Címke: irodalom

Psychophantastique (II. részlet)

Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.
Most itt ülök illusztris seggfejek kényes körében, az én soromban szerénységem vagyok, nincsenek barátaim, hát persze… mindahányuk tudja, Stellával hogy állok lakhatás ügyében, ezért hallgatnak előttem, a másik ok meg amiért utálnak, az örökös okoskodásom, mondjuk, okfejtegetések. Aki sokat szájal, jó pontot kap, semmi zsarnokoskodás Stella részéről – csak kis-dolgozatot írat minden óra elején, azért gyűlölik –, pusztán közölte, az óra maga vitafórum, eszmecsere és ismeretszerzés, hogy úgy mondjam, ami fenemód gyönyörködtet. Sose lógtam még el régi magyart, nem tervezem továbbra sem, minden hétfő déltől búbomra telepszik egyfajta erőteljes hiányérzet és türelmetlen várom a következő hátfői ülést tízkor. Balgával kívánságomra hétfői napokon a bölcsészklubban ücsörgünk, én várom a drága Stella fel-felbukkanását, és valóban, egyféle erdei tündért látok benne hegyes füllel, sziporka mosollyal, lepkeszárnnyal, zöldben pompázón… Bé úgyszólván semmit.
Speciális kollégiumot hirdetett meg, ami újfent nem izgatott engem kivéve senkit. A helyszínt a klubban jelölte ki, sör és kávé mellett tárgyazzuk angol nyelven Janus Pannonius pszeudo-erotikáját, amiből megkreáltam a beadandó jelesem, amivel el is dicsekedett mindkét csoport előtt az egy elsőstől ritkán látott nem kis mérvű szókincsemet illetően, én magam feszengtem, tekintve, minden, amit mond, ha pozitíve viszonyul, egy-egy tőrdöfés a lelkembe, meg is forgatja azt a kést, úgy éreztem, úgyszólván kizsigerel, nem szoktam meg az elismerést, mint olyat soha ezelőtt. Egyik meghitt tanóránkon nekem esik, sajnálatomra más móddal, mint elképzelhettem volna azt, ami egyébben rémesen kenetteljes pirulásra késztet.
– Első pillanattól tudtam, hogy belém habarodtál – fordul hozzám álmaim – vágyálmaim? – nője, hangjában semminemű meglepettséget nem lelek, ami egy s más oldalról még fel is idegelne, ha nem róla lenne szó, magam heveny zavarommal küszködöm.
Nem. Amennyire őszinte akarok lenni, akár a csillagszemű juhász mindent befogó tekintete, úgy azt mondanám, nem ismerem a szerelem mint olyan vegytanát. Nem értem a célokat, nem látok bele a fogaskerekek működésének mechanizmusába – ha érted, de vajon akadhat-e célja a kelletlen feszülésnek, ami az agy és elme zsibbadásával nyit és lábrogyásra késztet; lányos pirulás, mi egyebek.
– Honnan tudtad, elárultam magam egy mozdulattal, ahogy néztelek, amiért itt ülünk épp csak kettecskén? – kíváncsivá tett, nem tehetek róla, a vibráló hajópadlóra meresztem a szemem, mert egyszerre likviddé változott minden, tenger hulláma nyargal alattam, hiszen úszni is csak kutyában tudok; ostromolja kicsiny bárkám egyszeriben.
– Nem kicsit, minden zizzenéseddel súgsz valamit, minden hétfőn bevársz, sose hiányzol, gondolkodás nélkül jelentkeztél hozzám lakni… csüggesz rajtam, mint kölyök az anyján, ne érts félre, ezért nem vetlek mindjárt meg – félresöpör egy tincset, ami játszi beiramlik látókörébe, most épp kiengedett hajjal lavíroz és vesébe fürkésző tekinteteket küldöz felém.
