Címke: irodalom

Tábori posta

(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

 

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamradúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

 

 

Monkswell; Ballada Demiánról

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

 

Federico García Lorca: A hold románca

Federico García Lorca

A hold románca

 

Eljött a hold a műhelybe,

fehér szegfű a szoknyája.

A gyerek csak nézi, nézi.

A gyerek csak őt csodálja.

Hát a hold a lassú szélben

karjait mozgatja lágyan;

csillogó, kemény, sikamlós

bádogkebleit kitárja.

Menekülj, te hold, el innen.

A cigányok itt találnak,

a szívedből fehér gyűrűt,

fehér láncokat csinálnak.

Hagyjál táncolni, te gyerek.

Ha megjönnek, rád találnak

a cigányok ott az üllőn,

fekszel kis szemed lezárva.

Menekülj, te hold, el innen,

döng már lovaik patája.

Te gyerek, ne lépj fehérre

keményített szép ruhámra.

 

Lovasember közeledett,

dobja döngött a határnak.

Bent a műhelyben a gyerek

fekszik, kis szeme lezárva.

 

A cigányok, bronz és álom,

az olajligeten által,

szemüket félig lehunyva,

jöttek égnek emelt állal.

 

Hogy huhognak ma a baglyok,

jaj, hogy huhognak a fában!

Fönn a hold megy egy gyerekkel,

kéz a kézben messze járnak.

 

Sírás hangzik odabentről,

a cigányok jajgatása.

Kinn a szél, a szél van ébren.

Műhelyük a szél vigyázza.

Havasi Attila fordítása

Bálnakenyér

Reggelente játszunk a szavakkal, ma ez volt a megfelelő szó: bálnaregény. Erre Emese mondta, hogy Moby Dick, de én nem erre gondoltam. Az én bálnaregényemben nem a cet a fontos és nem is a regény, hanem a tenger, ez a fémes vízfelület, roncsbódék a parton, szemét, és úgy nyekereg, csattog a tenger, mintha pléhlemezeket ráznának.

 

A nap eltűnt, valahol máshol vagyunk, ahol nincs is nap, csak a víznek van fénye, messzi, nagyon messzi égitestek visszaverődése talán.

A konyhában halmokban áll a mosatlan, nehogy nekifogj mosogatni, lelkiismeret-furdalásom van, mondja. Ugyan már, mondom. De közben félek, hogy ezek a lelkiismeret-furdalások, amik teljesen fölöslegesek, elveszik még azt a kis fényt is, a távoli égitestekét, a pléhlemez-tengerét.

De végül mégiscsak hagyom a mosatlant, kitöltjük a kávét, valami zenét is kapcsolok.

És érzem, hogy itt van, még mindig itt van a bálnaregény. Eldöntöm, hogy kezdek vele valamit.

 

A ZAB

 

Az első epizódban még csecsemő vagyok, de lehet, hogy már kisgyerek. A házszámunk akkor 727, azóta átszámozták a faluban az utcákat, ma 12. És más a neve is. Poros az utca, a porban játszunk, és mindig nyár van. Ami tél, az is dalolás, éneklés, imádkozás, meleg a hó és karácsony van. A nyár olyan, mint a tenger, de ez egy másik tenger, az előbbi visszája, mert biztonságos, meleg és átölel, erről a nyárról észre sem veszed, hogy tenger.

Édesapám pedig, ez a halk szavú, elfojtásokkal élő, kötekedő, de érzelmes ember, aki akkor még nem ilyen, éjszaka a zsineg végét egy vászonzsák alsó sarkára és szádára kötözi, átalvetőt csinál belőle. Elindul a zabföldek irányába. Ahogy a kertek alatt tapogatózik, a kutyák elkezdenek ugatni, de a gazdájuk rájuk szól.

Lehet, hogy holnap miattuk kell elhallgattatni a kutyákat, mert elfogy a kenyér.

Fönt süt a hold. Édesapám a zizegő zabföld szélén megáll. Az átalvetőt a nyakába akasztja, a zsák száda előre néz apám hónaljából. Két másik már mélyen benne jár a nyáréjszakai zizegő zabtengerben. Fölnéz a holdra. Mekkora aranypénz, mint egy kenyér, gondolja, és belegázol a tengerbe, kezével fejti a zabszárakról a szemeket és a zsák szádának adja. A zsákban tovább zizegnek a zabszemek, ahogy apám szórja. Zörög és suhog a zab, mert egy kis szél is kerekedik, ettől összeborzolódik apám fekete haja, akkor még nem nyíratta olyan rövidre, mint mostanában. Most olyan, mint egy jól táplált fegyenc.

Körülnéz, hogy nincsen-e valami baj, a suhogás nem nyugtatja meg. Aztán tovább megy, mert nincsen semmi baj, kezével sodorja le a szárról a szemeket. Egy idő után átteszi az átalvetőt a másik vállára, mert a jobb keze kisebesedett a zabtól és véresek lettek a zabszemek. Sok órát jár így keresztül-kasul a zabtáblában. Ahol járt már, ott gyérebb a zizegés, hiába fúj a szél, nincs ami zizegjen.

