztalnál, akkor a társaságból valaki kénytelen lesz magára vállalni a koreográfus szerepét), hogy mellettem foglalt helyet. Ekkor a középiskolából jól ismert, már-már védjegyévé vált lábdobolós, a beszélgetések szüneteiben fogai közt sziszegős, ütemet kierőszakolós viselkedését vette elő. Magyarul: a szokásos zárkózott, közben meg nagyon is lekezelő modorát, amiből azonnal kiderült számomra, hogy hiába minden, rólam se változott meg a véleménye. Távolságtartó volt és talán feszélyezte, hogy mellettem kell ülnie. Vagy én voltam feszélyezve ugyanettől, nem tudom pontosan, miközben úgy tettem, ahogy annak idején is, amikor eljátszottam (rákvörös képpel!), hogy tudomást se veszek az egészről; ettem, ittam, röhögcséltem az érdeklődés hiányában egyre inkább megfogyatkozó osztálytalálkozók megmaradt, decens elemeivel.
(Illusztráció: rinka)
Havas téli este
Dermedt arcán csillogtak a szürke borosták. Elrévedt
szemei a rémület súlyát egyensúlyozták. Körültekintett az
üres utcán, majd sötét hallgatás környekezte meg. Egyik
lábnyom a másik után. Ónos esővel fedett hó ropogott a talpa alatt.
Az utcai lámpa fényei elvakították ernyedt retináit.
Bekanyarodott egy sötét mellékutcába, utána balra
fordult, rá a körútra.
Visszanézett a hídfő irányába. Elcsépelt
puffanásnak hallott minden halkan hulló hópelyhet.
Sötét pillanat a hídon, odaosonok hozzá. Az ijedségtől
éles fájdalom szúr a tarkóján. Rám tekint, szemei
hirtelen kitisztulnak. Egy óriást lát gyufásdobozban. De
én azt gondoltam, ő az óriás.
Szánakozva megközelítem. Ám kabátja már
kivehetetlenül beleolvadt a fekete háttérbe. Tompa
puffanással zuhant a hídlábra a pap.
képek: Brin Levinson
Fernando Pessoa (Ricardo Reis): Az álmodott gyönyör is létezik
Az álmodott gyönyör is létezik,
Azzá leszünk, amit elképzelünk,
Agyunk hiába lázad,
Másként hiába hinnénk.
Magamat nem a dolgokon, a sorson,
Más lényeken tűnődve építem.
Amennyit megteremtek,
Enyém csak az lehet.
Váratlanul ha beteljesedik majd,
Idegen lesz a Végzet. Nélküle
Teljesedem be mégis
Hibátlan, szűk körömben.
Takács Zsuzsa fordítása
Nem élhetsz ilyen csökönyös tespedtségben (Fordított idő II.)
Végülis mi a baj az asszonyokkal? Nem érnek-e ugyanannyit, mint a férfiak?
Hiszen ki tagadná, hogy Évának kevesebb jutott a sárból, mint Ádámnak, aki a föld porából vétetett?
És mégis, mégis… töprengett Benjamin kínlódva.
Hát nem egy tőről fakad a szerelem és a megaláztatás?
Nem az a sorsa az asszonyoknak, hogy a férfiak megalázzák őket? A gazfickók durván, a hajukat rángatva, a jámborak szelíden, a Törvényre és a költőkre hivatkozva? Minden asszonyt megszépít az engedelmesség – de akit egyszer valakik megszépítettek, arra hallgathat-e a bölcs ember? Számít-e mit gondolsz, ha mások már engedelmességre szoktattak?
Őt, Benjamint szerencsére nem verte meg semmilyen béklyóval a Teremtő. Koros apa legelső, várva várt, fiaként született, édesanyjának, a tizenöt éves Rebekának pedig Benjamin volt a dicsősége, a csillaga, a hazája, a becsülete. Mióta a fiamat megszültem, nem a saját testemben hordom a szívem, mesélte mindenkinek. Bár lettek még testvérei, lányok is, fiúk, de a szív, az egyetlen, a legfontosabb szív már az ő bordái között dobogott.
