Címke: irodalom

Drága André, a legjobb férj (Lift 3.)

Clarice már örült, hogy vége a bevásárlásnak, és végre beteheti a csomagokat a kocsiba. Már azt hittem, leszakad a kezem, gondolta, amikor lecsukta a csomagtartót. És ez a sok ember… a liftben is mennyien voltak, és ott volt az a kis nőcske, az is milyen lesújtóan nézett rá, mert be mert szállni. Pont olyan, mint André titkárnője, csak az a nő szőke, és más dolga sincs, mint hogy szegény férfit átlátszó kifogásokkal hívogassa. Még szerencse, hogy André a legjobb férj a világon, és rá se hederít. Csak a jó szíve miatt nem rúgja ki azt a nőt… Clarice elmosolyodott, és beindította az autót. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és már megszokta, hogy ne törődjön az arccal, amely visszanéz rá. Ahhoz képest, hogy mindössze 43 éves volt, jó tíz évvel idősebbnek nézett ki. Slampos, középkorú nő volt, és igencsak meglátszott rajta, hogy az utóbbi időben elengedte magát. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, minden idejét nekik szentelte, most pedig, hogy külföldön tanulnak, és alig látja őket, leginkább heverészéssel és tévénézéssel tölti a napjait. Már a házimunkát is csak ímmel-ámmal végzi. Ugyan, minek? Persze, ott a bejárónő is, de a drága jó Andrét se sokat látja, folyton dolgozik. Persze, hogy neki, Clarice-nek és a gyerekeknek jobb legyen… Clarice-nek könny szökött a szemébe a meghatottságtól, hogy ilyen jó férje van.

Fél óra múlva már ott állt a házuk előtt. A kertész már meglocsolta a virágokat, és elment, a bejárónő szintén. Clarice levette a kabátját, átöltözött, és elővett egy nagy doboz bonbont. Leült a tévé elé és pillanatokon belül már kedvenc szappanopera-sorozatát nézte. Izgatottan figyelte a bonyolult és szövevényes cselekményt és közben marokszám tömte magát a bonbonnal. Amikor a doboz kifogyott, elővett egy másikat: több dobozzal is vásárolt, és a szatyrot a heverő mellé tette, ki se pakolt belőle, hogy egy percre se kelljen elmozdulnia a tévé elől. Amint a műsor véget ért, csatornát váltott, és megnézte a második kedvenc sorozatát. Ekképp telt el három óra, és Clarice arra tért magához transzszerű állapotából, hogy már a híradó kezdődik. Ez sosem érdekelte, és némileg csalódott arccal kikapcsolta a készüléket. A gyomra is jelzett: itt a vacsora ideje. De a drága André még nem volt sehol. Remélte, hogy hamar megérkezik. A héten gyakorlatilag csak aludni jött haza. De csak nem felejti el, hogy ma van a házassági évfordulójuk. Ez alkalomból Clarice még tegnapelőtt rendelt egy háromfogásos vacsorát a város legjobb étterméből. Az ételt nyolckor szállítják, jutott eszébe, és megkordult a gyomra: még csak hat óra harminckettő volt. Te jó ég, az ajándék! Még be sem csomagolta! Gyorsan neki is látott: egy nagy és drága könyvet vett férjének, és biztos volt benne, hogy tetszeni fog neki: A szentek élete. Bár nem ismerte a férje ízlését. Clarice nem szeretett olvasni, de ettől függetlenül tisztelettel nézte André hatalmas könyvtárát, tele szép kötésű, értékes könyvekkel. Meg sem merte érinteni őket, hiába bíztatta házasságuk elején a férje, hogy olvasson bátran, mert érdekelné a véleménye néhány könyvvel kapcsolatban. Clarice nevetve tiltakozott, hogy nem veszett ő meg, az olvasás kész időpocsékolás, és a gimnáziumban is ezzel kínozták, azt is hogy utálta. Hiszen ott van a tévé, az milyen jó, és a legtöbb könyvet megfilmesítették, minek napokat ott ülni a könyv felett, ha két óra alatt meg lehet nézni, és sokkal érthetőbb is.