– Miért hoztad fel? – motyogom az asztal lapjának. – Köszönöm – mit is köszöntem meg, talán azt, hogy nem buzizott le, nem undorító szörnyet lát bennem, és nem rejtekezik képzeletbeli paraván mögé, ahogy azt egy anakroniszta nőféle tenné, nehogy látásom essék rá, mindezért hálával tartozom neki, s való igaz, akként viseltetem is.
Az egyetemi napokat a továbbiakban is úgy élem meg, mint kutya a pórázon, görény a hámban, aminek végét az ő keze markolja, nincs így mit tennem, ha elvonul egy füstölésre, követem, bevárom, az órái komplexusom orgiái, mintha összenőttünk volna, mondjuk a kisujjunknál. Utóbb tudom meg, az egész kis játékunk, értem, a klubban tartott órák, puszta ürügyként tesznek jó szolgálatot, azért, vallotta meg Stella, hogy a kis barátnője meg a Vadember közelében lehessen. Dorka úgyszintén régi magyarban nyomakszik, másodszorra bejutott, mint újdonsült doktorandus a doktori iskola nappali tagozatára, a Nagy Ember kezei alá. Dorkát onnan ismerem meg az albérletből, kissé testes hidrogénbomba, de be kell látnom, nem minden a külszín, azt le kell fejteni, akkor jöttem rá, ott, hogy nem minden szőke annak predesztináltatott.
Stella nem állja az Egy rém rendes családot, este van, azt nézzük a számítógépen tanulást mellőzendő, ő persze örökösen kárál, vegyük halkabbra; épp megérkezik, nem egyedül. Egy pöttöm kiscicát hozott magával a tenyerében. Azt mondja, a picike a Városháztéren kóborolt, fiúcska, nem amolyan átlag házi macska, a szőre viaszosan fényes, és ahogy hozzáérek, érzem, milyen selymes a kis bundája. Tíz lehet, a konyhában lerakja egy sarokban az ablak alá. Rettentő kimerültnek látszik és nem kevésbé fél is tőlünk, próbálja keresni a helyét, szokni a szagokat, ültében billeg előre-hátra ez a szürkés gombolyag. Kotorunk neki elő némi táplálékot, van a hűtőben tej is, nem mer hozzájuk nyúlni. Állunk hárman a konyhában, Balga bicegőn, várjuk a reakcióját. Jeremiásnak kereszteljük, az én ötletem – olvastam annak előtte a Bibliában Jeremiás prófétától –, a mi szobánkba visszük éjszakára, szegénykém csak kuksol a sarokban az ajtó mellett némán.
Talán aludt valamennyit. Napra virradva egyedül kelek, Bé eltűnik a színről, filozófia előadásra. Jeremiásnak megy a hasa reggel, azt a zöldes trutymót takarítom utána, nem haragszom, megkedveltem rögtön, Stella dettó; ad pénzt, vigyem egy állatorvoshoz. A legközelebbi helyet a Szent Ferenc tőszomszédságában találom meg, mondja, hozzávetőleg száz méterre a kereszteződés irányába. Az ölembe viszem, megriad az emberek, autók, buszok zajától, szökni akar, menekülni, hát erősebben fogom; a szemben jövők tetszéssel fordulnak felénk.
A vizsgálóasztalon én fogom, a doki döfi bele a lázmérőt, ekkor hallom először a hangját, panaszosan visít, megsajnálom, majd’ elbőgöm magam, a doktor tüzetesen megvizsgálja, mikor végez, a kicsi antibiotikumot kap.
Stella mondja, nem maradhat, mert a lakóközösségis vaksi banya nem tűr háziállatot a kulipintyóban. Hétvégéig marad, pénteken, buszon viszem haza, ott lesz majd az otthona, apámék Barcikán várnak, a Pennynél tesz le a járat, majd söpör tovább. Jeremiás kihasználja az alkalmat, kibújik az ölelésemből, bemenekül egy bozótosba, rohanok utána bakancsban, félek, rálépek, de épen elkapom. Apám odavan a háztáji állatkákért, nem veszi rossz néven, reményeim szerint Pepe sem lesz féltékeny a kicsire. Vasárnap visszautazom.