Soha nem kiabált vele senki. És a kezét sem emelte rá senki emberfia. Ő, Benjamin nem vette kezébe soha más kanalát, és az asszonyain és a gyerekein kívül nem érintett más testeket. Mikor egy nyári viharban, negyven évesen el kellett fogadnia unokatestvére köpenyét, őszintén zavarba jött. És persze soha nem mulasztott el egyetlen szombatot, egyetlen parancsolatot, ahogy nem hagyta küszöbén éhezni a szűkölködőt. Tiszteletreméltó kereskedő volt.
Az árulás és a szolgaság minden teremtményen nyomot hagy, magyarázta az édesapja. Akiket megaláztak egyszer, viseljenek bár bíborpalástot, nevezzék magukat kalifának, azoknak ott a folt a lelkükben. Isten látja ezeket a sajgó sebeket, ezeket a félelmeket, furdalásokat, vonzalmakat, csak mi nem vesszük észre. Minden nőt ahhoz fűz eltéphetetlen, emberi szemnek láthatatlan kötelék, aki először ránehezedett. És egy kisfiút gyerekkorában megaláznak, meglehet, nem emlékszik a támadója arcára, de ha megnő, sokszor maga is gyerekeket szeret.
Csak a kövek felejtenek, az emberi lelkek, az emberi testek sohasem.
De kifordult a világ a sarkaiból!
Sokan ódivatúnak titulálják ezeket a bölcsességet.
Benjamin erőt vett magán, és elgyalogolt a hajdani levendula-szárítóba, hogy megnézze a rabszolgákat, a „jövő fiait”.
Mert hát nem azt akarják vele elhitetni, hogy ezek a megalázott, szláv gyerekek egyszer majd tisztek és elöljárók, adószedők és vezérek lesznek? A kalifa jövendő támaszai? Akik soha nem kérdeznek semmit, csak zászlóval a kezükben, ész nélkül rohannak előre?
Megkopott falak, nyöszörgés, félelem. Repedések.
Hol van már az az idő, mikor ebben a levendulaszárítóban Marseille-i piacra szánt hófehér párnácskákat tömtek a lányok? Jószagú virágokkal tömött „álompárnácskákat, amiken Benjamin apja hajdan meggazdagodott.
Már az emléke is eltűnt. Csak a név maradt, mint valami homályos sírfelirat.
Te hol hordod a szíved? Benjamin lehajolt egy tízéves-forma, göthös kisfiúhoz. A gyereknek nem volt sok hátra: a bokáján kilátszott a nyers hús, a szeme nemcsak begyulladt, hanem elfertőződött. És ezt is megerőszakolták a frankok földjén, gondolta Benjamin. Ahogy az összeset az úton –hogy engedelmesek legyenek, hogy összetörjék bennük a honvágyat, hogy ne gondoljanak az éhségre és a szomjúságra.
Hát nem egy tőről fakad a megaláztatás és a szerelem?
A dicsőség és a fájdalom?
Összehúzta magán a köntöst, amit a feleségein és a gyerekein kívül nem érinthetett meg senki, azt a Babilonból hozatott nevezetes selyemköntöst, amin liláskék ég alatt madarak ábrándoznak, és a cselédjét, Hannát figyelte, aki kását mert egy nagy fatányérba, és egy szláv dalt dünnyögött a gyerekeknek.
De hogyan képes egy nagyothalló vénasszony megtanulni egy ilyen idétlen, kutyaugatásra hasonlító nyelvet? És hogy tud ezen a borzasztó nyelven ilyen gyengéden beszélni? Benjamin beleborzongott, ahogy a sovány gyerekarcokat figyelte.
Minden nyelven el lehet mondani, hogy meg fogunk halni.
