Címke: irodalom

Híres japán tankák a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Vegyes témájú dalok első kötete, 878.)

 

Téma nélkül.                                                                          Ismeretlen szerző

 

Szívem bújára
vigasztalásom nincsen,
szarasinai
Nénjét Otthagyó-hegyen
fénylő holdat ha nézem.[1]

 

 

Régi és új dalok hat kötete (Ötödik kötet, 3360.)

 

Öv.                                                                                             Tomonori

 

Keleti útnak
végét körülöleli:
Hitacsi övnek[2]
csatja bár hozzád fűzne,
akár csak egy percre is!

Fordította: Fittler Áron

0

Ki no Tomonori

IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin Wakashū) egyik szerkesztője. Tankái több költői versenyen (utaavasze) is szerepeltek, valamint feltehetően Koretaka herceg (844–897) és trónrra lépése előtt Uda császár (867–931) udvarában is megfordult.

[1] A vershez egy legenda kapcsolódik, amely többek között a Jamatói történetek (Jamato monogatari, Yamato monogatari) című, X. században keletkezett verses regény 156. fejezetében is szerepel. Eszerint egy férfi – akit anyja helyett nagynénje nevelt – miután megnősült, nehéz megélhetésük miatt felesége javaslatára kitette a hegyre idős nagynénjét, ám furdalta a lelkiismeret, és bánatában ezt a verset költötte. A hold szépségéről híres hegyet onnantól kezdve Obaszute- (Nénjét Otthagyó) hegynek nevezik. A Japán középső részén található Sinano tartomány (ma Nagano megye) Szarasina nevű járásában található.

[2] Hitacsi tartomány a mai Tokiótól északra található Ibaraki megye nagy része, az akkori fővárosból (a mai Kiotó) kelet felé vezető országút végpontjaként tartották számon. A Hitacsi-övet a Hitacsi tartományban lévő sintoista Kasima szentély ünnepén volt szokás felajánlani: a szerelmespárok ráírták egymás nevét egy övre, majd felajánlották az isteneknek, a szentély papja pedig összekapcsolta őket, jelképesen összekötve a szerelmesek életét.

Verébtemető

Tandori Dezsőnek

Kígyózik az utcakő,
Város zaját dünnyögő.
Félkörben a Vár alatt
Tabán szőnyege szalad.

Nyáron zöld színben hever
Télen mérges színt kever.
Tavasz lélegezteti,
Őszi hideg befedi.

Lépcső metszi kétfelé:
Kitaposott az éle.
Apadt égről hajol rá
A jegenyék szegélye.

Nincsen sok járókelő,
Hullámzó, emelkedő.
Rekedt szelet morzsoló,
Sötétbe ereszkedő.

Csak ő! A rézsűbe
Sírkertet telepítő!
Napsütötte fű alatt
Verebeknek temető.

Itt feküszik mindahány
Ki szíve táját érte.
Négy égtáj keresztjében
Az öröklétnek fészke.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált

Ennek a könyvnek két címe is van. Mert a legutolsó fejezet különös alcíme (tudniillik magyarázat nélkül marad a szövegben) a következő: „Mirko Kovač emléke; bekezdések A kanizsai Hidegházhoz). Nos ez volt ennek a könyvnek az eredeti címe, munkacím persze, A kanizsai Hidegházból mint készülő regényből közölt részleteket 2013 novemberében a prae.hu, jelezve, hogy ez a kiadó fogja megjelentetni majd a kötetet, ugyancsak ekkor és így közölt részletet a kecskeméti Forrás, de a Vigília és az Új Forrás is. Ez hűvös, tárgyszerű cím – mint a kötet alaphangja, a tárgyszerű beszámolóé is -, és benne maradt címként a szövegben („Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem /…/”, olvashatjuk a könyv eleje felé, a 11. oldalon.) Az A bátyám hazavitte a halált új cím nagyon személyes, ezért és így vettem a kezembe a könyvet. A korábbi cím szürkébb ugyan, de a könyv anyagát tekintve pontosabb: és a rövid, bevezetőnek tekinthető szövegegység után (ez a Kanizsához láncolva), a könyvnek mintegy a második elején azonnal megkapjuk a Hidegház elnevezés jelentését: „A temető ravatalozóját nevezték nálunk, a családban, Hidegháznak /…/” (9. p.). Ha valami egységet ad ennek a könyvnek, akkor az a nagykanizsai ravatalozó, mert ez szervezi föl a temetések sorát, sorrendben: „az első temetés” a nagyapáé (39. p.), még a szerző vagy a visszaemlékező gyerekkorában, a második 1980 tavaszán a nagyanyáé (40. p.). Itt viszont álljunk meg egy pillanatra! A nagyanya halálának napján, de hét évvel később a rigai öböl partján emlékezett a szerző 1980. március 20.-ára, a halál napjára. Vagyis a 43. oldalon egy visszaemlékezést kapunk arról, hogy visszaemlékezett, vagyis mintegy beállt 1980 tavasza és a megírás jelene közé 1987 tavasza: emlékszem, hogy emlékeztem. Szinte minden egyes »emlékezés-blokkon« érződik a lecsiszoltság. Majd az apa halt meg, később az anya, és csak a sor végén, 2012-ben a báty. És mintegy toldalékként követi ezeket a Kafka szalmazsákja, a búcsú a Kerttől, Nádas Péter vadkörtefája, Bohumil Hrabal , majd megint a balti tenger az éggel, és végül a már említett Mirko Kovač emléke, félúton egy nem camus-i nyelv (a Közöny, a L’étranger nyelve) és az esszék tárgyiasabb nyelvezete között.

781805

De mi az egésznek a mozgatója? A báty halála óta „Azzal a sejtéssel élem hátralévő éveimet, hogy azon a napon, amikor meghalt, tévedésből az enyém helyett az Ő nevét kiáltozták az égből”, olvassuk a 8. oldalon. Vagyis a legközelebbi rokonok halálozási rendje »betartotta« a születési sorrendet, a »normális«, a szabályos rendet, nagyszülők, szülők, báty. És ezzel – bizton írhatom többes szám első személyben – magunkra maradtunk, vagyis ha a sorrend marad, már mi jövünk. „Amikor a Bátyám porhüvelyét a sírba helyezték, arra gondoltam, hogy már nincs, aki hazahívjon.” Az 59. oldalon meg is kapjuk a kulcsszót: „Árvaság.” Amikor már mindenki, aki idősebb volt nálunk, már elment au-delà, a túlsó világba. Valami olyasmi ez, mint a teológia nyelvén a Gelassenheit, az elhagyottság és az elhagyatottság.