 

 

(Illusztráció: kets)

Kínról kínra

Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre.
Ez egy másik világ lehetősége, más együttállások
élvezete a finom barbárok által.
Barbárság! – gyűjtőneve férfinak, nőnek,
cirkuszig hurcolt betanított medvének, kismajomnak.
Soha nem akartam szobám rejtekéből egy ennyire
hibátlanul megmunkált, arányos világba látni.
Érzékszerveimről lemondva, bárcsak egy sötét verem
mélységes mélyén feküdhetnék, csordultig telve,
szánalmam és képtelenségem börtönébe zártan.
De ez már nem lesz. Hanem mindig más lesz majd.
Csodával határos képek vonulnak el a szem előtt,
történetbe foglalhatatlan gyönyörök sorról sorra,
színről színre, érintésről érintésre, kínról kínra
tudásom halálra ítélt fölöslegeivel.

A Verdingen-ház (részlet)

Úgy döntöttem, hogy telefonomat csak addig tartom meg, amíg a gépem le nem száll Brüsszelben, utána örökre megszabadulok tőle. Csak Robertet értesítem megérkezésemről, majd az első vonattal Brugge felé veszem az irányt, ama város felé, amely mindig is különös érzéseket táplált bennem, ha csak rágondoltam.
Mellettem egy idős bácsi ült a gépen, éppen egy angol nyelvű Brugge-bedeckert lapozgatott, időnként megigazította szemüvegét görbe orrán, és olykor motyogva olvasott. Félálomban hallgattam a szavait. Olybá tűnt, mint aki titokban imádkozik. Szemhéja idegesen rángott. Ilyenkor talán álmodott is valamit, talán csak végtelenül fáradt volt, miközben a légkondicionáló berendezés teljes erőből, lankadatlanul fújta ránk a hideg levegőt.
Az öreg suttogó, imaszerű mormolásával a fülemben időnként kifele lestem: az ablakon túl magritte-i felhők vonultak.
Szürreális bölénycsorda: feltartóztathatatlanul és az emberi történelmet meghazudtoló módon.
Néhány óra múlva megérkeztem abba a városba, amelynek képeskönyvét oly gyakran lapozgattam a halálosan unalmas, vasárnapi délutánokon.
A reptéri labirintusok végeérhetetlen folyosóin bolyongtam hatalmas csomagjaimmal, amelyek tartalmát néhány nappal indulásom előtt nagy gondossággal válogattam össze. Ahogy húztam magam után bőröndjeimet, egy pillanatra feleségem rémült arcát véltem látni magam előtt, ahogy levelem olvasása után az üres, apjától örökölt diófaszekrényt kitárva szembesül a megfellebbezhetetlen és lesújtó igazsággal. Vajon mit gondol rólam, mit az elmúlt tizennyolc év házasságáról? És a lányom? Félig már felnőtt, akire majd szintúgy a reménytelen küzdelem abszurditása vár: a fakó mindennapok alattomos rémségei, az árulások és hazugságok hosszú sora, amelyek elkísérik az embert egészen a sírjáig. Szegény Éva, majd talán egyszer megérti, miért utaztam el. Először bizonyára megrendülve csodálkoznak mindketten, de csendben számba veszik személyiségem megmagyarázhatatlan furcsaságait, váratlan kanyarait és ferdüléseit, amikkel az elmúlt évek alatt találkoztak, s amelyeket eladdig némán és szó nélkül tűrtek. Néhány nap múlva már talán azt gondolhatják, hogy mégis szükségszerű az, ami történik, és igazuk lesz, ebből a szempontból a nők egyszerűbben érvelnek és gondolkodnak, logikájuk élesen metsző. Olyan, amely mindig győzedelmeskedik démonjaik fölött. Élni kell, s ez az ösztön náluk mindennél előbbre való, a vajúdó lélek alvilági katakombáit, ahová mi, férfiak, oly gyakran és szívesen lemerészkedünk, ők könnyedén és messzire elkerülik. A nők a fényt és a világosságot kedvelik, úgy izzanak józanságuk életre hívó sugarában, akár a napraforgók. Csak mi szeretjük a ködös tájak fölött lebegő otromba kísértetet.