Becsomagolta a könyvet, de a papír több helyen is kilógott, mire Clarice elővette a ragasztószalagot és alaposan áttekerte vele, hogy kiküszöbölje a hibákat. Elégedetten felsóhajtott. Ha problémák merültek fel, mint a mostani is, és sikerült megoldania őket, mindig az anyja jutott eszébe, aki egyedül nevelte őt fel. Szüntelenül megszidta, hogy milyen ostoba és ügyetlen. Pedig nem tehetett róla, hogy nem volt tehetsége semmihez. Mégis, milyen jól férjhez ment Andréhoz! Ő sosem bántotta a hibái miatt, és mindenben segített. Éppen ezért Clarice az esküvő után már alig tartotta a kapcsolatot az anyjával. De ha nagy néha találkoztak, a nő változatlanul gyerekként kezelte, és butának nevezte, valamint kijelentette, ha tehetné, alaposan eltángálná, hogy egy kicsit észhez térjen. Clarice az ilyen támadások után sírva fakadt, és elmenekült. És a drága André milyen kedves volt ekkor is: kifejtette, hogy egyedül az anyósa a hibás mindenben, és ha nem akarja, akkor többé ne is látogassák meg. Clarice buzgón bólogatott, és ezt tette akkor is, amikor anyja meghalt és ő örökölte a meglepően nagy összeget kitevő vagyonát is, és a férje azt javasolta, hadd kezelje ő a pénzt, hogy az ilyen felesleges ostobaságoktól megkímélje az ő drága kis feleségét. Clarice elpakolta a ragasztót és a csomagolópapírt. Látod, anya?! kérdezte diadalmas mosollyal a nagy semmit.

Már hét óra tizenöt volt. Eszébe jutott, hogy a ruha, ami rajta van, nem megfelelő az ünnepi alkalomra, így kinyitotta a szekrényét, és körülnézett, mit vegyen fel. Felcsillant a szeme, amikor megpillantotta a menyasszonyi ruháját egy kék nejlontasakban. Húsz évvel ezelőtt, éppen ezen a napon viselte… Kivette a ruhát, mert az a romantikus ötlete támadt, hogy ebben fogadja Andrét. Biztosan örülni fog a meglepetésnek. Nosza, gyorsan levetkőzött és belebújt a ruhába. Húzta volna fel, de egyszercsak megakadt. Hiába ráncigálta, tépte, az a veszély fenyegetett, hogy elszakad a szövet, amikor abbahagyta. Elkeseredett, és majdnem sírva fakadt. De aztán hirtelen eszébe jutott az olló, amit a csomagoláshoz használt. A kritikus helyeken belevágott az anyagba, és így már magára tudta erőltetni, bár alig kapott benne levegőt. Hogy a vágások ne látszodjanak, egy egyszerű fehér selyemsálat kötött a derekára, és úgy találta, nagyon jól áll. Feltűzte a fátylát, ami kicsit instabil volt, majd beleerőszakolta a lábát a cipőbe. Nehéz volt, de azt képzelte, hogy ő most egészen olyan, mint Hamupipőke, és ettől jókedve támadt. Mikor elkészült, lesántikált a lépcsőn (ez a cipő mégsem olyan jó már…) Vajon mikor jön a drága André? Úgy döntött, addig is leül tévét nézni. Most valami természetfilm ment, és ez bizony nem kötötte le. Szép lassan elbóbiskolt.

Arra riadt fel, hogy a kulcs megcsörren a zárban. Felkapta a fejét, és egy pillanatig azt sem tudta, hol van. Felkelt, és észre sem vette, hogy mennyire meggyűrődött a ruhája. A bejárati ajtóban André állt.

– Drágám, már meg is jöttél? – kérdezte boldogan Clarice, és átölelte a férjét. – Na, mit szólsz a ruhámhoz?

– Káprázatos. – mosolyodott el a férfi, és átnyújtott neki egy csokor virágot. – Az évfordulónkra…

– Ó, köszönöm! – csókolta meg férjét Clarice, és elvitte a virágot, hogy vázába tegye. Nem zavarta, hogy nincs benne víz, inkább az kötötte le a figyelmét, hogyan tuszkolja bele a csokrot egy vékony kis vázába. Mivel nem járt sikerrel, végül letette az egészet a dohányzóasztaltra, hogy majd később megpróbálja újra.

– Te jó ég, a vacsora! – kapott a fejéhez. André azonban csak mosolygott.

– Tudtam, hogy korábban érek haza, ezért személyesen beugrottam érte az étterembe. – mondta. – Lássunk is hozzá. Éhes vagyok.