Egy férfiszolga kirántott a kását kezükkel lapátoló fiúk közül egy ernyedt, nehezen lélegző gyereket, talán azért, hogy ne ragasszon a többire valami szörnyű betegséget. – Bátorság! – kiáltott a fiú utána Hanna, és Benjamin belereszketett: ő ugyan egy szót se beszélt a szlávok beszédéből, de ez a szó valahogy kikívánkozott az összetorlódott mássalhangzók közül, és érezte, mást nem jelenthet.
A fiú már nem is tudott kiegyenesedni.
Akinek meg kell halni, annak meg kell halni.
De nem bámészkodhatott tovább, hiszen üzletfelei, a mór főtisztek kérték meg, hogy vizsgálják meg együtt a gyerekeket.
– A leghűségesebb katona is. végigjárja a halál ösvényeit. A megaláztatás és a szigor elkerülhetetlen – bólogatott Al-Ruzi, a nagyvezér tisztje. – Akinek gyerekkorában összetörték a csontjait, az legyőzhetetlen lesz. Nem tartja sokra a saját életét, ahogy nem tartja sokra a másikét sem.
Ezen a kedvetlen, borzasztó reggelen Benjamin viszolyogva figyelte a nagy hadvezér arcvonásait. Résnyire húzott, szürkéskék szemek, a nyári nap forróságától hámló bőrön kis, vörhenyes szeplők.
Talán hajdan Al-Ruzi is ezen az útvonalon érkezett?
Netán itt szállt meg, ebben a levendulaszárítóban látták el a sebeit, és egy tizenöt-húsz évvel fiatalabb Hanna nyújtotta neki a kásával teli tálat?
Ki tudhatná?
Minden lehetséges.
De nem tartotta szerencsésnek, hogy a valenciai hadurak az ő rabszolgaszállásán válogatják ki a testőröknek alkalmas fiúkat. Mert az semmi jót nem jelent, hogy szombatonként katonák csörtetnek végig a birtokán, hogy kisfiúkat tapogatnak a levendulaszárítóban, és foghegyről beszélnek az öreg Hannával.
– Egyre kimerültebbek, egyre soványabbak ezek a gyerekek – sóhajtozott Al-Ruzi. – Ebből a hét fiúból talán egy sem marad meg. Miért nem látod el őket olyan gondosan, mint a lányokat? Miért nem kapnak az úton eleget enni? Nincs az a jövendő hűséges és konok katona, aki túléli, hogy napokig szomjazni kell.
Benjamin megrántotta a vállát.
Hát ne tudná Al-Ruzi? A lányokat szüzen adják el, ezért rájuk jobban vigyáznak: nem ütik a hajcsárok az arcukat, nem rugdossák a térdüket, és még arra is ügyelnek, hogy óvatosan kötözzék meg őket. De talán nem emlékszik Al-Ruzi, hogy mi folyik a rabszolgaszállásokon? vagy talán elfelejtette, hogy hogy kelnek át az Elbán a megkötözött gyerekek?
Kit akar ez a tökkelütött megtéveszteni?
– Ha saját embereid nem tudják épségben elhozni a gyerekeket, kérhetnél segítséget az Ardennek környéki zsidóktól. Mibe kerül ez neked, Benjamin, mondd? Hisz ti, zsidók, éjjel-nappal leveleztek. igazán jobban gondoskodhatnál a szállításukról. Mert jegyezd meg, mi erős fiúkat akarunk, jövendő katonákat, akiket megtörnek, de nem összetörnek az úton . Akikben marad annyi lélek, hogy tovább szolgáljanak.
Benjamin engedelmesen bólogatott.
Mi mást tehetett?
Hallott a rabszolgákból álló zászlóaljakról, egy szláv rabszolga vezette, csodálatos selyemgyárról, és persze mindent tudott a kalifa legmegbízhatóbb, életre-halálra hűséges testőreiről. Természetesen tudta, hogy tizenkét-tizenhárom éves korukban szokás kinevelni a legjobb katonákat, akik aztán húsz éves korukra aztán átverekszik magukat Allah paradicsomába. Aki a hadakozást túléli, az nagy úr lehet – mi sem természetesebb. De a szíve mélyén Benjamin jeges rémületet érzett.
