Címke: irodalom

Tóth Kinga versei

 

nem érinti tabu a válla lóg ki

ma nem mutatja meg a nyakán

kiütés megmarta a macska

előzőleg ebben az ágyban aludtak

allergiás rá nyikorog farostlemezekből

van körbeszögelve vagy kalapálva

végig keretes mint egy franciaágy méretű

koporsó közel a plafon is deszkát sem

vesznek bele forgolódik mindkettő

a kanapé alul lesz a megoldás de akkor

nem marad hely még ennyi sem hova

teszik a ruhát száradni asztal van

kettő azt nem használja egyikük sem

hova teszik a ruhát pedig nagy

helyen van pont ideális de sosem használtak

a kollégiumban is az ágyon tanultak meg

ott is ettek ahogy a macskák

az alomban mindent el lehet intézni

 

 

emlékszik az ingára spanyol inkvizítor

lengette egy bűnös fölött                                                     

bűnre született az inga felhasít

a szívből kifröccsen a felesleg

mindenképp üdvözül  ezt olvasta

emlékszik sok mesekönyve van 

 

 

előre tudja.

unja, kérdi lemegy-e a szex

vagy egyszer beszélünk kipattant

a billentyűzet le kell faragni a csavarokból

azt mondja attól még működni fog

ha elhiszi várnia kell mire ír

ezt nem engedheti meg

mennek a napok csőtörés van ömlik

a szar a beszélgetések alatt nézi

a leveleket a másikkal kellene

aludni

Chuck Palahniuk: Napló (részletek)

Július 24.

 

Csak hogy tudd: Stilton nyomozó ma felhívta Misty-t. Meg akarja látogatni Peter-t.

Meg akar látogatni téged.

„Mikor halt meg az apósa?” – kérdezi a telefonban.

Misty körül a padló, az ágy, az egész szoba zsúfolásig van festéknedves galacsinokkal. A barna bevásárlószatyor, amiben hazahozta a festő-holmijait, most csordultig van használt, azúrkék és Winsor-zöld vattával. A grafitceruzáit, az olajfestékeit, az akriljait és a vízfestékeit mind elpazarolta – hogy szemetet csináljon. A zsírkrétáiból meg a pasztellkrétáiból olyan apró csonkok maradtak, amiket már megfogni sem lehet rendesen. A papírja is majdnem elfogyott.

Amit nem tanítanak meg a képzőben, az az, hogy hogyan fess és telefonálj egyszerre. Misty, egyik kezében a telefonnal, másikban az ecsettel, azt mondja: „Peter apja? Tizennégy évvel ezelőtt, nem?”

A keze élével maszatolva a festéket, a hüvelykujja begyével keverve a színeket, Misty, olyan pocsékul, akárcsak Goya, kezdi teljesen átadni magát az enkefalopátiának. A süketségnek. A depressziónak. A  bőrmérgezésnek.

„Nincs rá bizonyíték, hogy Harrow Wilmot halott” – mondja Stilton nyomozó.

Hogy hegyes legyen az ecset vége, Misty forgat rajta egyet a szájában, majd így szól: „Szétszórtuk a hamvait. Szívroham volt. Talán agytumor.” A nyelvén érzi a festék savanyú ízét; a szín megcsikordul a hátsó fogai közt.

Stilton nyomozó pedig azt mondja: „Nincs halotti bizonyítvány.”

„Talán csak megrendezték a halálát” – mondja Misty. Kifogyott az ötletekből. Grace Wilmot és dr. Touchet: ezen a szigeten minden az agykontrollról szól.

„Hogy érti, hogy megrendezték?” – kérdezi Stilton.

A nácik. A Klán.

Egy 12-es vastagságú teveszőr ecsettel napfényt varázsol minden egyes tökéletes hullám tetejére. Tökéletes görbék, egyenes vonalak, pontos szögek – Angel Delaporte megbaszhatja.

Csak a miheztartás végett: a papíron az idő pont olyan, amilyennek Misty szeretné. Tökéletes.