Hogy az eredeti cím A kanizsai Hidegház volt, azért is jó és pontos, mert igen kevés információt kapunk, mi, olvasók, a halálok okairól (rák, szívinfarktus, stb.), annál részletesebb leírásokat viszont a temetési ceremóniákról. És a környezetről. Nem akarom »elpszichologizálni«, de ha el kellett mennem temetésre („A temetéseken való megjelenés a legnehezebb, még ha ezzel nem is vagyok egyedül a világon –súgtam oda a Bátyámnak, sokadszor is”, a 79. oldalon), jó eszköze volt a figyelem elterelésére különféle nevek olvasása egyéb sírokon, régebbi fejfák keresése, egy-egy gót betűs német felirat kibetűzése, és ha más nem, akkor az összegyűltek szemlézése. Például: „Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan bemélyedéseket húztam, hogy gyorsabban teljék az idő” (17. p.). A temetés, azt hiszem, a még élők színjátéka, családi kötelezőség, mert a végérvényességen jottányit nem változtat. Viszont a temetési napok környezetleírásai, az időjárási körülmények elbeszélése rendre vissza-visszatér a rövid szövegegységek elején, és ezek nagyon lírai intonáltságú elbeszélések és leírások. Talán anyai figyelmeztetésre: „Novemberi halott leszek, akárcsak az Apátok – szólt hozzánk egyszer Anyánk /…/. – A levegőt ólomszürkére festi majd a kezdődő hideg, de nyomokban kisüt a Nap. Ha kinéztek a Hidegház kapujáőn a szertartás alatt, kémleljétek az Eget; segíthet rajtatok” – olvassuk a 79. oldalon. Kezdődhet (és folytatódhat) a gyászmunka.
És ebbe az elhagyatottságba belevegyül egy másfajta elhagyatottság is: ami abból ered, hogy az elbeszélő 18 éves korában elhagyta gyerek- és kamaszkora színhelyét, Kanizsát, hogy egyetemre járjon, messze a fővárosba. Nem csak az élők halnak meg sorba, de a város is, vagy a szűkebb környék, ha nem is halódik, de megváltozott. „/…/ mert az idő eljárt a lovak és szenesek fölött, nincs se merre, se tovább, csak a vesztőhely illata vár rájuk a város külső, északi szegélyéhez kuporodó vágóhídon” (23. p.). Nyomaiban van meg a gyerekkor (például a Kert igazán szép leírásában), mert a családban a halálok sorozata nagyokat töröl ebből az ontológiailag már megsemmisült gyerekkorból. Miközben persze megvan a szövegben az emlékezés és a felejtés dialektikája is, vagyis az emlékezés pontatlanságának vagy éppen pontosságának a kérdése, megüli az egészet a temetés (a halál és az ezt követő kegyeleti munka) végérvényessége. Egyébként, már jeleztem, hogy a visszaemlékezések többszörösek, lecsiszoltak. Például ilyen rákészülésnek tekintem a viszonylag régen, 1998-ban az Új Forrásban megjelent rövid írást, melynek címe: Kanizsa eleste. A betemetett bombatölcsér. Itt is előkerült a Kertben a valaha megvolt bombatölcsér, előbb a nagyapa elbeszélésében, valamint a 119. oldalon: „A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől /…/”. Ráadásul az emlegettem végérvényesség a kötet egészére is érvényes: mondatról mondatra összevetettem a folyóiratbeli részletek közléseit a könyv szövegével, és nem leltem a legkisebb változtatásra sem. Úgy tűnik, olyan nagyon kimunkált szövegekről van szó, amelyek nem tűrik a mégoly kevéssé folyékony halmazállapotot sem. Engem a halálban mindig a definitív, a végérvényes, a megváltoztathatatlan volta bűvöl el.
Befejezésül az új – és ezek szerint végleges – címről mondanék néhány szót. A kötetből az olvasó számára a ház, a kert, a temetőbe vezető út rajza igen plasztikusan áll elő, az egyes személyek kevésbé, és láttuk, hogy a – majdan még folytatódó – sor végén a báty – ideiglenesen – hangsúlyos helyet, kiemelt szerepet kap. De még az ő alakja is kissé homályos. Vajon miért? Erről csak sejtéseim vannak, vagyis arról, hogy bárki báty egyszerre igen közeli és igen távoli. Bátynak lenni – az öcs számára – természetes funkció. Vagyis ő testesíti meg valamennyi jó és rossz hajlamunkat, tulajdonságunkat, ő a mi Jekillünk és Hyde-unk. Mivel a vérségi kapcsolat és a közösnek mondható gyerekkor okán igen közeli, ezért – amíg élünk – nem is foglalkozunk vele különösebben, eltávolítjuk magunktól, mert nagyon ismerni véljük, ismerni véljük, mint tenmagunkat. Többször merengtem azon, még életében, hogy sokkal többet tudok, mondjuk, József Attila élettörténetéről vagy Balassi Bálintéról, mint a bátyáméról (távoliság). De ha valamelyik írását folyóiratban megjelentette, nagyjából három hónap átfutási, „beszerkesztési” idővel számolva, pontosan tudtam – a jelzőiből, a határozószavakból, a megfogalmazás ujjlenyomataiból -, hogy három hónappal ezelőtt milyen lelkiállapotban volt (közeliség). És akkor egyszer csak ez a detektíves olvasás is megszűnik.