Milyen birodalom az, amit rabszolgák védenek?
Miért nem bízta vajon rabszolgakatonákra Salamon Jeruzsálem védelmét? Miért nem vásárolt rabszolgákkal küzdöttek a dicső Makkabeusok? Hogyan is lehetne megtört emberekkel felépíteni egy jó országot? Hát nem kellett-e az ő népének negyven évig vándorolni, hogy senki se maradjon, aki emlékszik a rabszolgahajcsárokra?
A szív, ugye. Ami másképp dobog, ha nem törik össze. Ha nem árulod el ezerszer az isteneidet. Ha a szüleid, és nem a gazdáid ajándékoznak meg a neveddel. Ha nem törték el benned azt a titokzatos valamit, amit mások akaratnak neveznek.
És az Ardennek környéki zsidók! Hogy ő – számításból – testvérnek tekintse azokat, akik megtagadták a hitüket? Vagy a hirtelen-lett zsidókat, akik mint a kazárok, egyik napról a másikra döntöttek a Teremtő Isten mellett?
Hát nem lett volna jobb, bölcsebb, ha bele sem vág a rabszolga-kereskedelembe? Ha csak levendulával tömött álompárnácskákat árul a Marseille-i piacon?
A hittagadás rosszabb, mint a paráznaság. Sivataggá teszi az emberi szívet.
– Hozzá kéne szoknod Allah diadalmas idejéhez, Benjamin – bólogatott Al-Ruzi. – Fejlődnöd kéne! Nem élhetsz örökké ilyen csökönyös tespedtségben.
És barátságosan végigsimított Benjamin köntösén.
A madarakon, amihez csak Benjamin asszonyai és gyerekei érhettek.
A tökéletes rend (Fordított idő II.)
A hajnal a fiatal lányoké, tűnődött Hákim, mikor végigjárta az épülő város félhomályos hálótermeit.
Ha figyeled őket az ébredés előtti percekben, és nem engeded, hogy a hajlatok, a szétnyíló ajkak elvonják a figyelmedet, akkor szinte érzed, hogy bizsereg bennük az összes nedv, már-már látod, hogy még a leeresztett szemhéjuk is reszket az életerőtől. És mintha ez az örökös növekvés, hullámzás, zsizsegés túlnőne az egyes testeken: a lányok mellkasa egyszerre emelkedik és süllyed, mintha láthatatlan szálakkal egymáshoz láncolták volna őket, és te úgy érzed, még a halottak is megelevenednek ennyi alvó lány mellett.
A legtöbb vénember persze azért fantáziál erről, mert a legünnepibb pillanatokban a tudat nem tud ábránd és valóság között különbséget tenni, a lemondás és a remény jóvátehetetlenül összekeveredik. Akkor is, ha mindenki tudja, hogy ezekre a viruló rabszolgalányokra csalódások, hosszú, unalmas órák várnak: mosogatás, söprögetés, vízhordás, zöldségpucolás, unalmas, fárasztó munka, sok-sok megaláztatás, vagy ha szerencséjük van, a háremek mélyén töltött, végtelenbe vesző órák.
Nem lennének mind boldogabbak, ha csak a fiatalságuk maradna?
No de egyetlen kortyintás az ő találmányából, a gyöngyvirág leveleiből főzött vörösesbarna teából képes lerövidíteni a lányokra váró unalmat és szenvedést. A fonnyadni kezdő, húszéves nőknek nem kell végigjárni az öregedés stációit: egyik napról a másikra kihullik a hajuk, petyhüdt lesz a bőrük, és míg képtelenek bármilyen folyadékot magukhoz venni, a saját kalimpáló szívük végez velük. De addig! Szerelemben és munkában, Allah dicsőségében tölthetik életük minden óráját. A tekintetük, a hajkoronájuk ragyog, és bár aludni alig tudnak, serények és elevenek, készségesek és vidámak, akár az angyalok a Paradicsomban.