Csak a miheztartás végett, Stilton nyomozó megkérdezi: „Miből gondolja, hogy az apósa megrendezte a saját halálát?”

Misty azt mondja, csak viccel. Hát persze, hogy Harry Wilmot halott. Egy 4-es vastagságú mókusszőr ecset segítségével árnyékolja az erdőt. Napokat pazarolt el ebbe a szobába zárva, és bármit is csinált, feleannyira sem sikerült jól, mint az a vázlat egy székről, aminek elkészítése közben összeszarta magát. A Waytensea-kilátónál.

Egy hallucinációtól fenyegetve. Csukott szemmel, ételmérgezéssel. Az egyetlen szkeccs, amit eladott szaros ötven dolcsiért.

„Ott van még?” – kérdezi Stilton nyomozó.

„Definiálja az ’ott’-ot” – mondja Misty.

„Menjen. Látogassa meg Peter-t” – mondja. Tökéletes virágokat helyez a tökéletes mezőre egy 2-es vastagságú nejlonecsettel. Misytnek fogalma sincs, hol lehet Tabbi. Hogy éppen dolgoznia kellene-e, nem érdekli. Az egyetlen, amiben biztos, hogy alkot. Nem fáj a feje. Nem remeg a keze.

„A gond csak az” – mondja Stilton – , „hogy a kórház ragaszkodik hozzá, hogy maga jelen legyen, amikor meglátogatom a férjét.”

Misty azt mondja, az lehetetlen. Festenie kell. Fel kell nevelnie egy tizenhárom éves gyereket. Már két hete migrénje van. Egy 4-es vastagságú cobolyszőr ecsettel szürkésfehér sávot húz, keresztül a mezőn. Kövezetet a fűre. Gödröt ás. Alapot süllyeszt.

Az ecset a szeme előtt öli meg a fákat és hurcolja le őket a papírról. Misty barna festékkel vág bele a mező lejtőjébe. Misty újrarendez. Az ecset beleszánt a fűbe. A virágok eltűnnek. Fehér kőfalak emelkednek ki a gödörből. A falakban ablakok nyílnak. Torony magasodik. Kupola duzzad az épület közepe fölött. Lépcsők futnak le a kapualjból. A teraszok mellett korlát. Még egy torony. Egy másik szárny szétterjeszkedik, hogy még többet eltakarjon a mezőből, és háttérbe szorítsa az erdőt.

Ez Xanadu. San Simeon. Biltmore. Mar a Lago. Ez az, amit a gazdagok építtetnek, hogy biztonságban legyenek, egyedül. A hely, amiről azt gondolják, boldoggá teszi majd őket. Ez az új épület egy gazdag ember meztelen lelke. Egy pót-menyország azoknak, akik túl gazdagok ahhoz, hogy valóban éljenek.

Bármit lefesthetsz, mert az egyetlen, amit leleplezhetsz, az te magad vagy.

„Maradhatunk a holnap három órában, Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Szobrok tűnnek fel az egyik szárny tökéletes tetővonalán. Medence nyílik az egyik tökéletes teraszon. A mező majdnem eltűnik, ahogy egy újabb lépcsősor fut le a tökéletes erdő széléig.

Minden egy önarckép.

Minden egy napló.

„Mrs. Wilmot?” – mondja egy hang a telefonban.

Kacsok kúsznak fel a falakon. A palatetőből kémények sarjadnak.

„Misty?” – mondja egy hang a telefonban. „Kérvényezte valaha is, hogy megnézze a férje öngyilkossági kísérletére vonatkozó orvosi vizsgálat anyagát? Nem tudja, honnan szerezhetett altatópirulákat?” – kérdezi Stilton nyomozó.