– Én is! – helyeselt Clarice és gyorsan megterített, majd, hogy romantikus hangulatot teremtsen, elhatározta, hogy gyertyát gyújt. Amikor végzett, szólt Andrénak, aki már hozta is a pezsgőt két pohárban.

– Az évfordulónkra! – koccintottak, és Clarice felhörpintette az italt, majd leült az asztalhoz, André pedig vele szemben.

– De guszta! – mondta Clarice, és felemelte a kanalát. A következő pillanatban a kanál a padlón koppant, Clarice elkékült arca pedig a levesbe merült. André nekilátott a vacsorának.

– Végre nem veszed el az étvágyam.

Gipsz stukkok

Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
tennel mindig hajnalban ittad
kí hüvös éjjelek édes, ében

ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
ta hang. Meákulpázni késő.
Eltsalogattad imádatos pun-

czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
ni voltodat. Tsikland kaczagvás
serczenö szárnya: „Hazudsz.” – sugallá.

Pseudo-Coton: Eső Apátnő

Eső Apátnő klastromának
falán egy rés nyílt a minap,
kemény gránittömbbe harap
azóta minden jó lovag,
és nekimegy az élő fának.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő ott kukucskál,
a résen ki-be jár a nap,
a sok lovag meg ott ragad,
a fal mögött, el nem szalad,
a nyeregben olykor feláll.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő földön térdel,
fogdossa a klastromfalat,
s ha meglát egy lovagnyakat
a nyílásban, könnye fakad:
– Jó lovag, ne felejtsen el!
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Kísérőlevél csomag nélkül

Hát igen, a Don sötét, jeges párája elvitte, megette nevét. 70 évvel ezelőtt költözött Arankáék mellé albérletbe, onnan hamar átudvarolta magát hozzájuk, a behívóparancsot már az 53-ba kézbesítették. Honnan került az 55-be bérlőnek és miért? Abban a kisházban azóta is albérlôk laknak, egyébként. Düledezik a viskó, így is kiveszik. Valljuk meg, bármit kivesznek, egy spájz vagy kamra is megfelel dohos lószőr matraccal, ötliteres savanyúpaprikás, csalamádés üvegek között is szívesen ellaknak szükség esetén. Persze, Józsika, Te honnan tudhatnád, hogy annak a rogyadozó kalibának tavaly nyáron még akadtak bérlôi. Mit ki nem vesznek, hol el nem laknak? Egy gardróbszobát is kivesznek, és elalszanak az agyonnaftalinozott öltönyök, télikabátok, irhabundák alá beszuszakolt ágybetéten.

 

Megálltam az egykori/jelenlegi bérlemény előtt és beleképzeltem Őt.

 