Mielőtt pirkadna, édesapám összekötözi a zsák szádát, a vállára veti a zsák zabot, kivérzett tenyereit beletörli a nadrágjába és elindul hazafelé.

Édesapám zabot lopott a közösből, ami valójában nem volt közös. Az emberek akkoriban nem érték fel ésszel, hogy a vagyon, a zabföldek és minden, ami van, az egy közös tulajdon. Az emberek ehelyett azt gondolták, hogy ami nem az övék, az a senkié, a közös a senkié, s a senkiéből, abból szabad lopni. És különben is éhesek voltak az emberek. És én is éhes voltam.

Mielőtt még felébrednék, édesapám saját maga készítette korpadarálóval leőrli a zabot, s majd ebédkor véres zabszemekből sütött korpakenyeret eszünk. Pillanatnyilag jól esik, és jól is lakok.

Jó az a kenyér. Kívánom is néha, mostanában is.

De talán éppen erről van szó. Mert nem laktam jól soha és folyton éhes vagyok, de nem akarok enni, nem esik jól. Ha egyszer csak éhes leszek, nem az jut eszembe, hogy egyek valamit, hanem tapogatom az éhséget és tárolom magamban. Elraktározom, hogy legyen tartalékba. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy egyek, szeretek éhséggel táplálkozni.

Az éhség íze a kenyér. Sokkal jobb néha, mint a zabkenyér, pedig abban édesapám vére is benne volt.

 

A TEJ

 

Ha kenyér nem is, tej volt mindig bőven. Csak ott nem, ahol kellett volna. A zsíros tejet nem szerettem, a habos tej sokkal jobb volt, mert a hab bajuszt rajzolt a szánkra, ahogy ittuk. A felfőtt tej kifutott és ráégett a kályhára, de szerettem az égett tej szagát is. Az aludttejet főtt krumplival ettük és savanyú káposztával. Egyszer nagyanyám madártejet adott, az édes volt és furcsa. Nem szoktam hozzá.

De édesanyám kismellű asszony volt, hamar elfogyott a teje. Én pedig barna bőrű, rossz gyomrú gyermek voltam, vizelet- és széklettartási gondokkal. Ezért ma sem vagyok biztos benne, hogy tudnék őszinte lenni az édesanyámmal. Bűnömet szinte észrevétlenül, a bőröm alatt hordom.

Mikor dolgozni ment a mezőre, ráhagyott Kornélia nénire, aki nagy volt és szelíd. Ő vigyázott rám. Kornélia néni jó édesanyám volt. Nem nagyon akartam hazamenni tőle. Kornélia néni olyan volt, mint a szilvalekvár. Édes és szemcsés, ragacsos lett tőle a kezem, összekentem vele az ingemet és a nadrágomat. De nagyon szerettem a szilvalekváros kenyeret. Kék lett tőle mindenem és kéken mosolyogtam.

Édesanyámnak régen volt egy kisbáránya, aki mindig ment a nyomába. Barinak hívták és fekete volt, mint én. Ha ment a mezőre, a bárány a nyomában volt, mint egy kutya. Nem akart megválni tőle. Édesanyám nem a zabföldre járt, hanem a lenföldekre kézzel aratni. Úgy mondta: megyek lennyűni. Néha magával vitt engem is, de Bari mindig megelőzött. A lenmagokkal játszottam, még nem tudtam kötni a kévét. Bari sem tudta, de az nem volt baj. Ezért szerettem volna én lenni Bari, de ez nem sikerült. Barit aztán levágták és ez nagyon rosszul esett. Mert azt gondoltam, engem kellett volna levágjanak helyette.

Ha édesanyámnak elfogyott a pénze, és még nem volt beérve a zab, átküldött a szomszédba Kornélia néniékhez, hogy kérjek kölcsön 5 lejt. Ha volt neki, adott. Az 5 lejjel édesanyám elküldött a piacra, hogy vegyek kenyeret és egy kiló rizset.

Én szerettem bemenni Kornélia néniékhez, mert bekopogtam és azt mondtam: Csókolom. Édesanyám azért küldött, hogy tessék adni 5 lejt. Kölcsön. Majd holnapután megadja. És mosolyogtam. És Kornélia néni kotorászott a szekrényben, elővett 5 lejt, ideadta és a kredenc tetejéről egy piros pettyes dobozból kivett egy marék megolvadt és összeragadt kommunista cukorkát, csak úgy számolatlanul, amennyit egy fogásra meg tudott ragadni. Becsomagolta egy darab újságpapírba és azt is nekem adta. És én nem adtam a cukorkából senkinek, mert tudtam, hogy Kornélia néni nekem és csak nekem adta.