 

 

Zárlat Tennessee-ben (3/3)

De mintha Frankie is sejtené már, hisz sejtheted, hogy itt valami nélküle, az ő híján történik vele. De honnan ez a sejtelem? És ez a tudatosság vajon?! Talán gyilkosok járnak el ilyen higgadtsággal és nyakig véresen; mert odalép most Alice Fly fésülködő asztalához, leül a kopott holmik, az ócska díszek fölé és úgy tesz, rak rendet a giccsben, mintha sajátja volna, mintha övé lenne mindaz, mit ezek a tárgyak idézhetnének itt fel, a rúzs ragacsa, a hasztalan púder, az ezüst, a rózsaszín, a lakkfényű retikül; és fölhúzza a zenélődobozt, amelynek fedelén angyal hasal, szája fuvolában végződik, ám a dallam eláll, akár a szél, mintha eső volna, miként Frankie tekintete marad ott a tükörben, hiszen három éve, a gyermekkora vége óta először hosszan, mélyen merészel tekinteni saját szemébe. Attól tartok, Frankie rájön valamire, arra szerintem, hogy nem önmagát látja, hanem magát a tükröt, szóval, mintha ő maga lenne itt a foncsor, és ezen nem meglepődik most, vagy elhűl, de ez a metafora…, igen, igen, máris kijárat ebből a patyomkin faluból, mintha elkiáltaná a játékban valaki, hogy nem ér a nevem, és a kiáltás mint hiány nyomán beszakadna itt a szöveg; Frankie, azt hiszem, észrevett minket, és félek, az észrevétel egyben belátás is, és túl pontos, oly élesen végső, hogy kihegyezi őt. Sejti már tehát, hogy őt itt senki sem helyettesítheti, mert ő a senkit helyettesíti, érzi már, hogy körülötte mindenki ki akar lyukadni valahová, hogy vinni akarják, jutni a valamire, szóval itt a hiányt kéne megneveznem újra, ha nem éppen az elnevezésével hullana önmagába…

Oké, Frankie, ezt feloldhatnánk úgy, hogy nem nevezzük meg, hanem állandóan becézzük csak, elárasztjuk a névvel; nevekkel, amelyek egymást fogják elbizonytalanítani saját eredetük, miközben a hiányt tán önmaga felől…; csodás tűzijáték lesz, úgy ám, ahogy folyton elutasítja a sok jelölőt, a hiány folyton elmozdul, elfeledkezik önmagáról ebben a fényes eljárásban, távozik majd minduntalan, hogy tiltakozzék. De őszinte leszek hozzád, Frankie, mert ebben a bombázásban nem jön majd létre a semmi, talán valamiféle káprázat inkább, miként felület; tudod, a hiány, ha szeretne valamit, azon kívül, hogy éppen most ne személyesítsem meg, talán azt, hogy higgy abban, fölkínálhat téged önmagadnak! Frankie, hogy a rá irányuló folyamatban, amelyet ő gravitál, elképzeld, hogy a valaki attól az, hogy tudatosan szűnhet meg az ölelésében, mintha élet volna az irányában, mintha ez volna az élet…, mintha az, hogy ki, ahogyan hullik…

No, nézd csak, ez itt, hogy cibálja, rángatja az ingujjamat, még a bokámat is rugdossa, mert ő ígérne inkább, ígérne neked vért és könnyeket, meg minél kevesebb fókát és egyre több eszkimót. Már megint a tragédiával spekulálna, hogy átlényegítsen és a semmit másra bízná ismét, újra és újra, mint téged rám. 

Persze, persze, azért nézz csak körbe itt, te lány, mert jogod lett hozzá, mert neked van itt, mert tiéd a jog. Nézd csak, ez itt a stukker, és forog benne, pörög a tár, a hat lövet, hiányzik majd három, Frankie…, hogy tetszik majd a szoba a vérrel, milyen volt élni, lenni a sovány díszletben, milyen volt fölnőni a tanyán, oly hirtelen, milyen most Johnnyt újra látni, mint egy kicsúfolt Marlboro-reklám, milyen látni az apádat, akit niggerként verettem meg a nagybátyáddal, hogy tetszik a sors, Frankie? Ízlett-e a süti?! Eléggé kurva volt Alice Fly?!!