A nemtudomkit. Mondjuk az ismeretlen katonát. Akinek neve annyira elveszett, még az Intézet legavatottabb kutatója, a terület szakértőfenoménje sem találta nyomát a fellelhető iratanyagban, egyetlen emlékmű talapzatán sem szerepel a stáblistában, a Don úgy megette, fölzabálta előlünk. A bérlemény bambán hallgat, semmit se tud Róla. Kihajigált kádak, bödönök, rozsdás gáztűzhelyek, deszkák nőttön-nőtt kupacában fészkelődik az elhasznált idő.
Most jössz Te, a voltaképpeni, a tulajdonképpeni Te, Józsika, a hadiárva. Kisfiúként Te is felszívtad azt a gyilkos, fagyos doni párát és határozottan kilehelted fiatal felnőttkori skizofrénia formájában.
Józsika, kijártál az Otthonból kőmáriához imádkozni. Kőmária miatt át kellett ugranod az Otthon kerítésén. Akkoriban ez még szökésnek számított. Megengedték, szemet hunytak felette. Sok idôt töltöttél nála.
Kőmárián kívül más nők is akadtak ottani életedben. Emlékszem bolond Zsuzsira, szintén az Otthonból – olyan rohadt messze volt az az Otthon, a határ mellett – szintén skizó, plusz született szellemi fogyatékos, több mint részképességzavaros, tizennégy kb. Megtanítottad rádiót építeni. És nem igaz, megtanulta! Elég furán nézett ki az a rádió, fadobozban katedrálüveggel, de szólt. Zsuzsi megcsinálta!
Eleinte lejártunk abba a botrányosan távoli, Úristen, jaj de távoli Otthonba. Elénk jöttél a portára, mint valami személyi titkár, testőr, ugyanis rögtön ott termettek a tapperolók. Vonzottuk őket. Akiknek sikerült megérinteni minket, azok kéjesen nyöszörögtek, hadováltak, tapsikoltak, kacarásztak. A külvilág, a jóvilág istenei voltunk. Keményen, kíméletlenül elküldted őket. Lehajtott, előreszegzett kosfejjel mentél, közlekedési rendôrök csuklómozdulatával irányítottál: Na húzzál el, húzzál el Béluka, tűnés! A Bélukák azonnal szétrebbentek mint valami halraj, és távolból néztek epekedve nagy Béluka szemekkel. Tartottak Tőled. Azért volt, aki hőzöngve, hadonászva újra jött, azt félrenyomtad. Megvédtél minket.
Leültünk a kastély parkjában, hoztunk szendvicset Neked. Úgy illett, enni is lássunk Téged, így biztosak lehettünk benne, hogy élsz és nem csak egy foghíjas zombi vagy. Enni kezdtél a padon, finom, mondtad, de nem tudtad békésen elfogyasztani az ételt, újra közelünkbe cseleskedték magukat a tapogatók. Sündörögtek vinnyogva, fintorogva, lopakodtak pajkosan, kacéran csillogó szemekkel. Na kopjatok le, kopjatok le, sziszegted és szemed hidege azt süvítette, ők az enyémek.
Inkább üljünk be a presszóba, indítványoztuk. Akkoriban már egyedül kijárhattál, az ombudsman rendelkezett, járhassanak ki az ilyenek is. Mindenáron fel akartál menni a szobádba pénzért, ehhez ragaszkodtál, pedig mondtuk, nem szükséges, meghívunk. Mi is mentünk Veled, kint várni képtelenség volt a Bélukák miatt. Csak Veled lehettünk biztonságban. Kiléptünk az ősfenyők árnyékából, mutattad a hátsó traktus egyik ablakát. Hárman laktok ott, mondtad, de szigorúan véve csak ketten, mert Lajos állandóan alszik a fal felé fordulva, senkivel sem beszél, neki ez a problémája, a folyamatos alvás és fekvés. Panaszkodtál a szobára: nedves, hűvös. Egyébként is nehezen birkózik meg a szervezeted az itteni szubalpesi klímával. Közben a kastély hatalmas ajtajának homályos zugában összegabalyodva vonaglottak valakik. Szexelők, állapítottad meg. Ezt csinálják, azonnal szexelnek, ha nincs éppen ápoló a közelben. És Te meg bolond Zsuzsi, kérdeztem magamban.
Bolond Zsuzsi csatlakozott hozzánk. Dicsérted Zsuzsit, milyen ügyesen megépítette azt a rádiót. Zsuzsi vigyorgott, Te pedig olyan ragadozó tekintettel bámultad a hegyes mellecskéit. Aztán elküldted egy határozott intéssel. Rögtön megértette. Szó nélkül engedelmeskedett.