Mohai V. Lajos kitüntetett érdeme egy hangnem kimunkálása, a lírai tárgyilagosság működtetése. Lassú, figyelmes olvasást ajánlok.

Mohai V. Lajos: A bátyám hazavitte a halált (Elégikus víziók a Halottaskönyvhöz), Prae.hu – Palimpszeszt Kiadó, Budapest, 1914.

MEGADATOTT

A reggel megadta mindennek, mi szükséges volt. A nap egyre csúsztatta a cseppeket; nyújtózkodáson érte magát minden, mi él.

Harmatőrzőkből napimádókká vált növény-kavalkád, érdesből simává emelkedő fejek.

A mindennapos rítust engedőn fogadták, sejtjeik ágaskodva kapcsolódtak a fényes korong lágy szavára.

A bolygó halkan ébredt.

A szél csilingelve fokozta a gyors száradást. Izmaikra támaszkodva keltek botoran, szemükből lassan zuhant a fáradtság verte álom.

Március volt, a rügyek göbjei nyurgultak a látóhatár fölé bukón.

Mintha megszilárdult volna a lég, örömcseppek hatoltak a mindent elöntő, feszült barázdákba. Arcán a felrohanó nyiladozás, mintha rendet teremtett volna.

Egy pillanatra minden tökéletesnek látszott.

A világ, a szűkebb környezet funkcionálisan teljességet ígért, az öröklét hajója bukdácsolás nélkül ringott a dolgok növekvő medrében.

A deszkák gyalulatlan arcukat mutatták, ám bent az alvók örök simaságát örökölték.

Lágy léptűen, szomjas arccal került körbe. Azt már újra tudta, biztonságot csak bátorság juttat.

Adományként élték bensőjük keserveit. Joguk van élni, megélni a saját maguk teremtette világukat.

Mennyire nem tud számítani a fenyegetettség, mikor kedvükre teszik s teljes erőből feszítik most még csak halkan pihegő testüket.

Ahogy körbejárt, elborította szívét – mint vízgyűjtő a falevelet – a vágy, hogy mindig és mindenütt megvédhesse a bentieket. Van, aminek fenn kell maradnia, a természet tudja ezt, s teszi dolgát.

De mit tehet ő, az állandóságért, a megmaradásért?

Az asszony és a fiú megjelent a vasakkal megerősített deszkaajtóban. Arcuk földöntúli kedvességébe kapaszkodott egy pillanatra. Összeölelkeztek.

A tízéves forma fiú anyja báját, bőre simaságát bírta az égtől, apja kemény vonásai még lágyan, puhán dobódtak rá, bár álla s orrnyerge keménységet sejtetett.

A csupa tépettségeket hordozó kutya a fiúhoz szaladt, nedves orrát beletörölte az amúgy is pecsétes nadrágba. Rájuk emelt arcán nem futottak össze az oly mély ráncok.

Mosolygott, maga is meglepődvén ezen az egyszerű automatizmuson. Valahogy tudta, ezért érdemes.

Ezer dolguk volt, tették, amit kell; ellátták a vinnyogókat, horkantgatókat, bégetőket.

Később együtt reggeliztek, halkan beszéltek a történésekről, mintha nem akarták volna, hogy bárki is elfogja egy félmondatukat is.

A menekültek riadtsága, bizonytalansága, neszre felhorgadása, nos, ez néha eljött, rátalált. Agya rejtett zugaiban – mint halászó sas – ébren tartódottság repkedett, a mindenre odafigyelés.

Az éles, retinára vetődő bármi változás felszínre dobta nyugodt figyelmét; a riasztócsengőn tartott ezer apróság összegződött.

A patak ellátott, tisztított, vize sokszor oldotta kitörölhetetlen jövő aggódásukat.

Az örök kérdés, hogy mik voltunk s mivé leszünk, a két felnőtt hangtalanul elfogadó testében ott fészkelt tudatosan és tudattalanul.

Az asszony megállt néhány virágzó bokor előtt, s szívta a sárga kavalkád látványát, mintha eggyé vált volna – hacsak egy pillanatra is – a természet méhének mostani, oly egyszerű gyümölcsével.