Nézz szét e beszédben, és mondd csak, tudnál még szeretni?! És ne gondolj az emberrel közben, ezért magadra se, mintha áldozatra, láss csak át azon, nézz keresztül rajta, tapintsd ki valahány porcikáját, értelmezd szét, miben otthon sosem voltál, és itthon is csak most vagy és jelen, miként velem, ahol mindig csak fulladtál és fulladsz nyomában a nyomnak, amely fulladásban beléd szerettem, de ne gondolj a halállal se, miként az emberre, se kéjre, mert ha van agapé, akkor ez az.

Kívánhatom csak, hogy értsd, mit innen csak érezhetsz, a súlyát, hogy szeretlek, hogy teljesen fordulok feléd, és ez a figyelem úgy marad benned, nálad itt, akárha körülötted, hogy ez vagy te, mintha az érkező magból bomlana vissza a szeretkezés, és veled nem valaki, hanem én fogannék, mintha te velem. Azt pedig nem kívánnám, de szeretném, és ezt, egyetlenként, talán nálad is jobban, hogy utánad ne jöhessen más, mert szeretném magunkra zárni az ajtót, tudod, ha nem is örökre, de addig legalább, hogy megölelhesselek, csókolhassalak végre. Szeretném elkeríteni ezt a viszonyt, és igen, éppen úgy, mintha gyereket csinálnánk…

Érezd meg, mert innen meg nem értheted, a gyöngédségedre én szorulok, mert elfáradok, igen, pontosan benned, mintha a kapcsolattal tartanék kapcsolatot, mintha folyton elhagynám a hátteret, és aki kiválik, az a honnant érteni kényszerül, mintha az adottat kihasználni és fel, akár egy mindig-új technológiát, amellyel állandóan fellövik, akár egy rakétát, amivel más feltételek közé, új törvénybe kell, kénytelen jutni!           

Figyelj rám, Frankie, tudod, a csúcson nincs morál; így van, csak a döntés, az eredendő, miként kényszer, az egyetlen lehetőség ott a cselekvés, és előtte, hogy visszanézz, mivel csak múlt van, az állandó szél fúj itt nincstelenül, és meztelen most, akár egy hamvadó szerzetes, és emlékezés van, emlékezés számtalan viszonyra,… végül egyetlen viszonyra a szerkezetben…; innen lesz a belátás rálátás végül, amelyet a vágy kísért miként nosztalgia, hogy visszajuss a háttérbe, és a jövendőre onnan emlékezz…, de a beletörődésnek mégsincs esztétikája, Frankie…

Azt hiszem, olyan ez, mintha a Naprendszert próbálnánk elhagyni. Te viszont, elhagyhatod e rendszert, el, mert szeretlek, és a rálátást is…; hamarosan számtalan rendszer lesz majd köztünk a távolság. Olyan leszel, mint az a csodás aranykorong, amit valami űrszondába helyeztek, mert a végtelennek szánták, amely lehet, végül mégis vissza, a mítoszba ér. De befejezem, mert nincs mit mondanom már, s mert árnyékot vet lassan a magány, miként a történetben alakhoz jut.

 

Bölcs Alfonz cantigája

Miképpen cselekedte Szűz Mária, hogy háromszáz esztendőn át hallgassa a madárdalt valamely szerzetes, ki őt igen kérlelte, mutatná meg néki, miféle jóban van részük a mennyek országában lakóknak

 

Ki a Szűz igaz szolgája,

a mennyek országa várja.

 

Íme hadd beszélem el a Szent Szűz csodatételét,

melyet egy jámbor baráttal tett, ki egyre kérlelé,

hahogy néki megmutatná, milyen a mennyek országa,

 

és hogy szabad légyen azt még életében látnia.

Mit tett, lássátok tehát, a kegyelmes Szűz Mária:

kertbe helyheztette őt, hol azelőtt gyakorta jára,

 

ám azon nap azt találta, hogy igen szép kút fakadt

ama helyen, tiszta vizű; leült hát a kút alatt.

Kezeit megmosta szépen, s szólt: „Kegyes Szűzanya, bárha

 

láthatnék a mennyországból, melyre gyakran kértelek,

egy kevéskét, mielőtt még eme kertből elmegyek,

s megtudnám, miféle jó vár ottan az emberfiára!”