Felkísértünk a szobádhoz. A folyósón mindenütt köpködtek. Ennek az Otthonnak a lakói szeretnek köpni, bátran állíthatom. Megvetetted a fogyatékosokat, kicsit. Legyintettél, ez mind gyogyós. Olyan mint Te csak három volt már az Otthonban, hatról indultatok. Annyi szétmázolt köpetet lehetetlenség kikerülni, kár is kísérletezni. Elénk csuláztak a gyogyósok, távolról sem fitogtatásból, virtusosan, inkább üdvözletképpen. Aki köpött, azt észrevettük. Pont ez lehetett a köpködés célja. Ugye, Józsika? Telenyálazták a falat. Amikor köztük haladtunk át, Te is úgy tartottad a szájad, olyan gyogyósan, nyálasan, félig nyitva, előrecsúsztatott alsóajakkal. Érdekes, kint a presszóban már nem. Végig rettegtem, mikor fognak leköpni.
Odajöttek az ápolók, kedvesen, rajongással beszéltek Rólad, Téged mindenki szeretett: Guszti segít a pelenkázásban, etetésben, öltöztetésben. Guszti fürdet is, de főleg pelenkáz.
Frokt Laci haverja, akivel ´95 nyarán mentünk le, néhány évig itt dolgozott és tudta, hogy a felső szinten vannak az élőhalottak, a vegetáló húsdarabok. Ezt nem említetted egyszer se. Talán utaltál rá finoman: a felső szinten nem lehet romantikázni.
A ketrecbe zárt lány, azt hiszem, másik Otthonban élt. Igen, másikban. Rosszabb Otthonban, nem ilyen elit helyen. Azzal Teri foglalkozott, miután elmenekült otthonról. Albérletet kényszerült fizetni, ezért ment dolgozni abba az Otthonba.
A ketrecbe zárt lány anyja, terhessége idején elszorította hasát, emiatt a magzatfej képtelen lévén növekedni, egészen pici maradt. Úgynevezett iciri-piciri. A lány tizenhat évesen háromnak nézett ki. Ketrecében, amire végül is lecserélte az anyaméhet, folyamatosan önkielégített, így lakatolta magára az időt, melyet a rácsok rovátkoltak percekké, órákká, napokká. Szórakoztatta magát. Teri, elgyötört asszony, látta ezt, és foglalkozni kezdett vele. Karjába kapta, babusgatta, énekelt neki. A lány vinnyogott örömében. Még sosem dajkálgatták. Rázta a rácsot, amikor közeledni érezte Terit. Egyébként az ilyenek hamar meghalnak, náluk a tizenhat év legalább hetvennel ér fel, mint a kutyáknál. De ő nem ebben az Otthonban volt.
Kimentünk a presszóba, ez ünnepnek számított Nálad. A Himfába ültünk be és nem a puccos Katicába, mert azt rühellted. Röhögtem, ugyanis a presszóközönség arcra, szövegre, trágárságra, hadonászásra semmiben sem különbözött az Otthon lakóitól, sőt, durvábbak, érdesebbek, közönségesebbek voltak a vonások, a hangok, a beszédek. Itt egy másik világ vésője pattintotta az arcéleket. Otthonod lakóihoz rendszeresen jár manikúrös, fodrász és ez meg is látszik. Plusz, minden este fürdetés.
Intelligensen rendeltél, finoman, úriemberként viselkedtél. A pincérnő odasúgta nekünk, amikor kimentél használni a vécét: Guszti nagyon rendes, okos, mindenki szereti a Gusztit, sosem csinál balhét és mindig fizet.
Az iszonyatosan getmós pohárból nem mertem meginni az almalevet. Unszoltál, igyad, igyad kicsikém, ha nem ízlik, rendelsz mást. Erősködtél, kérjek valami mást.
Kibámultam a maszatos ablakon, tarka petúniák kornyadoztak a terasz kőládáiban. A doni gyilkos pára éppen ekkor nézett be, minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogyan kerül ide. Te nem vetted észre.
Meg akartam kérdezni, miért a Donhoz vitték Őt, máshová is vihették volna. A fogolytábor és a fejtífusz rossz lehetett, de talán mégsem úgy.
Minden fej beteg, minden szív erőtlen, erről tudnod kell, Józsika, jobban mondva Guszti. Sajnos nem volt meg az a bizonyos betegségtudatod, pontosabban az elején, egy alkalommal, egészen rövid ideig megvolt, akkor öngyilkos akartál lenni. Később már egyáltalán nem próbáltad megölni magad, azt állítottad, normális vagy. Ezért kerültél ide. Tudod, Guszti? Ilyenkor nincs mit tenni. Hát nem vagy egy úgynevezett hülye? Te világéletedben vágytad a nagyságot, alig fért el aláírásod a papíron. Végül nem lettél nagy, csak skizó. Egy okos kis skizó. Annak idején annyit törtem a fejem, mit csinálhatnék Veled. Mondd meg, mit csináljak Veled?! Most is olyanok a gondolataim ezzel kapcsolatban, mint a kiszáradt, letapadt kopoltyúk.