Üdvözöljük, fogalmazott a felirat, örök fanfárzene, amely tömören és hangzatosan köszönt mindenkinek, aki valaha földet ért Brüsszel terebélyes és unalmas repterén, mintha valóban sejtené ez a névtelen entitás, szellem, e néma jelrendszer sablonja mögé rejtőzve, hogy minden szépre és jóra szükségünk van, és hogy a mesterséges üvegfalon túl az idő mily könyörtelenül pereg.
Miután kiballagtam, hátam mögött hagyva oly sok mindent, talán egy hajszálnyival könnyebbnek tudva máris életemet, az órámra pillantottam: még közel egy órám volt a vonatig, amely Brugge felé visz majd. Leültem egy zöldellő parkban, az eső lassan szemerkélni kezdett. A füstös és nedves kőfalak hideget árasztottak. A telefonomban kikerestem Robert Daal számát. Innentől kezdve a szerencsémre bíztam magam. Szabad voltam. A hatodik csörgés után vette fel.
– Én vagyok az, Miklós! Egy szerelvényre várakozom Brüsszelben. Este találkozhatnánk. Régen beszéltünk már! Amúgy mi van a legutóbbi verseiddel? Én nem javítanék rajtuk semmit.
– Valóban? – kérdezte.
Robert Daal először nem értette a dolgot, talán megérzett valamit abból, ahogyan furcsa ugrásokkal a szavakat keresgéltem, gyorsan a költeményeire tereltem a szót, amely nyilván hízelgett neki, mégis légüres térben hangzott fel a kérdő mondatom, talán csak azért, hogy elfedje valódi mondanivalómat, váratlan érkezésem igazi okát.
Egy kopott padra ültem. Nem akartam sietni semmivel.
Most már igazán ráérsz, mondtam magamnak, minden pillanat a tiéd, csakis a tiéd. Ez a város megnyitja előtted kapuit: esőivel, sűrű, lomha és olvadékony ködképeivel, délutáni árnyaival és borzas fáival, lelket melengető csoki- és teaillatú pihenőhelyeivel, ódon csatornáinak mohaparfümjével, tünékeny fényeivel, amelyek ott játszanak minden alkonyatkor Jacob van Eyck szobrának gallérján.
Délután fél négykor érkeztem meg kerekes bőröndömet vonszolva magam után a Groote Markthoz. A félig nyitott mézeskalácsablakok alatt az utca kanyarogva futott tovább a csatorna felé, ahol mindig elsuhant egy-egy csónak, felkavarva a szürke vizet, amely – akár Velencében – a házak zöldes falát simogatta.
Lehunyt szemmel hallgattam a városháza órájának csilingelő harangjátékát, s arra gondoltam, hogy mihamarabb szállást kell találnom.
Tétován néztem körül a téren.
Volt valami a friss szélben, ami megnyugtatott, ami eltávolított a lealjasító, emberi világtól, még ha csak egy pillanatra is: messzi fjordok illatát hozta.
Körbejártam a környező utcákat, nem messze a Begijnhoftól, a piac melletti gyorsétkezdében friss kagylók rotyogtak fehérboros lében. Leültem az egyik asztalhoz. Nem messze tőlem, a nyákos kőasztalokon, frissen és egészben, különböző tengeri lények sorakoztak, olyanok, aminőket talán csak a középkori bestiárium ismer. A Marianna-árkot is megjárt dülledt, bazedovos szemek és reszelős uszonyok meredeztek élettelenül a szürke ég felé. Testes szagok terjengtek: a közszemlére tett hálók gubancában ott hevert egy-egy gazdátlanul fuldokló hal.
Robert hatra várt a Hoogstraat és a Langestraat sarkán lévő borozóba, amely egyáltalán nem volt messze a főtértől. Már előre látni véltem a mindig gyűrött, fehér ingét, titokzatos mosolyát és barátságosan lendülő karját, amellyel majd bizalmasan hátba vereget.