 

S ím alighogy befejezte beszédét ez a barát,

legott egy kicsiny madárnak hallá csodaszép dalát,

önfeledt gyönyörködésre gyújtván annak hallgatása.

 

S oly fölötte nagy örömmel hallgatá az éneket,

hogy eltöltött háromszáz vagy annál is több éveket,

azt hívén, hogy nem sokáig időz így, amint szokása

 

volt az év némely szakában ama szerzetesnek ott.

S ím elröppent a madár, és igen megszomorodott,

s szólt: „Megyek, mert bizonyára összegyűlt már vacsorára

 

a kolostor.” Rögtön úgy is tett, de odaérve, lám,

ismeretlen nagy kaput lelt, s így szólott: „Szent Szűzanyám!

Ez egy idegen kolostor, mi lesz hát ennekutána?”

 

Azzal a templomba lépett, s lőn a barátok között

nagy ijedség, mire végül a prior is odajött,

kérdvén tőle: „Mondd, barátom, ki vagy, s mi hozott e házba?”

 

S szólt: „Apáturam keresném, kit az imént hagytam el,

a priort, a sok barátot, kiktől nemrég váltam el,

midőn ama kertbe mentem; őket egyiktek se látta?”

 

Hallván az apát a dolgot, bolondnak tartá csupán,

a kolostor nemkülönben; ám végtére miután

megtudták, miképp esett, így szóltak: „Ilyen nagy csodára,

 

melyet ezzel tett az Isten, bizony nem volt példa még,

kérésére Szűz Anyjának, kinek áldjuk szent nevét,

s annakokáért dicsérjük; hisz van-é, ki nem imádja

 

őt hívebben mindeneknél? Mert e kegy fölötte nagy:

ha mit kérünk, hitünk szerint Szent Fia mindent megad

általa, és megmutatja, mit fog adni nemsokára.”

 

                                                                                                            Havasi Attila fordítása

A vátesz és a remete

Egy kicsit keveset láttam még, 

hogy sokat mondhassak,

de két nyelvtörés

között,

mikor még tartanak az ég póznái,

de már hullnak az angyalszárnyak.

Akkor előjön, mély megkövesedett

érdes bársonyhangján.

S követelőzni fog.

Ő az aki egy kicsit sokat látott már,

de eddig keveset mondott.

Semmit.

Ezt fogja mondani: Én megmondtam.

S mi akik, meg én csak nézek.

Megtörjük a nyelvünk, és mindenkinek jutni fog, még marad is.

A végére rám fogják, hogy én mondtam meg.

Ez igaz.

Ő visszamegy, elő se jön többet.

Élünk.

Az ég ránk szakad.

Megmondtuk ketten is.

Nyelvtörünk újra.

Akinek nem jut kiesett.

Így megy tovább.

A végére te meg én, és ő, én a nyelvdarabom neked adom,

majd meghalsz, s ő és én marad.

Újra kijön semmi érdes bársony.

Kettétöri a nyelvét, az egyiket nekem adja, ki másnak.

Hat órai tea mellett az élet értelme a nyelve hegyén van,

amit ő tud, de nálam van. A nyelve hegye.

Kicsit nézegettük egymást, aztán lefeküdtünk aludni.

Soha többé nem kelt fel a nap.

Mi alszunk.

Ők, akik, meg én.

 

 

*

 

Élet karcokon, homály csönd
sercegés
üres boldog, halovány, kedély, zömök
szenvedés
Szép, mi tavasz, mit nekünk boldog: egy
lélek üres, kátyús tavasz, undormány.
elvetünk.

Chuck Palahniuk: Escort

Az első napomon escortként, az első randimon egy féllábút fogtam ki. Egy meleg fürdőbe járt, hogy felmelegedhessen, legalábbis ezt mondta nekem. Esetleg a szex miatt. És elaludt a gőzkabinban, túl közel a fűtőtesthez. Órákig volt öntudatlan, míg valaki rátalált. Míg a bal combján lévő hús teljesen és alaposan átsült.