Kornélia néni nem adott tejet, nekik nem volt tehenük soha. De nem hiányzott a tej, Kornélia néni tej nélkül is jó volt. És ahogy telt, múlt az idő, Kornélia néni kezdett öregedni. Nem volt munkája, a férje is egyre öregebb lett, a Károly bácsi. És édesanyám felfogadta a boltjába eladónak, hogy legyen Kornélia néninek is pénze. Kornélia néni édesanyám alkalmazottja lett, mert édesanyám mindenkivel jót tesz, és segít, ahol tud, hogy neki is segítsenek, vagy hogy biztos legyen abban, hogy ő olyan, aki mindenkin segít. Másképpen lelkiismeret-furdalása lenne.

Édesanyámat, mióta Kornélia néni az alkalmazottja, meg szoktam kérdezni, hogy mennyit fizet az alkalmazottainak. És amennyit fizet, az mindig elég kevés. Akkor bemegyek a boltba, ahol Kornélia néni az alkalmazott és megkérdezem: Csókolom. Hogy tetszik lenni? Megvagyunk, köszönjük. És te? Én is. Károly bácsi jól van? Jól van, betegeskedik. Ezután már nem tud mit mondani ő sem és én sem. Veszek valamit édesanyám boltjából, megkérem Kornélia nénit, hogy az árát írja az édesanyám kontójára.

És akarnék akkor még mondani valamit, de nincs mit. Vagy venni valamit neki, és azt mondani: írja az édesanyám kontójára. De aztán csak zavartan kimegyek a boltból.

 

LISZT ÉS OLAJ

 

Akkorra már megszerettem az éhséget. Édesanyám bedobozolva küldte a halkonzerveket és a szebeni koszticát, mert tudta, hogy éhezem. A konzervdobozból mindig kicsöpögött az asztalra az olaj, mert mohón faltam, a pléhdobozból, nem tettem tányérra. Koszticát két félét küldött: az egyikben 3 darab kolbász volt, a másikban 3 darab szalonna. A szalonnaszeletek elolvadtak a konzervben, csak zsíradék maradt. Meg vajaskenyér. Naponta 5-6 szelet. Vegetával meghintve.

Néha, és nem is ritkán, falánk vagyok. Ahogy édesanyám morbid hasonlattal mondaná: úgy eszek, mint egy öngyilkos. Vagyis mintha utoljára ennék. Feloldódom az evésben. Mint amikor még kicsi voltam és egymás után 10-12 szelet zsíros kenyeret ettem meg. Rájártam a zsírosbödönre, így mondták. És mégis mindig sovány maradtam, mint egy keszeg.

Az éhség akkoriban már nem volt kaland: feladat volt. Azért éheztem, hogy boldog legyek, hogy érezzem: élek. Egy alkalommal egy hetet késett a fizetés és nem volt semmi az albérletben, csak liszt, só és olaj. Tésztát gyúrtam lisztből, vízből és sóból, olajat öntöttem a sütőbe és kenyeret sütöttem. Kerek volt, és akkora, mint a hold.

Esett kint az eső. Kinyitottam az ajtót, a rácson keresztül beáramlott az esőszag. Ekkor nem voltam falánk. Törtem a forró sókenyérből és boldogan haraptam, legalább egy órán át. Az eső közben elállt és alkonyodott. A sókenyér táplált. Boldog voltam, mert teljesítettem a feladatot: ettem, de nem laktam jól. Az éhség megmaradt, de maradt még a sókenyérből is.

 

Ma reggel pedig ezzel a szóval ébredtem: bálnaregény. Mennyi húsa lehet egy bálnának? Mennyi sima és puha hússzelet, ruganyosak, mint a gumi és fénylenek, mint a pléhlemezek. Ha Isten lennék, manna helyett ilyen bálnahús-szeletekkel szórnám tele a pusztát. Hogy egyék a választott nép.

Emese pedig mosogatna, mert ha nem, lelkiismeret-furdalása van. Ő és én, ez a kis család. De nekem meg a család szótól van lelkiismeret-furdalásom. Mert nem tudok jóllakni és talán jóllakatni sem. Mindig újabb éhséget ébresztek. Nem mondhatom azt: gyermekeim, éhezzetek! Vagy ezt: táplálkozzatok az én éhségeimmel! Úgy őrzöm inas testemben az éhséget, mint azoknak a távoli égitesteknek a visszfényét, amely megtörik a tenger fémfelületén.

Ma vasárnap van. Lefekszem az ágyra és az égitestek helyére gondolok, a helyre, ahol már nincsenek ott a testek. A távoli helyre, mely az éhség birodalma. A tenger továbbra is nyekereg és csattog. De nem csillapul az éhség, érzem. És őrzöm tovább az ízét.

Mostanában, ha éhes vagyok, iszom inkább egy pohár vizet.

protézis; bőrre húzódás

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb


bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt

Zárlat Tennessee-ben (3/2)

Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

 

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!