Bolond Zsuzsi már türelmetlenül várt minket a portánál. Amint meglátott, vadul integetni kezdett: Guszti, Guszti! Mi ez a Gusztizás, érdeklődtem csodálkozva. A nővérkétől tudtam meg a teljes nevedet: Éltető József Gusztáv. Valóban ott tudtam meg és B. Zsuzsi már tényleg nagyon várt, nála volt a rádió, mindenhová magával vitte. Szólt a Kossuth. Elmesélted, amikor egyszer pelenkázni mentél és nem védhetted meg Zsuzsit, a Bélukák elvették tőle a rádiót és megrongálták. Zsuzsi nagyon sírt, de Te segítettél kijavítani az áramköröket, megvigasztaltad a kicsikét. Igen így volt, bólogatott Zsuzsi, olyan erősen helyeselt, kis híján elrepült a feje, Te pedig újra a mellein felejtetted a szemed, közben Zsuzsi percekig lóbálta szöszi fejét. Ezalatt felocsúdtak a tapperolók, figyelmed elterelődött Zsuzsi mellecskéiről, könyörtelenül szétrebbentetted a Bélukákat, akik ettől függetlenül készültségben maradtak, alarmírozott állapotban, hátha kihagysz valamikor egy pillanatra és valamelyikük hozzáérhet a karunkhoz, hajunkhoz, bárminkhez.
A nővérkék, ápolók lelkendeztek, hálálkodtak. Állítólag senkivel nem törődnek annyit, mint veled. Állítólag. Az a rengeteg csomag is, mondta elismeréssel Icu nővér. Bizony nagyon sok csomagot kapsz, jószívű vagy és mindenkit megkínálsz a finom kávékból. Én meg folyton lelkifurdaltam: elhanyagollak, több csomag kéne, több levél, sűrűbb látogatások. Abban a hónapban egyszerre futott be mind az öt csomag, G., M., M., és én küldtünk plusz a gondnok, ez kb. harminc doboz cigit jelentett, állandóan azt kértél. Pár nap alatt elszívtad. Állítólag. Az Otthonból senki nem szólt nekünk a bajokról, a nyugtalanító, ijesztő előjelekről, csak amikor kórházba kerültél, akkor értesítettek. Minden reggel hívtalak Téged meg az osztályos nővért. A nővér mondta, nincs nagy gond, három nap múlva visszamehetsz az Otthonba. Az orvost képtelenség volt elérni, telefonon aligha adhat felvilágosítást, tájékoztatott a nővér. Háromszáz kilométerre vagyunk, könyörögtem. Nem lehet, de nincs nagy gond, higgye el, nyugodjon meg, ismételgette. Le kéne menni, tördeltem magam. De mikor? Úgyis csak három nap és kiengednek. Le kéne menni és adni pénzt az orvosnak, figyeljenek oda jobban, mert így csupán egy nyomorult gyogyós vagy, akihez nem jön be senki.
Hogy vagy, kérdeztelek, jól kicsikém, válaszoltál fuldokló hangon a telefonba és hozzátetted: Inkább itt maradnék, itt jobb nekem, mint az Otthonban, sokkal jobb, kedvesek a szobatársak és itt nem lobbanok be. Ennyi vízzel a tüdődön, hogyan is lobbannál be Gusztikám, motyorogtam. Bármennyire halkan mondtam, meghallottad. Neheztelés nélkül magyaráztad, hogy annak a teodolitnak, amit még valamikor a nyolcvanas években állítottak rád, annak ez a víz nem számít. Akkor csinálták, akkor állították rád a teodolitot, miután tudomást szereztek elhatározásodról, mely szerint többé semmit nem írsz le, minden áramkört és kapcsolási rajzot a fejedben tárolsz. Úgy gondolták, a rádióteodolit segítségével információkat nyerhetnek ki az agyadból, hátha ugyanolyan jól használhatók lesznek mint az első, a nagy találmány. Az sok pénzt hozott nekik. A katonai elhárítás is beszállt a dologba, meg a VÁP, a SIF, a LAD és egyéb teljesen titkos rövidítések, melyek jelentésével nem voltunk tisztában.