Nem kérdezett, mélyen elfogadta másodpercekre, hogy ott van. Persze, erről mit sem tudott, ösztöne sejtről sejtre ugorva alakította ki a rögzült képekből font katedrálist.

Két ujja közé fogta a nyíló virágot, ölében érzett sok mindent, neve-nincs gyermekét ölelhette így karjaiban, szemét oly feszesre meresztette, hogy belefájdult.

Érezte, hogy minden van, nem tudta boldogságát, csak nézte növekményeit, gyerekét, társát.

Belső békéje bú nélkül virágzott.

Nem harcosok elől menekültek.

Menekültek emberek és lovak merev szemeitől, kardok s nyilak rágta véglegességtől, a szivárgó, patakzó vér színétől.

 

A hadszíntér bűzös leheletétől. Az egymásra hajítottak élettelenségétől, a szerteszét heverő fejektől, végtagoktól. A nap gyászosan világította meg a véres port, a kibuggyanó emberi belsőségeket, levághatatlan vérző fűszálakat, melyek befogadták a lehetetlent, a halált.

Lelke folyamába mártogatta a kétség evezőit.

Jól csináltam, csinálom-e?

A szemébe pattanó táj biztosította a körülmények abroncs szorításában a lehető, a lehetséges, a szükséges adta dolgok közötti lavírozás egyértelműségét.

A kard már nem verte oldalát.

A harctér értelmetlen összevisszasága mint kalitkában verdeső, elfogadhatatlan fájdalommal csapódott rajta.

Annyi mindent érzékelünk, hogy mi kerül összefüggéseiben, mi festődik a lélek szivárványára, nem tudta.

A lélek legeldugottabb, legsötétebb sarkában a hallók kalitkájába lökődtek.

A hajlíthatatlanság, az önzés kérlelhetetlensége, a sápadt irigység, az összeférhetetlenség, s annyi más. Önkéntelenségről van szó, a kalitka duzzad, rácsozata szélesedik, akár vastagszanak a vaspálcák, de nyitva áll – mint tengeralattjáró periszkópja – pásztázza az életet, hogy felszínre bukhasson, ha kell.

Van, ami soha nem múlhat el, kitörölni, vagy kitörölhetővé tenni képtelenség.

Gondoskodó kérges tenyere sokszor nyugodott – néha ösztönösen – támaszkodón, mégis finoman a fiú fején. Ez valami mindent felölelő szeretés, szerelem, odaadás, szolgálat, alázat volt, a természet elfogadó, befogadó keblén.

A fiú ölelő kezeit szinte az összes állat élvezte.

Az izmok lendületéből süvöltő kés megállt a fában.

Soha nem tanult mozdulatok indultak törzséből, határozottan meg-megállón a végesség recsegő malmán.

Lelkesen és szomorúan látta mindezt. Harci kürtszó jajongott fel arcából, lefolyt a lealacsonyodott emlék.

Tésztatapintású bőre alatt az izmok, inak összessége tapadón, odaadóan vesztették az éjszaka sötétségét. Bájos arcában az árkok visszahúzódottan tűntek fel és tűntek le. Pillái ugyan remegve repdestek, mikor otthagyta a virágokat.

A reggel szinte elvégezte dolgát, teret hagyva a már nem bujkáló napnak.

Hová megyünk, ha elérnek, utolérnek? – kérdezte az asszony.

Most kettesben voltak.

Majd akkor meglátjuk – az apa erővel kialakított vonásai felkészültséget próbáltak sugározni –, tudod, a lovakat felszerszámozva tartom.

 

Vadászni ment, talán túl messzire is. Vállát a kis vaddisznó alig nyomta. Már érezte a sülő hús illatát. Nem belezte ki, sietett vissza, egyre inkább kúszott fel az aggodalom létráján, néha felreszketett.

A kutya majdnem feldöntötte, vinnyogó, szűkölő, szétesett hangját már előbb hallotta.

Nem szokott ilyen kakofóniában üvölteni.