     Nem tudott járni, de az anyja jött Wisconsinból látogatóba, és a szeretetotthonnak szüksége volt valakire, aki körbefurikázza őket, hogy meglátogathassák a helyi nevezetességeket. Hogy vásárolgathassanak a belvárosban. Hogy láthassák a strandot. A Multnomah-vízesést. Ez volt minden, amit önkéntesként tehettél, ha nem voltál nővér, szakács vagy orvos.

     Escort voltál egy olyan helyen, ahová a biztosítás nélküli fiatalok jöttek meghalni. A szeretetotthon nevére már nem is emlékszem. Nem volt rajta egy táblán sem, sehol sem, és arra kértek, hogy diszkréten jöjj és menj, hiszen a szomszédok nem is tudták, mi történik abban a hatalmas, öreg házban, az utcájukban, az utcában, amin egy drogtanyával és a helyi leszámolásokkal osztoztak, mégsem akartak egy ilyen helyet a közelben, ahol négy ember haldoklik a nappaliban és kettő az étkezőben. Legalább két ember hevert haldokolva minden emeleti hálószobában – és volt ott pár hálószoba. Az emberek legalább fele AIDS-es volt, de az otthon senkit sem diszkriminált. Jöhettél ide és meghalhattál bármitől.

     Én a munkám miatt kerültem oda. Ez azt jelentette, hogy a hátamhoz és a mellkasomhoz rögzített tartónyereggel, egy egymázsás, nyolc dízeles teherautó-futóműalkatrésszel a lábaim közt szaladgáltam, amíg a talpam bírta. A munka abból állt, hogy a szerelőszalagon leeresztett teherautók alá gördültem és felszereltem a futóműalkatrészt. Huszonhat futóműalkatrész minden nyolc órában. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy a teherautók elhajtottak, szinte magukba szippantottak a lángoló, forró festékes kemencék, melyek csak pár lábbal voltak a futószalag alatt.

     Az újságírói diplomámmal nem tudtam öt dollárnál többet megkeresni óránként. Az üzletben más srácok is ugyanilyen diplomával rendelkeztek, és azon viccelődtünk, hogy a szabad bölcsészet képzésnek magába kéne foglalni a hegesztői ismereteket is, így legalább óránként extra két dollárt kereshetnél az üzletünkben, ahol ennyi pluszt fizettek azoknak, akik tudtak hegeszteni. Valaki elhívott a gyülekezetébe, és én elég elkeseredett voltam hozzá, hogy el is menjek. A gyülekezetben volt egy cserepes fikusz, amit az Ajándékozás Fájának neveztek, ez fel volt díszítve cetlikkel, és minden cetlire egy jó cselekedet volt festve, amiből választhattál. Az én cetlim azt mondta: „Vigyél el egy szeretetotthonban lévő pácienst egy randira.”

     Azt a szót használták, hogy randi. És volt a cetlin egy telefonszám.

     Elvittem a féllábú férfit, aztán őt is, meg az anyját is mindenfelé a környéken, megnézni a nevezetességeket, a múzeumokat, a tolókocsiját összecsukva a tizenöt éves Mercury Bobcatem hátuljában raktam. Az anyja dohányzott, némán. A fia harmincéves volt, és két hétre jött hozzá nyaralni. Este visszavittem az autópálya melletti TravelLodge-ba, és csak dohányzott, ült az autóm motorháztetőjén, már múlt időben beszélve a fiáról. Tudott ám zongorázni, mondta. Egy zenei iskolában diplomázott, mégis bevásárlóközpontok boltjaiban kötött ki, ahol mást se csinált, csak elektromos orgonákat mutatott be.

     Olyan párbeszédek voltak ezek, amelyek csak az érzelmek eltűnése után keletkezhetnek.

     Huszonöt éves voltam, és másnap ismét a teherautók alatt találtam magam nagyjából három vagy négy óra alvás után. Csak most már a saját problémáim nem is tűntek olyan vészesnek. Egyre a kezeimet meg a lábaimat bámultam, elcsodálkozva a súlyokon, amik meg tudtam emelni velük, azon, ahogyan túl tudtam kiabálni az üzlet légtömlőinek üvöltését, az egész életem csodaként tűnt fel előttem, baklövés helyett.