Végül rajtad felejtették a műszert. Egy elhagyatott szobából sugároz továbbra is, talán valami szanálás előtt álló laktanya irodájából küld elektromos impulzusokat a térbe, Feléd. Régen túlhaladta a technika, sokkal korszerűbb készülékek léteznek, de erről a rohadt teodolitról megfeledkeztek, rajtad maradt, nem vették le Rólad és azóta is megkeseríti az életedet, a kórház mégis valahogy árnyékolva lehet, itt eltévednek a rádió hullámok, itt valami bezavar nekik, ez a mázlid, még aludni is jól tudsz, szükségtelen ébrenléti állapotban folyamatosan blokkolnod a jeleket.
Miután meghaltál, elmondták, tudatták a történteket. Visszajöttél a kórházból, ötször is ki kellett hívni az ügyeletet Hozzád és igazán rendes volt az orvos, minden alkalommal várt-várt, talán lemegy a víz, csak a víz alig akart lemenni. Eldugult lefolyó lettél. Szólhattak volna.
Azon a rendes, vad májusi napon, amikor már egyáltalán nem ment le a víz, újra ott maradt melletted az ügyeletes orvos, és ez szintúgy igazán rendes volt tôle a nôvérkék szerint. A Don már kicsit sem eresztett, rémrettentôen fulladtál, be kellett vinni a kórházba mentôvel és mi elszalasztottuk az arcodat, csak a gyogyósok és a nôvérkék, ápolók láthatták.
A gyogyósok ott álltak összeverôdve: valakit visznek, ni, a Gusztit viszik. Bolond Zsuzsi tanácstalanul toporgott rádióját szorongatva. Szólt a Kossuth. Csak azt lehetett fogni rajta. Neked közben vízben úszott a tüdôd, a doni gyilkos pára addigra teljesen felgyülemlett benne. Ott hullámzott a fekete folyó, elnyelte az Ô nevét is, most pedig Téged hívott a Don, szegény Don José. Körülnéztél a hordágyról.
És nem szóltak, egyre csak ez kopog a fülemben, ja igen, amikor meghaltál, akkor azért szóltak. Felhívtam a B1-es osztályt, ott lehetett érdeklôdni. Belesustorogtak, bele-tanácstalankodtak, beleszeppenkedtek a telefonba a különben tényleg rendes és kedves nôvérkék: akkor most adhatunk felvilágosítást Icuka, adhatunk?. Folyósózaj, gyogyós visongás, hörgés a háttérben, tanakodás, na jó adjunk, adjál, végül is most már adhatunk felvil.-t. Akkor felvilágosítottak, elmondták hogyan, miként volt az a délután. Mindenki nagyon sajnálja a Gusztit, azaz Józsikát, még mindig nem hiszik el, soha semmi baja nem volt a Gusztinak, eltekintve az utolsó másfél évtôl, állapította meg a hang. Mondjuk, eléggé görnyedten járt, amikor a kórházból visszajött, tette hozzá a hang. Azt mondogatta, így jobb, így nem szorítja a víz, tájékoztatott a hang. (Pont így nem? Érdekes.)
Le fogok utazni. Felvil.-t fogok kérni. Elhatároztam. Ki véd majd meg a tapperolóktól, a Béluka halrajoktól?
Lemegyek, levonatozom, egy baromi drága panzióban tudok megszállni, helyi viszonylatokat tekintve közvetlenül a fôút mentén, a település maga is fôút melleti csô falu, nadrágszíj falu, húsz kilóméterre célállomásomtól, P.-tôl; Innen reggel kötelezôen átgyalogolni a vasút állomásig, kétkilométernyi eldugott kisösvényen. Ilyen kisösvények mellôl szoktak eltûnni a nôk, hogy aztán valami komposztáló gödörben találjanak rájuk öt év múlva. Mindegy, gyalogolok, túráztatom magam az állomásig. Figyelem a gazos mögötti viskókat, valakik veszekednek, meglátnak, abbahagyják és néznek, hátra tekingetek, ôk néznek. Mindegy, gyalogolok, túrázom az állomásig. Onan be a kisvárosba, kisvárosból kisfaluba, busszal.
Szóval átbombáztam a helyszínre, Gusztikám.
Ott vagyok. Mindenre rányomja bélyegét az idény jelleg, helybéli zöldséges kioszkra, kiskertekre, az egészre. Rikító virágok, száraz, repedezett ágyásokban. Szomorú Afrika.
Mozdulatlan forróság süppeszti hallgatásba az egész települést. Valaki kattogva elbiciklizik mellettem, ez a kép perceken belül szétesik a következô sarok mögött. Egyetlen férfi várakozik a buszmegállóban, próbálja fejét a megálló tábla zsebkendônyi árnyéknégyszögének hûsítô fedezetében tartani.