Az utcai étkezde arcai jókedvűen konstatálták az esti menü finom ízeit, elégedetten cuppogtak hozzá. Illatos és ásványos chardonnay-t kínált a hely főnöke, amelyet személyesen ő maga töltött karcsú poharakba. A bor tökéletesen illett e héjas sziklalakók mellé, bársonyos szelídséggel egyesült a kagylók szörcsögő zamatosságával, könnyű és nemes érzést kölcsönözve a kissé még korainak tűnő vacsorának.
Mintha a szemérmetlenül kitárulkozó kagylók levével együtt elpárolgott volna a múlt egy-egy ostoba fejezete, mintha a toronyóra már nem a valóságos időt mutatná odafenn, hanem egy másikat, amelyhez még nincs közöm, amelynek koordinátáit még nem ismerem. Brugge pontosan olyan volt, mint amilyennek képzeltem: akár egy filigrán nő malaszt fehér mosolya, gyöngéd szépségének mélyén – ábrándjaival és mennyei álmok bőségével – ott munkált egyetlen halhatatlan pillantásban egyesülten minden korábbi és eljövendő évszázad.
Bizonyára Éva és Vera most beszélik meg a dolgot. Vajon a bennük támadt hirtelen ürességre honnan kapnak majd választ? Lesz-e bennük annyi erő, hogy a nehéz és megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket nem vetik el zsigerből, de megszívlelik, és a legvégén javukra fordítják? De hogy remélhettem ezt éppen én, aki menekülésben vagyok, aki elhagytam őket, s oly messze kerültem a gyógyulástól, hogyan adhatnék én tanácsot bárkinek?
Robert Daal barátomat Pesten ismertem meg öt évvel ezelőtt, egy szeles tavaszi napon, egy képzőművészeti kiállítás megnyitóján, ahol verseket olvasott fel. Ekkor indult Robert második pályafutása. A költőé. Ennek lehettem én szem- és fültanúja. Egy trondheimi festő képei ihlették barátom különös költeményeit, amelyeknek lefordításával engem bíztak meg. Sokáig bajlódtam velük, először a nyersfordítás készült el, majd csak utána kezdtem életet lehelni a tetszhalott mondatokba. Nem kértem tőle tanácsot, a magam erejéből és találékonyságából igyekeztem megoldani a rám váró, nem könnyű feladatot. A két nyelv egymásnak feszült, de ahogy egyre mélyebbre rágtam magam a szöveg sűrű szövetébe, mindinkább kirajzolódott előttem Robert Daal alakja.
Költeményeiben a norvég táj őszi színei és fényei kavarogtak. Enigmatikus képek, sorozatok, érzetek vajákos gyűjteménye, valahol úton az álom és ébrenlét között.
Robert Daal ötvenkét éves volt, egy évvel idősebb, mint én. Már messziről feltűnt kissé imbolygó alakja. Ritkán ivott, mégis billegve járt, mint aki időnként egy-egy pillanatra egyensúlyát veszítené, mint akire nem hatna kellő mértékben a gravitáció, mulatságosan tördelt mozdulatsorok segítségével igyekezett átjutni a Groote Markt macskakövein. Ősz haja a szemébe lógott (Robert azon fajtához tartozott, akik fiatalon őszülnek, hajuk, akár a szűzi hó), de arca sima maradt és feszes, nyugalom és szelídség áradt belőle. Vékony testalkatát megőrizte, nem kellett holmi fogyókúrákkal kínoznia magát. Mindig csak annyit evett, amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba. Soha nem gyűjtögetett, soha nem tervezte a holnapot. Ellenben ő is temérdek furcsa és kibogozhatatlan fájdalmat hordozott magában. Az a tény pedig, hogy sokáig élt Norvégiában, pontosabban nem messze Trondheimtől, egy fény nélküli, eldugott, kis faluban, sok mindent elárul.
Robert valamiféle tárgyi bizonyítékokat keresett, alámerült ama rideg bugyrokba, ahol gazdátlan halászhajók ringanak, és ahol csak ritkán kel fel a nap, ahol a kopár természet nem tűri a sürgetést.
A magánnyal a hűs folyók elúsznak, szavalta gyakran Robert, de sokszor dühösen, mert zavarta a sok-sok idézet, már nem is saját életünket éljük, mondogatta, hanem az idézetekét.