Női szentek, mondta Hákim Al-Zadzsrnak, a nagyvezérnek.
Hiszen ők az igazi szentek, nem azok, akik kolostorokban porosodnak, éjjel-nappal miséznek, és ha elunják az imádkozást és a térdeplést, lekvárokat főzicskéznek.
Ezek a lányok életük minden percét derűben és hasznosan töltik el.
A született arabok, a papok és a kalifa többi ingyenélője persze azt terjeszti, hogy ő, Hákim óvatosan adagolt arzénnel vagy valami más kábítószerrel rövidíti le a rabszolganők szenvedéseit. Ezért csillog olyan eszelősen a tekintetük, ezért esznek keveset, és ezért kezdenek már húszévesen ráncosodni.
Ám aki effélét állít, gondolta Hákim dühösen, az lebecsüli az ő gyakorlatias lángelméjét. A kalifa új bogárkái, az Almériában élő rabszolganők nemcsak kívánatosak és ellenállhatatlanok, nemcsak szépek és szerencsések, hanem hasznosak is: ők soha nem egyetlen gyereket, hanem mindig kettőt-hármat hordoznak a méhükben. És ha a csemeték elérik a hatéves kort, az anyák már elégedetten adhatják vissza a Teremtőjüknek az életüket.
Tizenkét lány a selyemgombolyítóban, tizenkét lány a szövőszékek mellett, ötször tizenkettő a nagyteremben a katonák szórakoztatására, hozzá még legalább harminc édesanya ötven vagy hatvan cseperedő aprósággal – apró, de tökéletesen szabályozott női város, amely megállás nélkül gyermeket, selymet, tejet, örömöt és életet termel. Gazdaságilag is figyelemreméltó, hiszen már a szépen hímzett, északi piacra szánt selyemszövetekből fedezhető egy hatalmas gyümölcsöskert és tizenöt-húsz testőr-rabszolga. A születő fiúk aztán a kalifa hadseregét, a születő lányok pedig a kalifa kincstárát gyarapítják – szorgalmas gépezet ez, mely megállás nélkül áldással és gyönyörrel árasztja el a világot.
Eleven testek alkotta perpetuum mobile.
Allah legszentebb városaiban, ezekben a kicsinyke Női Palotákban mindenki fiatal. Itt nincs helye haszontalan nagynéniknek, semmittevő nagypapáknak: minden életnek, minden pillanatnak, minden mozdulatnak kijelölt sora van.
A lányok azért imádkoznak a rabszolgapiacokon, hogy elég szépnek és ügyesnek találtassanak, és bekerülhessenek egy földöntúli palotába. De nemcsak a lányok gondolkodtak így, hanem az Elba mellől összefogdosott fiúk is. Hiszen mi készíthet fel jobban az iszlámra, az odaadásra, ha nem az engedelmesség? Az otthonról hozott tabuk és félelem alóli szabadulás.
Mi más a rabszolgaság, ha nem az emberi lélek felszabadítása?
De Hákim, akinek gondosan kiválasztott orvosságai életben tartották ezeket a laktanyákat kiszolgáló női házakat, még mindig nem volt teljesen elégedett. Egy lány, aki napi húsz órát gubbaszt egy szövőszék mellett, vagy két-három magzatot hord a hasában, nem törődik azzal, mi lesz holnap a világgal. Minden orvosságnak van mellékhatása: a gyöngyvirág-kivonatot bármilyen gondosan adagolják, rémálommá változtatja a múltat.
Márpedig nem akárhonnan jönnek ezek a lányok. Hanem a köd, a szelek országaiból, olyan távoli vidékekről, ahova Allah katonái is tartanak.
Az igazi tudósokkal ellentétben Al-Zadzsr nagyvezér nem gondolta, hogy több Arisztotelész-olvasás segít majd eligazodni a fjordokban, hogy a tündéreket majd elbűvölik a tökéletes accusativus cum infinitóval, vagy Ptolemaiosz segít majd rábukkanni Thuléra. Ha pedig ez így van, akkor mi szükség a könyvtárakra?