Eljövök idáig, megállok az Otthon kovácsoltvas kerítése elôtt. Valaki szürke férfizoknit akasztott, pontosabban húzott rá. Nem megyek be. Guszti, nem mertem bemenni. Végig vissza a fekete kovácsoltvas kerítés mellett. Újabb ruhadarabok, azok füvön hevernek; xxl-es vastag rózsaszín nôi alsó, magyarán bunda bugyi és barna, kibolyhosodott, kitérdesedett, úgyszintén feminális harisnyanadrág. Ezek szándékos jelzések, a gyogyósok jeleznek: Itt vagyunk, még ha nem is látszunk, zsongunk a hûs falak között.
Balra kanyarodom, találkozni akarok kômáriával, legalább vele. Abban az irányban sejtem ôt. Ahogy közeledem hozzá, egyre sûrûbb a meleg és a csönd, mind keményebbek a lombok. Bádogból kalapált levelek hasogatják szálkásra az eget. Ez a fémesedés megijeszt, egyetlen fémtömbbé kezd sûrûsödni a tér, már-már eksztatikus Mária jelenésben részesít, de azt nem várom meg, futni kezdek visszafelé.
A kerítés mellett gyogyós nô ingatja felsôtestét. Víz-szerû mosolyt küld felém, melynek apálya szívja, húzza magával az egész arcot. Mikor újra elôtör, már görcsös vihogás. Rám fröcsköli féktelenül. Kőmária sosem mosolyog, ő mindig szomorú. Méltán. Karjára vett és a szenvedés ünnepi vörös palástjára ültetett téged is, Józsika, mint az ikonok kopaszodó, komoly felnőtt jézuskáit.
Elbuszozom az egy tizenötössel, szaunázom a vonat mûbôr ülésein, majd gyilokösvény újra, végül a panzió dunsztos szobája. Zuhanyozás után beülök az étterembe. Meglepôen jól fôznek. (Józsika, emlékszem mondtad, az Otthonban is jól fôznek, csak a húsleves nem az igazi.) Kedvesen szolgálnak ki, bár amolyan fürkészôn kedvesen. Mindig néznek. Az intersziti végállomásánál is megvolt ez a szüntelen nézés, még a vécés nénik is bámultak, én nem tudom, valahogy a végállomástól kezdve sokadozni kezdtek a nyúlt arcok apró bámulós, szúrós szemekkel, sûrû hullámos sötét hajjal és a vendéglátós felesége is éppen ez a típus, szikár, szótlan, gyanakvó, valami fülledt csábítással a szájzugában.
Ismerem a pillantásukat, a vendéglátósét és a recepciósét, nem tudok rájönni honnan. Az iszony melegben pucéran fekszem a dupla ágyon. Eszembe jut, hogy lehetnek kamerák; kamerákat helyeztek el, szinte bizonyos. Látod Guszti, nem kell ide teodolit. Le vagyunk követve anélkül is.
Vacsoránál a felszolgáló ajánlkozik, bevisz reggel a kisvárosba, mégse mászkáljak gyilokösvényeken egyedül, bár egész jó a közbiztonság, ez határôr falu volt, itt mindenki figyel, még most is; itt mindenki néz, ez alapvetôen bennük van, egyébként neki is a városban lesz dolga, semmibôl nem áll, ugyan, nem tesz semmit. Jó, köszönöm, aztán megbánom, de másnap reggel még is vele megyek.
Beülünk a fekete terepjáróba, elhajt velem. Szennyest visz a tisztítóba. Mint tulajdonos viszi. Útba esik a város, ott akkor ki tud tenni, vagy hol tegyen ki, faggatózik jóelôre még az autóúton, mert a városból P-be megy, ott van a tisztító. Ekkor derül ki, hogy én is éppen P-be tartok, na jó, mondja ô, akkor kicsit többet utazunk együtt. Szemembe néz és többször a keresztnevemen szólít. Hozzám nyúl, megigazítja a hajam, elkotorja homlokomból. Bizalmaskodik. Ülök az autójában, tehát kicsit az övé vagyok? Ezt gondolja? Nem szállok ki: alattvalója leszek. Amennyire lehet azért elhúzódom tôle. Kiderül, hogy a tisztító – ahová a vendéglátós igyekszik koszos párna és paplan huzataival, törölközôivel, abroszaival –, pont a szociban van. A szálló vendégek ágyneműit együtt mossák a gyogyósokéval. Nem szortírozzák a szennyest. Alaktalan gubancban hancúroznak ágynemûink; gyogyós paplanok kotorják maguk alá a szabad világ huzatait.
Begördülünk az Otthon kapuján, amit előzékenyen tárnak szélesre a fekete jeep előtt.

szerelem szorgos kisvasút

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

 

(a vers megjelent a Holmi 2007/9. számában)