 

13296049_10205389006998212_2109034572_n

 


Se nem otthon, se nem idegenben (Fordított idő II.)

Sokan könyörtelen szélhámosnak tartották Benjamint.
Senki sem értette, mért hurcol magával egy terhes, beteg nőt, mért mutogatja, és mért kényszeríti, hogy vele vándoroljon.  Ha valóban a felesége, akkor mért nem pihennek meg? Ha pedig a rabszolganője, akkor mért nem hagyja meghalni az út szélén? Már az is megkönnyebbülés lenne, ha valahol  nyugodtan kilehelhetné a lelkét szegényke! Mert a nagy sürgés-forgásban még meghalni sincs ereje.
Riolda nagyon jól tudta, hogy a születéshez és a meghaláshoz is nyugalom kell. Ezért bolyonganak a meggyilkolt katonák lelkei a csatamező fölött: még nem hiszik el, hogy semmi keresnivalójuk a földön, hogy lehetetlen az életet kezek-lábak nélkül folytatni. De olyan hirtelen haltak meg, hogy a föld még képtelen őket befogadni.
No de hány éves lehet ez a szegény gyerek? Akármilyen ráncos az arca, töprengett Riolda, talán a tizennégyet sem töltötte be.
De számolni Benjamin mindkettőjüknél jobban tudott.
Ha a Kivonulás könyvének betűit elosztjuk a Rajnán található gázlók számával, akkor megkaphatjuk a tíz elveszett törzs családfőinek pontos számát, a lakhelyük koordinátáit, és ez pontosan annyi, ahány nap múlva megszületik kettejük gyümölcse, a fiúk… Aki majd egyesíti a tizenkét törzset, és létrehozza a Andalúziában az Új Királyságot… Majd pontosan pontosan annyi nap múlva, ahányszor elosztjuk…
Rioldát kezdetben szórakoztatta, hogy Benjamin még a rómaiaktól örökölt rossz térképeket, a kelták útjelző köveit is a saját kiválasztottsága bizonyítékának tekinti. Mért is ne, kérdezett vissza a fiú. Hiszen Isten két csodálatos könyvet írt: a Tórát és a természetet. Hát lehetetlen, hogy a kettő ne vonatkozzon egymásra! Hogy a két nagy Könyv, a Tér és az Írás közt ne létezzen valami titkos, csak a beavatottaknak feltáruló kapcsolat!
Miközben osztott-szorzott, Riolda elszörnyedve bámulta a két nagy közti eleven kapcsot, Leát. Az óriási has már-már elszívta a nedveket az arcából, kiszívta a színeket a hajából, hogy a hajdani gyereklányból két csontos kezet és feketén villogó, odvas fogakat hagyjon. És a szeme! Úristen, a szeme! Mint a tyúkoké: vizenyős, riadt, áttetsző, félelmetes.
Riolda meghökkent: talán én is ilyen elgyötört kis öregasszony voltam, mikor Sjön oldalán, terhesen Dániában vándoroltam?
A szóáradat közben megpróbálta szóra bírni a gyereklányt, kérdezgette, hol született, hogy érzi magát, fiút szeretne vagy kislányt, de Lea csak bámult rá a rémülettől világos, óriási, riadt szemekkel: egyetlen szót sem értett. Pedig aki nem akarja érteni a másikat, az könnyebben lemond az életéről.
– Nem igazán szeret vándorolni a feleséged – súgta Benjaminnak.
De Benjamin csak a parancsolatokról és a számokról dünnyögött tovább, a parancsolatokról, amiket ha gondosan és alaposan megvizsgálunk…, ha  összeadjuk és kivonjuk…
– No de ti már nem vagytok zsidók,  Benjamin – szólt közbe Riolda. – Megesztek mindent, amit az úton találtok. Azt se tudjátok, hogy milyen nap van.  És már nincs is rendes ruhátok.
Benjamin legyintett: hiszen mit számít a ruha, az ünnep, az ennivaló… Hiszen ő nem akárki. Megbízta egy frank hatalmasság, hogy utazzon el az Omajjádok új fővárosába, és keressen egy nagyhatalmú szövetségest, aki hajlandó csapatokat küldeni Andalúziába.  És ismer egy másik keresztény nagyurat, aki azt akarja, hogy sólymokat hozzon Tuniszból, és öt egészséges, hibátlan madárért kínál egy várkastélyt… Ami, ugyebár, megfontolandó, hiszen nem születhet egy sárkunyhóban a Messiás.
Riolda arra sem vette a fáradtságot, hogy Hildi palotájának ablakából dél felé mutogasson. Csak a fiatal lányt bámulta, aki erre a dühödt álmokkal is jóllakó, sovány férfira bízta az életét. Aki észre sem veszi, hogy a felesége haldoklik. Mert a tarisznyás álmodozókon gyorsabban kitör az őrület, mint a hadvezéreken vagy a koronás főkön. Hiszen túl sok időt töltenek egyedül. A mondatait „én”-nel kezdik, de úgy fejezik be, mintha egy egész hadsereg, egy nép vagy egy birodalom állna mögötte.
– Minket, a hitvesemet és engem nem állíthat meg senki és semmi.
Riolda egy aranyat kotort elő, és szégyenkezve Lea kezébe nyomta.
– Hát látod, egyetlenem – suttogta Benjamin, ahogy kiértek a palotából. –  Minket vérbeli királynők támogatnak.