     Két hét múlva az édesanya hazautazott. Három hónap múlva a fia is eltávozott. Halva távozott.

     Rákos embereket furikáztam az óceánhoz, életükben utoljára. AIDS-es embereket furikáztam a Csuklyás hegyhez, hogy onnan láthassák az egész világot, amíg még volt idejük rá.

     Leültem az ágy szélére, míg a nővér elmagyarázta, mire figyeljek a halál pillanatában: a zihálásra meg az öntudatlan kínlódásra, amikor a beteg álmában megfullad, ahogy a veséje csődöt mond, miután megtöltötte a tüdejét vízzel. A monitor minden öt vagy tíz másodpercben fog sípolni, ahogy adagolja a morfiumot a páciensbe. A páciens szemgolyói felakadnak majd, kidudorodnak, és teljesen fehérek lesznek. Órákig fogod majd a rideg kezüket, amíg egy másik escort nem jön leváltani, vagy mikor már úgyis mindegy.

     A wisconsini anyuka küldött nekem egy lila és piros színű, horgolt terítőt. Egy másik anyuka vagy nagymama, akit kísértem, egy kék, zöld és fehér terítőt küldött. A következő terítő piros-fehér-fekete színekkel jött. Nagymamakötéses, cikk-cakk mintázatú terítők. A kanapé egyik végében halmozódtak, míg a szobatársam meg nem kért, hogy inkább tároljuk őket a padláson.

     Mielőtt még elvesztette volna az öntudatát, az asszony fia, a féllábú férfi könyörgött nekem, hogy menjek el a régi lakására. Volt ott egy szobácska tele szexjátékszerekkel. Műfarkakkal. Latex bőrruhákkal. Nem akarta, hogy az anyja bármit is megtaláljon, úgyhogy megígértem, hogy az összeset kidobom. Szóval elmentem oda, abba a lebélyegzett, áporodott kis garzonlakásba, ahol már hónapok óta senki sem járt. Mint egy kripta, mondtam, de ez nem a megfelelő szó rá. Túlságosan drámainak hangzik. Mint egy öreges orgonamuzsika. De igazából csak lehangoló volt. A sok szexjátékszer, az anális miegymások meg még lehangolóbbak. Elárvultak. Ez se a megfelelő szó rá, de az első, ami az ember eszébe jut.

     A terítők még mindig be vannak dobozolva a padlásomon. Minden karácsonykor az egyik lakótárs felmegy a díszekért, és megtalálja a terítőket – piros és fekete, zöld és lila, mindegyik egy elhunyt személy, egy fiú, egy lány vagy egy unoka, és bárki is találja meg, mindig megkérdezi, hogy nem használhatnánk-e őket az ágyainkon, vagy nem adhatnánk-e őket a rászorulóknak. És én minden karácsonykor azt válaszolom, hogy nem. Nem tudnám megmondani, mi rémiszt meg jobban, ezeknek a halott gyermekeknek az eldobása vagy a velük-alvás.

     Ne kérdezd, miért mondom ezt el az embereknek. Mindig elzárkózom az erről való beszélgetéstől. Ez mind tíz évvel ezelőtt történt. Azóta 1989-ben eladtam a Bobcatet. Otthagytam az escort-munkát. Talán azért, mert miután a féllábú férfi eltávozott, vagyis miután meghalt, majd miután az összes szexjátékszere szemeteszsákba került, és ezek el lettek temetve a szemetes konténer mélyén, miután a lakás ablakai tágra nyíltak, és a bőr-, latex-, meg szarszag távozott, a lakás remekül nézett ki. A rekamié ízléses mályvaszínű, a falak, meg a szőnyeg vajszínű. A kis konyhában egy húsklopfoló asztalka. Az egész fürdőszoba pedig fehér és tiszta.

     Leültem ott, az ízléses némaságban. Ott, ahol én is élhettem volna.

     Ott, ahol bárki élhetett volna.

                                                                                                       Fordította: Pádár András