De Hákim úgy gondolta, nemcsak a nők kezére és méhére van szükség, hanem a tapasztalataikra. Hiszen mindig mindenhol annyira gyakorlatiasak. Ő már találkozott pásztorlányokkal, akik lerajzolták az esthajnalcsillag tavaszi és téli pályáját, beszélt öregasszonyokkal, akik pontosan tudták, hogy a járványokat nem átkok vagy istenek, hanem bolhák okozzák. Ráadásul a nők a férfiaknál gyorsabban tanulnak nyelveket, és mivel hogy alázatosabbak, minden apróságra jobban odafigyelnek.
Az okos asszonyok két lábon járó, nyitott kódexek. Ráadásul olyan könyvek, győzködte Hákim a nagyvezért, ahol nemcsak a konklúziók, hanem a cím is változhat idővel.
És ezzel Al-Zádzsr tanácsadója is egyetértett.
Hiszen még fel sem épült Bagdad, az Abásszidák fővárosa, de már egy csodálatos lányról mesélnek, aki az ottani kalifát minden éjszaka mesékkel szórakoztatja. Egy fogoly lány, aki úgy kerülheti el a halált, hogy új és új történeteket talál ki, és új és új gyerekeket szül élete urának… Persze Hákimot, ahogy Al-Zadzsrot sem, egy csöppet sem érdekelték a mesebeli királylányokról vagy vidám csirkefogókról szóló történetek. Ezek csak azért terjednek országról országra, mert a mór asszonyok nem tanulhatnak, és nincs semmi olyan gyakorlatias ismeret, ami a képzeletüket megmozgatja.
Északon a nők szabadabban járnak-kelnek, katonákkal beszélnek, országokat alapítanak, követeket fogadnak, és ha kell, hadseregeket vezetnek. A viking nők ott állnak a hajók tatjában, és a testvérükkel vagy a férjükkel vizsgálják a csillagokat.
Almériában, a Hákim tervezte csodálatos városban persze könyvtár is lesz valódi kódexekkel és térképekkel. De a legértékesebb kincsek mégiscsak a nyitott kódexek, az idősebb, sok földet bejárt északi asszonyok, akik az életükért cserébe mesélnek és beszélgetnek. Akiknek nincs más dolguk, csak az, hogy emlékezzenek. Utakra, szelekre, tengeráramokra. Éhínségekre, háborúkra, családi viszályokra. A napkövekre, amikkel testvéreik a ködös északi vizeken tájékozódnak.
Ezeket az asszonyokat persze senki sem eteti majd az öregségeket meggyorsító kotyvalékokkal, nekik forrásvíz, sok méz, friss gyümölcs, zöldség kerül az asztalukra.
Ha a könyvtár felépül, a város olyan lesz, mint a legtökéletesebb nő, amit emberi elme el tud képzelni: egy tengerparton elnyúló óriási asszony halhatatlan, örökké termékeny méhvel, számtalan szorgos kézzel és persze világos következtetésekre képes elmével
Ám mégoly laza vagy éppenséggel szelíd rendnek persze a könyvtárban is kell lenni, különben ezek a nyakas asszonyok fellázadnak. Az ő mindennapi felügyeletüket Hákim egy ráncos, félig süket kis öregasszonyra bízná, aki szinte minden szláv és germán nyelvet töviről hegyire ismer: Hannára, a Narbonne-i rabszolgakereskedő távoli rokonára, akiről a szláv katonák meséltek.
Mert rendnek kell lenni.
Al-Zadzsr nagyvezér délutánonként szokott Hákim terveire időt szakítani.
De az utóbbi hetekben már ez is fárasztotta. Óvatosan kitapintotta a szinte észrevétlenül növekvő csomót a bordái alatt.
Végülis mit számít?
Ha élettel telnek meg a falak, ha a megfelelő testek összekapaszkodnak, ő is búcsút vehet a világtól.