Lea már oda se figyelt.
Lemondott a napokról, hiszen ünnepek nélkül nem létezett az időnek se iránya, se folytatása. Lemondott arról, hogy imádkozzon, lemondott arról, hogy számon tartsa az álmokat. De legalább a hideget sem érezte. És micsoda szerencse, hogy nincsenek lovaik, hogy már mindenhova gyalog mennek! Talán ennek köszönheti, hogy a legutolsó magzata megmaradt, hogy hallja a szívverését, hogy legalább nincs ezen a sáros földön egyedül. Mert Benjamin is csak egy erőszakos kísértet: húzza maga után, és míg bolyonganak az erdőkben, más, láthatatlan kísérteteknek szónokol. Néha betámolyognak egy sáros földvárba, itt Benjamin még többet, még lelkesebben beszél, de legalább kapnak enni és megszárítkozhatnak a tűznél.
Ám mostanában már egyre ritkábban engedik be őket a földvárakba. Amíg rendes ruhájuk volt, amíg nem volt az arcuk beesett, gyakrabban asztalhoz ültették őket: a ház ura meginvitálta Benjamint egy vadászatra, a ház úrnője nyalánkságokat és teát hozott Leának. De egyre ritkábban ilyen szívélyesek az emberek.
– Te csak légy büszke! – intette mindig Benjamin. – Mi a Narbonne-i Solomon-ház üzenetét visszük. Te csak húzd ki magad, és járj felemelt fejjel!
Lea már nem is tudott visszaemlékezni, mikor hallotta ezt először. Kihúzni sem tudta magát, hiszen a szűnni nem akaró terhességek miatt egyre jobban fájt a dereka. A lábán is régesrég elfertőződtek a sebek, és ahhoz sem volt ereje, hogy a ruhájából, a hónaljából kiszedje a tetveket. Ahogy lassan megadta magát a sorsából áradó sötétségnek, már csak a villámcsapásoktól és a láthatatlan szárnyak suhogásától és az őszi viharoktól rettegett. Az Alpokban már látott villám sújtotta embereket, és jól emlékezett arra a fekete, eleven vibrálásra, ami napok múlva is körbevette az elszenesedett holttesteket.
Ez az egyetlen halál, gondolta, amire senki sem készülhet fel.
Lea már kislányként is gyűlölte a sietséget.

Pár nap múlva is egy irtózatos fenyőerdőn vonultak keresztül, és reménykedtek benne, hogy a vihar előtt valami falut vagy barlangot találnak. Benjamin szerint csak osztani-szorozni kell, és reménykedni, mert az Úr csak azokat szereti, akik soha-nem-hátranézve, akik felemelt-fejjel, akik mindig-előre… Talán igazat mondtak a pásztorok, lesz itt valami falu, ha kitartóan gyalogolnak…
Lea már sóhajtozni sem mert. Suhogtak a fenyőfák, úgy hajladoztak, mint fiatal rabszolgák egy hatalmas, gonosz, láthatatlan Úr korbácsa alatt. Lea megborzadt, hiszen már megtelt a levegő azzal a fémes suhogással, ami azt jelenti, hogy a vihar vagy  óriási, láthatatlan szem messziről figyeli őket. És hirtelen belehasított Leába, hogy a villámoknál is jobban fél Benjamintól! Hogy ennek a képtelen vándorlásnak nincs is értelme!
Visszafordulni persze nem volt bátorsága.  Meghajolt a szél korbácsütései alatt, összecsuklott egy fenyőfa alá, és hagyta, hogy a nyirkos, sáros föld magába szívja.
Benjamin még órákig nem fogja észrevenni, hogy lemaradt.