Látszólag minden rendben volt, a disznó gyors puffanása ijedtséget kölcsönzött pillanatokra testében. A deszkaajtó csukva volt, pedig napközben nyitva hagyták.

Már-már barnuló, szemet maró vérerek, patakok, folyamok vánszorogtak a deszkaajtó teljes szélességében.

Térd-ütötten, velőtrázón szakadt melléből a mindent káromló, kétségbeeső üvöltés.

Majdnem megfulladt.

Szívében a fő-eret elzárta a soha többet nem ölelhetők képe, törött térdeiről épphogy elbillenve, arccal a ritkás fűbe vágódott.

 

 

(Illusztráció: bs)

Vonaton

Éhes voltam,
azt mondta gyorsan hoz nekem reggelit.
Aztán az ablakban elindult a többi vonat,
a fák hirtelen sétálni kezdtek,
elhaladt mellettem a vasútállomás.

Le akarok szállni.
De nem tudom, hogy kell csinálni,
és azt sem, hogy mikor szabad.
Egyedül láthatatlan vagyok
a koszos ülésekben.

Egy hang azt mondta:
a vonaton elhagyott értékekért
nem vállalnak felelősséget.
Én nem tudom mi az a felelősség,
de elhagytam az anyukám.

Sírok.
A sálját szorítom.
Már nem vagyok éhes.
Ha visszajön,
nem is leszek többé.

to_lost_friends_and_fallen_comrades

képek: Yuta Onoda

Yuta Onoda

Curajuki költeményei

A harminchat költőóriás 6. 

Curajuki 3.

 

  1. Nyughatatlanul
    kedvesemhez indultam.
    Téli éjjelen
    hideg széltől sivító
    liléktől zeng a folyó.

 

  1. Nincs már Nagyságod[1],
    füstje végleg kialudt:
    Sópárló-öböl[2],
    oh, bús, magányos vizén
    úszik át tekintetem!

 

  1. Találkozások
    hágójánál[3] Tiszta víz[4],
    hold fénye csillan,
    most vezetik tán oda
    Telihold mező lovát?[5]

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű irodalmi naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

[1] Ezt a verset Curajuki akkor írta, amikor Minamoto no Tóru (aki a Gendzsi regényének főhőse, Gendzsi herceg alakjának egyik modelljeként is ismert) halála után annak rezidenciájára, a Kavara Palotába (Kavara no In) látogatott. A Nagyságod tehát Minamoto no Tórut jelöli.

[2] A Japán északkeleti részén, a mai Mijagi megyében található Macusima-öböl Siogama-öböl nevű része. Neve sólepárló kemencét jelent. A kertek megszállottja, Minamoto no Tóru a Kavara Palota kertjében készíttette el az öböl kicsinyített mását tengervízzel, és még sólepárló kemencét is építtetett a partjára. Ennek Minamoto no Tóru halálával kialudt füstjére utal Curajuki.

[3] A mai Kiotó és Ócu között található (a Heian-korban Kiotót, az akkori fővárost és a keleti országrészt összekötő) Ószaka-hágó (Ószaka no szeki). Jelentése találkozás(ok) dombja.

[4] Az Ószaka-hágónál lévő Szeki no Simizu szentély (neve szó szerint hágói tiszta vizet jelent). Ld. a bélyegképen.

[5] A különböző tartományok által a császári palota használtára felajánlott lovakat az udvari lovász az Ószaka-hágónál vette át. Ez a szertartás a komamukae (lovak fogadása), amelyet a holdnaptár szerinti nyolcadik hónap közepén tartottak, azaz telihold idején. Erre utal a vers harmadik sorában a hold fénye, valamint az utolsó sorban a Telihold mező is. Ez utóbbi az eredeti szövegben mocsidzukiként (telihold, holdtölte) szerepel, amely egyben helynév is: a mai Nagano megyében (akkoriban Sinano tartomány) található, itt volt az egyik állami legelő. Curajuki verse egy a Szeki no Simizu szentélyben tartott komamukae szertartást ábrázoló paravánképhez készült.