De különös módon nem a másik valóságban, nem a Narbonne-i olajfák között ébredt, és nem is az édesanyja hangját hallotta. Pedig minden porcikáját meleg járta át, gyantaszagú, illatos, boldog meleg. Vagy mégsem boldog ez a meleg? Gyerekkorából még jól emlékezett a láz lüktetésére, a rengeteg édes ízre, ölelésre, amivel otthon gyógyítgatták. De az asszony a tűznél most nem illatos teákkal, hanem sörrel kínálja. Lea héberül motyogott, mire a kunyhóban kitört a nevetés. Harsány, jóindulatúan csikorgós, de idegen nevetés.
Mint a kutyaugatás.
Uram, engedj már hazamenni! Eressz el engem!
Gyorsan, kétségbeesve visszazuhant a láz önkívületébe.
Aztán másféle arcok hajoltak föléje.
Kezek nyúlnak a takarója alá, egy kékruhás, idősebb asszony vizsgálgatja, hogy mennyi hús van rajta, mekkora a hasa, a bokája körül milyen mélyek a sebek. Lea nem szégyellte magát, valahogy természetesnek tartotta, és örült annak, hogy pár napja elmúlt a hónapok óta tartó vérzése. És tudta, hogy a kékruhás idegenek azt latolgatják, hány napja van, hogy a szülést megéri-e. Mert hiába beszéltek halkan és nyugodtan, Lea egyre több mindent értett, és kezdetben még azt sem tartotta csudálatosnak, hogy a kérdéseire mosolyogva válaszoltak. Az édesanyja mesélte, hogy a haldoklók  az idegenekben is saját szüleiket látják, minden idegen szóban megérzik az anyanyelvüket.
Mielőtt meghal, mindenki hazajut egy pillanatra.
De ez a pillanat most nem akart elmúlni.
Egyre többen állták körül az ágyát, és ezen az ismerős-ismeretlen , nyugodt és boldog nyelven beszéltek. Lea megragadta a kékruhás asszony kezét, és zokogva könyörgött, hogy ne hagyják magára.
Az idegenek betakarták prémekbe, óvatosan szánra kötözték, és meghagyták, hogy egész úton a hetvenhetedik zsoltárt szavalja.
Hetvenhetedik zsoltár? Lea görcsösen sírt. Ezek a kékruhás, nyugodt emberek nem látszottak zsidóknak – vagy nem olyannak látszottak, mint amilyennek ő a zsidókat megszokta. De hát bármi lehetséges, töprengett. Ebben a szörnyűséges, sörszagú kunyhóban átaludta a novemberi esőket, hogy szikrázó hóra, ragyogó, hideg napsütésre ébredjen. És erre az anyanyelvére hasonló, és mégsem teljesen ugyanolyan héber beszédre.
A szán körül egyre több nyugodt, kékruhás idegen tűnt fel. Jóindulatúan méregették, egy boldogan mosolygó fiatalasszony mézes dióval kínált mindenkit.
Talán angyalok, gondolta Lea. Tiltja-e az Úr, hogy az angyalok, ha  csikorgósra fordul az idő, szőrmekabátot hordjanak?
Aztán mégiscsak erőt vett magán. –Ti kik vagytok? – kérdezte a legelső öregasszonytól.
Az idős nő nyugodtan kisöpörte a hópelyheket az arcából, aztán föléje hajolt. Ragyogó, sötét szeme volt, mint a Solomon-ház összes asszonyának.
– Nagyon régen nem találkoztunk, gyermekem.  De most mégis segítünk rajtad. Úgy látjuk, hogy elpazaroltad az életedet, nagyon gyenge és beteg vagy, nem fogod túlélni a szülést. De szeretjük a gyerekeket, a fiúkat és a lányokat. Ha eleget imádkozol, a gyerekednek még életet adhatsz.
Lea megremegett. Ezek a titokzatos, jóindulatú emberek a gyerek életét akarják megmenteni, nem az övét.

 

J. K. és a tenyérnyi fény

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.

Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.

A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.

Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.

– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?

– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…

– Mit álmodtál azon az éjjelen?

– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.

– Mi látszik ezen az álomképen?

– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.

– Nem furcsállod a jelenséget?

J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.

Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.

– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.

Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.

– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!

J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:

„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”

fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.

 

 

(Illusztráció: skydrop)

Kocsisok

 

Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?